Magyar Szó, 2006. április (63. évfolyam, 75-98. szám)
2006-04-01 / 75. szám
2006. április 1., 2., szombat-vasárnap kulfold@magyar-szo.co.yu KÜLFÖLD 3 Grúzia, a Szovjetunió sírásója Grúzia indította el a Szovjetunió szétesését - ma már kevesen emlékeznek erre a történelmi tényre. Ez a kaukázusi kis ország ugyanis 15 évvel ezelőtt, 1991. április 9-én a Szovjetunió tagköztársaságai közül elsőként jelentette be önállósulási szándékát. A többiek mind később jöttek: augusztus 9-én Tádzsikisztán, 20-án Észtország, 21-én Lettország, 24-én Ukrajna, 25-én Fehéroroszország, 27-én Moldávia, és így ment ez egészen az utolsóig, Türkmenisztánig, amely október 27-én lett független. Ma már el sem tudjuk képzelni, milyen bátorság kellett ennek az elsőbbségnek a vállalásához. Hisz a világ az utolsó percig elképzelhetetlennek tartotta, hogy a Szovjetunió egyszerűen megszűnhet. Gondoljunk csak bele, hogy George Bush, a mostani amerikai elnök apja már a grúz bejelentés után - 1991. július 31-én - írta alá Gorbacsoval a hidegháború megszüntetésének egyik legfontosabb szerződését, a Start megállapodást, amely 25-30 százalékkal csökkentette a nukleáris fegyverek számát! Ennek tudatában könnyebb megértenünk azt is, hogy Grúziában indult először tömegmozgalom az egykori szovjet térségben kialakult viszonyok megváltoztatásáért, a térségben megőrzött, sőt azóta is gondosan épített orosz befolyás csökkentéséért. Mert nyilvánvaló, hogy amikor a szerbiai Otpor mintájára alakult és szervezkedő grúz Kmara (Elég) megindította mozgalmát (majd az ukrán Pora - Itt az idő meg a exszovjet térség színes forradalmait végrehajtó vagy legalább végrehajtani megpróbáló többi mozgalom) a csalással elért választási eredmény megváltoztatására, a tét nem egyszerűen az volt, hogy ki lesz az ország köztársasági elnöke, hanem az, hogy milyen irányt vesz az ország politikája, érvényesül-e az ország népének óhaja, hogy új viszonyt építsenek ki a világgal. Mert a jelcini ingadozás és habozás után Putyin alatt az ország helyzetének megszilárdításában és gazdaságának beindításában elért eredményekkel önbizalmát ismét visszaszerző orosz politika nem elégedett meg az orosz befolyásnak mindjárt a Szovjetunió szétesése után a Független Államok Közössége (FÁK) formájában való megőrzésével, hanem létrehozta a befolyás szervezeteit, mint például a védelemre a Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezete vagy a gazdasági együttműködésre a Sanghaji Együttműködési Szervezet. Ebben a helyzetben a grúz mozgalom volt az első, amely érvényt tudott szerezni egy másfajta politikai elképzelésnek, amely nemcsak ennek az orosz befolyásnak a szálait akarta meglazítani, hanem megpróbálta kihasználni a Nyugatnak a térség iránt felerősödött érdeklődését is. Amit két körülmény táplált. Egyrészt az, hogy a terrorizmus elleni háborúval - elsősorban Afganisztán és Irak nemzetközi megszállásával - felértékelődött a térség stratégiai-katonai jelentősége, megnövekedett az USA és a NATO érdeklődése az itt létesítendő támaszpontok iránt. Másrészt az azerbajdzsáni Bakuból a törökországi kikötőbe vezető, 1762 kilométeres Baku-Tbiliszi-Ceyhankőolajvezeték kiépítése lehetővé tette a térség kőolajának közvetlen megjelenését a világpiacon és más kapcsolatát a világgal. Nem a társadalmat, csak a politikai hozzáállást változtatta meg a térségen végigsöprő forradalmi hullám - ennek a ténynek a hatását és jelentőségét is Grúzia ismerte fel legelőször. Az ország ilyen sajátos helyzetét pedig több körülmény együttes hatásával magyarázhatjuk. Elsősorban is a grúzok évszázados harcával a függetlenségért. Mert ezen a területen már az antik világban több virágzó birodalom volt, közülük az, amely Tbiliszivel mint fővárossal már a IV. században felvette a kereszténységet. Az arab hódításnak nem tudott ellenállni, de azzal együtt is még vissza tudta szerezni függetlenségét, hogy a X. és a XIII. század között aranykorát élje. Utána már csak a függetlenség vágya és a harc maradt századokon át a fejük fölött viaskodó törökök és perzsák befolyása, majd a XIX. századtól a cári Oroszország ellen, hogy a rövid - 1918 és 1921 közötti - függetlenség után jöjjön a szovjet uralom. A grúz hozzáállás másik magyarázata, hogy Grúzia viszonylag gazdag ország. Nemcsak a világ kőolajban gazdag része felé vezető útvonalon terül el, hanem magának is sok kincse van, a földgáztól a mangánig, amelyből világszinten a legnagyobb tartalékkal rendelkezik. És ezzel a gazdagsággal a grúzok élni is tudtak. A rendszerváltás után ugyan őket is elkapta a nagy gazdasági visszaesés: 1994-re nemzeti jövedelmük a hatvanas évek elejének szintjére esett vissza. Az árak 1992-ben az addiginak 12,8-szorosára, majd 1993-ban 73-szorosára ugrottak, az aktív lakosság 20-25 százaléka munkanélkülivé vált. De ezt a folyamatot a volt szovjet térségben elsőként nekik sikerült megállítaniuk: gazdaságuk már 1995- ben 3,3 százalékos növekedést mutatott (az 1990-ben 15,1991-ben 20,1992-ben 40,1993- ban 29, még 1994-ben is 12 százalékos visszaesés után), és az inflációt már 1996-ban 13,5 százalékra szorították vissza. És mindemellett az Oroszországgal szembeni bizalmatlanságuk, sőt ellenszenvük lényeges forrása lett, hogy az ország egysége nemzeti érdeknek tartott visszaállításánál abban látják a legfőbb akadályt, hogy Oroszország támogatja a két szakadár tartományt, Abháziát és Dél-Oszétiát. Olyannyira, hogy Grúzia már azzal is fenyegetőzött, hogy lőni fogja az Abháziába tartó orosz hajókat. A legutóbbi gázválság azonban - amikor az orosz gázvezeték meghibásodása miatt köbméterenként 110 dollár helyett 233 dollárt volt kénytelen fizetni az iráni földgázért - arra is megtanította az országot, hogy az önállóságnak korlátai vannak. BÁLINT István A Pomurje regionális kamarának és Zala megye ipari kamarájának szervezésében a ljubljanaiak is megismerkedhettek a neves Zsolnay-porcelánnal. A szlovén gazdasági kamarában tartott bemutatót dr. Czukor József, Magyarország ljubljanai nagykövete nyitotta meg. A Zsolnay Porcelánmanufaktúra Rt. múltját és jelenét ismertető Kabók Ibolya egyebek között elmondta, hogy" a pécsi gyár története 1853-ra nyúlik vissza, amikor Zsolnay Miklós a lukafai keménycserép-manufaktúrából megalapította a Zsolnay Keménycserép Manufaktúrát, majd ezt 1854-ben a cégbejegyzést módosítva idősebbik fia, Ignác nevére íratta. Ignác 10 évig vezette a kezdetleges felszereltségű, csupán helyi piacra termelő kisüzemet, mely nem tudott megküzdeni a piaci verseny nehézségeivel. A csődtől Zsolnay Vilmos mentette meg a vállalatot, amikor 1865-ben átvette Ignác bátyjától a vezetést. Ezt követően kezdődött az üzem világhírű gyárrá való fejlődése. Zsolnay Vilmos számára a kínai porcelán anyagának finomsága, mázainak gazdag színvilága meghatározó példa volt. A massza finomítására törekedett, éveken át kutatott új anyagok után, és kísérletezett a mázak számtalan fajtájával. A kínai porcelán 1400°C-on ég tömörré, ezen a hőfokon azonban a színező festékek nagy része elég. Ezért Zsolnay lágyabb mázat, és alacsonyabb hőfokon égő máz feletti díszítést alkalmazott. A Zsolnay-porcelán 1250-1280°C-on ég. 1877 végére kidolgozta az újfajta, magas tűzön égetett zománc előállításának módját, és megszületett az áttetsző, elefántcsontszínű mázzal bevont, gazdag színezéssel dekorált Zsolnay-porcelán. Ez a mázfestés minden más technikától eltér, még a festék felvitelének módjában is, mivel nem ecsettel, hanem tollal történik. A Zsolnay Vilmos által kidolgozott technika azóta is egyedülálló a világon. Ma a kor kihívásainak minden tekintetben eleget tevő vállalat 1991 végén alakult részvénytársasággá, majd 1995-ben privatizálták, többségi tulajdonosa a Magyar Befektetési és Fejlesztési Bank (MBFB) lett. Az új tulajdonos célja tűzte ki a történelmileg is jelentős, nagy hagyományú gyár nyereségessé tételét a termékszerkezet megváltoztatása nélkül. A gyáron belül három profitcentrumot alakítottak ki: az Edény-dísztárgy Divízióban a Zsolnay-porcelán étkészleteket, kiegészítőket, dísztárgyakat és eofin kerámiákat, a Pirogránit Divízióban épületdíszítő és beltéri kerámiákat, kályhákat, kandallókat, az Ipari Porcelán Divízióban pedig műszaki porcelánokat, például szigetelőket állítanak elő. A Zsolnay Porcelánmanufaktúra Rt. ISO 9001, ISO 14001 és BS 8800 TÜV tanúsítvánnyal rendelkezik, számos készítményét magas szakmai kitüntetésekkel jutalmazták. A Zsolnay-termékek rendszeresen fellelhetők az antik díszműtárgyak árverésein. Néhány reprezentatív darab meghökkentően magas áron cserélt gazdát. ■ Seniha MUHAREMI-VUKAS Zsolnay-napok Ljubljanában Tudósítónk jelentése ZSOLNAY PORCELÁNMANUFAKTÚRA RT. A világhírű védjegy Pálinkacsatára krumpliháború Mottó gyanánt: Ne piszkáld a Piscómat, mert megdobállak pityókával! Sokan érthetően húzogatták a szájukat, midőn a 2002 júliusában életbe lépett törvénnyel a pálinka hungaricummá avanzsált, tudniillik - mint a neve is elárulja - ezzel jellemzően Magyarországot megillető védett termékké vált, márpedig köztudott, hogy míg az anyaországban mindenféle, gyümölcsöt sosem szagult ipari pancsolmányra ráfogták és ráírták, hogy pálinka, addig a Fel- és Délvidéken (amire) nagy hagyománnyal és műgonddal főzték és főzik a nemes nedűket. Bár a kilobbizott hungaricummal a pálinkának csúfolt kotyvalékokkal egyetemben a csecsemőt (a Kárpát-medence szívmelengető pálinkáit) is kilöttyintették az ablakon, a regula valahol mégis megsüvegelendő, hisz rendet tett, e törvény értelmében ugyanis csakis a tisztán, száz százalékban gyümölcsből előállított, adalék aromákat nem tartalmazó töményszesz forgalmazható pálinkaként. (A többi műpárlat azóta csak szeszes ital néven árulható.) Ebbe a képbe vág be sajátos módon Chile és Peru, melyek a múltban főleg területi kérdéseken és egy tájjelegű pálinka gyártási jogán vitatkoztak, újabban pedig a krumpli okán kaptak össze, olyannyira, hogy az ügy az ENSZ asztalára is kerülhet. A határkérdések generálta kölcsönös sérelmeket a múltban legjobban a Pisco élezte ki. A quebranta nevű feketeszőlőből készült Pisco tulajdonképpen spéci konyakfajta, de pálinkaként vezetk. Az eredetileg a Kanáriszigeteken honos quebranta mai fajtamutánsának ősét még a gyarmatosítás korai szakaszában a spanyol konkvisztádorok vitték át Dél-Amerikába. A quebranta jellegzetes, összetéveszthetetlen, illattalan, zamatos pálinkát ad, de ma már más, elsősorban muskotályfajtákból is készítik. A szüretet követően, a szőlő musttá erjedése után azonnal a lepárlási folyamatnak vetik alá. A mustot nem kezelik élesztőgombákkal, mert a magas cukortartalom bőségesen elegendő az erjedéshez. Az egyszeri lepárlás során nem adnak hozzá sem desztillált vizet, sem más adalékot vagy cukrot. A 38-48 fokos alkoholtartalmú végterméket három-négy hónapos pihentetés után leszűrik, majd palackozzák. Nem érlelik tölgyfa hordóban, így a lágy, bársonyos bukéjú Pisco kristálytiszta, testesen omló, ragyogóan fényes, akár a könnycsepp. Talán ezért mondják, hogy sírás. Ez eddig stimmi, Chilében és Peruban egyaránt így látják, ám származásáról sehogyan sem tudnak megegyezni. A peruiak kizárólagosan perui eredetűnek tartják, mert neve azonos az ország déli partvidékén található folyóéval, völgyével és kikötővároséval. Hivatkoznak továbbá arra, hogy az első, 1613-ból származó írásos emlékben (Don Pedro Manuel végrendeletében) említik a Piscót, ugyanis a nevezett egyike volt azoknak, akik e pálinkát előállították. Tudni vélik továbbá, hogy 1616-ban Urnában, a Királyok Városában tartott fiestákon már ittak Piscót, hogy a XVIII. században - a jezsuita szerzeteseknek köszönhetően - a szőlőültetvények virágkorukat élték, és hajónaplók is igazolják, hogy 1726-ban Callao kikötőjéből egy hajó 11896 darab Piscóval teli agyagkorsót szállított Panamába. Az immáron világhírű boraikra is joggal büszke chileiek persze mindezt humbugnak vélik, mondván, hogy a mai perui kikötőváros volt a náluk őshonos ital legfontosabb kiviteli célpontja, és innen ragadt a vidékre a Pisco név, nem pedig az ital vette fel a város és vidék nevét. Egy szó, mint száz, ugyanúgy ragaszkodnak a Pisco chilei nemzeti voltához, mint a peruiak. Nos, a két országnak a krumplin is sikerült frissen hajba kapnia. Az egyelőre még csak diplomáciai szintű krumpliháború akkor robbant ki, amikor chilei szakértők bejelentették, hogy a Chiloé szigetén honos 280 krumplifajtát nemzeti specialitásként szándékozzák levédetni. Limában felháborodva fogadták a bejelentést, mondván: közismert, hogy a mai burgonyafajták őshazája Peru. Történetesen a Tiacaca-tó körüli fennsíkok, ahol - archeológiai kutatások szerint - az aymara indiánok már több mint hétezer évvel ezelőtt csaknem 200 fajtáját termesztették és fogyasztották. Ezt a Wisconsin Egyetem kutatócsoportjának tavaly ősszel közzétett tanulmánya is megerősítette. Az amerikai szakik 261 vadon termő és 98 „háziasított” térségbeli krumplifajta DNS- ének összehasonlító elemzése után mondták ki a verdiktet, miszerint tévesek a többnemzetiségű ősburgonyáról szóló hipotézisek, a mai krumpli bölcsője - ha soleanum tuberosumnak, ha kolompérnak, csucsorkának, katiflinek, kutyatöknek vagy pityókának mondják is - Peru. Passz! Ezen felbuzdulva a perui parlament azonmód törvényt fogadott el a krumpli védelméről, és most azt tervezi, hogy hom unicumként nemzetközi védelemért is folyamodik. Santiago azzal kontráz, hogy csak speciális, helyi fajtákat akar becikkelyeztetni, ám Lima hajthatatlan: immáron azzal fenyegetőzik, hogy az ENSZ elé viszi az ügyet. Én meg közben továbbra is azon csodálkozom, hogy tájainkon a sült krumplit miért „könnyebb" pommes frites-nek (gyengébbek kedvéért: pom frit), a szalonnát pedig baconnak (e: bckon), sőt bacon szalonnának, azaz szalonna szalonnának mondani. ■ GIMPEL Tibor Léphart Pál