Magyar Szó, 2005. november (62. évfolyam, 257-282. szám)

2005-11-05 / 261. szám

••____ / 6 KÖZELKÉP kozelkep@magyar­szo.co.yu• 2005. november 5., 6., szombat-vasárnap H­étfőn volt a takarékosság világ­napja, amelyet a világ takarék­­pénztárainak 1924-ben tartott első kongresszusán hozott határozat ér­telmében minden év októberének utol­só munkanapján tartanak világszerte. Ez alkalommal a Szerb Nemzeti Bank bejelentette, hogy Szerbiában a takaré­kosság szintje elérte a rekordnak számí­tó kétmilliárd eurót. A növekedés ará­nyának érzékeltetése céljából említsük meg, hogy négy évvel ezelőtt, pontosab­ban 2001. július 31-én ez az összeg még csak szerény 9,7 millió euró volt. A Nemzeti Bank az elmúlt években komoly erőfeszítéseket tett a pénzinté­zetekbe vetett, ám jócskán megingott bizalom visszanyerése érdekében. A legújabb ösztönző lépés, hogy ezekben a hetekben értékpapírokat bocsátanak ki, amelyek lejárati ideje hat hónapig terjed, és kedvezőbb nyereséget jelen­tenek majd tulajdonosaik számára a banki kamatnál. A Szerbiában működő hazai és kül­földi bankok egyébként az említett vi­lágnapra hivatkozva versengtek egy­mással a kedvezőbbnél kedvezőbb lekö­tési feltételek felkínálásában. A fenti adatok igen jól hangzanak, csak az a baj, hogy nem viszonyították egyéb adatokhoz, például, hogy össze­sen hány polgár bankbetétjéről van szó, de azt sem említik, hogy mennyi az ezzel ellentétes tranzakciók értéke, vagyis a jóváhagyott rövid és hosszú le­járatú hitelek összege. A bankbetétesek számát két tényező befolyásolja: egyrészt azok, akik a ki­lencvenes években megjárták, nem bíz­nak bennük, legyenek azok akár né­hány száz éves hagyománnyal meg te­kintéllyel rendelkező, patinás, német, francia vagy bármilyen pénzintézetek. Milosevic és pénzügyi asszisztensei ugyanis éppen a pénzügyi rendszeren keresztül fosztották ki a polgárokat. A hihetetlen ötletességgel végrehajtott akciókról részletesen beszámol Mladan Dinkic jelenlegi pénzügyminiszter A nép nagy kirablása című könyvében. A szerbiai fejlesztési kölcsön, a régi devi­zatakarék elrablása, az utcai árfolya­mokkal való mesterkedés útján csillagá­szati pénzeket húztak ki a polgárok zse­béből és szalmazsákjából, na és ne fe­lejtsük el a legnagyobb bűvésztrükköt sem, Dafina asszony és kezdo gazda fan­tasztikus mutatványát a mesés kamatok­kal, majd ügyes olajralépésüket, ame­lyet még David Copperfield is megiri­gyelhetett volna. A másik ok, ami miatt az emberek nem takarékoskodnak, sokkal próza­ibb, és sokkal inkább a jelenről szól: nincs miből. Ennek illusztrálására lás­suk ismét a hivatalos statisztika adatait. A szerbiai nettó állagfizetés október­ben 14 639 dinár volt, a minimális munkabér pedig 6990 dinár. A keres­kedelmi minisztérium legutóbbi kimu­tatása szerint, amely augusztusra vonat­kozik, egy négytagú családnak átlago­­san 23 000 dinárt kell szánnia a fogyasz­tói kosárra, ezzel szemben a minimális fogyasztói kosár 14 500 dinárba kerül, vagyis nagyjából megegyezik az átlag­­bérrel. Ha ehhez hozzávesszük, hogy augusztus óta az árak emelkedtek, ak­kor egyértelművé válik: egy személy át­lagbéréből nem lehet kifizetni négy személy számára azt a minimális fo­gyasztói kosarat, amelyből nagyon sok minden hiányzik, amit egy család nem tud nélkülözni. Ha ehhez még hozzá­adjuk, hogy a köztársaságban mintegy egymillió embert munkanélküliként tartanak nyilván, nagyon sokan elbo­csátás előtt állnak, rengetegen vannak kényszerszabadságon, és sok családban csak a családfőnek van állása, akkor azt hiszem, magyarázatot adtunk az előbb feltett kérdésre: miből tegyen félre az átlagember, ha a mindennapi betevőre sem jut? A polgárok tehát a semmiből nem tudnak takarékoskodni, nem adják pénzüket egyetlen banknak sem. Ezzel szemben sokkal nagyobb készséget mu­tatnak arra, hogy ezt a semmit elkölt­sék. A különböző lejáratú hitelekről van szó, amelyek összegéről összesített, hivatalos adatok nem léteznek, csak azt tudjuk, hogy hatalmas irántuk az ér­deklődés. Él Szerbiában egy nemzedék, amelynek szép emlékei vannak a bank­hitelekről, mivel annak idején sokan még a családi házukat is ebből építet­ték fel, nem kevés esetben pedig a tör­lesztési részleteket megette az infláció. A fogyasztói hitelek iránt akkora ér­deklődés nyilvánult meg, hogy erre még a Nemzetközi Valutaalap szakem­berei is felfigyeltek, és az aktuális tár­gyalások során követelték a fogyasztói hitelek kamatainak emelését. A másik probléma pedig, hogy a polgárok közül sokan nincsenek tisztában e hitelek va­lós feltételeivel, mert azokat a bankok reklámjaikban ügyesen elrejtik, s erre a Nemzeti Bank is több ízben figyelmez­tette a polgárokat. Elfelejtik, hogy ezek már nem állami bankok, hanem pro­fitorientált nemzetközi pénzintézetek, amelyek szinte semmilyen kockázatot nem vállalnak, viszont vastagon megfi­zettetik eszközeik kihelyezését, és azt akár bírósági úton is behajtják. A környező országok polgárai ezek­ben a hónapokban ébrednek rá e zord valóságra, naponta hallani olyan híre­ket, hogy például a szomszédos Ma­gyarországon a polgárok tömegesen kerülnek olyan helyzetbe, hogy nem tudják törleszteni a hitelrészleteket, ezért például a lízingre vásárolt gépko­csit is vissza kell adni. Amennyiben a Nemzeti Bank nem tesz lépéseket a mértéktelen lakossági eladósodás meg­fékezésére, Szerbiában is hasonló rob­banásra kerül sor, egyszerűen azért, mert az emberek többet költenek, mint amennyit elő tudnak teremteni. Gondolja meg tehát mindenki: ha takarékoskodni nem tud, akkor ne is adósodjon el. Alaposan elemezze a bankok bombasztikus kínálatát, ne­hogy aztán a kezében robbanjon a bomba. ■ BAJTAI Kornél ■ A HÉT TÉMÁJA ■ Takarékoskodni, de miből? Ifjú Gábor Amikor a tizennyolcadik század vé­gén Kunhegyesről elindultak a sze­gény emberek megélhetést és új ott­hont keresni maguknak és családjuk­­ nak, mindannyian vittek magukkal néhány szőlővesszőt. Megérkezvén erre a dombos vidékre, megálltak, és földbe szúrták a vesszőket. - Őseim is ezt tették - állítja Lódi Miklós. Bácsfeketehegyen vagyunk, a falu szé­lén, a Vinum Lódi Pincészetben. Mandu­laízű olaszrizlinget kóstolgatunk, közben arról faggatom a házigazdát, hogyan ke­rült a szőlészetbe, a borászatba, ugyanis a szőlőt, pincegazdaságot a cégjelzésen le­vő 1997-es évszámból következtetve nem az ősöktől örökölte. Nem is örökölhette, mert ezen a vidéken már régen felhagy­tak az emberek a bortermeléssel. - Nem örököltem a szőlőt, de örököl­tem azt, amit senki sem tud, tudott elven­ni tőlem, a Lódi család szőlőszeretetét. Ez vezetett el eddig a vállalkozásig, ez a sze­retet bátorított, amikor 1997-ben, nem éppen kedvező politikai és gazdasági kö­rülmények között, külföldön megtakarí­tott pénzünkből feleségemmel, csalá­dommal hozzáfogtunk a szőlő telepítésé­hez. Ebben az évben, 1997-ben, a Baja partján telepítettünk kékfrankost, caber­net sauvignont, olaszrizlinget, rajnai riz­­linget és zupljankát, összesen két hektár­nyi szőlőt. A JÓ BOR ÖSSZEHOZ Körüljárjuk a gazdasági épületet. Megnézzük a gyümölcsöst, mely most, ősszel már nem nyújt éppen szép lát­ványt. Miklós elmondja, hogy a gyümölcs­ből pálinkát főznek, barackot, körtét, szil­vát, birsalmát. És természetesen meggy­pálinkája is van. A falu ugyanis erről a legismertebb. - Remélem, boraim révén sikerül újabb termékkel népszerűsíteni Bácsfe­­ketehegyet, remélem, hogy visszaszerzi ez a táj a jó borok hírnevét - mondja biza­kodva. Szőlője felől érdeklődöm. A távolba mutat. - Nem itt van, hanem a falun túl, a benzinkút irányában, a domboldalon. Valamikor a falut több mint kétszáz hold szőlő övezte, most néhány holdnyi van csupán. Ebből nekem csaknem hét hold, azaz négy hektár. Két évvel ezelőtt telepí­tettünk fél hektárnyi kékfrankost és fél hektárnyi cabernet sauvignont, és telepí­tünk még egy hektárnyi fehér sauvig­nont. Bevezet a cefjeházba, majd a présház­ba. Megmutatja a gépeket, a hidraulikus lapprést, a szőlőbogyózót, a zúzót, a szi­vattyúkat, a palackozót, a dugózót. Min­dent. - Mindenem megvan, ami a korszerű bortermeléshez kell - dicsekszik, majd bevezet az egyik pincébe, mely félig a földbe van süllyesztve. Itt tárolja a boro­kat, számomra igen különlegesen, mű­anyagból készült hatalmas hordókban.­­ Ezek a hordók erre a célra készül­tek. Nemcsak hogy nem rontják a bor mi­nőségét, hanem kiválóan tisztán is tartha­tók. Lépjünk azonban beljebb, pontosab­ban még néhány lépcsőnyit lejjebb. Valódi pincébe lépünk, boltíves, tölgyfahordók sorakoznak mindkét olda­lán. A pince egyik sarkában, de a másik­ban is palackozott borok fekszenek egy­más mellett a polcokon. Egy kis asztalon, a bejárati ajtó közelében hatalmas ven­dégkönyv. Már csaknem félig megtelt, is­mert és ismeretlen nevek bukkannak fel benne, magyarok is, szerbek is. Itt szé­pen megférnek egymás mellett, gondo­lom magamban, a jó bor összehozza őket. VISSZATÉRÉS A BIZONYTALANSÁGBA Lódi Miklós Bácsfeketehegyen szüle­tett, de hosszú éveken át nem élt itt. - Tíz évig a postán dolgoztam, Sza­badkán. A nyolcvanas évek közepe táján már érezni lehetett, hogy itt bajok lesz­nek. A postán már akkor megkezdődött a nemzeti diszkrimináció. Ennek ellenére a fizetések jók voltak, és aránylag biztos volt a munkahelyem is. Mégis úgy döntöt­tünk a feleségemmel, Ilonával, hogy kül­földre megyünk. Kitanultam a szakács szakmát, kaptam oklevelet, és Svájcba utaztunk. Csaknem húsz éven át dolgoz­tam ott, vendéglőkben, szállodákban, majd hosszú éveken keresztül egy cégnél, mely partikat szervez, rendez. Itt rengete­get tanultam, sokat túlóráztam, sokat ke­restem, meg is tudtunk sok pénzt takarí­tani. Amikor innen távozni készültünk, mindenki azt mondta, nem vagyunk nor­málisak. Ez akkor sokaknak így tűnt, már akkor sokan munka nélkül voltak, meg a keresetük sem volt akkora, mint az enyém... Mégis elmentek, és amikor a kilencve­nes évek vége felé úgy döntöttek, hogy visszajönnek, ugyanezt mondták nekik: ti nem vagytok normálisak. - Hát nem is volt egészen normális, hogy visszatérünk a kilencvenes évek bi­zonytalanságába. Mégis megtettük. Eh­hez hozzájárult egy kis honvágy is, de a fő ok az volt, hogy láttuk, ha most nem köl­tözünk haza, akkor örökre idegenben maradunk. Őseihez hasonlóan, amikor ide, erre a dombos, számára kedves tájra érkezett, először szőlővesszőt ültetett. - Kilencvenhétben még nem költöz­tünk haza, de két hold szőlőt ültettünk. Egy évre rá megépült a pince is, minden kísérő részével. Párom, Ilona Szabolcs­fi- BOROK ÚTJÁN Szőlővessző a domboldalon Csendélet Itt igazi a bor Dávid Csilla Erik a cefre Vinum Lodi

Next