Magyar Szó, 2003. május (60. évfolyam, 103-127. szám)

2003-05-03 / 103. szám

2003. május 3., 4., szombat-vasárnap // szabadido@magyar-szo.co.yu SZABADIDŐ 13 VUKOVICS GÉZA Földi paradicsom ,Aurea prima sata est aetas...” - magoltam és skandáltam egykor Ovidius híres sorait Átváltozások című könyvéből. A bé­kebeli klasszikus gimnáziumban ugyanis a latint is tanították, a nebulók nem éppen nagy örömére. Alig is értettem az időmér­tékes verslábakon lejtő szöveget, amely nehézkesnek, bonyolult­nak tűnt. Amíg csak meg nem ismertem Devecseri Gábor re­mekművű fordítását: „S lett legelőbb az aranykorszak, mely nem fenyítéstől s törvénytől, hanem önként folyt becsületben, erényben...” És nem csupán az ókori mítoszok római énekese álmodozott, immár 2000 esztendővel ezelőtt az aranykorról, ha­nem előtte az ógörög Hészidosz is. Mindketten, de mások is, visszakívánták azokat az időket, amikor nem volt félelem, meg­torlás, gyűlölet, nem harsogtak a hosszú haditrombiták, a föld meghozta magától bő termését, és a munka is valóságos gyö­nyörnek számított. Akadtak, persze, öntelt uralkodók, akik azt hirdették, hogy létrehozták az ideális államformát, így Hadria­nus római császár is, kinek egyik hátramaradt érmén ez a felirat olvasható: „Saeculum aureum.” Azaz: Arany évszázad. Az embe­rek ugyanis nem elégedtek meg azzal, hogy csak haláluk után jussanak a mennyországba. Illetve az ógörögök az Elíziumba, ahol virágoktól tarka mezőkön, kies berkekben élvezkedtek, és mindenki azzal foglalkozott, amit életében leginkább kedvelt. Vagy pedig a mohamedánok a szent könyvükben, a Koránban lefestett hetedik paradicsomba, ahol hurik, vagyis gyönyörű örökifjú nők várják a hívőket. Az elesett germánok meg a Walhallába, Wotan főisten csodás palotá­­jába jutottak. Ám, mint említettem, az ilyen túlvilági szépségek mellett mindenkor mindenki kereste az evilági jólétet, boldogságot. A Biblia az ígéret földjét, a tejjel-mézzel fo­lyó országot, Kánaánt is bemutatja. Akár­­csak jóval később Petőfi A XIX. század köl­tői című látnoki erejű versében, Kolum­busz Kristóf egyik tengeri útján elérkezett a hömpölygő Orinocóhoz, s naplójába le­jegyezte, hogy a varázslatos folyó csakis a földi paradicsomból eredhet. A spanyol konkvisztádorok, a 16. és 17. századi spa­nyol gyarmatosítók, kik dél-amerikai hódí­tásaik során harácsoltak, raboltak, gyilkol­tak, eszeveszetten keresték Eldorádót, ahol az emberek „aranyporral szórják be magukat”, annyi van belőle. A költők, kró­nikások, írók mellett a képzőművészek is szívesen ábrázolták a képzelt eszményi országokat, így Eldorádót is. Például a híres németalföldi festő, idősebb Brueghel is. Nevezetes képén a há­zakat lepénytetők fedik, a bokrokon mézeskalács nő, sült malac sétál az úton, és libasült fekszik a tálban a kolbásztermő fa alatt. Szerteszét pedig jóllakott emberek heverésznek, lustálkodnak, s élvezik a természet áldásait Napjainkban több civilizált államban megteremtették az ál­latok boldog szigeteit is. Egyebek között előírták, hogy a házikedvencek mekkora helyen tart­hatók, méghozzá főleg párosan, ne­hogy társtalanok legyenek. Sőt azt is szabályozták, hogyan szabad bánni velük, mivel kell etetni őket, hogyan illik gondoskodni szórakozásukról, megfelelő időtöltésükről. Bevallom, hogy irigylem őket, hi­szen már Ovidius szavalása, mármint gyerkőckorom óta ilyen eszményi helyre vágyon, ahol még az ebeknek, madaraknak és hasonlóknak is földi paradicsomot teremtettek, s ahol hát­ha nekem is akadna egy kellemes kuckó. Főleg mostanában foglalkoz­tat ennek gondolata, amikor is az itte­ni jólét évek sorának az ígérete. Leg­alábbis az egyszerű, halandók számá­ra...­ ­ ...lehetetlen, hogy akár­­ a baj, akár a jó örökké­­ tartson, s ebből az kö­­­­vetkezik, hogy mivel a ■ baj immár soká tart, a­­ jónak közel kell lennie. -Cervantes -mHimjmwww­: NAGYVILÁG Furcsa rablók Nem sérült meg az ellopott Van Gogh, Picasso és Gauguin Megtalálták a hét végén ellopott, két és fél millió dollár értékű három világhírű festményt­­ a lopás színhelye kö­zelében, egy nyilvános WC-ben. Van Gogh, Picasso és Gauguin alkotásait ismeretlen tettesek a manchesteri Whitworth Galériából emelték el, ám végül is egy henger­be rejtették és nem vitték magukkal. A képek csak kis mértékű restaurálásra szorulnak, ám ez sem lesz akadálya annak, hogy rövidesen visszakerüljenek a kiállító­csarnokba. Hogy miért szabadultak meg Van Gogh festményé­től - Párizs erődítményei házakkal -, Picasso képétől - Szegény­ség - és Gauguin Tahiti tájképétől, nem tudni. Annál is inkább felmerül a kérdés, mert nem­ kis szakszerűségre vallott az akció végrehajtása. Végezetül a betörés mérlege - Peter Roberts nyo­mozó szerint­­ annyi, hogy jelentéktelen mértékben megsérül­tek igencsak értékes műalkotások. (Reuters) Van Gogh: Párizs erődítményei házakkal Boldog, aki issza... és a feltaláló is A kapucnis rend tagját nem a cappuccino feltalálása miatt avat­ta boldoggá a pápa, hanem mert meggyógyított egy 13 évig ágy­hoz kötött apácát. II. János Pál pápa boldoggá avatott egy 17. században élt szerze­test, aki megállította a muzulmán inváziót Európában, valamint felta­lálta a habos cappuccinót. Több mint 300 évvel a halála után Marco d’Aviano szerzetes meg­tette az utolsó lépést a szentté válás felé, amikor a pápa elismerte azt az általa véghezvitt csodát, hogy meggyógyított egy 13 évig ágyhoz kö­tött apácát. Az ő nevéhez fűződik Bécs 1683-as ostrománál a keresz­tény csapatok összefogása, amellyel kivívták a győzelmet. Ezek a törö­kök hagytak maguk után néhány zsák kávét, melyet az európaiak tejjel és méz­zel ízesítettek, mivel önma­gában túl keserűnek talál­ták. A szerte a világon milli­ók által fogyasztott ital a ka­pucinusok rendjéről kapta a nevét, amelyhez d'Aviano barát is tartozott. Elkelt Batman autója Egy árverésen 10 millió dinárnak megfelelő összeget fizetett ki egy vásárló az eredeti Bat­man filmsorozatból való autóért. A Floridában autómúzeumot működtető Devoe Moore elmondta, már van a múzeumban két Bat­­mobil, valamint egy motorkerékpár és egy repülő, melyeken Szintén a denevérember száguldozott a képernyőn. (Ananova) MEDVE A KONYHÁBAN • Egy emlék felidézését­el kezdem. Fiatal házas koromban a nyolcvanas évek közepére jellemző - a gyerekeink számára elképzelhetetlen - bevásárlási szoká­soknak megfelelően pénteken vagy szombaton szereztük be a hétvégére valót a legközelebb eső kiskoszosban, amit akkoriban még közértnek, ábécének vagy csemegének neveztek a polgárok. Polgárok persze akkor még nem voltak, de azt mégsem mondhatom, hogy az elvtársak. Szombaton dél felé a mi közértünk gyakran teljesen kiürült, már ami a létfontosságú árukat illeti, csak a türelmetlen és egyre idegesebb elvtársak száma nőtt. Ezért felültünk a 62-es villamosra és el­­bumliztunk a Sugárba, mert az ak­kor még csak egy ugrás volt, meg különben is a Sugár Csemegéje nem egy­kor, hanem kettőkor zárt. Ha szerencsénk volt, akkor kaptunk ke­nyeret és tejet. Ha nem, akkor előfordult, hogy század­magunkkal tolongtunk az üres kenyerespol­cok előtt és vártuk a csodát, mert valaki mindig benyögte, hogy már elindult a teherautó a ke­nyérgyárból. Egyszer ebben a tömegben átszóltam a néhány méterrel arrébb nyomorgó feleségemnek: - Cicám, van otthon liszt? Az egymás letaposásába belefásult tömeg harsány röhögéssel reagálta le a kérdésemet, a legtöbben felszabadító poénnak gondolva azt, amit én egyáltalán nem szántam viccnek. Vettem egy kiló réteslisztet meg egy kiló finomlisztet, egy kockaélesztőt és faképnél hagytam a Sugarat. Otthon az élesztőt belemorzsoltam egy literes fazékba, amibe előzőleg egy fél bögre langyos tejet, nyolc kockacukrot és három evőkanál lisztet raktam. Az­tán a kétféle liszt felét - összesen tehát egy kilót - beleszitáltam egy hatalmas műanyag salátástálba. Nem azért, mert attól tartottam hogy egér vagy más oda nem illő dolog van benne, hanem mert úgy tanultam, hogy a lazább liszttől könnyebb lesz a tészta. Hagytam, hogy a kovász szépen felfusson - ehhez persze langyos helyre, a gázkonvektor mellé helyezett sámlira állítottam. Végül a tál­ban lévő liszt közepébe mélyedést nyomtam, ami pont alkalmas volt a megkelt kovász befogadására. Odakészítettem egy kancsó langyos vizet, a sótartót, feltűr­tem az ingujjamat és nekiálltam. És így teszek néha manapság is, mert ugyan van gépem, de a kézzel dagasztott kenyér utolérhetetlen. A dagasztás az, amit ha az ember nem géppel csinál, akkor kemény fizikai munkává teszi a kenyérsütést. Márpedig ez a legfontosabb folyamat a házi pék­ség munkájában, mert ha nem dagasztok lelkiismeretesen, akkor egy élesztőízű, lapos vacak a végeredmény, amiért lisztet venni sem érdemes. Először tehát akkurátusan összegyúrom a lisztet és a kovászt két evőkanál só­val. Ezután elkezdem a langyos víz adagolását, mindig csak egy keveset, nem baj ha maccsos lesz a kancsó füle, majd az asszony elmosogat. Jó, persze hogy mo­rog, de hát legalább ennyi joga hadd legyen szegénynek. Itt jönne az, hogy mennyi víz kerüljön a liszthez, amit a szakácskönyvek álta­lában úgy adnak meg, hogy a galuskatésztát használják mércéül: a galuskatész­tánál keményebb, lágyabb, éppolyan sűrűségű­ állagú legyen. Ki a jó fene tudja, hogy milyen a jó galuskatészta? Szóval hagyjuk ezt. Addig töltögetem a fél-féldeci vizecskéket a kezeim alá, amíg egy kemény, de ruganyos masszát nem kapok. Kemény, mert nem kezd el folyni, ha elengedem (ha igen, akkor még teszek hozzá lisztet) és ruganyos, mert mozog, ha mozgatom. A da­­gasztással egy ötödik anyagot is beviszek a liszt, a só, a víz és a kovász mellé: a le­vegőt. Minél tovább dagasztom, a tészta annál könnyebb, levegősebb lesz. Akkor fejezem be, amikor a nyelvem is lóg a fáradtságtól, a tészta pedig hólyagos, szá­las, és már régen elválik az edény falától. Közben persze meg is kóstolom, mert elég szomorú, ha a végén derül ki, hogy túl sós, esetleg sótlan. Ha minden rendben van, akkor meglisztezem a tésztám tetejét, letakarom egy tiszta konyharuhával és elmegyek újságot olvasni, közben szunyókálni egy kicsit. Másfél óra biztosan kell a tésztának ahhoz, hogy jól megkeljen. Ekkor lisztezett deszkára borítom és néhány laza mozdulattal átdagasztom, majd megformázom. Vagy kerek cipót, vagy hosszúkás veknit készítek és sütőle­mezen, vagy tepsiben sütöm. Érdemes sütőpapírt tenni alá, hogy könnyen ki tudjam venni. Éles késsel bevágom a tetejét, utókelesztés céljából megint letaka­rom és begyújtom a sütőt. A sütő aljára lábasban vagy egy kisebb tepsiben forró vizet teszek, mert a gőztől lesz a kenyeremnek ropogós, vastag héja. Érdemes a sütőbe helyezés előtt egy vizes kenőtollal megnedvesíteni, de nem muszáj. Egy negyedóra múlva a lángot mérsékelem és ha sikerült megállni sütőa­­jtónyitogatás nélkül, akkor most először nézek rá, hogy nem barnult-e meg nagyon a teteje. Ha igen, akkor alufóliával letakarom. Persze vigyázok, nehogy a sütőből kicsapó forró gőz kellemetlen meglepetést szerezzen. Egy egykilós kenyér egy szűk óra alatt rendesen megsül. Akkor van készen, ha kopog az alja és az egész lakásban isteni illat terjeng. Kiveszem és két fakanál nyelét alátolva az azóta valaki más által tisztára súrolt deszkán hagyom, hogy ki­hűljön. És csak utána szegem meg, kellő áhítattal. ÉS MI JÖN RÁ? TOJÁSKRÉM: Keményre főzök öt tojást és hagyom kihűlni. Megtisztítom, vigyázva hogy egy kicsi darabja tojáshéj se kerüljön bele, keverőtálba teszem, villával összetöröm, majd három evőkanál margarinnal, három evőkanál besamellel, egy evőkanál mustárral, kevés sóval és frissen őrölt fehérborssal habosra keverem. Természetesen konyhagép­pel, amit 1986 óta képtelen voltam elnyitni, pedig ez áll rajta: hergestellt in der DDR. Fiatalabb olvasóim kedvéért: a gépezetet anno az NDK-ban, azaz Német­ország szovjetek megszállta részén gyártották. Akkor még senki nem gondolta, hogy a szocialista ipar terméke túléli a rendszert. KAPROS TÚRÓKRÉM: Fél kiló tehéntúrót áttörök a krumplinyomóval, hozzákeverek egy ujjnyi vas­tag füstölt szalonnából készült kihűlt pörcöt a zsírjával együtt, és egy fél csokor finomra vágott kaprot. Aztán jöhet a gép, meg a régi emlékek Honeckerről. Ha kell, utánasózom, mert a szalonna nem mindig egyformán sós.

Next