Magyar Szó, 2004. június (61. évfolyam, 126-151. szám)
2004-06-22 / 144. szám
12 DINDIC-PER Legija polgártárs állami ügyei Ha hinni lehet Milorad Ulemek, alias Lukovic, alias Legija, alias Saveni, alias Cérna szavainak, ő csak segített Dindicnek, a kollégáinak, a sógorainak, a barátainak... Azok pedig neki. Milorad Ulemek, a Dindic-gyilkosság ügyében folytatott per elsőrendű vádlottja csütörtökön, június 10-én nem kívánt vallomást tenni, viszont már másnap meggondolta magát, és ügyvédei révén követelte, hogy tegyék ezt neki lehetővé hétfőn, június 14-én. Mintha csak azértis történne, a különleges bíróságon aznap nem volt különösebb nyüzsgés, talán a választás utáni depresszió miatt, vagy az ördög tudja miért, de a padsorok félig üresek voltak. A bírósági tanács az ügyészséggel és az ügyvédekkel való rövid tanácskozást követően úgy döntött, hogy eleget tesz Legija kérésének, így aztán hétfőn kb. tíz óra tizenöt perckor kezdetét vette a szerb igazságügy történetének egyik legbizarrabb epizódja. Ugyanabban a szürke öltönyben, mint előző két alkalommal, lábait kissé szétterpesztve és a pultra támaszkodva, Ulemek egyetlen papír nélkül, fejből, szinte megszakítás nélkül négy és fél óráig beszélt, mindaddig, míg a hangszálai fel nem mondták a szolgálatot, így az ülés az ő kérésére délután három óra öt perckor megszakadt. Másnap, kedden folytatta, a hangja ezúttal is percre pontosan akkor hagyta cserben, mint előző nap. Alemek változata hosszú és kusza volt, egy olyan ember egyszerű nyelvén elmesélve, aki az utcán tanult és élt. Időnként az Alkonyzóna egy-egy epizódjára emlékeztetett, esetenként pedig az Alan Ford képregényekre, és nagyjából annyira volt meggyőző is, mint az említett két sorozat. Érdekes volt figyelemmel kísérni, hogyan változott elemek stílusa és nyelvezete védőbeszéde közben: választékosan kezdte, megválogatva a szavakat, és figyelmet fordítva az idő, a hely és a cselekmény egyezésére. Ahogy eluralkodott rajta a fáradtság, egyre inkább átváltott az utcai zsargonra és a belgrádi bűnözőkre jellemző nyújtott „s” mássalhangzóra, időnként ugrásokat tett és jelentéktelen részletekbe mélyedt bele. Sajnálatos, hogy a technikai lehetőségek nem teszik lehetővé, hogy a történetet szóról szóra úgy közöljük, ahogy az elhangzott. Ez a szöveg kísérlet annak összegezésére és a lehetőségekhez képest történő hiteles továbbítására. Ulemek története október 5-én kezdődik, az elhunyt Dindictyel való találkozójával, amelyre a szintén néhai Dusan Spasojevic közvetítésével került sor. A választások miatt - meséli Ulemek - a rendőrségen és az Állambiztonsági Szolgálaton belül általános tanácstalanság és kölcsönös bizalmatlanság uralkodott: nem lehetett tudni, ki kit figyel meg, és ki kinek az oldalán áll. Spasojevic, akit Ulemek csak felszínesen ismert felesége révén, október 5- én sürgős találkozót követelt: a Biztonsági Intézet portáján Ljubisa Buha, Mile Lukovic Kum és Dragoljub Markovic (Krmivoprodukt) kíséretében jelent meg. „Ez az utolsó esélyed, hogy tegyél valamit a szolgálatért és az egységért, és hogy megakadályozd a súlyos következményeket” - követelte Ulemektől állítólag Spasojevic, és hogy találkozzon Dindic'tyel. Miután jóváhagyást kapott Rade Markovictól, az állambiztonság akkori vezetőjétől („Menj, nézz szét, és tedd amit kell”), Ulemek az október 5-e és 13 a közötti éjszakán találkozott Dindic'tyel a kormány épülete mellett. „Úgy láttam, hogy nincsenek rossz szándékai” - vallotta Ulemek Dindic'ről. Másnap ismét találkoztak Dragoljub Markovic surcini házában. Itt állítólag jelen voltak Vladimir Popovic Beba, Cedomir Jovanovic', Goran Vesic' és „néhányan, akiket nem ismertem” - mesélte Ulemek. „A hadseregtől tartottak, de én mondtam nekik, hogy elegendő emberrel rendelkezem ahhoz, hogy megakadályozzam őket, ha terveznek valamit. Rendszeresen találkoztunk egészen október 15-ig, amíg a helyzet nem stabilizálódott.” EGYSZERŰ EMBEREK BOSSZÚJA A decemberi parlamenti választásokat követően, miután kinevezték Goran Petrovic'ot és Zoran Mijatovic'ot az állambiztonság vezetői és vezetőhelyettesi tisztségére - folytatta Ulemek, Spasojevic' és a néhai Lukovic' Mijatovic' kívánságára valamilyen intenzív kiképzésen vettek részt a Biztonsági Intézetben. Ulemek nem tudja, itt miféle tudásra tettek szert. A kiképzés mintegy tíz napig tartott, ezt követően Ulemek Dél-Szerbiába távozott, és csak Milosevic letartóztatásakor tért vissza. Magáról a letartóztatásról nem beszélt, kivéve azt a megjegyzést, hogy „Az egységgel ekkor éltek vissza első ízben”. Mindenesetre a tény, hogy ez alkalommal nem került sor vérontásra, Dindic és munkatársai további háláját eredményezték. Ez a hála igen szokatlan módon jutott kifejezésre. Közvetlenül Milosevic letartóztatását követően Deda Jovanovic állítólag vacsorára hívja őt Surcinba Markovichoz, „pusztán csak azért, hogy leüljünk és ünnepeljünk”. Ezen a vacsorán ott voltak Beba Popovic, Ljubisa Buha Cume, Vesic és Jovanovic. Dindicnek is ott kellett volna lennie, de nem tudott eljönni, Vesic pedig, miután ezt meghallotta, gyorsan távozott. Ekkor Popovic, Jovanovic és Markovic végre kiterítették kártyáikat: megkérdezték Ulemektől, hallott-e arról a 700 kg heroinról, amit a Kereskedelmi (Komercijalna) Bank széfjében találtak. Ulemek azt mondta, hogy hallott. „Tudod-e hogy ez még mindig megvan” - kérdezte Popovic. Ulemek erről is hallott. Popovic' mondta, hogy a kábítószer „svicsvic (vagyis megsemmisítés előtt ki lett cserélve) és elmagyarázta, hogy „egyetlen ország sem lehet olyan őrült, hogy veszni hagyjon ennyi pénzt”. Röviden, azt javasolja Ulemeknek, hogy az anyagot csempésszék Nyugatra az egység segítségével, és ott adják el. „Ez állami ügy” - állítják a jelenlevők. Ulemeknek ez nem tetszik, de végül meggyőzi Dragoljub Markovic azon érve, hogy ez jó módszer azok megbüntetésért, akik Szerbiát bombázták. „Azt mondta: ők nekünk bombákat és gyengített urániumot, mi pedig nekik kábítószert. Ez tetszett nekem” - mesélte Ulemek. Úgy fogtam fel, mint a magunkfajta egyszerű emberek bosszúját a Nyugat iránt. Egyedül arra követeltem biztosítékot, hogy a mi gyerekeinknek ne legyen eladva.” Miután ezt a biztosítékot megkapta, Ulemek Spasojevic, Buha és a különleges egység segítségével megszervezi a heroin kicsempészését, amelynek súlya egy kis „keverés” után már egy tonna volt, Romániába, Boszniába és Horvátországba (Románia Jovanovic' ötlete volt). Előzőleg, mint jó katona az egészről tájékoztatta Petrovic'ot és Mijatovic'ot, akik szerinte jóváhagyták az akciót. Az anyagot 200 kilós csomagokban vízi úton juttatták ki (ez az ő ötlete volt az egység búvár-diverzáns egységeit használta) Ulemek nem részletezte, ki vette át a heroint: Horvátországot nem említette, Romániában valami oroszok (Duca kapcsolatai), Boszniában pedig egy alkalommal Zoran Janusevic, akit Ulemek a háborúból ismert Volt, ahogy volt, miután a kábítószer kétharmadát kijuttatták, úgy döntöttek, leállítják a további szállítást, míg meg nem fizettetik az addigiakat, nehogy pénz nélkül maradjanak - meséli Ulemek. A megfizettetés Spasojevic dolga volt, Ulemeket a történet e része nem érdekelte. „Nem volt szükségem a pénzre, azt javasoltam, hogy abból vegyenek felszerelést az egységnek." Egy kívánságlistát állított össze: mintegy 50 pisztolyt, három amerikai őrjáró csónakot, különleges ejtőernyőket, navigációs felszerelést és rádióösszeköttetéshez szükséges eszközöket kért. Azt a választ kapta, hogy megoldható, de privát csatornákon át kell becsempészni, „mert nem könyvelhető a belügyminisztériumon keresztül.” Folytatása holnapi számunkban ilta szó Nem mondható, hogy nélküle Pest a századfordulón is ugyanaz a kis porfészek lett volna, mint a tizenkilencedik század elején. Budapest fél évszázad alatt Európa első városai sorába emelkedett, s amit egy turistának érdemes látnia, az nagyjából ekkortájt épült. Mindehhez azért jól jött valaki, aki kiábrándult már a nőkből meg a politikából, és szenvedélyét arra pazarolta, hogy környezetét elviselhetőbbé tegye. Márpedig a száznyolcvan éve született Podmaniczky Frigyesnek báróként erre mégiscsak több esélye volt, mint egy közembernek. Élete valóban regény volt, Krúdy tollára méltó, aki nem is tagadta meg hősünktől ezt a dicsőséget. A báró nevelői Thaisz András és Hunfalvy Pál voltak, őt azonban a tudománynál sokkal jobban érdekelték a nők, s a reformkori Pest ebben a tekintetben korlátlan lehetőségeket nyújtott. Hogy a züllött élettől megmentse a fiatalembert, anyja Pozsonyba küldte. Frici báró azonban saját bevallása szerint az üléseket nemigen látogatta, annál inkább itt is a bálokat. Véleménye szerint az ellenzék fölénye nem annyira az országgyűlésben, mint inkább azáltal vált nyilvánvalóvá, hogy a legszebb lányok mindig az ellenzéki bálokon jelentek meg. S rájuk meg a politikára két kézzel szórta a pénzt. 1847-ben Kossuth kampányfőnökeként tizenhatezer forintot költött a választók leitatására. Széchenyi be is szólt neki, hogy Kossuth megválasztatásából forradalom lesz - igaza lett, Frici báró pedig frissen összehempergett betegsége ellenére egyenes jellemként jelentkezett nemzetőrnek. Ott volt ,a schwechati vereségnél és egészen Világosig harcolt Görgey oldalán. Büntetésből besorozták aztán az osztrák hadseregbe és Olaszországba küldték. Feljebbvalóit persze s érthetően bosszantotta a báróból lett közlegény, aki mindennap fehér kesztyűt húzott a kocsikerék olajozásához, akit a napi trágyahordás után vaskos posta várt rokonaitól: Ágost Antal szász királytól, István főhercegtől. 1856-ban érkezett vissza Pestre. „Egy fiatal előretörtető, emelkedőfélben lévő fővárosnak mondtam istenhozzádot, s egy félig kihalt tartományvárosba tértem vissza, melynek, hogy minden utcáin fű nem nőtt, csak a rossz talajviszonyoknak volt köszönhető.” Előző nap még Schönbrunnban kocsikázott a császári kertekben, most ennek emlékeit felidézni a Városligetbe hajtott. Éles volt a kontraszt, írta később a Naplójegyzetekben: „Elhagyatottságot és pusztulást észleltem, bárhova tekintettem. A Ligetben a vasárnap dacára alig egynéhány ember lézengett. A tó mocsárhoz hasonló külsőt mutatott, félig sással benőve. A művelődésnek legkisebb nyoma sem volt észlelhető - hanyatlás, pusztulás mindenfelé. Feleszmélve elaléltságomból megfogadtam, hogy ez elhagyott, s általam annyira kedvelt fővárosunk emelését tűzöm ki életem egyik vezéreszméjének.” Akárhogy is, szándékának útját egyengette, hogy a báró időközben tönkrement. Vállalta a felelősséget öccse váltóiért, elúszott a birtok, festményeit, bútorait, még kedvenc agarait is el kellett adnia, hogy a hitelezőktől megszabaduljon. Az Angol Királynő Szállodát elhagyva kis lakást bérelt egy Kerepesi (azaz Rákóczi) úti bérház fölső emeletén, s ráadásul, hogy a lakbért kifizethesse, az egyik szobába lakót - albérlőt - fogadott. Egykor négyezerötszáz hold ura most újságcikkek honoráriumából tartotta fenn magát, miközben jellegzetes kockás kabátjában, gomblyukába szegfűt tűzve a Steingasser kávéházba járt reggelizni, hogy megspórolja a napilapok költségét. Egyik reggeli sétája közben Tisza Kálmánnal találkozott. Tisza, akivel együtt katonáskodott, azonnal hivatalt ajánlott neki. Előbb az Északkeleti Vasúthoz került személyügyi igazgatónak, majd egy évre rá egy másik Tisza, Tisza Lajos javaslatára Andrássy gróf delegálta a Közmunkatanácsba. Hivatalnokként tapasztalatlan volt, de arisztokrataként igényes. Az első aláírási címpéldányra kalligrafikusan rótta: Báró Podmaniczky Frigyes. Emiatt sokáig naponta százszor, minden aktára így kellett aztán ráírnia a nevét. A Közmunkatanácsnál később elhagyta a bárót, a Nemzeti intendánsaként pedig a Frigyest. Budapest egyszerű polgára lett. Az 1873-as pénzügyi válság évében lett a Közmunkatanács alelnöke. A rendezési terv értelmében már megkezdődött a Nagykörút és a Sugár út építése, a bécsi krach miatt azonban az egész vállalkozást csőd fenyegette. A tanács tagjai lemondtak napidíjukról és a költségtérítésről. Podmaniczky pedig, hogy példát mutasson, reggel hatkor gyalog járt be hivatalába. Két év múlva belevágott az Opera építésébe az akkor még külvárosban, az egykori Hermina kocsma helyén, ahová a rossz közbiztonság miatt egy magára valamit adó cigányzenész se vállalt addig kirándulást. A kisajátítást mindenki remek lehetőségnek tartotta, hogy túladjon értéktelen külvárosi telkén. Az árak magasba szöktek, s az öreg báró feladata volt, hogy telket szerezzen. A Hermina téri telket a Népszínház kapta meg a fővárostól, nem volt viszont pénze az építkezésre. Az Operaháznak pénze éppen lett volna, csak még alkalmas telket nem talált. A fővárosnál elérte, hogy a Népszínház új, olcsóbb területet kapjon, miközben a Közmunkatanács a Népszínháznak félmilliót fizetett a Hermina téri telekért. Az Opera így egymilliót spórolt, a Népszínháznak pedig pénze és telke lett, mindkét építkezés megkezdődhetett. A báró még arra is talált időt, hogy személyesen felügyelje a munkát, olykor beállt maltert keverni. És jöttek az újabb hivatalok, miközben 1874-ben befejeződött a Duna-szabályozás, 1877-ben az Andrássy út építése, 1882-ben a Várkertbazár, 1884-ben végre elkészült az Opera, 1896-ra pedig a Nagykörút is teljes pompájában ragyogott. Podmaniczkynak nem volt szíve egyetlen feladatot sem visszautasítani, amellyel a főváros hasznára lehetett. Részt vett a trieszti vasút építésében, majd a Nemzeti Színház és az Opera intendánsa lett, negyvennégy éven keresztül országgyűlési képviselő, a szabadelvű párt elnöke, utóbb az Adria biztosítónál végre pénzes állása is akadt. Számon sem tudta tartani hivatalait. Mesélik, öregkorában egyszer megjelent a fővárosi közgyűlés ülésén, elfelejtve, hogy már nem képviselő. Senki sem vállalkozott rá, hogy felhívja a báró figyelmét a tévedésre, csak ültek tovább meghatottan. A szavazás végén az elnök némi zavarral hirdetett végeredményt, s összeszorult a torka, amikor hozzá kellett fűznie: egy szavazat ebből leszámítandó. ■ SZATUCSEK Zoltán Báró Budapest Száznyolcvan éve született Podmaniczky Frigyes NÉPSZABADSÁG Az ifjú Podmaniczky A báró városrendezési gondjai - karikatúra 1873-ból 2004. június 22., kedd Balassi Intézet: csak a bizonytalanság biztos A magyar nyelv világszerte történő oktatásával és a hungarológiai tudományokkal foglalkozó Balassi Bálint Intézetet egykor a Goethe Intézet mintájára gondolták el. A tervet talán még most sem vetették el teljesen. Ám hogy ki és mikor hajtja végre, nem tudja senki. Lassan már közhely: a megváltozott európai kontextusban (vagyis most, hogy EU-tagok vagyunk) egyre fontosabb a kulturális képviselet kérdése. Vagyis, hogy mit és hogyan mutatunk a világnak nyelvünkből és kultúránkból. A B(BBI) az Orbán-kormány idején hozták létre 2002-ben az Oktatási Minisztérium (OM) háttérintézményeként, összevonva a Magyar Nyelvi Intézetet, a Nemzetközi Hungarológiai Központot és a Hungarológiai Tanácsot. Tudjuk, intézeteket szívesen alapított és vont össze az előző kormány, ám a BBI létrehozása nem volt rossz elképzelés. Afféle „magyar Goethe Intézet” koncepciója lebeghetett az alapítók szeme előtt, vagyis a nyelvoktatásért világszerte felelős, oktatási, kutatási és kulturális tevékenységet együttesen végző intézményé. Ez így szép és jó. Az intézet szakmai, módszertani segítséget nyújtott minden olyan helynek, ahol magyar nyelvoktatás folyt. Összefogta a nyelvi lektorok hálózatát, a világ 21 országában lévő 37 felsőoktatási intézménybe 43 vendégoktatót (vendégprofesszort és lektort) küldött. Diákokat fogadott és képzett a világ minden részéről, illetve foglalkozott a hungarológiai tudományokkal. A múlt idő itt nem helyes, hiszen még mindig ezt teszi. Igaz, közben nincs igazgatója, költségvetése felborult, jövője bizonytalan. Ujváry Gábor főigazgató május 1-jével lemondott, de ha nem mond le, minden bizonnyal elküldik. Az intézet ekkorra már 160 millió körüli hiánnyal küszködött. Ennek oka egyszerű: a költségvetési megvonások után úgy döntöttek a BBI-ben, nem fizetik be a dolgozók utáni járulékokat, így próbálva fenntartani a működést. Ez még nem okozott volna ekkora hiányt, de kiderült, az intézet feladatai és napi fenntartása nem oldható meg az idei 700 milliós büdzséből, amely 129 millióval kevesebb, mint a tavalyi. Az intézetben május 1-je óta látszólag rend van. Nincs ugyan intézményvezető, de miniszteri biztos viszi az ügyeket, a pénzt kincstári biztos kezeli, a köztartozásokat az OM befizette. Mégis jelenleg csak a bizonytalanság biztos. Megváltoznak az intézet feladatai, helyesebben hozzáidomulnak a kisebb költségvetéshez, de hogy mi marad és mi nem, még nem tudni. Pedig ősszel iskolaév kezdődik, és többek között diákokat kellene fogadni. Az intézmény dolgozói között az a hír járja, az eddigi hetven helyett csak harminc jöhet majd. Ám még ez sem biztos, hiszen szerződések, kiírt pályázatok kötik a BBI-t. Úgy tudni, átalakul az intézmény struktúrája, valamint az ingatlanai egy részétől is megszabadítják, ám még senki nem tudja, hogyan, mikor. A legnagyobb kérdés mégis az, marad-e az OM-nél, vagy átkerül a kultuszminisztériumhoz (NKÖM). Kérdésünkre egyik minisztériumban sem tudták megmondani, igaz-e a hír, hogy az oktatási tárca már nem kér a BBI-ből. Az NKÖM annyit közölt, hogy a két tárca közös bizottságban vizsgálja, mi legyen az intézet sorsa. Felröppentek olyan pletykák is, hogy a BBI és az összes (tizenhat városban működő) valamiféle összevonásával vagy egységes irányításával mégiscsak létrejönne egy „magyar Goethe Intézet” (vagy B, vagy A), vagyis a nyelvoktatásért, kulturális reprezentációért, a külföldieknek szóló ösztöndíjakért és pályázatokért egységesen felelős intézmény. A kulturális intézetek környékén erről egyelőre mit sem tudnak. Némelyik látványos sikereket mondhat magáénak (a londoni Magyar Magic például ilyen), mások úgy érzik, a kultúrpolitika mostohagyermekei, sem pénzt, sem szakmai támogatást nem kapnak. 2004 hivatalosan Balassi-év. Meglehet, a magyar kultúra külföldi reprezentációjának korszerű intézményi háttere éppen most alakul, és a minisztériumi konyhákban már kifőzték a megoldást. De az is lehet, hogy még a recept sincs meg. Ez utóbbi azt jelentené, hogy az EU hatalmas kulturális terében önmagunkat szorítanánk gettóba. ■ HÁRS Géza