Magyar Szó, 2007. március (64. évfolyam, 50-76. szám)

2007-03-10 / 58. szám

2007. március 10., 11., szombat-vasárnap kilato@magyar-szo.co.yu KILATO IX Mj cím­ű E­gyhetes rokonlátogatásból jöttem haza Budapestről, amikor a Keleti Pályaudvaron összefutottam egykori kolleganőmmel és szomszédasszonyommal, Kovács Ilonával, a Magyar Szó egyko­ri - tizenöt éven át - kiváló lektorával. Ő közölte velem, friss döbbe­nettel az egy nappal azelőtt hallott hírt: meghalt Vukovics Géza, Cagi, egykori közös szomszédunk, és több mint kollegánk, jó barátunk. Gézával három év híján hatvan évvel ezelőtt találkoztunk elő­ször a Magyar Szó szerkesztőségében. Én egy nappal azelőtt érkez­tem, ő két évvel előttem. Ennyi idő elég is volt számára, hogy kiug­ró tehetségével, sokoldalú tudásával, gazdag tárgyi ismereteivel és született ötletességével érett, megbecsült újságíróvá formálódjék. Én, a csellő-botló, kezdő újságíró, legnagyobb barátságunk - amit az első találkozásunkon elválaszthatatlanul megalapoztunk - és ko­ra ellenére (két évvel fiatalabb volt nálam) mindig nagy tisztelettel és elfogultsággal, kezdetben valóságos lámpalázzal tekintettem rá. S azt hiszem, nem volt egyedül ebben. Modorában, viselkedésében, a mindennapi érintkezésben szikrá­­nyi tekintélyt parancsoló vonás sem volt. Zárkózottságában is köz­vetlenség, barátság, vidámság és egészséges humor jellemezte. És min­denek fölött valami gyerekes naivitás, jóhiszeműség és hiszékeny­ség. Ami még abból a négyéves korából maradhatott fenn, amikor Szabadkán egy gyermekszépség-kiállításon első díjat nyert. Egyszer meg is mutatta a díjnyertes képet. Amire én, a köztünk szokásos csevegő stílusban azt mondtam: - Szép gyerek voltál, de azt tanácsolom, vigyázz, nehogy a kép Churchill kezébe kerüljön, mert amilyen rámenős, még képes lenne azzal vádolni, hogy az ő gyermekkori képét loptad el, s bajba kerül­hetnél. Egy kicsit elkomorodott a tréfán, majd elmosolyodott, s azt válaszolta: - Köszönöm a jótanácsot, majd megfontolom. Mivel tartozom érte? Sajnálom, hogy nem értesültem idejében tragikusan bekövetkezett ha­láláról, nem lehetettem ott a temeté­sén. S ezzel a szerény néhány sorral búcsúzhatok csak tőle. Nem köszön­hettem el tőle, az egyetlen kollegától és barátomtól, akivel Belgrádból való újvidéki látogatásomkor, ha benéztem a szerkesztőségbe, kivétel nélkül min­dig találkoztam. Általában dr. Kovács Károllyal, a Kérdezz-felelünk rovat nyu­galmazott, kilencvenéves szerkesztőjé­vel szemben ülve, a Magyar Szó azna­pi száma fölé görnyedve, egymásról tu­domást sem véve, elmélyülve böngész­ték az újságot. Üdvözlésemre Cagi néhány pilla­natig a szemüvege mögül pislogva né­zett rám, mintha azt kérdezné, ki is vágy­ te tulajdonképpen. Majd örültünk annak az egyszerű ténynek, hogy még mindig találkozhatunk. Találkozhattunk. Nemcsak ezért, hanem a hat évtizedben megélt számos élményért érzem úgy, hogy akár utólag is búcsút kell vennem csupaszív bará­tomtól, akinek épp ez a fölöttébb nemes testrésze mondta fel oly hir­­telenül a szolgálatot. Csak a tények okáért igyekszem pontosítani Matuska Márton­nak azt a tévhitét, hogy Cagi talán hosszabb ideig is a mezőgazdasá­gi rovat munkatársa lehetett, mert egy időben agrártémára negyed­­, sőt féloldalas táblázatokat szerkesztett a mezőgazdasági rovat olda­lán. Géza mindig a művelődési rovaton dolgozott, mint munkatárs és mint szerkesztő. Abban az időben, amikor a lapban az említett táb­lázatok megjelentek, a szerkesztőség kilencven százaléka a belpoli­tikai rovathoz tartozott. Csak a külpolitikai meg a sportrovat volt önál­ló. A politika, a gazdaság, a mezőgazdaság és a kultúra is a nagy bel­politikai rovat része volt. S ilyen formán tartozott hozzánk Cagi is. Véber Lajos, a nagy belpolitikai rovat akkori vezetője azt képzel­te, hogy a hosszú, győzögető, propagáló kommentároknál és cik­keknél, amelyekből nagyon is kilógott a lóláb, hatásosabb propagan­dája lehetne a kollektivizálásnak, a szövetkezetek tömegesítésének, a nagyüzemi termelés előnyének a jól megszerkesztett, tehát tömör, képletesebb mondanivaló kifejezésére alkalmas táblázat. A mezőgaz­dasági rovat, azaz Pap Endre meg én még Vébert bele­vonva sem voltunk képesek és alkalmasak naprakészen egy teljes oldalt „kicifrázni” táblázatokkal. Erre a szerkesz­tőségben csak Vukovics Géza volt alkal­mas. Akinek a zene mellett második hob­bija volt a matematika. Még Belgrádban, a Természettudományi Egyetem matema­tika karán lehallgatott néhány szemesz­tert, mielőtt a Magyar Szóba jött, s így, meg ténylegesen is, kvalifikáltnak volt tekint­ve. Minden tudását, tehetségét és szorgal­mát beleadva, szinte a végkimerülésig, naprakészen gyártotta is a táblázatokat. Mindaddig, amíg Wéber meg nem győző­dött arról, hogy bármilyen egyszerűek és tömör mondanivalójúak a táblázatok, ma­­ ga sem tud eligazodni bennük, s rá nem jött arra, hogy a paraszt még kevésbé ké­pes rá. Ekkor leállította a „nagy művet”, amit Cagi pártfeladatból csinált. S meg­szabadította a nyűgtől. Cagi „második élete” - az újságíráson kívül - a zene volt. Amikor a Magyar Szó szerkesztősége a Dnevnik­­kel együtt a Jovan Dordevic utca sarkán volt, gyakran megtörtént, hogy Cagi, amikor befejezte, vagy ebédszünet végett megszakította munkáját, haza vagy a tiszti menzára igyekezett (ott voltunk előfi­zetve), amikor kilépett a szerkesztőség ajtaján, betette lábát a lépcső­házba, mint levetett kabátot, ott hagyta az újságkészítéssel kapcsola­tos minden gondját, s belépett zenei világába. Melyben nem ő volt az úr, hanem a zene hullámzásai, a ritmusok lüktetései, az érzel­mek. Azok tartották hatalmukban, szinte teljesen elválasztva a külvi­lágtól, a környezettől, mindentől és mindenkitől. Amíg kissé meg­görnyedve lépegetett a lépcsőkön, megtörtént, hogy belső világá­nak átélései egyszerűen kitörtek belőle, és hangos áriázással haladt lefelé. Ha nem jött vele szembe senki - hogy kijózanítsa -, akkor a portásfülkéig, ha szembe találkozott valakivel, akkor mintha más pla­nétáról landolt volna, hirtelen magához tért, és szégyenlősen lesü­tötte a szemét. Egy alkalommal olyankor érkezett a menzára, amikor nagy volt a tumultus, sokat kellett várni a kiszolgálásra. Cagi egy­ ideig révete­­gen ült az asztalnál, aztán unalmában elkóborgott zenei birodalmá­ba. Ott csakhamar hatalmába kerítette valamelyik kedvenc operaári­ája, s úgy, ültében, teljes torokkal belezendített. Élvezettel, jó hosszan énekelt. A jelenlévők csendben, áhítattal hallgatták. Amikor befejezte, óriá­si taps tört ki. Géza a tapsra fölriadt, valamelyest magához tért, szé­gyenlősen körülnézett, majd felülkerekedett jó, természetes humo­rérzéke, elmosolyodott és udvariasan meghajolt a „közönség” felé. Ez volt Cagi. BÚCSÚ HELYETT Cagiról, aki még főszerkesztőnek is népszerű volt ________________________________■ LOVAS ISTVÁN Március _________________■ NAGY FARKAS DUDÁS ERIKA Résnyire nyitott ajtón szürke galambok szöknek égbe. Röptük a tavasz első, könnyű szépe, és ébren álmodás. Fiatalság Visszagondolás mossa el a jelent, és hozza vissza őt nekünk. Mert merünk lélegzetvisszafojtva várni rá ma is. Rigó hangol Hajnalban ébred, hangja ágyamig ér el, és új álmot hoz, üdét, frisset. Más nincs. Üres az ágy, félek, tavasz lesz, mégis. Fenye Lombjukat vesztik mások, ő idegenként áll a kert közepén. Csupasz óriások veszik közre: árulás a téli zöldre. Kerti idill Hosszú ideig a cseresznyefa lombja takarta tőlem, fölfedezve az álmos éjjel madara vakon szállt el a borostyánosba. Riadt röpte megzavart verebet, rigót, túlért gyümölcsök hullottak ölembe a cseresznyefáról.

Next