Magyar Szó, 2005. július (62. évfolyam, 152-177. szám)

2005-07-16 / 165. szám

2005. július 16., 17., szombat-vasárnap Középkori lovagvár három és fél millió téglából Tervezet készül a bácsi vízváros ékességének felújításáról A pontos koordináták szerint a földrajzi szélesség 45 foka 23’ 12” és a földrajzi hosszúság 19 fokának 14’ 22” metszéspont­ján Bács községben kalandozunk az időben. Abban a Bács hely­ségben, melyről először Jusztiniánusz császár 535-ban tesz emlí­tést, Katelijan szkopjei mezropolitához címzett levelében. Ott, melyet egy salzburgi forrás avar várként tart számon, 873-ban. Amely a XI. századra megyeszékhellyé növi ki magát, nevét örö­kítve később az egész Bácskára. Gazdag múltú történelmi hely ez, amely már Szent István korában jelentős lehetett, s ahol 1093-ban Szent László érsekséget alapított. Igaz, mindössze há­rom érseket számlálhatott, mert II. Béla 1135-ben a kalocsai püspökséget egyesítvén, azóta nem rá szál­lott az érseki cím. De 1169 és 1188 között a templáriusok is itt építenek rendházat maguknak, melyet rendjük felszámolását követően 1300-tól napjainkig a Ferenc­­rendiek birtokolnak. A királyi és érseki lo­vagvár történetéről és látogatóiról Kalapis Zoltán írásaiból azt is megtudhatjuk, hogy 1158-ban II. Géza e koordináták metszés­pontján töltötte a húsvéti ünnepeket, to­vábbá, hogy a koronás fők később is gya­kori vendégek voltak benne, mondhatni úgy is, a királyok kedvenc tartózkodási he­lye volt. A középkori vár a Mosztonga part­ján a vízváros védelmére, a korabeli fran­cia várak mintájára készült, feltehetően 1338 és 1342 között épült Károly Róbert, illetve I. Károly idejében. Hosszú lenne felsorolni, ki mindenki fordulhatott meg benne, annyi azonban bizonyos, hogy egyik legismertebb lakója Mátyás király budai humanista köréhez tartozó Várady Péter érsek volt, az uralkodó titkos kancellárja, bizalmas levelezője. De az is bizo­nyos, hogy előtte, 1456-ban Hunyadi János is megfordult a vár­ban, hisz Kapisztrán Jánossal a bácsi ferences rendház falai kö­zött tervezték ki a nándorfehérvári hadműveletet. Két ízben, 1500-ban és 1518-ban országgyűlést is tartottak itt. Egyes véle­mények szerint a bácsi várnak 1526-ban nincs hadászati jelentő­sége, helyőrsége a mohácsi csatatérre vonult és elveszett a töb­biekkel, s így a vár a török szultán ölébe hullott. Más források szerint a törökök rombolták szét falait és tornyait, de az is lehet, hogy a Rákóczi-felkelés idején pusztult el végképp, hisz források állítják, hogy a kurucok 1704-ben, bácskai hadjáratuk során be­vették és szétdúlták, az osztrákok pedig 1705-ben felrobbantot­ták. Évszázadokon keresztül az enyészeté lett a lovagvár, csak a toronymaradványokból széthordott téglák árulkodnak múltjá­ról a körötte épített házak falaiban. Meg a ferences rendház ré­gi Protocolluma, melynek segítségével 1870-ben Henszelmann Imre, a jeles régész feltárta és azonosította az egykori épületré­szeket. A századok viharával dacolva fennmaradt romokat 1958- 59-ben részben helyreállították, köztük a valamikor szebb idő­ket megélt donjont (őrtoronyt) is, meg a főbejáratot a híddal együtt. Amennyit az első konzerválások helyrehoztak, kétszeresét tették tönkre a gondatlan látogatók, akik a lakótoronyban tüzet gyújtva megsemmisítették a gerendákat és a szintek padlózatát, így testálódott ránk, egészen 2002-ig, amikor a szerbiai művelő­dési minisztérium, a tartományi művelődési titkárság, és a bácsi község összefogásával és támogatásával a Tartományi Műemlék­védő Intézet lelkes csoportja komolyabb felújítási és konzerválá­­si munkálatokba kezdett. A kevéske pénzből, melyet sikerült e célra összegyűjteni, a három év alatt jelentős régészeti kutatáso­kat végeztek, ahol a középkori és bizánci leleteket rejtő rétegek alatt neolitkori maradványokra is bukkantak Nebojsa Stanojev régész vezetésével. Slavica Vujovic konzervátor meg még na­gyobb fába vágta a fejszét, és kis csoportjának élén fáradhatat­lan munkával konzerválták, majd felújították a vár összes védő­műve fölé emelkedő donjont. Az öreg őrtorony új homlokzatot és tetőszerkezetet kapott. Meg egy középkori, jól zárható, ková­csoltvas ajtót is, nehogy a látogatók ismét kárt tegyenek benne. A középkori vár konzerválása, esetleges újjáépítése mára több szakember és intézet közös céljaként is megfogalmazódott, hisz a napokban a Tartományi Műemlékvédő Intézet és Bács kö­zség helyi közössége szervezésében szaktanácskozást tartottak Bácsban a romok revitalizációs folyamatáról. A megbeszélésen Miladin Lukic szerbiai művelődési miniszterhelyettes, Dusan Vujicic, a tartományi művelődési titkár helyettese, a szerbiai és a tartományi műemlékvédő intézetek igazgatói és szakemberei, a szerbiai környezetvédelmi intézet valamint a belgrádi Építé­szet Kar és az újvidéki Műszaki Kar szakemberei dugták össze fejüket, hogy megvitassák, hogyan lehetne pénzt szerezni a munkálatok folytatásához. Megegyeztek abban, hogy­ 2006-ig a szakemberek elkészítik azt a projektumot, melyben az archeoló­gusok, az építészek, az etnológusok, történészek és környezetvé­dők részletesen kimutatják, hogy a várromok melyik részét ho­gyan lehet megvédeni, s épületeit hogyan lehet rekonstruálni, hogy az megfelelő funkcióval és művelődési tartalommal felru­házva jövedelmező műemlék legyen egyszer. A projektum egy­részt a munkálatok további szakszerű folytatásához kell, de a restauráláshoz nélkülözhetetlen összegek pályázat útján való megszerzéséhez is szükséges, amit a művelődési, a tudományü­gyi, a környezetvédelmi, a nagyberuházási minisztériumoktól és külföldi forrásokból szereznének meg. Tomislav Bogunovictól, Bács polgármesterétől megtudtuk, a vár rekonstrukciós folya­mataiban magyarországi alapítványok és szakemberek támoga­tására is számíthatnak, akik az aracsi romtemplom és a dombói vár rekonstrukciója mellett a bácsi vár újjáépítésében is érdekel­tek. Szükséges a tapasztalattal rendelkező szakem­berek segítsége, hisz a megmaradt romokból kiin­dulva sok támpontjuk nincs az egykori lovagvár va­lódiságát illetően. Mindössze néhány útleírásban és egy XVII. meg egy XVIII. századi rajz ad közelebbi képet a tornyok valamikori kinézetéről. Evlija Cele­­bi leírása szerint a négyszögletű bástyatorony volt a legmagasabb, mely messziről szembetűnt az utazók­nak. A ferences rendház Protocollumából kiderült, hogy a félkör alakú toronyépületben kápolna volt. A gerendák helye a kerek torony romjában arra utal, hogy ez a torony sem volt alacsonyabb épít­mény a többinél. A negyedik toronynak pedig rene­szánsz elemekkel díszített erkélyei voltak. Az elkép­zelt várkép és az épületek falainak vastagságát szám­ba véve mintegy három és fél millió téglából állt az erődítmény. Újabb tudományos lehetőségekkel, mint amilyen a geomechanikai és a fotogrametri­­kus felvételek, ma már a valamikori vízváros falai­nak helye milliméternyi pontossággal meghatároz­ható. A tudományügyi minisztérium támogatásával ezeknek a vizsgálatoknak az elvégzésére az újvidéki Műszaki Kar szakemberei ígértek segítséget, annál is inkább, hisz e módszerekkel akár hússzor gyorsabban juthatnának a pontos adatokhoz. A rekonstruálásra váró falromok statikai vizs­gálatáról a belgrádi Építészeti Kar szakemberei készítik el a fel­mérést, hisz a megmaradt falak egyensúlyállapota és szilárdsága mutatja meg, lehetséges-e egyáltalán a rekonstruálás, vagy csak a megmaradtak konzerválása lesz célszerű. A Természetvédelmi Intézet szakembereire várna annak a felmérése, hogy a DTD- csatornából a Mosztongába visszaterelve a vizet, lehetséges-e a valamikori vízvárost az adott környezetbe illeszteni. Mindezt csak az akkor használatos természetes anyagok alkalmazásával kellene véghezvinni, hisz csak így válhatna a rekonstruált közép­kori vár a világörökség részévé. E célból idén októberben Bács­ban terveznek szakmai tanácskozást a Szerbiai Konzervátorok Egyesületének szervezésében. A jóindulat minden oldalról összejött, csak pénz kell hozzá, rengeteg pénz! S a projektum fontos szegmenseként azonnal meg kell tervezni azt is, hogy mi­lyen jövedelmező kulturális funkcióval töltik meg a megálmo­dott középkori lovagvárat, hisz fenntartása a későbbiekben en­nek függvényeként alakul. A legtöbb elképzelés éppen erről szárnyalt: a más országok mintájára szervezett lovagi tornáktól kezdve a tarkánál tarkább néprajzi­ múzeumokon át a középko­ri kézműves-műhelyekig már szinte belakta a megálmodott vá­rat. Szép is volt erről álmodozni ott a helyszínen. Sokat kell azonban még változnia társadalmunknak, hogy ez meg is való­sulhasson. Annak tudatában, hogy a Dunán érkező külföldi tu­risták az ország fővárosában ma is csak egyik McDonald’stól a másikig tesznek sétát megfelelő tisztaságú illemhelyek hiányá­ban, addig erről a szegény Bács községben valóban csak álmo­dozni lehet. Sokkal fontosabb kérdés marad tehát, hogy a jóa­­karatú embereknek sikerül-e pénzt szerezni a megkezdett mun­kálatok folytatásához? ■ MOLNÁR Eleonóra Ami maradt belőle, felújításra szorul A vár egykoron ilyen lehetett // // / muvelodes@magyar­ szo.co.yu MŰVELŐDÉS XI Thurzó Lajos emlékezete Kilencven éves lenne az idén Zenta első ismert költője, a Híd-mozgalom tagja Zentán született 1915. július 19-én iparos családban (a nagyapa, Thurzó József fér­fiszabó, házassága révén kerül Adáról Zentára 1876-ban, s alapít itt családot). Noha az iskolában jó tanuló, mégis ott kell hagynia az iskolapadot, hogy munkájával pótolja apja korai halála után a kiesett kenyérkereső helyét. Betegsége még abban is akadá­lyozza, hogy szakmát tanuljon: köszörűshöz áll be inasnak, de nem tanulhatja ki a mes­terséget, ezután kifutó, majd rőfösinas, végül apja és nagyapja mesterségénél köt ki, szabóinas lesz, de ekkor már megszületnek első versei. Ebben az időszakban - inasé­vei alatt - csatlakozik a munkásmozgalomhoz, de nem a mozgalom indítja el irodalmi pályáján, hanem a „művészi feltárulkozás belső kényszere szólaltatta meg benne a költőt, s első írásain nyoma sincs még a politikai öntudatnak. Magányosan élt, aligha nyúltak feléje segítő kezek, hogy mielőbb megtalálja a maga hangját, és a népi, leginkább megfelelő kifejezési formát” -emlékezett rá többek között Herceg János író, Thurzó halálának 10. évfordulóján a zentai városházán tartott emlékünnepségen. Korai félárvasága, s mostoha sorsa megakadályozta iskolai továbbművelődésében, de ő szorgalmasan képezi magát, rengeteget olvas, „született poéta, versekben élő és gon­dolkodó, de nem kívül az életen: nem menekül soha az önmagáért való művészetbe, ha ez csak fellegvár a valóság felől jövő ostrom elől - írja róla Majtényi Mihály. 1932-től a helyi lapok közlik pesszimista hangú verseit. „1933-ban mintha elapadt volna az addig oly frissen buzgó költői év, alig egy-két verséről tudunk. A következő év azonban újra több verset hoz és sok prózai írást, de ezek a versek már a téma és a magatartás szembeszökő változásait mutatják.”- jellemzi többek között dr. Szeli István a költő 1931-35 közötti munkásságát, s „...Thurzó helyét valahol a verselő és a költő közötti átmenet színvonalán kell keresnünk". 1936-ban - néhány prózai kísérlet után - a Híd hasábjain megjelenik az Apám c. verse. A Híd mellett a Kalangya is közli néhány versét, egészen a háború kitöréséig. Ezekben az években igazi balodali: tizennyolc éves korában a földműves szakcsoport titkára lesz, agitál, előadásokat tart, röpcédulákat terjeszt. Közírói tevékenységét ekkor fedi át nemcsak balodali osztályöntudata, hanem kisebbségi nemzettudata is. Saját ta­pasztalataiból kiindulva 1935 szeptemberében tanulmányt jelentet meg A Jugoszláviai magyar kisebbségi tanoncok anyagi és kulturális helyzete címmel. A tanulmányban rámutat a magyar tanoncok kiszolgáltatottságára, anyagi és erkölcsi ellehetetlenedésére, s út­mutatást kínál e problémák orvoslására. Az 1941. évi impériumváltásról Thurzó önéletrajzában így vall: „A mámoros ünnep­napokat a hétköznapok váltották fel és a magyarságnak egy bizonyos rétege megkezdte a hajszát . Thurzó Lajos neve szimbólummá lett s magában hordja az egész vajdasági magyar szel­lemi életet a második világháború után. (...) Halála után már talán csiszoltabb hangú, ha­tározottabb alkatú költők jelentkeztek­­, ő még erősen küszködött a formával, a mondaniva­ló salaktalan kihordásáért­­, de egyikük költészete se jelentheti nekünk azt, amit a Thurzó Lajos kialakulatlan, töredékes költői életműve. ” a biztos anyagi jövőt jelentő hivatalok után. Valahogy én is bejutottam a városhoz, ahol még a mai napig is dolgozom csekély havi 80­ pengőért, mint ideglmes kisegítő munkaerő. Hogy a jö­vőben mi lesz velem és feleségemmel, nem tudom. Máról holnapra tengődünk a csekély fizetésem­ből. Állásom bizonytalan. ”... Közben igyekszik pótolni a korábbi kényszerű iskolai kima­radásait. 1942 őszén a zentai m. kir. állami gimnázium továbbképző esű tanfolyamá­nak II. osztályos tanulója, vallomása szerint: „Szorgalmasan járok a munkahelyemre és a tanfolyamra és szorongó szívvel várom a szebb magyar jövőt. ”... E szebb magyar jövő illúzióját azonban a világháború vége szétfoszlatja, s az új rendszer megerősíti korábbi hitét osztályöntudatában, mely azonban nem volt kétség­mentes. A háború utolsó hónapjaiban a helyi parancsnokságon katonáskodik, de betegsé­ge miatt rövidesen leszerelik s a népbizottság gazdasági ügyosztályán kap beosztást, de valójában inkább az újságírás érdekli. 1945 augusztusától a Magyar Szó zentai munka­társa lesz, de nemsokára az újvidéki szerkesztőséghez kerül, szerkesztői munkakört kap. Majtényi így emlékszik ezekre az évekre: „ Thurzót is magához rántotta hamar a nagy olvasztóközpont, a tartományi székváros, ide úgy került mint újságíró és közíró - de a költő, akit lelkében magával hozott sok hamvasságát őrizte meg a vidéki életnek. S felvillant­ott költői képe mindig tájat, fát, virágot és kocsi­zörgést tartogattak, mindig volt bennük valami akácillat és csöndes sóhaj a Tisza­­part felé.”... ... Betegsége miatt sokszor kelt útra: üdülni küldték, Szlovéniába, a tengerre, Szerbiába, s a fiatal poétánk, költésze­tünknek ez a nagy reménysége ekkor mutatta ki mennyire ízig-vérig poéta. Új tájakban, új élmé­nyek közt lírája felfrissülve megteremtette az addig nálunk nem művelt költői­ útirajzot”... 1949-ben megjelenik első - életében utolsó - verseskötete, a Napos oldal. A kötet 46 verse a háború utáni költői alkotásának legjavát adja, de az akkori merev irodalom­­politika több versét is kirekeszti ebből a kötetből. Sokáig a gyermekversek, a gyerme­keknek szóló poémák terén is úgyszólván egyedül állt. 1950. április 24-én régi szívba­ja végez vele a tartományi kórházban. Posztumusz 1955-ben megjelenik elbeszélő költeménye, a Tavasz Jánoska elindul, B. Szabó György rajzaival, de az összegyűjtött verseinek kiadása azóta is várat magára... Halála után öt évvel - síremléke felavatásakor - a vajdasági írók irodalmi estet tar­tottak Zentán, s a Magyar Szóban Herceg János méltatta a költőt: „Thurzó Lajos neve szimbólummá lett s magában hordja az egész vajdasági magyar szellemi életet a második világ­háború után. A megváltozott világ lényege jut kifejezésre abban a kultuszban, ami az ő neve, az ő emléke körül kialakult. Halála után már talán csiszoltabb hangú, határozottabb alkatú költők jelentkeztek­­, ő még erősen küszködött a formával, a mondanivaló salaktalan kihordásáért­­, de egyikük költészete se jelentheti nekünk azt, amit a Thurzó Lajos kialakulatln, töredékes köl­tői életműve. ” Születésének 90. évfordulójára, 2005. július 19-én emléktábla kerül majd a házra ahol született, októberben pedig kiállítással tisztelgünk emléke előtt, s csak összegyűj­tött versei kiadásával marad még neki szülővárosa adósa. ■ TARI László 1929-ben Thurzó Lajos poétaként már szárnyait próbálgatta, ekkor készült a fénykép a zentai Városházáról

Next