Magyar Szó, 2004. július (61. évfolyam, 154-178. szám)

2004-07-03 / 154. szám

2004. július 3., 4., szombat-vasárnap H­a kiderül, hogy Riva-gyártmá­­nyok voltak Tito egykori fényű­ző mahagóni motorcsónakjai, az olasz cég teljes egészében restaurál egyet közülük, hajthatóvá teszi és a hor­vát államnak adományozza. Lia Riva örö­kösnő jelentette ki ezt a múlt héten a Bri­­oni-szigeteken tartott terepszemléjén. Sokkal időszerűbb politikai témák kö­zött is válogathat a tudósító a 69. életévé­ben hirtelen elhunyt Stipe Suvar pénteki temetésétől a hét eleji isztambuli NATO- csúcson kapott pofonon át, ami amerikai részről érte a horvátokat - állítólag azért, mert a hatalomra jutott Sanader-kor­­mány sem volt hajlandó horvát katonákat vezényelni Irakba­­, egészen addig, hogy Jelena Lovrić, a Globus című zágrábi ké­pes hetilap neves cikkírója szerint Ivo Sa­­nader horvát miniszterelnök partnert és lehetséges vetélytársat kapott Belgrádban az új szerb elnök, Boris Tadić személyé­ben, és a nemzetközi közösség előtt Hor­vátország és Szerbia kezében vannak a Nyugat-Balkánnak vagy Délkelet-Európá­­nak is nevezett egész volt jugoszláv térség stabilizálásának kulcsai. Hasonlóképpen a legidőszerűbb a horvát parlamentben pénteken délután a volt jugoszláviai hábo­rús bűnöket vizsgáló hágai nemzetközi törvényszékkel való együttműködésről folytatott éles hangú, viharos vita is, e nyá­ri kánikulában azonban érdekesebbnek, olvasmányosabbnak tűnik, hogy Brigitte Bardot Riva gyártmányú siklócsónakján zebrabőr borítású ülések voltak (amikor a volt filmszínésznő sikere csúcsán még nem volt tántoríthatatlan állatbarát), és hogy kinek a keze alól kerültek ki a kor ál­lamfői között a legnagyobb élvhajhászok közé sorolt Tito fényűző motorcsónakjai, amelyeken a néhai jugoszláv elnök Sofia Loren és Ho Si Minh társaságában is szá­guldozott a Brioni-szigetek körüli vizeken. Egy, a Fehér Villa közvetlen közelé­ben levő, ma is katonai létesítmény han-Horvátországi tudósítónktól gátjában kézi munkával készült, felbe­csülhetetlen értékű három mahagóni motorcsónakot őriznek, két négyülésest és egy (a legmodernebb közülük) kétülé­sest. Valamennyi a harmincas években készült. Feltételezhető, hogy Tito a Brio­ni-szigetek volt tulajdonosaitól „örököl­te” őket, amikor felfedezte a szigetek szépségét, és úgy döntött, hogy oda he­lyezteti nyári rezidenciáját. A valamikor a fatestű motorcsónakok gyártói közül a világon a legnagyobb olasz Riva gyár je­lenlegi tulajdonosnője múlt heti látogatá­sának célja volt ellenőrizni. Riva-termé­­kek-e a két hangárban őrzött siklócsóna­kok, amelyek értéke nem csak koruk és megőrzöttségük miatt felbecsülhetetlen, hanem mindenekelőtt a volt tulajdono­suk, Josip Broz Tito miatt. Az olasz küldöttség a Riva gyár legú­jabb termékén, a már műanyagból ké­szült 12 méteres Riva Rivale 52-es sikló lu­xusjachton érkezett a Fehér Villához kö­zeli hangárokhoz. Ennek a fényűző úszó­műnek az ára nem kevesebb, mint 1 183 000 euró (hosszméterenként 100 000 euró), amennyi pénzért két hasonló hosszúságú hajó vásárolható, némely gyárnál három is, és egy minőségi gépko­csira is telik még belőle. De nagy élmény, ha felbúg a közel 23 tonna súlyú vízi jár­mű két, egyenként 1050 lóerős MAN-mo­­torja és a hajó eléri a 40 csomós sebessé­get is. A 6 fős személyzet stratégiailag 3 luxuskajütben helyezkedhet el, és olyan hipermodern technikai csodák állnak a rendelkezésére, mint a parancsnoki pul­ton az LCD-képernyő vagy a szalonban a plazmatévé. És a jacht farában egy 3,5 méteres, sugárhajtású gumicsónak is rej­lik. A Riva-jachtokat sokan „tengeri Rolls Royce-oknak” is tartják. A cég 162 évvel ezelőtt, 1842-ig javító­munkákkal foglalkozott. Elsőnek Ernesto Riva csapott fel hajógyártónak, amikor a Como-tavon viharban szerencsétlenül jár halászbárka tulajdonosa felkérte, hogy építsen neki új halászhajót. Előbb evezős, majd gőzhajók épültek a gyárban. A je­lenlegi tulajdonosnő nagyapja, Serafino Riva kezdte gyártani a múlt század húszas és harmincas éveiben versenyekre a fa motorcsónakokat, amelyek rendre meg­döntötték a gyorsasági világcsúcsokat. A nagy világválság idején áttértek a vitorlás­­hajó-gyártásra. A II. világháború alatt szü­netelt a termelésük, 1949-ben azonban újra beindult. A háború előtti kizárólag rendelésre gyártásról áttértek a sorozat­­gyártásra, de 1950-től 1996-ig mind a 4275 modelljük számozott volt, és a tulaj­donos óhajától függően alakították. Gün­ter Sachs például Aquaramát rendelt két egyenként 420 lóerős motorral. Legki­sebb modelljük a 4,26 méteres Sciattolo volt, az Aquaramák pedig elérték a 8,25 és a 8,75 métert. A fáról a műanyagra azért tértek át a jelenlegi tulajdonosnő szerint, mert, ha a Rivát a Ferrarihoz ha­sonlítjuk, az autók közül is a múlt századi típusok helyett sokkal inkább a legújabb típusú Testa-rossák a kelendők. Tito ma is jól megőrzött motorcsó­nakjaiban, a brioni hangárban 190 lóe­rős, 5300 köbcentiméteres motorok van­nak. Az abban az időben egész Európá­ban a legjobb hajómotorokat gyártó mi­lánói BMP termékei. A legkorszerűbb 2 üléses csónak üléseit fehér bőr burkolja, a másik kettőét barna, és mindháromban a kormánykerék melletti külön karral motortüzet oltó pumpát aktivizálhattak, olyant, amilyent jelenlegi siklójachtokba is csak elvétve építenek. A hajók a horvát katonaság tulajdonában vannak, horvát címer van rajtuk, és a leglogikusabb meg­oldásnak az mutatkozik, hogy a horvát katonai hatóságok a Brioni Nemzeti Parknak adományozzák őket, hogy ide­genforgalmi célokra lehessen őket hasz­nálni. ISZ. REMETE Péter Tito motorcsónakjainak titka MimSio kulfold@magyar­szo.co.yu KÜLFÖLD 3 Az Európai Bizottság új elnöke: José Manuel Durao Barroso Az európai integrációt az Egyesült Ál­lamokkal való együttműködéssel kívánja ötvözni José Manuel Durao Barroso por­tugál kormányfő, akit kompromisszumos megoldásként széles körű egyetértés után az Európai Bizottság elnökének tisztjére választottak. A több nyelven beszélő, 48 éves konzervatív jogász két hete még nem szerepelt az olasz Romano Prodi lehetsé­ges utódainak névsorában, amikor nála nagyobb formátumú jelölteket elutasítot­tak, illetve nem vállalták a felkérést. Barroso szívesen hangsúlyozza prag­matikus és mérsékelt irányvonalát, de po­litikai ellenzői gyakran jellemzik Amerika-barát szabadpiac párti politi­kusnak, aki 2002-ben, hi­vatalba lépésekor szigorú korlátozó intézkedéseket léptetett életbe országá­ban az erősödő recesszió miatt. Az egykori maoista di­áknak jó kapcsolata van George Bush amerikai el­nökkel és támogatta Irak amerikai-brit megszállá­sát, sőt a háború előtt csúcstalálkozót szervezett a Portugáliához tartozó Azori-szigeteken Bush el­nök és fő európai szövetségesei részére. Barroso ugyanakkor óvatos volt a portu­gál katonák Irakba küldésének kérdésé­ben és akkori spanyol kollégájától, José María Aznartól eltérően elkerülte a há­borút ellenző Franciaországtól és Német­országtól való elidegenedést is. Irakban kis létszámú rendőri egység teljesít szol­gálatot. „A transzatlanti kapcsolatokat újra kell éleszteni. Ez a politikai döntésho­zók feladata az általunk megosztott óce­án mindkét oldalán” - jelentette ki 2003 októberében elhangzott egyik be­szédében. Az Európai Bizottság új elnöke egy erősebb NATO-t támogat és a biztonsá­gért vállalt nagyobb felelősség érdekében nagyobb beruházásokat szorgalmaz az európai haderőkben is. „Európa nem le­het gazdasági elefánt és katonai pigme­us” - fogalmazott. A két éve megválasztott miniszterel­nök, volt külügyminiszter szigorú költség­­vetési megszorító intézkedéseket hozott, amikor országának deficitje megközelí­tette a konvergencia-kritériumokban megszabott határt. Rendíthetetlen védel­mezője az euró bevezetését szabályozó Stabilitási és Növekedési Paktumnak. A sors iróniája, hogy EU-bizottsági elnök­ként olyan szabályokat kell javasolnia, amelyek rugalmasabbá teszik a Francia­­ország és Németország által ismételten megsértett maastrichti előírásokat, figyel­men kívül hagyva az erre az esetre elői­rányzott szankciókat. A tízmillió lélekszámú ibériai ország választói a júniusi európai parlamenti vá­lasztásokon megbüntették a Barroso-kor­mányt, egyértelmű győzelmet biztosítva az ellenzéki szocialisták számára. Az európai színtérrel kapcsolatban Barroso közölte: nem látnak. „Reform­párti vagyok, nem forradalmár, centrista, nem szabadkereskedelem párti szélsősé­ges” -jelentette ki az idén. Más kis európai országok vezetőihez hasonlóan Barroso is egyenlő jogokat akar a tagállamoknak, és egy jól finanszí­rozott bizottságot, hogy az hathatósan tá­mogathassa a szegényeket és a gyengéket. Míg otthon megszorító politikát vezetett be, ellenzi az EU-kiadások csökkentését, amelyeknek Portugália egyik fő haszonélvezője. Kemény küzdelemnek néz elébe jövőre, ha meg akar­ja akadályozni, hogy a gaz­dag nettó befizető orszá­gok csökkentsék a 2007-2013-as EU-költség­­vetésbe befizetendő hozzá­járulásukat. Bár támogatja az Egye­sült Államokkal fenntartott viszony szorosabbra fűzését, ugyanakkor az a vélemé­­­­nye, hogy a huszonötöknek­­ meg kell védelmezniük v­­egyes, Washington által el­lenzett eszméiket, nevezete­sen a halálbüntetés megszüntetését és a globális felmelegedés megakadályozását célzó kiotói egyezmény ratifikálását. José Manuel Durao Barroso lisszabo­ni középpolgár család­tarja, az egyete­men jogot tanult, majd egy maoista párt tagja lett a jobboldali diktatúrát 1974-ben elsöprő forradalom után. Hat évvel ké­sőbb a két vezető portugál párt közül a konzervatívabbnak számító Szociálde­mokrata Párthoz csatlakozott és a genfi egyetemen folytatott posztgraduális ta­nulmányokat. (MTI, Reuters) T A KIBŐVÜLT EU GONDJAI Hollandia az elnöklő tpikusan európai ország Hollandia, az Európai Unió mostani elnöklője, di­cső múltjában világhatalom, sőt egy időben a világgazdaság közepe volt, és mai dolgos hétköznapjaiban egy kis, a világban jelentéktelen szerepet be­töltő ország, amely igyekszik tartani kemény munkával megszerzett magas életszín­vonalát és őrizni az értékeit. Ma már szinte hihetetlenül hangzik, hogy a hollan­dok a világ felosztásakor kiszorították a portugálokat Délkelet-Ázsiából, sokáig egyedül kereskedtek az akkor zárt Japánnal stb. Még hihetetlenebbül hangzik, hogy volt egy korszak, amikor Amszterdam volt a világgazdaság közepe: 1550-ben rajta keresztül bonyolódott le az Észak- és Dél-Európa közti kereskedelem öthato­da, a holland hajók hatszor több árut szállítottak, mint a többi európai hajó együttvéve, a holland kereskedelem tizenháromszor nagyobb volt, mint az angol, akkora, mint a többi európai országé együtt, a holland hajók szállították a világ búza-, só-, fakereskedelmének háromnegyedét, textil- és érckereskedelmének a fe­lét. De Hollandia magára vonta a világ érdeklődését még a kilencvenes évek köze­pén is, amikor az OECD felmérése szerint a közgazdászok úgy zarándokoltak Amszterdamba, mint a hívők Lourdes-ba, hogy tanulmányozzák a „holland cso­dát”, elsősorban a munkanélküliség leszorítását, mert „Hollandia megtalálta a gaz­dasági siker modelljét Európa számára”. Később az európai gazdaság lassulása Hollandiát is elérte, de az ország (mint tavaly az EBESZ-ben betöltött egyéves el­nöklésével is bebizonyította) rendkívül alkalmas az EU elnöklője szerepének be­töltésére. Az EU ugyanis abba a korszakba érkezett, amikor elsősorban aprólékos, kitartó és kemény munkára van szükség, hogy a szervezet áthidalja a megtorpanás nehéz korszakát. A hollandok ugyanis példaképei lehetnek ennek a hihetetlen, a lehetetlenre is vállalkozó munkának. Amit bizonyít a jelszavuk: „a világot Isten te­remtette, de Hollandiát a hollandok”. Ők ugyanis az ország területének egynegye­dét a tengertől hódították el, úgyhogy az ország legmélyebb pontja, Rotterdam északkeleti része 6,7 méterrel van a tenger szintje alatt. A nagy viharok elültek az EU-ban, most a kitartó, türelmes munka korszaka következik, aminek elvégzésére, irányítására a hollandoknál alkalmasabbat keresve sem találhattak volna. Az EU túl van a nagy bővítésen. A tíz új - zömmel kelet-európai - taggal való bővülésen, a történelmi esemény kiváltotta ün­neplésen és lelkesedésen éppúgy, mint azon az első megrázkódtatáson, hogy Eu­rópa először gondolkodott el komolyan azon, hogy a bővüléssel milyen hatalmas feladatra vállalkozott, először döbbent rá, hogy mennyire növekedtek gondjai, először tudatosodott, hogy mennyi probléma van az új tagoknál is, meg az EU-ban is. Sőt túl vannak azon az európai parlamenti választáson, amely ennek az rádöb­­benésnek, tudatosodásnak a jegyében telt el. Ezek a választások ugyanis megmutatták, hogy az EU az új tagokkal mennyi gondot vett a nyakába, amikor a gazdaság lassulása, a versenytársak mögötti lema­radás tudatosodása és az ennek meg egyéb tényezőknek a hatására bekövetkező ál­talános elbizonytalanodás nyilvánvalóvá tette, hogy neki magának is mennyi gond­ja van. A választási eredmények a régi tagoknál is arról tanúskodtak, hogy a ver­senyképesség tartásával szükségessé vált reformok, a jóléti állam leépítésének, a szociális vívmányok lefaragásának kényszere a régi tagoknál is megszülte a refor­mokra kényszerülő kormányok elleni hangulatot (az EU 13 régi tagjánál - bal­vagy jobboldaltól függetlenül­­ rosszul szerepeltek a kormánypártok, kivétel csak - szintén a bal- vagy jobboldaltól függetlenül - Spanyolország és Görögország, ahol most voltak a választások, tehát korai lett volna egy más irányzat kialakulása­ éppúgy, mint ahogyan erősítette az EU-val szembefordulás irányzatát (onnan, hogy Nagy-Britanniában és Svédországban egyformán harmadik erő lett a „Brüsszel korrumpált, csaló és diktatórikus rendszere” ellen harcot hirdető párt, addig, hogy Franciaországban eredményes volt mind a két párt, amely sürgeti a népi mozgalmat az EU „totalitárius állam felé fejlődése”, sőt „Európa keresztény rasszistái” ellen). Ez az irányzat még fokozottabban érezhető az új tagoknál. Náluk ugyanis az Európához való felsorakozás lelkesedését gyorsan felváltotta annak felismerése, hogy mennyire le vannak még mindig maradva, hogy az EU nem a koldusok mennyországa, hanem csak esély arra, hogy kemény munkával, nagy áldozatokkal, a múltba visszahúzó és elmaradottságukból eredő minden akadály felszámolásával csökkentsék ezt a lemaradást (éppúgy, mint ahogyan a rendszerváltás kiváltotta lelkesedést is gyorsan követte a csalódás, hogy az nem az életszínvonal várt megug­rását, hanem munkanélküliséget, inflációt, az állami gondoskodás helyébe a ke­mény helytállás és a verseny megpróbáltatásait hozta­. Ami azzal párosult, hogy a még mindig egzisztenciális kérdésként jelentkező hatalom meg egyéb tényezők hatására állandósult választási harcok miatt igen aktívak azok az erők, amelyek az Európa-ellenes nacionalizmust elegyítik a bolsevik állam utáni meg jóléti állam iránti nosztalgiának az összeolvasztásával, hogy lelkiismeretlenül azokra építsék vá­lasztási sikerüket, akik nem fogadják el a szükségszerű változásokat, vesztesnek ér­zik magukat a versenyben. Ennek következménye nemcsak az, hogy a kormánypártok még rosszabbul jár­tak, mint a régi tagoknál (a magyar koalíció pártjai - a parlamenti mandátum fe­lénél normális pozíciók megőrzésével - kivételt képeznek, hisz Spidla cseh minisz­terelnök pártja az ötödik, Belka lengyel miniszterelnök pártja negyedik lett), ha­nem az is, hogy a szavazástól tartózkodók száma nagyobb volt, mint a régi tagok­nál (Lengyelországban a szavazóknak közel 80 százaléka távol maradt az urnáktól) és előretörtek nemcsak az olyan pártok, mint az EU-hoz csatlakozást fatális téve­désnek nyilvánító cseh Klaus pártja, az EU-ból kilépést követelő lengyel párt, a Li­beration által „nagyon populistának és Európa-ellenesnek” minősített magyar Fi­desz, hanem a nyíltan sztálini nosztalgiát hirdető Cseh EP is. E­urópának szembe kell néznie azokkal a problémákkal, amelyek az európai parlamenti választásoknál is megmutatkoztak, vissza kell nyernie önbizal­mát és magabiztosságát, amely lehetővé teszi a gondok enyhítését, a hangu­lat megváltozását, a lendület újbóli beindítását. Ehhez az új fordulathoz lassan ki­alakulnak a feltételek, elsősorban a közös akarat. Erről tanúskodott, hogy mind­járt az európai változások után megszületett a megállapodás az EU alkotmányáról, ami nemcsak az összecsapó nagy - az Európai Egyesült Államok felé haladás szor­galmazói és a „nemzeti szuverenitás” maradványainak makacs védői, a „kicsik” és „nagyok”, a „vallásosak” és „világiak” stb. közötti - ellentéteket kiegyenlítő ésszerű kompromiszum eredménye, hanem annak a felismerésnek is, hogy Európa nem engedheti meg magának a problémákkal való sodródást. És bár a Le Monde Az al­kotmány és a széthúzás (a francia „désunion” szó kifejezőbb, de mi nem találtunk megfelelőbb magyar szót) c. vezércikke megállapítja, hogy „Európa kettészakadá­sa ma a gyengeség legfőbb oka”, a Biztonsági Tanács határozatával tompultak az Irak körüli ellentétek is. Kezdődhet a problémák megoldásának türelmes, aprólé­kos munkája. Aminek végzéséhez a hollandoknak megfelelőbbet keresve se talál­hattak volna. ■ BÁLINT István

Next