Magyar Szó, 2008. november (65. évfolyam, 255-279. szám)

2008-11-01 / 255. szám

2008. november 1., 2., szombat-vasárnap Gázos ködösítés ismét gáz van a gáz körül. Ismét egymásra mutogatnak, akik mutogatnak, ismét bűnbakok kerestetnek és találtatnak, és ismét nem veszi észre senki, hogy ebben a gazdaságpolitikai színjátékban az ég adta világon semmi sem meglepő, legkevésbé az, hogy a fogyasztók pénztárcájára nézve 60 százalékkal drágábban mérik. Március dereka volt, amikor ugyanezen oldal ugyan­ezen hasábjain azt merészeltem „jósolni”, hogy a követ­kező fűtésidény elején (mely immáron bekövetkezett) ki-ki saját zsebén észleli majd, mennyire fontos hír volt valójában az orosz Gazprom, a kazah KazMunaiGaz, az üzbegisztáni Uzbekneftegaz és a türkmén Turkmengaz vezetőinek akkori megállapodása, mely szerint 2009-től kezdődően „a földgázt európai árakon kell értékesíteni”. Persze senki sem figyelt fel a hírre, tehát komolyan sem vehette, honi illetékes minisztereink szerintem ma sem tudják, akkor Moszkvában valójában arról született egyez­ség, hogy a kazah, üzbég és a türkmén fél a Gazprom felé fokozatosan növeli a gáz árát. Mivel az orosz energetikai óriás Közép-Ázsiából (első­sorban a szóban forgó három országból) importálja az általa később Európába exportált gázt, és ezért korábban negyed­annyit fizetett, mint amennyit később érte kért (úgynevezett európai árat), úgy ez a moszk­vai deal csak azt jelenthette, hogy maga is drágítani fog. Akár ebbe az egyszerű ténybe is belesűríthetjük a 60 százalékos drágulás egyik okaként álló „a gáz világpiaci árának növeke­dése miatt”-ot. A másik ok még korábbi keltezésű. Emlékeznek még „az évszázad gazdasági üzletére”, amikor a Gazprom a Szerbiai Kőolajipari Vállalat (NIS) többségi tulajdonosává lett? A január végi moszkvai szerződéskötési ceremóniát akkor (szégyenszemre) a szerbiai energiagazdaság temetésének neveztem. Nem csak azért, mert a NIS-t ötödáron „elaján­dékozták”, hanem elsősorban azért, mert az akkor szen­tesített szerződés egyetlen pontjában sem szerepel semmi, amiből Szerbia jövőbeli energiaellátását megoldottnak olvashatta volna ki. Ebben a számunkra többszörösen előnytelen szerződésben az orosz fél még csak elvileg sem kötelezte magát arra, hogy a jelenlegi évi 2,4 milli­árd köbméteres kvótát bármikor, bármilyen vételáron növelje, stratégiai partnerként netalán kedvezményes áron adja. A gáz (és kőolaj) világpiaci ára időközben a várt és logikus módon emelkedett - így az 1000 köbméterenkénti ára majd 500 dollár (+36 dollár tranzitdíj Magyaror­szágnak) -, de a hátunk mögött, a parlamenti válasz­tások miatt „nem volt időnk” ezt észrevenni, és nyilván a Srbijagas sem akart hangulatrontó lenni olyasmivel, hogy saját kiskereskedelmi árait - mint azt különben negyedévi ütemterv szerint szokásos - összhangba hozza a beszerzési költségekkel. Hogy festett volna a választási kampány(ok) delén egy drágulás?! Ugyan, ugyan, ilyen még Amerikában sincs!?! Így értünk el szép csendben ahhoz a ponthoz, hogy egyszeriben 60 százalékkal drágább lett, erre - ismét a napi pártpolitika prizmáján - követel(t) minden síkon mindenki magyarázatot, és így bukkantak fel (és lepleződ­­tek le) nyomában bűnbakok és állítólagos nyerészkedők, így született meg az a kormányjavaslat, hogy a Srbijagas „vizezze fel a gázszámlát”, azaz olyképp tehermentesítse a háztartások költségvetését, hogy most az összeg 62,5 százalékát számlázza, hat hónapra rá pedig vasalja be a maradék 37,5 százalékot is. A Srbijagas élére közben - a sebtében és valós ok nélkül leváltott Sasa Ilic helyett - Dusan Bajatovic személyében új igazgatót neveztek ki (nyilván az a mérce, hogy minél kevesebb köze legyen ahhoz, amit igazgat), az energetikai minisztériumnak meghagyták, hogy vizsgálja felül a Szerbiában működő 37 gázszolgáltató haszonkulcsait, továbbá azt, hogyan lett a gázellátásunkban közvetítőként szereplő Jugorosgaz többségi tulajdonúvá (a Gazprom 50, a bécsi Centrex - mely szintúgy a Gazpromé­­ 25 százalékos részesedéssel szerepel benne), és miként lehetne kiiktatni a játékból. Mivel meglehetősen hosszú és komplikált a törté­net, mármint a Jugorosgaz transzformációját illető, itt elégedjünk meg csupán annyival, hogy az arányos (50 százalékos) szerbiai részvételnek akkor meszeltek, amikor a Kostunica-kormány (&­­párt) által energetikai miniszterként székbe ültetett Radomir Naumov tavaly januárban aláírta az erről szóló szerződést. Tehát az előző (akkor úgynevezett technikai minőségben kártékonyko­­dó) kormány játszotta át orosz kézre a szerbiai gázüzletág feletti felügyeletet (suba alatt privatizálta), megfosztva ezzel minden lehetőségtől saját vállalatát, a Srbijagast, azaz önmagát, hogy érdemlegesen cselekedhessen orszá­ga gázellátása ügyében. Innen már azt „felfedezni” - miként a napokban több párt­i­pártocska tette és teszi -, hogy a Jugorosgaz közve­títőként való beiktatása (amiért mintegy 35 millió eurót vasal be) a Gazprom érdeke volt, körülbelül ugyanolyan korszakalkotó, mint észrevenni a csövön a lyukat. Elvégre is annyian nyírták már az idők során ezt a birkát. Miért épp bátyuska ne tenné?! ■ GIMPEL Tibor Alig fordult még elő, hogy Ivo Sanader horvát, miniszterelnök bárhol külföldön kiejtett szavai annyira magukra vonták volna nemcsak a horvát, közvélemény jelentős részének, hanem a helyzetelemzőknek a figyelmét is, mint hét eleji izraeli beszéde. Talán azért is, mert mindjárt a múlt héten pokolgépes merénylet áldozatául esett Ivo Pukarsic neves horvát újságíró, a Nációnál című zágrábi hírmagazin korábbi főszerkesztője és társ­­tulajdonosa hétfői temetését követő napon hang­zott el Tel-Avivban, a Peres-békeközpont szónoki emelvényén, hogy Horvátországban a hazaszeretet új formája van feltörőben. Ennek az új hazaszeretetnek a fokmérője Sana­der szerint az alkotmány és a joguralom hatalmá­nak a tisztelete, és az állampolgárok összességére vonatkozik, politikai és vallási meggyőződésükre, valamint etnikai eredetükre való tekintet nélkül. Ez az új hazaszeretetforma kizár minden hátrá­nyos megkülönböztetést, rasszizmust, s az emberi méltóságnak és a kisebbségi jogoknak a tiszteletben tartására épül, csakúgy, mint az őszinte jószom­­szédi­ együttműködésre - hangsúlyozta a horvát kormányfő. Médiavélemény szerint a közvéle­ménynek a kizárólagos, intoleráns nacionalizmust sohasem tűrő részéhez szóló igaz beszéd volt ez, és még hatásosabb lett volna, ha Tel-Aviv helyett Zágrábban hangzik el. Egyes megfigyelők rámutat­tak, hogy úgynevezett alkotmányos hazaszeretetről van szó, amit elsőnek az amerikaiak honosítottak meg, és ami szavatolja a joguralmat és a személyi szabadságot. Racionális hazaszeretet ez, amely nem csupán a munkahely és a lakóhely iránti érzelmek­re vonatkozik, hanem a haza biztosította értékekre. Csak kérdés, mennyire felel meg a valóságnak, és időszerű lesz-e a helyhatósági választások előtt is, amikor a politikusok meg akarják nyerni a másképpen gondolkodók tetszését és támogatását is. A gond azonban, hogy más a valóság. Továbbra is megvan ugyanis a horvát nacionalizmus föld alatti tektonikus áramlata, amely annyiban formá­lódott át, hogy nem hivatalos, hanem népi. És ez a potenciálisan erőszakos népi nacionalizmus él még a labdarúgó-szurkolókban, az esztrádmű­­vész Thompsont istenítő közönségben, és egyfajta ellenkezés a környezettel és a jogrenddel szemben - írták a héten a horvát lapok. Eközben a rendőrség soha eddig nem tapasztalt intenzitással igyekszik minél előbb kinyomozni és előállítani a múlt heti merénylet áldozatául esett Ivo Pukanic gyilkosait. A letartóztatások kiter­jedtek a környező országokra, több volt jugosz­láv utódállamra, sőt Bulgáriára is. A legnagyobb példányszámú horvát napilap, a Vecernji list idéz­te Szerbiából a ma élő legveszélyesebb szerbnek tartott Joca Amsterdamot, azaz Sreten Jocicot, aki szerint a horvátok megpróbálják őrá kenni a Pukanic elleni merényletet, amihez azonban neki semmi köze sincs. Diplomáciai téren pedig annyira felkavarta a kedélyeket a távozó szlovén kormánynak az a döntése, hogy gátat emel a horvát uniós felvételi tárgyalások öt fejezete elé, hogy a horvát külügy­minisztérium közleménye szerint Zágráb építő jellegű hozzáállást vár az új szlovén kormánytól minden nyitott kérdéshez és annak a szabálynak a tiszteletben tartását, hogy kétoldalú kérdések nem lehetnek tagjelöltekkel folyó csatlakozási tárgyalá­sok témái. Zágráb szerint a nyilvánosságra hozott szlovén okmány nem a való helyzet megfelelő tolmácsolása, mert Horvátország egyetlen tárgya­lási fejezetben sem vetítette előre a horvát-szlo­vén országhatár vonalának a kérdését, amire a két ország kormányfőjének bledi találkozóján létrejött megállapodással összhangban államközi bizottsá­gok keresik a megoldást. Gordan Jandrokovic horvát külügyminiszter ugyanakkor hétfőn-kedden Marseille-ben lesz a Barcelonai folyamat a Mediterrán Unió külügymi­niszteri találkozóján, és a részvevők elfogadják a párizsi mediterrán csúcsértekezlet idevonatkozó döntését, intézményesítik a folyamatot, döntenek a titkársági székhelyről, a főtitkári megbízatási időről, és meghozzák a jövő évi munkatervet. Jandrokovic a plenáris ülésen beszámolót tart Horvátországnak a tengerbiztonsági és védelmi kérdésekben való együttműködéséről, a szennyezettség kiiktatásáról, az alternatív energiaforrásokról és a földközi-tengeri térség szoláris tervéről, valamint a kis- és közép­­vállalkozások fejlesztéséről. Horvátország az ez év július 13-i párizsi ülésen lett a Barcelonai folyamat. Mediterrán Unió részvevője. A partnerség kiterjed az Európai Unió és az Európai Bizottság minden tagállamára a dél-mediterrán országokkal együtt (Törökország, Algéria, Tunézia, Marokkó, Egyip­tom, Jordánia, Szíria, Izrael, a Palesztin Hatóság, Libanon, Horvátország, Bosznia-Hercegovina, Montenegró, Albánia, Monaco és megfigyelői minőségben Líbia). 1SZ. REMETE PÉTER / Új horvát hazaszeretet Horvátországi tudósítónktól Mm Szó kulfold@magyarszo.com KÜLFÖLD 3 Megmenthető-e a világgazdaság B­ izalomra épül a gazdaság, amióta az ember az árucserét kitalálta. Már a csere­gazdasághoz kellett a kettős hit és bizalom, a másik tisztességes, tehát jó árut ad, és az legalább annyit ér, mint az, amit én cserébe adok. Amikor aztán megjelent a pénz, minden pusztán bizalom kérdése lett: az ember elhitte, hogy az arany valami különleges érték, és holnap is ér ugyanennyit. (Mint történelmi példák mutatták: ha ez az emberi konszenzus megvan, akkor az arany szerepét a kagylóhéj is átveheti.) A globalizált gazdaság aztán ezt a bizalomra épülést vitte az abszurdumig. Egyrészt a reális kereskedelemben: a Nike cipő tízszer drágább, mint a hasonló kínai. Pedig árában csak 6 százalék a belefektetett munka, és legyen összesen 20 százalék a „reális érték", a nyersanyag és az egész vonalon hozzáadott munka. Árának 80 százaléka tehát abból adódik, hogy az­­ ember elhiszi: többet ér, mint a kínai. Másrészt a részvénykereskedelemben: az ember­­ elhiszi, hogy azért a papírért érdemes annyi pénzt adni, amennyi a naponta változó ára. A mostani világválságban a realitás robbant bele a bizalomnak ebbe a világába: az adósok nem tudtak fizetni, és ezzel elértéktelenedtek a hitelek alapján kiadott kötvények, a hiány miatt pénz nélkül maradtak a bankok, veszélybe kerültek az ingatlanforgalmi alapok és az őket meg a bankokat biztosító társaságok, zuhanni kezdtek a részvények. (Az egyik most tönkrement nagy bank részvényei értékének 90 százalékát elveszítette, azért jelentett csődöt.) És addig nincs baj, amíg az, akinek 10 milliárd dollár a vagyona, egymilliárdon marad, de az már tragédia, hogy ezekbe az elértéktelenedő papírokba a nyugdíjat, az egészségügyi alapok pénzét stb. fektették. Ebben a helyzetben az igazi veszély a pánik, és minden mentési kísérlet ennek a pániknak akarja elejét venni. A címben feltett kérdés csak egy másik kérdéssel válaszolható meg: attól függ, sikerül-e megakadályozni a pánikot. Mert annál a két alapnál, amelyet már az előző szakaszban 200 milliárd dollárral mentettek, a kihelyezett hitelek összege az 1990. évi 740 milliárd dollárról mára 5400 milliárdra nőtt, és ez csak 45 százaléka az amerikai hitelállománynak. Tehát ha csak minden tizedik hitelképtelen, az is 1000 milliárd, több mint a mentésre jóváhagyott 700 milliárdos egész eszköz. Ha pedig minden betétes ki akarja venni pénzét a bankból, minden részvényes meg akar szabadulni részvényeitől, az már olyan szökőár, amelyet semmilyen erő nem tud feltartóztatni. Ezért merült fel még annak gondolata is: nem kellene-e elhalasztani az amerikai elnökválasztásokat? Nemcsak azért, mert ütközet közben nem szabad hadvezért cserélni, hanem azért is, mert egy pillanatig sem szabad gyengülni az állami éberségnek és odafigyelésnek. (Obama támogatottsága azért kezdett hirtelen csökkenni, mert jelentkezett a gondolat: el kell kerülni a legkisebb fennakadást is az állam működésében.) Csakhogy a halasztás a pánikot táplálná, mert azt sugallná: olyan nagy a baj, hogy ilyen rendkívüli intézkedéshez kell folyamodni. (Csak a saját kényszerképzeteiben mindjobban elvesző magyar ellenzék képzelheti, hogy Magyarország megengedheti magának nemcsak a választások 2-3 hónapját, hanem a kormánynak akár jelentéktelen gyengítését is.) L­eszerepelt a populizmus - ez ezeknek a válságos napoknak az egyetlen pozitívu­ma. Az USA-ban utolsó fellobbanása az volt, hogy a kongresszus 228 szavazattal 205 szavazat ellenében először elvetette a mentési programot. (Méghozzá úgy vetette el, hogy a kormánypárt 133 képviselője is ellene szavazott.) Mert a választások előtt hatott a hordószónokoknak az az érvelése, hogy nem kell menteni a bajt okozó gazdagokat. (Csakhogy nem azokat mentették, hisz az említett két ingatlanforgalmi alap vezére tavaly együtt 70 millió dollárt keresett, abból tehát akár egy életre biztosítva van, de bajban kerül ma a kisbetétes, holnap a nyugdíjas.) A konkrét esetben felülke­rekedett az, amit eddig is mindenki tudhatott volna, ha nem hagyja magát elkábítani a hangzatos jelszavaktól. Bush támogatottsága kisebb volt, mint Gyurcsányé, Sarkozyé is csak az utóbbi napok hatására kezdett emelkedni a 30 százalék közeléből. Most viszont a polgárok egyszerre szembe találták magukat a kegyetlen igazsággal: nem kell őket szeretni, és mindegy, rosszul vagy jól végzik-e munkájukat, tenni csak ők - általában a kormányok - képesek, amit nem tesznek meg, az nincs megtéve, ami nekik nem sikerül, az baj, az ellenzék pedig csak dumál, de jobban tenné, ha hallgatna. Általában a megszorítások körül már évek óta tartó nagy birkózás, heves csaták terén új helyzet állott elő. Egyrészt most már világosabbá vált, hogy az állam nem a fáról szedi a pénzt, és azt a pénzt, ami nincs, senki nem költheti el. Eddig is tudhatta volna mindenki, hogy nem lehet egyszerre adócsökkentést és minden kiadásnak a növelését követelni. Most azonban nyilvánvalóbbá lett: most a gazdaság mentésére fordított csillagászati összegeket valahonnan elő kell teremteni, valahonnan el kell vonni, másutt meg kell takarítani. És most már nem lehet okoskodni, hogy reformokra persze­­ szükség van, de azok engem ne érintsenek, én kapjak még az eddiginél is több pénzt.­­ Most már szembe kell nézni a fenyegető rémmel: ha ezek az intézkedések nem járnak­­ sikerrel, akkor a recesszió, a tömeges munkanélküliség tanítja meg a most berzenkedő­­ polgárokat arra, hogy csak addig nyújtózkodhatnak, ameddig a takarójuk ér. Most I már csak a kényszerképzetekben elvesző követelhet adócsökkentést, amikor növelni I kell az adókat, emlegetheti a gazdaság élénkítését, amikor minden ország örülhet, ha I recesszió nélkül, sőt ha kisebb recesszióval megússza. ■BÁLINT István .

Next