Magyar Szó, 2007. március (64. évfolyam, 50-76. szám)

2007-03-03 / 52. szám

2007. március 3., 4., szombat-vasárnap Mtemiló Aki lehajolt mindig az első hóvirágért Gyászülés a Magyar Szóban // Ő volt az a kolléga, aki lehajolt min­dig az első hóvirágért, és behoz­ta nekünk a szerkesztőségbe. Teg­nap fájdalmas hirtelenséggel távozott kö­zülünk Vukovics Géza, Cagi. Szabadkán született 1928-ban, publi­cisztikai, esszéírói, műfordítói és lapszer­kesztői munkássága a legjelentősebb. Az általános iskolát és a gimnáziumot szü­lővárosában végezte, majd ezt követő­en a Tanárképző Főiskola ma­gyar-orosz szakát végezte el 1957-ben Újvidéken. Már 1948-tól a Magyar Szó munkatársa volt, később a művelődé­si rovat szerkesztője lett, 1961-ben ő indította útjára a Kilátót, a lap irodal­mi és művészeti mellékletét. 1967 és 1973 között a Magyar Szó főszerkesz­tője volt. Tegyük hozzá, az első demok­ratikusan választott főszerkesztő, ezzel egyúttal országos példát állított a szer­kesztőség, mert őt az újságírók válasz­tották meg, ellenszavazat nélkül. Tagja volt két ciklusban a Híd szer­kesztőbizottságának is. Két legjelentő­sebb szakmai elismerése az 1981-es Ba­zsalikom Műfordító Díj és a Magyar Újságíró-szövetség Aranytoll-díja, me­lyet 2005-ben vett át Budapesten. Két további elismerését 1989-ben kapta: Újvidék város októberi díját és mun­kásságáért az újságírói Életműdíjat. Önálló kötete, válogatott tárcáinak gyűjteménye Varázsszem címmel jelent meg 1988-ban, majd pedig a Villanások című publicisztikagyűjteménye látott nap­világot 2003-ban. Kalapis Zoltánnal az Új­ságírók kézikönyvét írta meg 1989-ben. 1989-től nyugállományba vonult. Mégsem tekintettük nyugdíjasnak. Élete végéig napilapunk munkatársa ma­radt, tárcarovatát sohasem szakította meg, Vukovics Géza emlékére és a gyerekek kedvence volt a Napsugár című mellékletünkben. A legkisebbek írá­saihoz írt értékelést és biztató szavakat. Törődött az utánpótlással, az újságíró is­kolák több szemeszterén át tartott előadá­sokat az újságírói műfajokról. Rendszeresen bejárt a szerkesztőségbe, mert kéziratot hozott, vagy éppen csak be­szélgetni. Olykor komponálni. Ne feled­jük, hogy egyik legfelkészültebb, komolya zenei tudással rendelkező szakírónk volt, aki gyakran leült, hogy papírra vessen egy­­egy dallamsort, ami a fején éppen átfutott. Eldúdolta, ügyet sem vetve rá, hogy ezen elcsodálkozik-e valaki. Aztán ceru­zájával gyorsan vonalakat húzott, melyek­re apró mozdulatokkal kottafejeket po­­tyogtatott. Ezeket gyakran meg sem őriz­te, hanem otthagyta a papírdarabkákat az asztalon. Fiatalabb korában verseket ze­­nésített meg, és a Magyar Szó zártkörű kis ünnepségein elő is adta őket a maga csupaszív modorában. Talán a szív jut az eszünkbe először ró­la, ami most olyan hirtelen megállt. Aki a szívében hordta és továbbadta Kosztolányit és Csáth Gézát. A szívében hordta rettenettel saját családi örök­ségét is, hogy az édesapját 1944-ben kivégezték. Nehéz róla a gyász perceiben ko­moly és nehéz szavakat mondani, ami­kor ő maga volt a derű, a szellemes iró­nia és irigylésre méltó intelligencia, aki páratlan, enciklopédikus tudással rendelkezett. Ő volt az, aki a legnehe­zebb helyzetekre is rögtönözni tudott egy viccet, vitákat tudott lezárni egy­ szellemes poénnal. Jó hallása volt, nemcsak a kották­hoz, a zenéhez, hanem az emberi sza­vakhoz is, biztos érzékkel különítette el az őszintét a hamistól. Hogyan lehet búcsúzni attól, aki tegnap még közöttünk járt? Hogyan lehetne az ő élethűve mel­lé állni. Méltó módon köszönni el? Mintha mostanában már semmire sem lenne idő. Még meghalni sem. Az életeket inkább hirtelen eltörni látjuk, mintsem elmúlni. Mindörökre felkészületlenek leszünk a sötét, kiszámíthatatlan titok előtt, elfo­gadhatatlan igazságtalanságnak tartjuk. Vukovics Géza temetése 2007. márci­us 5-én, hétfőn lesz 14 óra 15 perckor az újvidéki Városi temetőben. Kollégánkat saját halottunknak tekintjük! (Elhangzott tegnap délután a Magyar Szó dísztermében tartott megemlékezésen.) ■ KONTRA Ferenc Pénteken Újvidéken, a Magyar Szó székházában gyászülést tartottak lapunk egy­kori főszerkesztője, szerkesztője Vukovics Géza emlékére. A gyászülésen Kontra Ferenc író, lapunk, a Magyar Szó főszerkesztő-helyettese tisztelgett egykori kol­légánk emléke előtt. A Magyar Szó alkalmazottai mellett más médiumok képvi­selői és Vukovics Géza, Cagi barátai is részt vettek a megemlékezésen. Oros András Ö­tvenhétben még igen zord idők jártak, de már érződött, hogy több mint évtizednyire esik tő­lünk a háború pusztító vihara, a kommu­nizmus rendszerváltásának romboló kí­méletlensége. A Magyar Szóban a beava­tottak már tudták, hogy a szerkesztőség­től néhány percnyi járásra van egy telek, amelyen hamarosan elkészül egy új, há­romemeletes épület, amelyben saját szer­kesztőségi termeink lesznek, oda fog tö­mörülni minden Újvidéken szerkesztett magyar lap, sőt könyvkiadó, nyomda, ter­jesztő- és hirdetőosztály is lesz ott. Egye­lőre azonban igen szűkösen voltunk a szerkesztőségben, szinte nem tértünk el az egymásra tologatott asztaloktól. Ennek egyebek között az volt a következménye, hogy mindig láttuk, ki mit ír. Mégis a meg­lepetés erejével hatott, amikor Kollin Jó­zsef, mindannyiunk tanítómestere, a meg­lehetősen hiányos nyelvi, történelmi és egyéb tudással felszerelt kortársak kézira­tainak - ő így mondta - gatyába rázója szinte felrikoltott: - Ezt halljátok! - Odasereglettünk kö­réje, hogy ugyan milyen szenzációt fog ve­lünk közölni az éppen a kezében tartott kézirat alapján. Ő szokott néha így fel­lelkesülni, ha nagy ritkán olyan kézirat került a kezébe, mint ez a mostani. Egy alkalommal így olvasta fel Csépe Imre tár­cáját, amelynek témája a falu szélén álló keresztről, a szél által letépett bádog Krisz­tusról szólt, hogy az ágrólszakadt szegény drótostól azt fazékfoltozásra használta fel. Tavaszidő volt. Ragyogott, szinte hét ágon sütött a nap. A szerkesztőségbe me­net át kellett haladnom egy­ kicsi parkon, vagy talán mondhatnám azt is, hogy egy nagyobb gödrön, amely a mai újvidéki új városháza melletti üres telken terült el egy, még a világháborúban lebombázott épület helyén. Volt abban néhány fa is, az egyik mellett meg is álltam. Teljes vi­rágzásban pompázott, olyan volt, mintha egyetlenegy nagy virág lenne. Nem gon­doltam, hogy­ rajtam, a temerini szemlé­letű, falusi levegővel teli, paraszti észjárá­sú gyereken kívül mást is megbabonázott már a szerkesztőségi társak közül. Azt meg nem is tudhattam, mert újdondász lévén alig valakit ismertem még közelebbről, hogy egy olyan embert bűvölt el a szépsé­gével, aki Kosztolányi és Csáth Géza mű­vein nevelkedett, s akit Vukovics Gézának hívnak. A gimnáziumban mit sem tanul­tunk Szabadka eme két, huszadik századi írójáról. A kicsi írás szerzőjéről is majd­nem csupán annyit, hogy ő az, aki időn­ként előveszi az egyik szekrény tetején tar­tott hegedűjét, s számomra ismeretlen, klasszikus darabokat játszik szinte csupán­csak önmagának, de hát mindannyian hallhattuk. Néhányan azt tartották, hogy „a Cagi megint diliskedik”. Később jöttem rá, hogy az előadott zenei részletek és ári­ák között igen sok Erkel-szerzemény volt, de akadt köztük Kacsóh-, Kálmán-, Ko­dály-, Dohnányi-darab is. Nem volt e te­kintetben finnyás, azt szerette, ami neki szép volt. Időnként énekelt is. Úgy­ tud­tam, sokáig a mezőgazdasági rovaton dol­gozott, a szövetkezetek és állami mezőgaz­dasági birtokok munkáját, zárszámadása­it elemezgette, mivelhogy jó matematikus volt. A szerkesztőségben nem volt divat egymás múltja iránt érdeklődni, csak jó fél évszázaddal később értesültem tőle, hogy édesapja is a Szabadkán kivégzett ár­tatlan magyar áldozatok között volt. Rész­letekről azonban még akkor sem, vagyis hát sohasem nyilatkozott, de e közlés is­meretében már megértettem, miért fog­lalta érzelmeit a szavak nélkül is sokat köz­lő zenébe, s hogy­ miért tud annyira elér­­zékenyülni, ha szép élményben van része. Kollin József tehát szemére csúsztat­ta homlokáról a szemüvegét, és felolvas­ta a kezében tartott kéziratot. A papír re­megett a kezében, s a hangja ellágyult, pe­dig amúgy kemény embernek ismertük. Magam is elérzékenyültem. A rövid írás ugyanis az általam nem sokkal előbb meg­csodált virágos fáról szólt. Egy csupa lí­ra, csupa szín, csupa melegség, a tavasz hangulatát és illatát, bódulatát idéző jegy­­zet. Szerzője volt rovatvezető, rovatalapí­tó, főszerkesztő, igazi énje azonban elég­gé messze állt mindezektől. A líra, a ze­ne, a szeretet, a gyöngédség, az ártatlan pajkoskodás - ez volt az ő világa. Ahogyan szülővárosa nagy szülötteitől tanulta. Ezt hozta magával, magában Szabadkáról a rideg újvidéki redakcióba. ■ MATUSKA Márton Muzsika a szerkesztőségben SZABADKA Versünnep A Versünnep rendezvény keretében ma, szombaton délután Bogdán József pap­költővel találkozhatnak az érdeklődők 17 órakor a szabadkai Antigarium kávézó­ban. Este tartják a hivatásos nemzetközi versmondó verseny délvidéki elődöntőjét a RÉS civil szervezet szervezésében 19­30-tól a Népszínház Madran színpadán. Hivatásos színészek és színiakadémisták vetélkednek. A megmérettetés előtt az Újvidéki Szín­­művészeti Akadémia másodéves hallgatói irodalmi összeállítással, a zentai Zvntarew együttes pedig énekelt versekkel lép közönség elé. _ , r HORGOS Charlie nénje Március 9-én, Horgoson vendégszerepel a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház társulata. A Chalie nénje című előadást mutatja be Mezei Zoltán rendezésében. Az elő­adás 19 órakor kezdődik a művelődési házban, a szervező a horgosi Bartók Béla KME. A belépődíj 150 dinár jegyek elővételben a művelődési házban kaphatók. // _ // / muvelodes@magyar­ szo.co.yu MŰVELŐDÉS 11 Több írás kimaradt Vukovics Géza halála miatt a művelődési oldalra tervezett írások közül több kimaradt, egyebek között az Újvidéki Színház reagálása is. E szövegeket az elkövet­kező napokban természetesen leközöljük. Dupla csavar a Műszaki Főiskolán Avagy mi értelme volt megbízott igazgatóval felcserélni az eddigi megbízottat? Kinek és miért jó az, ha a szabadkai Műszaki Főiskolán az augusztus végéig megbízott igazgatónak kinevezett dr. Nyers Józsefet nagy z sebbel-lábbal felmen­ti a Tartományi Végrehajtó Tanács, és szintén egy megbízott igazgatót nevez ki a helyére a felsőoktatási intézmény élé­re dr. Takács Márta személyében? Annál is inkább, mert az előrejelzések szerint áprilisban befejeződik a Műszaki Főisko­la akkreditációja, s akkor a szintén seb­tében leváltott igazgatóbizottság helyett kinevezett testület amúgy is köteles lesz kiírni a pályázatot új igazgató megválasz­tására. Miért nem tudták megvárni ezt a maximum két hónapot azok, akik dön­töttek dr. Nyers József menesztéséről? Dr. Jeges Zoltán tartományi oktatá­si titkár lapunk január 31-ei számában azt nyilatkozta: mivel sok vajdasági is­kolában megbízott igazgató van, a TVT határozata alapján meg kellett az igazga­tóválasztás folyamatát indítani minde­nütt, ahol megbízott vezető áll az okta­tási intézmény élén. A megbízott igazga­tóknak és az iskolaszékeknek mielőbb meg kell oldaniuk a négyéves megbíza­tású igazgató kinevezését az ilyen okta­tási intézményekben. Ám e konkrét eset­ben mit old meg az, ami most történt? Mivel magyarázható az, hogy egy hónap­pal később épp azt a személyt nevezi ki szintén megbízott igazgatónak a TVT, aki két éve már pályázott a Műszaki Fő­iskola igazgatói posztjára, de jóval ke­vesebb szavazatot kapott, mint dr. Nyers. Érthetetlen, hogy akkor, két éve miért nem nevezték ki négyéves megbízatási időszakra dr. Nyers Józsefet, aki a taná­ri kar többségének a bizalmát élvezte. A nemzetközi szinten is elismert kutatót két éve megbízott igazgatói státusban tar­tották. Szélnek eresztették a Műszaki Főis­kola eddigi igazgatóbizottságát is. Ennek elnöke, dr. Odry Péter, a nemzetközi té­ren is elismert tudós hiába magyarázza, hogy ők az igazgatóválasztási procedúrá­ban a törvénnyel összhangban jártak el - törvénytisztelő emberként jogászok szaktudására támaszkodtak -, s minden szükséges jegyzőkönyvet eljuttattak az il­letékesekhez. Ezt Döry tanár úr igen vi­lágosan meg is írta lapunkban, csak úgy látszik, az illetékesek közül ezt senki sem vette figyelembe, talán csak egy függet­len jogászi testület tudná kideríteni, hogy hogyan is áll jogi szempontból ez az egész, immár két éve zajló ügy. Egy jól működő, sikeres intézmény élén végrehajtott, idő előtti személycse­rékkel miért kell megtépázni köztiszte­letben álló szakemberek tekintélyét? Na­ivitás azt hinni, hogy ilyesmi nem ront a belső viszonyokon, nem kerékkötője az ott folyó munka zavartalanságának. Szabadkán sajnos nem dr. Nyers az első igazgató, akit ilyen módszerekkel tá­volítottak el a sikerei csúcsán levő in­tézmény éléről. A szabadkai Gyermek­színház 6 év alatt azelőtt soha nem látott sikersorozatot futott be, s amikor igaz­gatójának lejárt a mandátuma, ahelyett, hogy ismét kinevezték volna, egy másik intézmény élére állították, az ő helyére pedig olyan személy került, akinek sem­miféle gyermekszínházi tapasztalata sem volt. Kovács Frigyes, a Népszínház ma­gyar társulatának igazgatója esetében szintén egy többéves társulatépítés, hi­hetetlen hazai és nemzetközi díjözön el­lenére azt sem voltak hajlandók a káder­konyhák főnökei megvárni, hogy befe­jeződjön az évad. Dr. Korhecz Tamás, a Tartományi Végrehajtó Tanács alelnöke azt nyilat­kozta, hogy dr. Nyers József túldramati­zálja az ügyet. Szerintünk szó sincs erről, mert csakis politikai önkénnyel magya­rázható az, hogy volt egy érvényes pályá­zat, amelynek nyertese dr. Nyers József volt, s most az illetékesek mindent meg­tesznek, hogy ne ő álljon a Műszaki Fő­iskola élén. Dr. Nyers csak az igazát ke­resi.­ ­ MIHÁLYI Katalin

Next