Magyar Szó, 2004. augusztus (61. évfolyam, 179-204. szám)

2004-08-28 / 202. szám

/ / X KILATO kilato@magyar­szo.co.yu itt a fiú 2004. augusztus 28., 29., szombat-vasárnap Egy könyv rólunk Hajnal Virág-Papp Richárd: „Mint a leveleket a vihar. Forum, Újvidék, 2004 ■ BÁLINT ISTVÁN N­épesebb, differenciáltabb szellemi életet élő nemzeti közösségeknél természetes, hogy értelmiségének sok mindenre futja az erejéből, még arra az aprólékos, türelmes kutatómunkára is, amely az apró közös­ségek vizsgálatával akar eljutni a közösség átfogó képének kialakításához vagy csak egy-egy mozaikkockát akar adni a közösség életének megismeréséhez, kisebb-nagyobb kérdéseinek megválaszolásához. A vajdasági magyar értel­miségnek ehhez sokáig nem futotta az erejéből. Természetesen történelmi sorsa miatt. Ennek egyik rétege a kisebb­ségi sors, aminek velejárója az értelmiség irodalomközpontúsága. De már maga ez az irodalomközpontúság is annak következménye, hogy a szellemi tevékenység minden más formája úgyszólván csak nagyobb közösségben képzelhető el, tehát a vajdasági magyarok ilyen érdeklődésű képviselői is zömmel más nyelven (elsősorban szerbül, de esetleg más idegen nyelven is) végezték. A másik rétege pedig a történelmi sors, ami azt jelenti, hogy történelmünknek egy sajá­tos szakaszában a vajdasági magyarság (az európaiságot és korszerű gondolkodást illetően) kénytelen volt az újítások, az áttörés, Európa közvetítése stb. tekintetében átvenni azt a szerepet, amelyet normális körülmények között az anya­ország szellemi ereje tölt be. Ennek a következménye lett: az irodalmi alkotás, az irodalomelmélet és -történelem ki­vételével magyar nyelven olyan kevés területen született igazán értékes vajdasági magyar szellemi termék. Még az igazán eredményes néprajzi gyűjtés is magán viselte az amatőriz­mus minden jelét: véletlen érdeklődéshez vagy iskolai-egyetemi feladathoz kötődött, nem igazi kutatás, hanem rokonok-ismerősök megszólaltatása volt stb. Újabban azonban e téren nagy fordulat következett be. És ennek a fordulatnak nemcsak negatív oldala van: a vajdasági magyar közösség elszegényedésétől, a vajda­sági magyar értelmiség jelentékeny részének Magyarországra vándorlásán át egész an­nak hatásáig, hogy az anyaország vállalja a kulturális-szellemi központ szerepéből adó­dó feladatokat is. A pozitív hatás, hogy a vajdasági magyar szellemi tevékenységben az irodalmon kívül is helyet kaphatott sok minden más is. Megjelentek az aprólékos-tü­relmes, hosszantartó munkával elért ragyogó eredmények (Kalapis, Gerold, Faragó, Ribár stb. lexikonja - életrajzi gyűjteménye, Losonc filozófiai, Bozóki jogi műve stb.). És már csak idő kérdése volt, hogy mikor kerülnek könyv alakban elénk életünknek azok a mozaikjai, amelyeket a Forum által most kiadott könyv, Hajnal Virág - Papp Richárd: „Mint leveleket a vihar...” c. könyvének szerzői „kulturális antropológiának” neveznek, amelyek azzal a szándékkal készülnek, hogy - a szerzők megfogalmazásá­ban - „magunk elé tükröt állítva elgondolkodjunk valóságunkról.” A megjelent tanulmányok értékét nem kisebbíti, de az általunk felvázolt gondolat­­menettel összefüggésben meg kell jegyeznünk, hogy itt még nem „törzsgyökeres vajda­sági” termékkel állunk szemben, nagyon is megérződik annak hatása, hogy az a tevé­kenység, amelynek termékeit most könyv alakban a kezünkben tartjuk egy nagyobb kö­zösség (az anyaországi) hatása alatt folyt Hajnal Virágnál úgy, hogy ő az „átmenetet” je­lenti, a „vajdasági” és magyarországi tanulmányok és oktatás hatására dolgozik, de az a kisebb közösség (például volt iskolatársainak köre), amelyben a kutatómunka folyik még őrzi a kapcsolatot a már említett, ismerősök körében folytatott vajdasági néprajzi kutatómunkával. Tartamilag azzal, hogy a tanulmányok szemmel láthatóan nemcsak ró­lunk, hanem nekünk is szólnak, de már bekalkulálják azt az igényt is, hogy bennünket bemutatnak egy nagyobb közösségnek. (Olyan jelenségekkel, hogy egy vajdasági mű­ben kissé furcsán hat, amikor a szerző bemutatja, hogy „egy Zenta melletti város, Ada”, vagy lábjegyzetben odaírja, hogy Ada „többségben magyarok lakta kelet-bácskai község a Tisza mellett”) Papp Richárd pedig még csak nem is vajdasági. De az itt közöl tanulmányok zöme vajdasági folyó­iratokban jelent meg. Most könyv alakban a Forum adta ki. Ennyi elegendő ahhoz, hogy vajdasági magyar termé­keknek ismerjük el, amely új területet tár fel a vajdasági magyar szellemi tevékenység számára, az első fecskét jelent­heti egy sajátos tevékenység eredményeinek megszületése és bemutatása terén. És ennyi lokálpatriotizmustól füg­getlenül a könyv olyan érték, amely sok mindent elmond rólunk. 2. A könyvben megjelent tanulmányok egy része közvetlenül kapcsolódik a vajdasági magyarság egy megrázó él­ményéhez, amely állandóan visszatérő témája minden vajdasági magyarnak, amely négy rendkívül értékes könyv és sok más munka formájában már sokszor megörökítést nyert: a Szerbia elleni NATO-bombázás, ennek a meg­rázó élménynek sajátos megragadását, bemutatását jelentik. Ezek a tanulmányok ugyanis ezt az élményt dolgoz­zák fel a maguk sajátos eszközeivel, világítják meg a szerző által választott szemszögből. Természetesen a bombá­zás élményét beleágyazva a vajdasági magyarság általános helyzetének vizsgálatába, abba a kísérletbe, hogy feltár­­ják-megértsék azt a helyzetet, amelyben az állandó veszélyhelyzet, a félelem és az anyagi nehézségek naponta pró­bára teszik a vajdasági magyarokat; azzal a szándékkal, hogy a vallomásokból összeállítsák a társadalom valami­lyen „képét”, a közölt élmények-gondolatok révén közelebb vigyenek bennünket a vajdasági társadalom és a ben­ne élő egyének megismeréséhez-megértéséhez. Elsősorban választ keresve a kérdésre: „hogyan maradhat fenn és egyáltalán fennmaradhat-e egy - kisebbségi létében eleve törékeny - kisközösség hagyományos kultúrája a mély­reható társadalmi és gazdasági változások korában?” Ebben a tekintetben ezek a tanulmányok sajátos kiegészítő adalékot adhatnak ahhoz, amit a vajdasági magyarok a bombázás megrázó élményéről elmondtak. Már azzal is, hogy ezt a megrázó élményt összekapcsolják a háború-bombázás-munkanélküliség hármasságából adódó társa­dalmi helyzetnek és a „menni vagy maradni” sorsdöntő dilemmának a vizsgálatával, az ilyen helyzetbe kerülő em­ber tragédiája konkrét egyének életében tükröződésének megragadásával. Méghozzá úgy, hogy látják és elébünk tárják a helyzetre való reagálás három konkrét típusát: azok, akik elmentek, azok, akik maradtak és azok, akiket elvittek katonának. Külön értéke a bombázáshoz kapcsolódóan a könyvnek Hajnal Virág tanulmánya a Magyar Szó „rejtjeles” nyelvéről. A Magyar Szó 60 éves évfordulója kapcsán már megjelent néhány „önvizsgálat” arról, hogy a lap hogyan próbált a maga módján helyt állni a (az egymást követő változások miatt mindig másképp) ne­héz helyzetekben. De Hajnal Virág tette először konkrét vizsgálat tárgyává, hogy a Magyar Szó hogyan próbálta meg a bombázás rendkívüli állapotában felerősödött külső és belső cenzúra körülményei között is a lehető leg­teljesebben tájékoztatni az olvasót. (Sajtó­háború-értelmezések c. tanulmánya 2003-ban jelent meg a Létünk­ben.) Sőt még azt is felismerte, hogy a külpolitika (amely eleve antidogmatikus, már azzal is, hogy figyelmeztet rá: a világ sokkal nagyobb semhogy túl komolyan kellene vennünk szemétdombunk kiskakasainak kukorékolá­sát) kommentárjaiban hogyan közvetíthet minden elvakultságot romboló konkrét belpolitikai mondanivalót. 3. A tanulmányoknak az igazi mondanivalója azonban annak vizsgálata: az a kényszer, hogy a vajdasági magyarnak meg kell magát különböztetnie a vele együtt élő más nemzetiségűektől is meg az anyaországiaktól is, szül-e valami­lyen sajátos vajdasági magyar alkatot és az miben különbözik minden más alkattól, még az anyaországi magyarokétól is? Hajnal Virág is foglalkozik ezzel a kérdéssel, amikor a vajdasági magyarok meg a velük együtt élő más nemzetek közti viszonyt vizsgálja. Különösen akkor, amikor ennek a külön vajdasági magyar alkatnak egy sajátos vonásával, a lokálpatriotizmussal foglalkozik. („Az én hazám itt van Zentán meg Szabadka kör­nyékén” - idézi interjúalanyát.) Papp Richárd tanulmányai pedig már szinte kizáró­lag ezzel a témával foglalkoznak. Mivel kicsit kívülről néz bennünket a sztereotípiá­ink iránti viszonynak egész skáláját adja. Elveti a mi sztereotípiánkat (például kimu­tatja, hogy a Délvidék és Vajdaság nem azonos fogalom - Vajdaságban benne van Szerémség is), átveszi azokat (például elfogadja azt a moraviciak által nálunk elvita­tott tételt, hogy Ómoravica a Stara Moravica fordítása), hozza a magyarországiakat (például átveszi a Magyarországon az utóbbi években megváltoztatott 500 éves koro­natant, hogy a koronát a nemzet jelképévé nyilváníthassa, megválaszolatlanul hagy­va a kérdést: egy ezeréves ereklye, hogyan lehet egy kétszáz éves dolognak a jelké­pe), megtartja a közöseket (például amikor a Jézuska és a Télapó közti viszonyt ab­ból vezeti le, hogy a titói Jugoszláviában az ajándékokat a két karácsony között a Té­lapó hozta, figyelmen kívül hagyva, hogy a magyaroktól eltérően a legtöbb nemzet­nél a karácsonyfát is nem a Jézuska, hanem a Télapó hozza) stb. De ez a kicsit kívül­ről nézés lehetővé teszi számára, hogy nagyon sokat lásson és megértsen ebből a kü­lönlegesen vajdasági alkatból. A szerzők főképp feltárják ennek a sajátos vajdasági magyar alkatnak a történel­mi hátterét-alapját. Elsősorban azt, hogy 1848 a vajdasági magyar számára nemcsak lelkesítő történelmi emlék, hanem az itt élő népek közti kölcsönös gyilkolás kese­rű tapasztalata is. („Ez az a sajátosság, amely megkülönbözteti a vajdasági magyar­ságot a magyar nemzet, az egyetemes magyarság más közösségeitől, régióitól” - ír­ja Papp Richárd.) Ez a sajátos tapasztalat - a szerbek „nemzetieskedése” tragikus következményeinek világos felismerésével párosulva - teszi a vajdasági magyart óva­tossá a „bocskaisokkal”, a kokárdával, az „önmutogatásokkal”, általában a „magyar­kodással” szemben. („Lehetsz úgy is jó magyar, ha nem lépsz a másik lábára” - mondja Papp Richárd interjúalanya.) A külön vajdasági magyar alkat kialakulásá­nak még tragikusabb élménye Trianon, a sorsdöntő kérdéssel: „Meg lehet-e úszni lelki sérülések nélkül a kisebbségi létet?”, a nemzeti identitás megőrzéséért vívott évtizedes küzdelemmel. Végül - Hajnal Virág vizsgálatainál - ebbe a különleges vaj­dasági magyar alkatba beleépültek a délszláv válságok embert formáló élményei is. („A halál közelében eltöltött hónapok teljesen kivetkőztették korábbi énjéből” - írja vizsgált alanyáról.) Azt már kevésbé vizsgálják, de látják a szerzők, hogy ennek a sajátos vajdasági magyar alkatnak a kialakulásában szerepet kapott az is, hogy nem volt mindig felhőtlen az anyaország viszonya a vajdasági magyarsághoz. Nem köve­tik a Bácska visszacsatolását vizsgáló szerzőket (Sajti Enikő: Délvidék 1941-1944 c. könyvétől Mellár Lajos visszaem­lékezéseiig) annak vizsgálatában, hogy a Horthy-rendszer hogyan akarta a bácskai magyarokat az értelmetlen hábo­rú szolgálatába állítani azzal, hogy bűnrészessé igyekezett őket tenni a más nemzetek ellen elkövetett gonosztettek­ben, de Hajnal Virág szól a Horthy-rendszer alatti „nagy magyarodásról”, idézi Ágoston Sándor püspököt: „Ne le­gyen úgy, ahogy régen volt, hanem legyen úgy, ahogy még sohase volt”, említi a zsidók elhurcolását is. A későbbi­ekkel kapcsolatban látják - Papp Richárd megfogalmazásában - „A kommunista rezsimek időszakában a fenti folya­matokat támogatta Magyarország közönye is a Kárpát-medencei magyarság sorsa iránt”, bár nem látják, hogy a Rá­­kosi-rendszer - akkor, amikor lettek határainkon - egyenesen ellenségnek tekintette a vajdasági magyarokat is, ami azt a reflexet szülte, hogy a Grimasz a vízumkényszer bevezetésekor felkiáltott: „Azért talán láncos kutyák még nem leszünk.” De azt már teljes egészében feltárják, hogyan lesznek ezek a keserű tapasztalatok az anyaországgal. („Más­részt a Magyarországhoz, az anyaországhoz való kötődés se figyelhető meg" - írja Hajnal Virág) és az anyaországi­akkal („az itteni magyarok... sokkal jobbak, mint a magyarországiak”, akik „teljesen mások, mint mi, a jóléttől olyan lelketlenek lettek” - mondják Papp Richárd interjúalanyai, pedig már nem is emlékszenek arra, hogy amikor mi él­tünk jobban, akkor pedig az volt a véleményük a magyarországiakról, hogy csak azért jönnek, hogy kapjanak-vigye­­nek­ a sajátos vajdasági magyar alkat kialakulásának forrásai. A lényeg: a szerzők kutatásainak eredményeként sokat tudunk meg erről a sajátos vajdasági magyar alkatról. Annak mind a két összetevőjéről. Arról is, hogy „mi itt ebben az országban akarunk önmagunk lenni”. Meg ar­ról is, hogy - Papp Richárd megfogalmazásában - a vajdasági magyarság nem tud teljes mértékben azonosulni sem a magyar nemzet egészével, sem a többségi etnikai társadalommal, „hiszen a kettő ötvözetéből, a történel­mi-nemzeti örökségből és a közel százéves kisebbségi adaptációk folyamatából sajátossá vált saját kultúrája önál­ló ’mentalitást’ alakított ki és tudatosított a vajdasági magyarság körében”. És ennek a sajátos vajdasági magyar­ságnak a feltárása csak egyik - bár leglényegesebb - része annak, hogy a szerzők érdemeként e könyv elolvasá­sa után sokkal többet tudunk önmagunkról, mint előtte tudtunk. Azt hisszük, ennél nagyobb dicséretet alig ér­demelhet ki egy könyv. Kovács László Attila: Időbarázdák, különdíjas BESZÉD ÉS IRAS Hol is van „Szerbia-Montenegró”? ___________________■ ÁGOSTON MIHÁLY 1) A radikálisok hivatalosan követelték, hogy a Szerbia-Montenegró-i parlament tűzze napirendre Draskovic „inkriminált” kijelentését, és eljárást indí­tottak a külügyminiszter menesztése érdekében. A „Szerbia-Montenegró-i” melléknévformát ak­kor sem tekinthetnénk helyesen leírt szóalaknak, hogyha a valóságban létezne egy államnév, melynek „Szerbia-Montenegró” a megfelelő magyar fordítása. (Akkor ugyanis a melléknévi szóalak szerbia-monte­­negrói lenne. Vö. budapest-bécsi, szaúd-arábiai; AkH.u­. 179., 177.k.) Csakhogy magyar államnevek között ilyen név nincsen, a rövidebb névalakok között sem. A Državna zajednica Srbije i Cme Gore (magya­ rul: Szerbia és Montenegró Államközössége) rövid változatában: Srbija i Crna Gora, angolul: Serbia and Montenegro, franciául: Serbie et Monténégro, né­metül: Serbien und Montenegro, magyarul: Szerbia és Montenegró, Ragozva: Szerbia és Montenegrót stb. A rövid névváltozat­­i képzős melléknévi alakja pe­dig: Szerbia és Montenegró-i (vö. San Marinó-i, Costa Rica-i, Srí Lanka-i, illetve: Trinidad és Tobagó-i, Saint Kitts és Nevis-i, Sao Tomé és Príncipe-i, Antigua és Barbuda-i.). (A névformát nem a lefordítók határoz­zák meg, hanem az illető állam.) Csak ezt a névformát és fordítást találjuk a nagykövetségek kapuján, az ide­genforgalomban, a diplomáciában, a földrajzi atla­szokban stb. A fenti példa helyesen: A radikálisok hivatalosan követelték, hogy a Szerbia és Montenegró-i parlament tűzze napirendre Draskovic kifogásolt kijelentését... 2) A köztársasági parlament elnöke beszámolt ma­gyarországi látogatásáról, a Szili Katalinnal, a magyar Országgyűlés elnökével folytatott tárgyalásairól. A fenti egyszerű mondat beszámolt állítmányá­hoz közvetlenül kapcsolódik a bővítményes látogatá­sáról állandó határozó. A mondatnak van még egy hasonló alakú eleme: a szerkezetes jelzőjű tárgyalá­sairól. Hogyha kötőszó vagy módosítószó jelölné a két említett mondatelem egymás közti viszonyát, meg­tudhatnánk, hogy a tárgyalások esetleg csak részét képezték a látogatás programjának, vagy két ese­ményről van szó. Fogadjuk el, hogy a tudósítás szem­pontjából ez mellékes, illetve hogy a tárgyalásaival értelmezte a látogatás­t! Nem tartalmi, hanem alaki zökkenője a mondat­nak a határozott nevelés személynév­ a Szili Katalinnal. A fogalmazó a névelőt a tárgyalásai mondatelem elé szánta, melynek - noha az személyragos birtokszó - szer­kezetes jelzője miatt van is erre szüksége. (Vö. az Aranynál már ismertebbé vált Petőfi, a költő Zrínyi.) És ez így nem is okozott volna gondot: a Szili Katalin­nal folytatott tárgyalásairól. Csakhogy a társhatározói szerepű személynevet alaptanától (folytatott) messzire elszakítja egy ugyancsak névelős és szerkezetes bővít­­ményű értelmező (elnökével). A két névelős mondatelem találkozása nehézkessé teszi a mondatot, s a névelősnek tűnő személynév külön is zava­rólag hat Az értelmező pólusait azonban felcserélhetjük. A köztársasági parlament elnöke beszámolt ma­gyarországi látogatásáról, elsősorban a magyar Or­szággyűlés elnökével, Szili Katalinnal folytatott tárgya­lásairól. SZÓFIGYELŐ Szlalomozik __________■ MOLNÁR CSIKÓS LÁSZLÓ A norvég eredetű szlalom főnév nemzetközi köz­vetítéssel már néhány évtizeddel ezelőtt bekerült a magyar sportnyelvbe. Idővel igét is alkottak belőle. A szlalomozik azonban túllépte a sportnyelv kereteit, gyakran a bizalmas köznyelv él vele. Maga a szlalom főnév eleinte csak a téli sportok­nak egyik fajtáját jelölte, a műlesiklást, amelynek so­rán cikkcakkos pályán zászlókkal kijelölt kapukon keresztül ereszkednek le a síelők. Később a ’meredek vízen lefelé kajakozás mint versenyszám’ jelentést is felvette. Manapság már autós, motoros, sőt kerékpá­ros szlalomokat is szerveznek. A szlalomozik elsősorban­­műlesiklásban verse­nyez’ és ’vadvízen lefelé kajakozik’jelentést fejez ki, de az ilyen értelemben való használata szinte háttér­be szorul egyéb, bizalmas jellegű alkalmazásai mö­gött. Számos esetben közúti járművel való manőve­rezésre utalnak vele a beszélők. Például: Még egy­szer körbepásztázza a terepet, nem kerülte-e el a fi­gyelmét valami, lassan szlalomozik, a benzin vészvil­­logója jelez.­­ Reggelente, a gépkocsivezetők nem kis bosszúságára egyre több kerékpáros szlalomozik Pécsett a járművek között. - Kell rutin az autóveze­téshez, most a saját szememmel láthatom. Az átjá­rón bátor gyalogos, a száguldók rutinosan szlalo­­moznak körülötte. - Parkolni lehetetlen, a kocsike­rekek mintha éles kések között szlalomoznának, át­kelni pedig az utca egyik oldaláról a másikra, jégcsá­kány nélkül halált megvető bátorságot kíván. Van, amikor a közlekedő gyalogos vagy netán toló­kocsis szlalomozik. A Mexikói úti villamos- és buszvé­gállomásnál az oszlopoknak már a nyomai is alig látsza­nak, viszont a parkoló és a közlekedő autók között szlalomoznak az emberek. - Kitaposott férficipőjében akár az árnyék szlalomozik a guberáló öregasszony a szendergő város kukái között. - Kilométereken hajtot­tam magam a tolókocsival, hogy levegőzzön a tüdőm, izmosodjon a karom. Sokszor még élvezetet is találtam abban, hogy a lejtős kerti utakon szlalomozok. Olykor teljesen átvitt értelemben szerepel a szóban forgó ige. Nem a teljesség igényével szlalomoztam hosszasan a tévéállomások és a rádióadók között az óévet s az új esztendőt elválasztó időzónában.

Next