Magyar Szó, 2004. július (61. évfolyam, 154-178. szám)

2004-07-17 / 166. szám

2004. július 17., 18., szombat-vasárnap Atatfic kilato@magyar-szo.co.yu KILÁTÓ VII SZERKESZTI: KONTRA FERENC XLIII. évfolyam, 28. szám Kettő majdnem ugyanarról­ ­. Nem sok jóval kecsegtetnek bennünket, úgynevezett kis né­peket az előttünk álló századok. A világ, mondják a szakemberek, egységesedés, globalizáció felé törekszik. Az angol nyelv térhódí­tása, eluralkodása például máris jól érzékelhető. Ilyesmi persze nem először történik meg, a latin is volt már „világnyelv”, haszná­lata mégsem terjedt ki az egész világra, talán mert nem volt kié­pítve egy olyan kommunikációs rendszer és hálózat, amely, mi­ként ma, lehetővé tette volna abszolút és totális elterjedését. Ha lesz egy olyan nyelv - máris van -, amelynek birtokában a világnak, az egész földkerekségnek minden pontján megértethe­tem magam, az anyanyelv, lett légyen az akár francia, spanyol, kí­nai, ha lassan is, de biztosan veszít fontosságából, hogy végül ha­szontalan, hasznavehetetlen tárgyként kidobódjék az ablakon. Hát még egy olyan nyelv, mint az enyém, amelyet senki az ég­világon meg nem ért, még az állítólagos testvérei sem, mert társ­­talan, s olyan árva és meztelen, mint az ujjam. Pedig ezen a nyel­ven is születtek értékes művek, éppúgy, mint a perzsán vagy az ógörögön, például a költészet terén. Ezt onnan tudjuk, mert van összehasonlítási alapunk, gazdag fordításirodalmunk erre a bizo­nyíték. Mert minden arravaló művet lefordítottunk, átültettünk anyanyelvünkre, a Krisztus előtti bölcs könyvektől kezdve a Bibli­án át egészen a Harry Potterekig, mi ilyeténképpen próbáltuk meghódítani magunknak a világot, a nagyvilág sem volt hálátlan, a maga idején olvasta, sőt falta a Jókaijainkat, miként manapság Máraijainkra vetette magát, pedig majd mindegyikőjük szemére lehetne vetni, hogy műveikben előfordulnak speciális, a francia fülnek már-már érthetetlen, kimondottan hazai, hogy ne mond­jam, sajátságosan magyar vonatkozások, amelyeket a fordító kénytelen lábjegyzetben megvilágítani a madagaszkári olvasó­nak. Jókai óta viszont rájöttek, hogy a magyar regények és szonet­tek túl sok ilyen ballasztot cipelnek magukon, ilyeténképpen egy Sütő András a külföldi könyvpiacon csak veszít azzal az ifjú ma­gyar íróval szemben, aki egyelőre ugyan még magyarul ír, de szö­vegeiből igyekszik kigyomlálni az olyan momentumokat, amelye­ket legfeljebb csak a magyar olvasója értene meg, de módfelett zavarná és idegesítené a thaiföldit. Szóval Arany János a szöcskenyájaiddal meg a hórihorgas gémjeiddel rátettél, de mondhatnám ezt nyersebben is, korunk irodalmi nyelvét és szóhasználatát követve. És Krúdy is me­het a francba azokkal a nyírségi meg a régi Magyarország ködlovagjaival együtt,­Tömörkény pedig ismételten elbúj­hat a föld alá, nem hogy a nagyvilágnak, de még az Európai Uniónak sincs rá szüksége. És az a mucsai Sinka Pista is. Vagy bugaci? De a Mucsa nem Bugacon van, és lehet, hogy Mucsa mint olyan, nem is létezik, vagy ha mégis, olyan messze van Bugáctól, mint Makó a Peremvidéktől, ami egy város Novi Sad jelenlegi helyén. S máris hazaérkeztünk, Kis­hegyesre, Szenttamásra stb. a vajdasági magyar irodalom kellős közepére, amely irodalom iránt fokozatos érdeklődés mutatkozik meg Nyugaton, mert sikerült levetkőznie buga­ci jellegét, nem úgy, mint az egyetemes magyar irodalom mellékáramlatainak, amelyben Vitéz Csokonay Mihály a kompániájával együtt végzetesen és véglegesen elsüllyedt. Bugacsságánál fogva meg is érdemelte. Csakis magára vet­het. Immár keresztet. 2. Az idén is megrendezték az újvidéki Könyvhetet, amely nem tartott egészen egy hétig, legalábbis nem minden résztvevőjének, mert egy-két nappal az idő kitelte előtt le­bontotta a sátrát és elhagyta a város főterét, amely jó ideje a feldúltság állapotában leledzik. Ez a feldúltság nem zavar­ta a rendezőket, a könyvvásárt nem helyezték át - persze ideiglenesen - mondjuk a Fehér Ferenc térre, mert egyelő­re még ilyen tere is van a városnak és Fehér Ferenc neve passzol is egy olyan rendezvény színhelyéhez, mint amilyen a könyv, minthogy a tér nevének jelenlegi viselője maga is könyveket író ember volt, akárcsak Vörösmarty, amely elne­vezésű téren, Budapesten, a magyar könyvhetet szokták megrendezni, ám az idén, a tér feldúltsága miatt a Szent Ist­ván nem írt könyveket, inkább csak diktált az íródeákjainak valami Intelmeket. Gondoltam magamban, ha már nem fá­radtam föl a Szent István térre - jó, hogy ne mentem, most kaptam volna a nyakamba zuhancsot, amit nem szeretek -, tehát ha nem utaztam föl Budapestre könyvnézőbe, elballa­gok városunk főterére, így is történt, itt zuhancs nem volt, viszont megfájdult a szemem a sok fehér sátor fárasztó fényétől. A szívem pedig a könyvek árától, pontosabban attól, hogy nem vásárolhattam meg belőlük egy hónaljnyit, így inkább csak bá­mészkodtam - hogy ne mondjam, mászkáltam -, a fehér verő­fényben, meg-megállva, vissza-visszatérve Kiadóm sátra elé. Nem sokan tolongtunk előtte, pedig a sok sátor között az egyetlen olyan volt, ahol magyar nyelven írt és nyomtatott könyveket kí­náltak. Tolonghattak volna ugyan, hiszen ebben a peremvidéki városban összezsúfolva legalább annyi magyar él, hogy négy Kis­hegyes kitelne belőle, tehát a számuk jóval a tízezer felett, ezzel szemben a könyvhét tartama alatt a Forum-sátorban eladott könyvek száma nemhogy a harminc fölé ugrott volna, de el sem érte azt, ami meglehetősen lesújtó tényvalóság, ha a dolgot a megmaradásunk, a helyben való maradásunk (ami nem a hely­ben való toporgásunkat jelenti), a kultúránk és anyanyelvünk megőrzése, irodalmunk pártfogása s nem utolsósorban a vásárló­erőnk szempontjából és tükrében vizsgáljuk. Volt tehát Újvidé­ken egy több napig tartó főtéri könyvvásár, ahol az egyetlen ma­gyar sátor forgalma, az eladott példányok száma nem érte el a harmincat sem. Magyarán: több címszó volt a pulton, több cím­szó között válogathatott a sátor elé tévedt érdeklődő, mint ahány kötet elkelt. Abban a városban, amelyikben, állítólag, kevés híján még mindig húszezer magyar él. Gorombán számítva minden 650. újvidéki magyar vásárolt meg egy könyvet a szóban forgó sá­torban. Ám lehetett a „tömeges” vásárlók közt vidéki, környékbe­li is, úgymint pirosi, tiszakálmánfalvi, maradéki, temerini, titeli stb. is. És volt egy nyugdíjas korú hölgy, aki egymaga több köte­tet vitt haza. Marad a reális feltételezés, miszerint minden ezre­dik városlakó vásárolt egy darabot. Csak azért nem írom, hogy minden ezredik magyar városlakó, mert akadhatott közöttük olyan is, aki nem magyar ugyan, de tud magyarul. Az, akinek a könyve szintén ott lapult a könyvsátor alatt, mit szólhat mindeh­hez? Valami hasonlót élhetett át, idehaza, a szülőföldjén, anya­nyelvének egy félreeső zugában, amit „szerencsésebb” kollégája, földije érezhet, akinek fordításában (mondjuk portugál nyelven) megjelent kötete ott kínálja magát valamelyik európai főváros könyvpiacán. Amelyiken egy másodpercre sem állapodik meg senki tekintete. Amelyiket figyelemre sem méltatnak. Nem sze­retnék egy ilyen könyv bőrében lenni. Pedig nyakig benne va­gyok. Ma, szombaton 15 órakor nyílik meg Dujmovics Csaba festményeinek tárlata a temerini Kókai Imre Általános Iskolában. A mai kilátó illusztrációit a kiállítás anyagából válogattuk. ■ NÉMETH ISTVÁN Keserű kávé ________________________■ SZABÓ PALÓCZ ATTILA Voltam már fönt és voltam már lent Voltam már bölcs és voltam már nem Valami mindig közbejött... Voltam már itt, még soha amott Voltam úton, mely visszahozott Valami mindig közbejött... Keserű kávéra ébredek, így érnek el a reggelek, és nem akarom, hogy így álljak eléd Keserű kávém, ma kértelek, egy kicsit én is hadd legyek és nagyon elég, hogy így szárnyal az éj és nem is értem ezt nem is kérhetem ez féktelen ezen a reggelen és nagyon elég, hogy így szárnyal az éj Voltam bohóc és voltam hős Voltam elvált és voltam nős Valami mindig közbejött... Voltam csúcson, és messze alant Voltam úgy is, mint mélybe zuhant Valami mindig közbejött... ref. A hajléktalan is szállást adott Az eretnek is meggyóntatott Valami mindig közbejött... Sokszor szóltam, és volt, hogy nem Volt, hogy vártak, és nem jöttem Valami mindig közbejött... Keserű álomba révedek így kínoznak az éjjelek és nem firtatom hogy mit hoznak ma még HATVANÉVES A MAGYAR SZÓ Majtényi Mihály Novellapályázat A Magyar Szó szerkesztőbizottsága 2004-ben újra meghirdeti a Majtényi Mi­hály Novellapályázatot, amelyre hagyományosan kétévenként kerül sor. Tekintettel napilapunk hatvanéves évfordulójára, ezúttal egy gesztus értékű kötöttségnek is eleget kell tenniük a beküldött pályaműveknek: a szövegben szerepelnie kell az ÚJSÁG szónak. A pályázat jeligés. A jeligét a kézirat végére kell írni. A díjazott és megvásá­rolt novellák szerzői másodpéldánnyal igazolják szerzőségüket, miután az ered­ményhirdetés a jeligék feltüntetésével a Kilátó 2004. november 13-i számában megjelent. A benyújtott kisprózák nem lehetnek hosszabbak hat gépelt oldalnál. Bármi­lyen szövegprogramban íródjék is a pályamunka, és bármilyen legyen a szöveg tördelése, ezt a terjedelmi korlátot nem lépheti át! (Egy oldal 30 sort és soron­ként 60 leütést, azaz betűkaraktert jelent.) A pályaműveket három példányban, borítékban várjuk az alábbi címre: Maj­tényi Mihály Novellapályázat, Magyar Szó, 21000 Novi Sad, Vojvode Mišića 1. A pályázaton jugoszláv állampolgárok vehetnek részt magyar nyelven írt no­vellákkal. Egy szerző több munkával is pályázhat. A díjak: 1. díj: 25 000 dinár 2. díj: 20 000 dinár 3. díj: 15 000 dinár A Magyar Szó a közlésre alkalmas további pályamunkákat kiemelt tiszteletdíj­jal honorálja. A bírálóbizottság tagjai: Beszédes István (költő, műfordító, az internetes METNA folyóirat szerkesztője), Hózsa Éva (egyetemi tanár, irodalomtörténész, a bírálóbizottság elnöke) és Lovas Ildikó (író, az Üzenet fő- és felelős szerkesz­tője). A novellák beküldési határideje 2004. szeptember elseje.

Next