Magyar Szó, 2008. október (65. évfolyam, 228-254. szám)

2008-10-25 / 249. szám

18 HÉTVÉGE Angyalka lett az égben Fájó kérdésekre keres választ a martonosi Pákái házaspár Elektronikus postán érkezett az üzenet: „Pákái Csaba vagyok Martonosról. Szeretném, ha megírná az esetünket. A feleségem 9 hónappal ezelőtt teherbe esett. Az orvosa a törökka­nizsai dr. Markovic volt, ő hozzájárt ellenőrzésekre, ultrahangra stb. Közben elkezdték a törökkanizsai kórházat renoválni, de a nőgyó­gyászat továbbra is működik. Szóval a doktor úr dolgozik, tehát to­vábbra is hozzá járt a feleségem. A baba szépen fejlődött, nem volt semmi gond. Voltunk augusztusban 40 ultrahangvizsgálaton, ott is azt mondták, minden rendben. A szülés időpontja szeptember 25-én járt le, és mivel Törökkanizsán a szülészet nem dolgozik, így a zentai kórházba kerültünk, ahol egy Kalmár ve­zetéknevű orvos vizsgálta meg. Azt mondta, min­den rendben van a babával, majd menjünk 4 nap múlva. El is mentünk pénteken, akkor is minden rendben volt. Azt mondta, hétfőn találkozunk. Elmentünk hétfőn. Megvizs­gálta, mindent rendben talált, sőt azt mondta, 2 ujjnyira nyit­va van a méhszáj, de nem gond, jelentkezzünk szerdán reggel 6 órakor, majd felveszi a szülészeti osztályra. Ezután hazaküldött bennünket. Ekkor kezdődött a gond. Kedden reggel 9 óra tájban te­lefonált a feleségem, hogy baj van, nem érzi, hogy mozog a baba. Azt mondta, hajnali 4-kor, mikor fent volt, akkor még érezte a mozogását. Rögtön autóba ültem, és vágtattam haza, majd bevittem Zentára a kórházba. Megkerestük az or­vost, aki megvizsgálta, és azt mondta, hogy a baba meghalt... Ez a mi történetünk, fia érdekli, elmondjuk személyesen is, mivel nem mi vagyunk az elsők, meg sajnos nem is az utolsók, akivel ilyesmi elő­fordulhat. Szeretnénk, hogy ez az eset eljusson az emberekhez.” Martonoson várt rám Pákái Csaba és a felesé­ge, Pákái Stankic Daniela. Bevallom, nehéz szívvel léptem be hozzájuk, hiszen ilyen mélységes emberi tragédiát nem kön­nyű firtatni, megírni. A fiatal pár azonban olyan őszinte kitárulko­zással fogadott, hogy úgy tűnt, évek óta jól ismer­-Nyolc éve va­gyunk házasok, a kislányunk hat és fél éves. Vele Kanizsára jártam nőgyógyászhoz, és mivel az ottani nőgyógyász a zentai kórházzal együttműködött, oda irányított a szülés előtt. Amikor lejárt a terminusom, és a baba csak nem jött a világra, egy héten át minden más­nap jártunk Zentára. Kevés volt a magzatvíz, de mindig azt mondták, majd ekkor gyere, majd ak­kor gyere. Felhívtam törökkanizsai nőgyógyásza­tot, másnap be is mentünk, ekkor már egy héttel lejárt a terminus. Azt mondták, nincs mit várni. Szerencsére megindították a szülést, mert már piros volt a baba bőre, ki volt főve a túlhordástól - mesélte Daniela. Az első baba után szerettek volna még egyet, de a fiatalasszony elvetélt. Természetesen nagy volt a boldogság, amikor végre ismét terhes lett. -Ezt a terhességet másképp hordtam ki, soha nem volt semmi baj, de igaz, vigyáztunk is. Azt mondta az orvos, nagyon óvatos legyek, egy po­hárnál nehezebb súlyt ne emeljek. Szót fogadtam. Mindezt elmondtam Zentán, amikor először jelent­keztünk. Szeptember 25-én, csütörtökön kellett volna szülnöm, 15-én azonban fájdogálni kezdett a derekam. Az orvos Zentán megvizsgált, és azt mondta, egy hét múlva jelentkezzek. 22-én vol­tam ultrahang- és CTG-vizsgálaton. Még akkor is minden rendben volt. Az orvos azt mondta, azon a héten, pénteken menjünk vissza. Ismét megnézett, szerinte még nem is készülődött világra jönni a baba. Hétfőn, szeptember 29-én görcsöltem, mint aki szülés előtt áll. Panaszkodtam, hogy görcsöl, keményedik a hasam, de az orvos kijelentette, hogy fájások nélkül nem lehet szülni. Hazaküldött, habár másfél centire nyitva voltam. Aznap nagyon aktív volt a baba, amikor hajnali háromkor fenn voltam, nagyon mozgott. Reggel viszont, amikor fölkeltem, nem éreztem, hogy mozogna. Vártam, mert más­kor is előfordult már, hogy reggel kicsit lustábban kelt. Fél 10 körül, azonban már szóltam Csabának, hogy baj van, nem mozog a baba. - Rohantunk a kórházba, megta­láltuk Kalmár doktort, de szívhangja már nem volt a babának. Mit mon­dott az orvos? Azt, hogy nem tudja, mi történt. Ezerből egy ilyen eset fordul elő, mondta. Ez azonban nem így van, az elmúlt három hónapban mi három ilyen esetről tudunk a kör­nyezetünkben, beleértve a miénket is - tette hozzá Csaba. - Amikor megtudtuk, hogy a baba nem él, kaptam valami gyógyszert, megindították a szülést. Az orvosom hazament anélkül, hogy bármit adott volna. Este az ügyeletes orvos adott fájdalomcsillapítót, anti­biotikumot, nyugtatót. Dr. Kalmár másnap bejött, csak annyit kérdezett: -Na, túlélte? - sóhajtotta Daniela. •­­ Én erről nem tudtam, mert ezt a feleségem csak itthon merte elmondani. Amikor én beszél­tem az orvossal, csak annyit mondott, hogy majd nyolc hónap múlva csinálunk másikat, de azzal nem várunk, hanem nyolc-tíz nappal a terminus előtt császározunk - mondta a férje. - Szerintem ezzel elismerte, hogy meg kellett volna indítani a szülést. Ugye? - kérdezte a fiatalasz­­szony. - Hiszen pontosan tudta, hogy az első babát is túlhordtam, hogy vetélésem volt. Hogy veszélyez­tetett terhes voltam, és mondtam, hogy nem fogom tudni megszülni a babát. Mindent elmondtam, tisztában volt a helyzettel. Csütörtökön hazajöttem, másnap elmentem Törökkanizsára. Ott a nőgyó­gyászom azt mondta, ez nem igaz, így végigvinni a terhességet, és hogy a végén baj legyen! Csaba közben kereste a kórház igazgatóját, annak helyettesét, a helyettessel beszélt is, aki azt ígérte, utána fog járni a történteknek. Éppen Pakaiék családi házában beszélgettünk hétfőn délelőtt, amikor megcsörrent Csaba mo­biltelefonja. Az igazgató úr kereste, és a kórházba hívta kedden délutánra. - Én is megyek. Tudni akarom, hogy mi és miért történt, hogy megnyugodjak. Nem az én hibám - jelentette ki Daniela. Kétgyermekes családanya létemre nekem ez volt legmegdöbbentőbb ebben a tragédiában, hogy az anyuka, aki minden áldozatot vállalt a babája ki­hordásáért, végső elkeseredésében még önmagát is vádolja! Pedig hihetetlenül erős, bátor asszonyka, nem csak azért, mert ki mer állni a nyilvánosság elé (Azt mondja, nem szégyen az, ami velük történt, és igaza van.), hanem mert beszélgetéseink során soha nem tört meg, csupán egyszer homályosult el a tekintete, amikor megkérdeztem, mit mondtak a pici lánynak, hol a kistestvér, a húgocska. - A férjem mondta meg - csuklon el Daniela hangja. - Azt mondtam, angyalka lett az égben - köszö­rülte meg a torkát az apuka. A Pákái család most arra keresi a választ, hogy miért kellett ennek így történnie. Várják a bonco­lási jegyzőkönyvet.­­ Nem fogok megnyugodni, ha megkapom, de legalább megtudom, hogy mi történt. Csak annyit szeretnék elérni, hogy másokkal ilyesmi ne tör­ténhessen meg. Nem szabad elhallgatnunk, mert talán ha más családok is megszólaltak volna, akkor jobban odafigyelnének a túlhordásra az orvosok - mondta az anyuka. Kedden délután ismét Martonoson beszélget­tünk, miután Pakaiék hazaértek a kórházból. Azt mondták, az igazgató nagyon figyelmesen meghall­gatta őket, kiderült, hogy sok mindent nem tudott a részletekről, az előzményekről. Csakhogy újabb kérdés vetődött fel: végül is hol végezték el, ha el­végezték, a boncolást. A szülés után Danielának azt mondták, Újvidékre viszik a babát, most a kórházban azt hallották, hogy vagy Nagykikindán, vagy Zentán boncolták fel, de jegyzőkönyv még nincs. A szülők értetlenül állnak a sok nyitott kérdés előtt. Állítólag néhány napon belül kapnak választ. Azt ígérték, azt is megosztják velünk, a MISKOLCI Magdolna jük egymást. Amikor lejárt a termi­nusom, és a baba csak nem jött a világra, egy héten át minden másnap jártunk Zentára Az elmúlt három hónapban mi három ilyen esetről tudunk a környezetünkben, beleértve a miénket is „Az orvos létfontosságú elkötelezettsége, hogy hivatását mind lelkiismeretesebben, áldozatké­szebben, humánusabban és legjobb tudása szerint gyakorolja az emberek egészségének védelme és gyógyítása érdekében. Ezzel összhangban az orvos tiszteli az emberi életet a kezdettől a halálig, egész­ségvédelmet nyújt, és becsben tartja az emberi testet és méltóságot a halál után is.” (A Szerbiai Orvosi Kamara szakmai etikai kódexe) „Az orvos elsődleges és alapvető feladata, hogy a páciens javát szolgálja. Az orvos teljes odaadással, minden lehetséges tudásával és jártasságával tartozik a páciensnek.” (A Szerbiai Orvosi Kamara szakmai etikai kódexe) „A Hippokratészi eskü értelmében a páciens mindig a gyógyítás aktív részvevője.” (A Szerbiai Orvosi Kamara szakmai etikai kódexe) „Súlyos és gyógyíthatatlan betegség esetén a páciensnek és családtagjainak tájékoztatása az orvos kizárólagos feladata. Az orvosnak ezt kellő tapintattal és figyelemmel kell tennie, szem előtt tartva a páciensnek és családjának testi és lelki állapotát.” (A Szerbiai Orvosi Kamara szakmai etikai kódexe) Gergely József Miskolci Magdolna 2008. október 25., 26., szombat-vasárnap

Next