Magyar Szó, 2007. március (64. évfolyam, 50-76. szám)
2007-03-10 / 58. szám
2007. március 10., 11., szombat-vasárnap kilato@magyar-szo.co.yu KILATO IX Mj című Egyhetes rokonlátogatásból jöttem haza Budapestről, amikor a Keleti Pályaudvaron összefutottam egykori kolleganőmmel és szomszédasszonyommal, Kovács Ilonával, a Magyar Szó egykori - tizenöt éven át - kiváló lektorával. Ő közölte velem, friss döbbenettel az egy nappal azelőtt hallott hírt: meghalt Vukovics Géza, Cagi, egykori közös szomszédunk, és több mint kollegánk, jó barátunk. Gézával három év híján hatvan évvel ezelőtt találkoztunk először a Magyar Szó szerkesztőségében. Én egy nappal azelőtt érkeztem, ő két évvel előttem. Ennyi idő elég is volt számára, hogy kiugró tehetségével, sokoldalú tudásával, gazdag tárgyi ismereteivel és született ötletességével érett, megbecsült újságíróvá formálódjék. Én, a csellő-botló, kezdő újságíró, legnagyobb barátságunk - amit az első találkozásunkon elválaszthatatlanul megalapoztunk - és kora ellenére (két évvel fiatalabb volt nálam) mindig nagy tisztelettel és elfogultsággal, kezdetben valóságos lámpalázzal tekintettem rá. S azt hiszem, nem volt egyedül ebben. Modorában, viselkedésében, a mindennapi érintkezésben szikrányi tekintélyt parancsoló vonás sem volt. Zárkózottságában is közvetlenség, barátság, vidámság és egészséges humor jellemezte. És mindenek fölött valami gyerekes naivitás, jóhiszeműség és hiszékenység. Ami még abból a négyéves korából maradhatott fenn, amikor Szabadkán egy gyermekszépség-kiállításon első díjat nyert. Egyszer meg is mutatta a díjnyertes képet. Amire én, a köztünk szokásos csevegő stílusban azt mondtam: - Szép gyerek voltál, de azt tanácsolom, vigyázz, nehogy a kép Churchill kezébe kerüljön, mert amilyen rámenős, még képes lenne azzal vádolni, hogy az ő gyermekkori képét loptad el, s bajba kerülhetnél. Egy kicsit elkomorodott a tréfán, majd elmosolyodott, s azt válaszolta: - Köszönöm a jótanácsot, majd megfontolom. Mivel tartozom érte? Sajnálom, hogy nem értesültem idejében tragikusan bekövetkezett haláláról, nem lehetettem ott a temetésén. S ezzel a szerény néhány sorral búcsúzhatok csak tőle. Nem köszönhettem el tőle, az egyetlen kollegától és barátomtól, akivel Belgrádból való újvidéki látogatásomkor, ha benéztem a szerkesztőségbe, kivétel nélkül mindig találkoztam. Általában dr. Kovács Károllyal, a Kérdezz-felelünk rovat nyugalmazott, kilencvenéves szerkesztőjével szemben ülve, a Magyar Szó aznapi száma fölé görnyedve, egymásról tudomást sem véve, elmélyülve böngészték az újságot. Üdvözlésemre Cagi néhány pillanatig a szemüvege mögül pislogva nézett rám, mintha azt kérdezné, ki is vágy te tulajdonképpen. Majd örültünk annak az egyszerű ténynek, hogy még mindig találkozhatunk. Találkozhattunk. Nemcsak ezért, hanem a hat évtizedben megélt számos élményért érzem úgy, hogy akár utólag is búcsút kell vennem csupaszív barátomtól, akinek épp ez a fölöttébb nemes testrésze mondta fel oly hirtelenül a szolgálatot. Csak a tények okáért igyekszem pontosítani Matuska Mártonnak azt a tévhitét, hogy Cagi talán hosszabb ideig is a mezőgazdasági rovat munkatársa lehetett, mert egy időben agrártémára negyed, sőt féloldalas táblázatokat szerkesztett a mezőgazdasági rovat oldalán. Géza mindig a művelődési rovaton dolgozott, mint munkatárs és mint szerkesztő. Abban az időben, amikor a lapban az említett táblázatok megjelentek, a szerkesztőség kilencven százaléka a belpolitikai rovathoz tartozott. Csak a külpolitikai meg a sportrovat volt önálló. A politika, a gazdaság, a mezőgazdaság és a kultúra is a nagy belpolitikai rovat része volt. S ilyen formán tartozott hozzánk Cagi is. Véber Lajos, a nagy belpolitikai rovat akkori vezetője azt képzelte, hogy a hosszú, győzögető, propagáló kommentároknál és cikkeknél, amelyekből nagyon is kilógott a lóláb, hatásosabb propagandája lehetne a kollektivizálásnak, a szövetkezetek tömegesítésének, a nagyüzemi termelés előnyének a jól megszerkesztett, tehát tömör, képletesebb mondanivaló kifejezésére alkalmas táblázat. A mezőgazdasági rovat, azaz Pap Endre meg én még Vébert belevonva sem voltunk képesek és alkalmasak naprakészen egy teljes oldalt „kicifrázni” táblázatokkal. Erre a szerkesztőségben csak Vukovics Géza volt alkalmas. Akinek a zene mellett második hobbija volt a matematika. Még Belgrádban, a Természettudományi Egyetem matematika karán lehallgatott néhány szemesztert, mielőtt a Magyar Szóba jött, s így, meg ténylegesen is, kvalifikáltnak volt tekintve. Minden tudását, tehetségét és szorgalmát beleadva, szinte a végkimerülésig, naprakészen gyártotta is a táblázatokat. Mindaddig, amíg Wéber meg nem győződött arról, hogy bármilyen egyszerűek és tömör mondanivalójúak a táblázatok, ma ga sem tud eligazodni bennük, s rá nem jött arra, hogy a paraszt még kevésbé képes rá. Ekkor leállította a „nagy művet”, amit Cagi pártfeladatból csinált. S megszabadította a nyűgtől. Cagi „második élete” - az újságíráson kívül - a zene volt. Amikor a Magyar Szó szerkesztősége a Dnevnikkel együtt a Jovan Dordevic utca sarkán volt, gyakran megtörtént, hogy Cagi, amikor befejezte, vagy ebédszünet végett megszakította munkáját, haza vagy a tiszti menzára igyekezett (ott voltunk előfizetve), amikor kilépett a szerkesztőség ajtaján, betette lábát a lépcsőházba, mint levetett kabátot, ott hagyta az újságkészítéssel kapcsolatos minden gondját, s belépett zenei világába. Melyben nem ő volt az úr, hanem a zene hullámzásai, a ritmusok lüktetései, az érzelmek. Azok tartották hatalmukban, szinte teljesen elválasztva a külvilágtól, a környezettől, mindentől és mindenkitől. Amíg kissé meggörnyedve lépegetett a lépcsőkön, megtörtént, hogy belső világának átélései egyszerűen kitörtek belőle, és hangos áriázással haladt lefelé. Ha nem jött vele szembe senki - hogy kijózanítsa -, akkor a portásfülkéig, ha szembe találkozott valakivel, akkor mintha más planétáról landolt volna, hirtelen magához tért, és szégyenlősen lesütötte a szemét. Egy alkalommal olyankor érkezett a menzára, amikor nagy volt a tumultus, sokat kellett várni a kiszolgálásra. Cagi egy ideig révetegen ült az asztalnál, aztán unalmában elkóborgott zenei birodalmába. Ott csakhamar hatalmába kerítette valamelyik kedvenc operaáriája, s úgy, ültében, teljes torokkal belezendített. Élvezettel, jó hosszan énekelt. A jelenlévők csendben, áhítattal hallgatták. Amikor befejezte, óriási taps tört ki. Géza a tapsra fölriadt, valamelyest magához tért, szégyenlősen körülnézett, majd felülkerekedett jó, természetes humorérzéke, elmosolyodott és udvariasan meghajolt a „közönség” felé. Ez volt Cagi. BÚCSÚ HELYETT Cagiról, aki még főszerkesztőnek is népszerű volt ________________________________■ LOVAS ISTVÁN Március _________________■ NAGY FARKAS DUDÁS ERIKA Résnyire nyitott ajtón szürke galambok szöknek égbe. Röptük a tavasz első, könnyű szépe, és ébren álmodás. Fiatalság Visszagondolás mossa el a jelent, és hozza vissza őt nekünk. Mert merünk lélegzetvisszafojtva várni rá ma is. Rigó hangol Hajnalban ébred, hangja ágyamig ér el, és új álmot hoz, üdét, frisset. Más nincs. Üres az ágy, félek, tavasz lesz, mégis. Fenye Lombjukat vesztik mások, ő idegenként áll a kert közepén. Csupasz óriások veszik közre: árulás a téli zöldre. Kerti idill Hosszú ideig a cseresznyefa lombja takarta tőlem, fölfedezve az álmos éjjel madara vakon szállt el a borostyánosba. Riadt röpte megzavart verebet, rigót, túlért gyümölcsök hullottak ölembe a cseresznyefáról.