Magyar Szó, 2004. június (61. évfolyam, 126-151. szám)

2004-06-22 / 144. szám

12 DINDIC-PER Legija polgártárs állami ügyei Ha hinni lehet Milorad Ulemek, alias Lukovic, alias Legija, alias Saveni, alias Cérna szavainak, ő csak segített Dindicnek, a kollégáinak, a sógorainak, a barátainak... Azok pedig neki. Milorad Ulemek, a Dindic­-gyilkosság ügyében folytatott per elsőrendű vádlott­ja csütörtökön, június 10-én nem kívánt vallomást tenni, viszont már másnap meggondolta magát, és ügyvédei révén követelte, hogy tegyék ezt neki lehetővé hétfőn, június 14-én. Mintha csak azértis történne, a különleges bíróságon aznap nem volt különösebb nyüzsgés, talán a választás utáni depresszió miatt, vagy az ördög tudja miért, de a padsorok félig üresek voltak. A bírósági tanács az ügyész­séggel és az ügyvédekkel való rövid ta­nácskozást követően úgy döntött, hogy eleget tesz Legija kérésének, így aztán hétfőn kb. tíz óra tizenöt perckor kezde­tét vette a szerb igazságügy történetének egyik legbizarrabb epizódja. Ugyanab­ban a szürke öltönyben, mint előző két alkalommal, lábait kissé szétterpesztve és a pultra támaszkodva, Ulemek egyetlen papír nélkül, fejből, szinte megszakítás nélkül négy és fél óráig beszélt, mindad­dig, míg a hangszálai fel nem mondták a szolgálatot, így az ülés az ő kérésére délu­tán három óra öt perckor megszakadt. Másnap, kedden folytatta, a hangja ezút­tal is percre pontosan akkor hagyta cser­ben, mint előző nap. Alemek változata hosszú és kusza volt, egy olyan ember egyszerű nyelvén elmesélve, aki az utcán tanult és élt. Időnként az Alkonyzóna egy-egy epizód­jára emlékeztetett, esetenként pedig az Alan Ford képregényekre, és nagyjából annyira volt meggyőző is, mint az emlí­tett két sorozat. Érdekes volt figyelem­mel kísérni, hogyan változott elemek stílusa és nyelvezete védőbeszéde köz­ben: választékosan kezdte, megválogatva a szavakat, és figyelmet fordítva az idő, a hely és a cselekmény egyezésére. Ahogy eluralkodott rajta a fáradt­ság, egyre in­kább átvál­tott az utcai zsargonra és a belgrádi bű­nözőkre jellemző nyújtott „s” mással­hangzóra, időnként ugrásokat tett és je­lentéktelen részletekbe mélyedt bele. Sajnálatos, hogy a technikai lehetőségek nem teszik lehetővé, hogy a történetet szóról szóra úgy közöljük, ahogy az el­hangzott. Ez a szöveg kísérlet annak összegezésére és a lehetőségekhez ké­pest történő hiteles továbbítására. Ulemek története október 5-én kezdő­dik, az elhunyt Dindic­tyel való találkozójá­val, amelyre a szintén néhai Dusan Spaso­jevic­ közvetítésével került sor. A választá­sok miatt - meséli Ulemek - a rendőrsé­gen és az Állambiztonsági Szolgálaton be­lül általános tanácstalanság és kölcsönös bizalmatlanság uralkodott: nem lehetett tudni, ki kit figyel meg, és ki kinek az ol­dalán áll. Spasojevic, akit Ulemek csak fel­színesen ismert felesége révén, október 5- én sürgős találkozót követelt: a Biztonsági Intézet portáján Ljubisa Buha, Mile Luko­­vic Kum és Dragoljub Markovic (Krmi­­voprodukt) kíséretében jelent meg. „Ez az utolsó esélyed, hogy tegyél valamit a szol­gálatért és az egységért, és hogy megaka­dályozd a súlyos következményeket” - kö­vetelte Ulemektől állítólag Spasojevic, és hogy találkozzon Dindic'tyel. Miután jóvá­hagyást kapott Rade Markovictól, az ál­lambiztonság akkori vezetőjétől („Menj, nézz szét, és tedd amit kell”), Ulemek az október 5-e és 13 a közötti éjszakán találko­zott Dindic'tyel a kormány épülete mellett. „Úgy láttam, hogy nincsenek rossz szándé­kai” - vallotta Ulemek Dindic'ről. Másnap ismét találkoztak Dragoljub Markovic sur­­cini házában. Itt állítólag jelen voltak Vla­dimir Popovic Beba, Cedomir Jovanovic', Goran Vesic' és „néhányan, akiket nem is­mertem” - mesélte Ulemek. „A hadsereg­től tartottak, de én mondtam nekik, hogy elegendő emberrel rendelkezem ahhoz, hogy megakadályozzam őket, ha tervez­nek valamit. Rendszeresen találkoztunk egészen október 15-ig, amíg a helyzet nem stabilizálódott.” EGYSZERŰ EMBEREK BOSSZÚJA A decemberi parlamenti választásokat követően, miután kinevezték Goran Petrovi­­c'ot és Zoran Mijatovic'ot az állambiztonság vezetői és vezetőhelyettesi tisztségére - foly­tatta Ulemek­­, Spasojevic' és a néhai Luko­vic' Mijatovic' kívánságára valamilyen inten­zív kiképzésen vettek részt a Biztonsági Inté­zetben. Ulemek nem tudja, itt miféle tudás­ra tettek szert. A kiképzés mintegy tíz napig tartott, ezt követően Ulemek Dél-Szerbiába távozott, és csak Milosevic­ letartóztatásakor tért vissza. Magáról a letartóztatásról nem beszélt, kivéve azt a megjegyzést, hogy „Az egységgel ekkor éltek vissza első ízben”. Mindenesetre a tény, hogy ez alkalommal nem került sor vérontásra, Dindic és mun­katársai további háláját eredményezték. Ez a hála igen szokatlan módon jutott kifejezésre. Közvetlenül Milosevic letartóz­tatását követően Deda Jovanovic állítólag vacsorára hívja őt Surcinba Markovichoz, „pusztán csak azért, hogy leüljünk és ünne­peljünk”. Ezen a vacsorán ott voltak Beba Popovic­, Ljubisa Buha Cume, Vesic és Jova­­novic. Dindicnek is ott kellett volna lennie, de nem tudott eljönni, Vesic pedig, miután ezt meghallotta, gyorsan távozott. Ekkor Popovic, Jovanovic és Markovic végre kite­rítették kártyáikat: megkérdezték Ulemek­től, hallott-e arról a 700 kg heroinról, amit a Kereskedelmi (Komercijalna) Bank széf­jében találtak. Ulemek azt mondta, hogy hallott. „Tudod-e hogy ez még mindig megvan” - kérdezte Popovic­. Ulemek erről is hallott. Popovic' mondta, hogy a kábító­szer „svic­svic (vagyis megsemmisítés előtt ki lett cserélve) és elmagyarázta, hogy „egyetlen ország sem lehet olyan őrült, hogy veszni hagyjon ennyi pénzt”. Rövi­den, azt javasolja Ulemeknek, hogy az anyagot csempésszék Nyugatra az egység segítségével, és ott adják el. „Ez állami ügy” - állítják a jelenlevők. Ulemeknek ez nem tetszik, de végül meggyőzi Dragoljub Mar­kovic azon érve, hogy ez jó módszer azok megbüntetésért, akik Szerbiát bombázták. „Azt mondta: ők nekünk bombákat és gyengített urániumot, mi pedig nekik kábí­tószert. Ez tetszett nekem” - mesélte Ule­mek. Úgy fogtam fel, mint a magunkfajta egyszerű emberek bosszúját a Nyugat iránt. Egyedül arra követeltem biztosítékot, hogy a mi gyerekeinknek ne legyen eladva.” Miután ezt a biztosítékot megkapta, Ulemek Spasojevic­, Buha és a különleges egység segítségével megszervezi a heroin ki­csempészését, amelynek súlya egy kis „keve­rés” után már egy tonna volt, Romániába, Boszniába és Horvátországba (Románia Jo­vanovic' ötlete volt). Előzőleg, mint jó kato­na az egészről tájékoztatta Petrovic'ot és Mi­jatovic'ot, akik szerinte jóváhagyták az akci­ót. Az anyagot 200 kilós csomagokban vízi úton juttatták ki (ez az ő ötlete volt az egy­ség búvár-diverzáns egységeit használta) Ulemek nem részletezte, ki vette át a hero­int: Horvátországot nem említette, Romá­niában valami oroszok (Duc­a kapcsolatai), Boszniában pedig egy alkalommal Zoran Janusevic­, akit Ulemek a háborúból ismert Volt, ahogy volt, miután a kábítószer két­harmadát kijuttatták, úgy döntöttek, leállít­ják a további szállítást, míg meg nem fizet­tetik az addigiakat, nehogy pénz nélkül ma­radjanak - meséli Ulemek. A megfizettetés Spasojevic dolga volt, Ulemeket a történet e része nem érdekelte. „Nem volt szükségem a pénzre, azt javasoltam, hogy abból vegye­nek felszerelést az egységnek." Egy kíván­ságlistát állított össze: mintegy 50 pisztolyt, három amerikai őrjáró csónakot, különle­ges ejtőernyőket, navigációs felszerelést és rádióösszeköttetéshez szükséges eszközöket kért. Azt a választ kapta, hogy megoldható, de privát csatornákon át kell becsempészni, „mert nem könyvelhető a belügyminisztéri­umon keresztül.” Folytatása holnapi számunkban ilta szó Nem mondható, hogy nélküle Pest a szá­zadfordulón is ugyanaz a kis porfészek lett volna, mint a tizenkilencedik század elején. Budapest fél évszázad alatt Európa első váro­sai sorába emelkedett, s amit egy turistának érdemes látnia, az nagyjából ekkortájt épült. Mindehhez azért jól jött valaki, aki kiábrán­dult már a nőkből meg a politikából, és szen­vedélyét arra pazarolta, hogy környezetét el­viselhetőbbé tegye. Márpedig a száznyolcvan éve született Podmaniczky Frigyesnek báró­ként erre mégiscsak több esélye volt, mint egy közembernek. Élete valóban regény volt, Krúdy tollára méltó, aki nem is tagadta meg hősünktől ezt a dicsőséget. A báró nevelői Thaisz And­rás és Hunfalvy Pál voltak, őt azonban a tu­dománynál sokkal jobban érdekelték a nők, s a reformkori Pest ebben a tekintet­ben korlátlan lehetőségeket nyújtott. Hogy a züllött élettől megmentse a fia­talembert, anyja Pozsonyba küld­te. Frici báró azonban saját be­vallása szerint az üléseket nemi­gen látogatta, an­nál inkább itt is a bálokat. Vélemé­nye szerint az ellenzék fölénye nem annyira az országgyűlésben, mint inkább azáltal vált­­ nyilvánvalóvá, hogy a legszebb lányok min­dig az ellenzéki bálokon jelentek meg. S rájuk meg a politikára két kézzel szór­ta a pénzt. 1847-ben Kossuth kampányfőnö­keként tizenhatezer forintot költött a vá­lasztók leitatására. Széchenyi be is szólt ne­ki, hogy Kossuth megválasztatásából forra­dalom lesz - igaza lett, Frici báró pedig fris­sen összehempergett betegsége ellenére egyenes jellemként jelentkezett nemzetőr­nek. Ott volt ,a schwechati vereségnél és egészen Világosig harcolt Görgey oldalán. Büntetésből besorozták aztán az osztrák hadseregbe és Olaszországba küldték. Fel­jebbvalóit persze s érthetően bosszantotta a báróból lett közlegény, aki mindennap fe­hér kesztyűt húzott a kocsikerék olajozásá­hoz, akit a napi trágyahordás után vaskos posta várt rokonaitól: Ágost Antal szász ki­rálytól, István főhercegtől. 1856-ban érkezett vissza Pestre. „Egy fi­atal előretörtető, emelkedőfélben lévő fő­városnak mondtam istenhozzádot, s egy fé­lig kihalt tartományvárosba tértem vissza, melynek, hogy minden utcáin fű nem nőtt, csak a rossz talajviszonyoknak volt köszön­hető.” Előző nap még Schönbrunnban kocsi­­kázott a császári kertekben, most ennek emlékeit felidézni a Városligetbe hajtott. Éles volt a kontraszt, írta később a Napló­jegyzetekben: „Elhagyatottságot és pusztu­lást észleltem, bárhova tekintettem. A Li­getben a vasárnap dacára alig egynéhány ember lézengett. A tó mocsárhoz hasonló külsőt mutatott, félig sással benőve. A mű­velődésnek legkisebb nyoma sem volt ész­lelhető - hanyatlás, pusztulás mindenfelé. Feleszmélve elaléltságomból megfogadtam, hogy ez elhagyott, s általam annyira kedvelt fővárosunk emelését tűzöm ki életem egyik vezéreszméjének.” Akárhogy is, szándékának útját egyen­gette, hogy a báró időközben tönkrement. Vállalta a felelősséget öccse váltóiért, elú­szott a birtok, festményeit, bútorait, még kedvenc agarait is el kellett adnia, hogy a hitelezőktől megszabaduljon. Az Angol Ki­rálynő Szállodát elhagyva kis lakást bérelt egy Kerepesi (azaz Rákóczi) úti bérház föl­ső emeletén, s ráadásul, hogy a lakbért kifi­zethesse, az egyik szobába lakót - albérlőt - fogadott. Egykor négyezerötszáz hold ura most újságcikkek honoráriumából tartotta fenn magát, miközben jellegzetes kockás kabátjában, gomblyukába szegfűt tűzve a Steingasser kávéházba járt reggelizni, hogy megspórolja a napilapok költségét. Egyik reggeli sétája közben Tisza Kál­mánnal találkozott. Tisza, akivel együtt ka­tonáskodott, azonnal hivatalt ajánlott neki. Előbb az Északkeleti Vasúthoz került sze­mélyügyi igazgatónak, majd egy évre rá egy másik Tisza, Tisza Lajos javaslatára And­­rássy gróf delegálta a Közmunkatanácsba. Hivatalnokként tapasztalatlan volt, de arisz­tokrataként igényes. Az első aláírási címpél­dányra kalligrafikusan rótta: Báró Podma­niczky Frigyes. Emiatt sokáig naponta száz­szor, minden aktára így kellett aztán ráírnia a nevét. A Köz­munkatanácsnál később elhagyta a bárót, a Nemzeti intendánsaként pedig a Frigyest. Budapest egyszerű polgára lett. Az 1873-as pénzügyi válság évében lett a Közmunkatanács alelnöke. A rendezési terv értelmében már megkezdődött a Nagykö­rút és a Sugár út építése, a bécsi krach mi­att azonban az egész vállalkozást csőd fe­­­­nyegette. A tanács tagjai lemondtak napidí­jukról és a költségtérítésről. Podmaniczky pedig, hogy példát mutasson, reggel hatkor gyalog járt be hivatalába. Két év múlva belevágott az Opera épí­tésébe az akkor még külvárosban, az egy­kori Hermina kocsma helyén, ahová a rossz közbiztonság miatt egy magára vala­mit adó cigányzenész se vállalt addig ki­rándulást. A kisajátítást mindenki remek lehetőségnek tartotta, hogy túladjon ér­téktelen külvárosi telkén. Az árak magasba szöktek, s az öreg báró feladata volt, hogy telket szerezzen. A Hermina téri telket a Népszínház kapta meg a fővárostól, nem volt viszont pénze az építkezésre. Az Ope­raháznak pénze éppen lett volna, csak még alkalmas telket nem talált. A főváros­nál elérte, hogy a Népszínház új, olcsóbb területet kapjon, miközben a Közmunka­­tanács a Népszínháznak félmilliót fizetett a Hermina téri telekért. Az Opera így egy­milliót spórolt, a Népszínháznak pedig pénze és telke lett, mindkét építkezés megkezdődhetett. A báró még arra is talált időt, hogy személyesen felügyelje a mun­kát, olykor beállt maltert keverni. És jöttek az újabb hivatalok, miközben 1874-ben befejeződött a Duna-szabályozás, 1877-ben az Andrássy út építése, 1882-ben a Várkertbazár, 1884-ben végre elkészült az Opera, 1896-ra pedig a Nagykörút is teljes pompájában ragyogott. Podmaniczkynak nem volt szíve egyetlen feladatot sem vissza­utasítani, amellyel a főváros hasznára lehe­tett. Részt vett a trieszti vasút építésében, majd a Nemzeti Színház és az Opera inten­dánsa lett, negyvennégy éven keresztül or­szággyűlési képviselő, a szabadelvű párt el­nöke, utóbb az Adria biztosítónál végre pénzes állása is akadt. Számon sem tudta tartani hivatalait. Mesélik, öregkorában egyszer megje­lent a fővárosi közgyűlés ülésén, elfelejtve, hogy már nem képviselő. Senki sem vállal­kozott rá, hogy felhívja a báró figyelmét a tévedésre, csak ültek tovább meghatottan. A szavazás végén az elnök némi zavarral hir­detett végeredményt, s összeszorult a torka, amikor hozzá kellett fűznie: egy szavazat eb­ből leszámítandó. ■ SZATUCSEK Zoltán Báró Budapest Száznyolcvan éve született Podmaniczky Frigyes NÉPSZABADSÁG Az ifjú Podmaniczky A báró városrendezési gondjai - karikatúra 1873-ból 2004. június 22., kedd Balassi Intézet: csak a bizonytalanság biztos A magyar nyelv világszerte történő oktatásával és a hungaroló­giai tudományokkal foglalkozó Balassi Bálint Intézetet egykor a Goethe Intézet mintájára gondolták el. A tervet talán még most sem vetették el teljesen. Ám hogy ki és mikor hajtja végre, nem tud­ja senki. Lassan már közhely: a megváltozott európai kontextusban (vagy­is most, hogy EU-tagok vagyunk) egyre fontosabb a kulturális kép­viselet kérdése. Vagyis, hogy mit és hogyan mutatunk a világnak nyelvünkből és kultúránkból. A B(BBI) az Orbán-kormány idején hozták létre 2002-ben az Oktatási Minisztérium (OM) háttérintéz­ményeként, összevonva a Magyar Nyelvi Intézetet, a Nemzetközi Hungarológiai Központot és a Hungaroló­giai Tanácsot. Tudjuk, intézeteket szívesen alapított és vont össze az előző kor­mány, ám a BBI létrehozása nem volt rossz elképzelés. Afféle „ma­gyar Goethe Intézet” koncepciója lebeghetett az alapítók szeme előtt, vagyis a nyelvoktatásért világszerte felelős, oktatási, kutatási és kulturális tevékenységet együttesen végző intézményé. Ez így szép és jó. Az intézet szakmai, módszertani segítséget nyújtott minden olyan helynek, ahol magyar nyelvoktatás folyt. Összefogta a nyelvi lektorok hálózatát, a világ 21 országában lévő 37 felsőoktatási intéz­ménybe 43 vendégoktatót (vendégprofesszort és lektort) küldött. Diákokat fogadott és képzett a világ minden részéről, illetve foglal­kozott a hungarológiai tudományokkal. A múlt idő itt nem helyes, hiszen még mindig ezt teszi. Igaz, közben nincs igazgatója, költségvetése felborult, jövője bizonyta­lan. Ujváry Gábor főigazgató május 1-jével lemondott, de ha nem mond le, minden bizonnyal elküldik. Az intézet ekkorra már 160 millió körüli hiánnyal küszködött. Ennek oka egyszerű: a költségve­tési megvonások után úgy döntöttek a BBI-ben, nem fizetik be a dolgozók utáni járulékokat, így próbálva fenntartani a működést. Ez még nem okozott volna ekkora hiányt, de kiderült, az intézet fel­adatai és napi fenntartása nem oldható meg az idei 700 milliós bü­dzséből, amely 129 millióval kevesebb, mint a tavalyi. Az intézetben május 1-je óta látszólag rend van. Nincs ugyan intézményvezető, de miniszteri biztos viszi az ügyeket, a pénzt kincstári biztos kezeli, a köztartozásokat az OM befizette. Mégis jelenleg csak a bizonytalan­ság biztos. Megváltoznak az intézet feladatai, helyesebben hozzá­idomulnak a kisebb költségvetéshez, de hogy mi marad és mi nem, még nem tudni. Pedig ősszel iskolaév kezdődik, és többek között diákokat kellene fogadni. Az intézmény dolgozói között az a hír járja, az eddigi hetven helyett csak harminc jöhet majd. Ám még ez sem biztos, hiszen szerződések, kiírt pályázatok kötik a BBI-t. Úgy tudni, átalakul az intézmény struktúrája, valamint az ingatlanai egy részétől is megszabadítják, ám még senki nem tudja, h­ogyan, mikor. A legnagyobb kérdés mégis az, marad-e az OM-nél, vagy átkerül a kultuszminisztériumhoz (NKÖM). Kérdésünkre egyik minisztériumban sem tudták megmondani, igaz-e a hír, hogy az ok­tatási tárca már nem kér a BBI-ből. Az NKÖM annyit közölt, hogy a két tárca közös bizottságban vizsgálja, mi legyen az intézet sorsa. Felröppentek olyan pletykák is, hogy a BBI és az összes (tizen­hat városban működő) valamiféle összevonásával vagy egységes irá­nyításával mégiscsak létrejönne egy „magyar Goethe Intézet” (vagy B, vagy A), vagyis a nyelvoktatásért, kulturális reprezentációért, a külföldieknek szóló ösztöndíjakért és pályázatokért egységesen fe­lelős intézmény. A kulturális intézetek környékén erről egyelőre mit sem tudnak. Némelyik látványos sikereket mondhat magáénak (a londoni Magyar Magic például ilyen), mások úgy érzik, a kultúr­politika mostohagyermekei, sem pénzt, sem szakmai támogatást nem kapnak. 2004 hivatalosan Balassi-év. Meglehet, a magyar kultúra külföl­di reprezentációjának korszerű intézményi háttere éppen most ala­kul, és a minisztériumi konyhákban már kifőzték a megoldást. De az is lehet, hogy még a recept sincs meg. Ez utóbbi azt jelentené, hogy az EU hatalmas kulturális terében önmagunkat szorítanánk gettóba. ■ HÁRS Géza

Next