Magyar Szó, 2010. december (67. évfolyam, 281-306. szám)

2010-12-31 / 306. szám

MACMRSÖ 2010. december 31., 2011. január 1., 2., 3. iUTfliirni....r í.irtiHrnii.rniwiininTirir>ira'raiiiriinirMB»iiwrii»fnrri«iwynT~Tiniw»w»rir^^ Etelka belgrádi meccse 1956. április 24-én a budapesti Népstadionban ünnepeltek. De nem a meccs végén örültek (amely egyébként is döntetlennel végződött), hanem az ele­jén. Tízezrek zarándokoltak ide, hogy személyesen él­jék át egy rémséges korszak jelképes végét, és a béke, a megértés reményével a szívükben éltessék a jószom­szédi barátságot, a sport által is kifejezett közös sor­sot. A nyár ugyan hozott némi hazai izgalmat, poli­tikai lázrohamot, de a nemzetközi palackot már ki­nyitották, s mindenki úgy vette: azt visszazárni töb­bé nem lehet. És akkor eljutott hozzám a hír: a jugoszláv-ma­­gyar labdarúgó-mérkőzés visszavágóját szeptember 16-án játsszák Belgrádban, a Néphadsereg Stadion­ban, s a nagy eseményre talán ezer magyar szurkolót kiengednek. Nem volt ember, aki a mieink gigantikus sztárjait nem tudta volna akár álmában is felmonda­ni: Grosics, Bozsik, Sándor Csikor, Kocsis, Hidegkú­ti, Puskás, Czibor... A következő hírt már egyenesen nekem, a kecs­keméti megyei lap gyakornokának címezték. A Novi Sad-i (újvidéki) Magyar Szó szerkesztősége testületi­leg meghívja a nagy eseményre a szomszédos Bács- Kiskun megyei Népújság munkatársait. „Ünnepeljük közösen a jó jövőt!" Fiatalember, lényegében gyerek voltam, éppen túl az érettségin, a belpolitikai rovatban. Először azt hittem, a sok jelentkező miatt be sem férek az uta­zó keretbe. Azonban már másnap kitűnt: az idősebb zsuriális katonák, a sok politikai hercehurcát megélt újságírók nem merték kockáztatni az egzisztenciáju­kat, tehát elálltak az úttól. Az országos pártközpont­ból, a megyei pártbizottságról pedig erre vonatkozó­an nem érkezett semmiféle eligazítás, sem ösztönzés, sem tiltás, tehát úgy gondolták: jobb a békesség. Hogy az Ikarus busz ülései ne álljanak üresen, és a főszerkesztő az immár nemzetközi meghívássá mi­nősült szívélyes invitálásnak rendben eleget tegyen, kinyitotta a belgrádi ajtót a kiadóhivatal dolgozói előtt. És előttem. Volt közöttünk még egy jelentkezett újságíró, pontosabban a lap bajai tudósítónője, aki, miként én, így bekerülhetett a kontingensbe. Engem két szempont vezetett, amikor személyes kihallgatást kértem a főszerkesztőtől. Miután négy nap szabadságot kellett kivennem, munkaadóm írás­ban engedélyezte a távollétemet. Ez ugyan formalitás volt, de ezt követelte a rend. Másodszor, apám józan tanácsát megfogadva, beavattam főnökömet családi ügyeimbe. Hogy anyai nagymamám még az Osztrák- Magyar Monarchiában, a Belgráddal szemközti Du­­na-parti Pancsován született, de 1903-ban Magyaror­szágra jött, férjhez a nagyapámhoz. És így esett, hogy az édesanyám kislány korában többször megfordult belgrádi rokonainál. Őket aztán­ az ottani jobboldali, sőt fasiszta milicisták mind egy szálig kiirtották, és ró­luk azóta sem kaptunk semmilyen hírt. - Elképzelhető - mondtam tehát a főszerkesztő­nek -, hogy Belgrádban némi kérdezősködés után valamit mégis megtudok róluk. De nem szeretnék úgy elutazni, hogy önt ne tájékoztassam legalább a szándékomról. Fogalmam sem volt, hogy közlésemmel jót vagy rosszat tettem-e magamnak. De fiatal voltam, tapasz­talatlan, a társadalmi gépezet működését nemigen is­mertem. Hajnali öt órakor indult a busz a szerkesztőség elől. Édesanyám kísért ki, innen ment a piacra bevá­sárolni. Egy kis cédulán leírt nekem két-három belg­rádi utcanevet, azokét, ahol sok-sok éve megfordult. „Talán” - tette hozzá reménykedve. Szegedig a busz afféle családias kiránduló jármű­höz vált hasonlatossá. Mint amikor a falusi téesz-ta­­gok Lillafüredre utaznak. A csomagokból előkerültek a hajnali sütésű rántott húsok és a frissen megsze­gett kenyerek, zamatos paprikákba haraphattunk, és többféle pompás gyümölcs közül válogattunk. A ha­tárátlépést jóformán észre sem vettük, csak a magyar és jugó zászlók nagy száma tűnt fel és a kétnyelvű fel­iratok Puskás és Czibor arcnyomataival, Böbék és Ve­­selinovic képeivel. Újvidéken az Ikarus a Magyar Szó épülete elé gördült. Azok a kollégák, akik ráértek, lejöttek elénk, aztán az ebédlőjükben kávéval, kakaós süteménnyel kínáltak bennünket. S mindenkit megajándékoztak egy-egy friss Magyar Szóval, benne a bőséges sport­rovattal és a mérkőzésről szóló jóslatokkal. Ezen a szakmai beszélgetésen a bajai tudósítónő­vel hirtelen főszereplőkké léptünk elő. Nem akartuk kiadni az igazságot, hogy az idősebb kollégák egysze­rűen nem mertek eljönni. Az elmúlt években olyan mélyre hatolt a Tito-ellenes méreg az emberek tuda­tában, s olyan kevés idő telt el az SZKP XX. kongres­szusa óta, hogy a béke és a barátság patikaszere még biztosan nem hatolt be az agyszövetekbe, s a gyógy­­erő aligha érte el a lelkeket. Nem beszélve arról, hogy bármelyik percben visszaállhat a régi gyakorlat, s foly­tatódik az, ami már megtörtént velünk. Belgrádig egymás mellett ültünk Sajgó Etelkával. Idősebb volt nálam, talán tíz esztendővel. Kicserél­tük benyomásainkat, meglátásainkat az újvidéki láto­gatásról, s elmondtuk: telve vagyunk kíváncsisággal, hogy megismerjük Belgrádot, benézhessünk az üzle­tekbe, s lássuk az életet. És ha áttétellel is, érezzük a munkásigazgatás hangulatát. Etelka sótlan, kissé szorongó, mindenesetre unal­mas nőnek tűnt föl nekem. Vesztemre megkérdez­tem, mi hozta az újságírói pályára. Szűkszavúan szólt a családjáról, fogorvos apjáról, akit Erdélyben megöltek, énektanárnő anyjáról, aki a háború után valamilyen furcsa, ám rapid mérge­zésben meghalt. Őt egy darabig a rokonai nevelték, nagybátyja tekintélyes mezőgazdasági újságíró volt, de szigorúan csak szakmai cikkeket írt. Nevelőszüleivel ugyan nem volt felhőtlen a viszo­nya, tehát amint megtehette, el is költözött tőlük. De mégis elfogadta a búcsúajándékot: hagyta, hogy a „zord rokon” besegítse a Bács megyei újsághoz. A stá­tus rangja egy fokozattal alacsonyabb volt, mint az én gyakornoki beosztásom, de ez őt nem zavarta, mert cserébe megőrizhette önállóságát, s ez kielégítette. Etelka nem volt eszes és érdekes személyiség, s amint lehetett, átültem a busz hátsó traktusába né­hány röhögcsélő könyvelőnő közé. Az IBUSZ utazási irodánál még Kecskeméten beválthattunk fejenként ezer forintot, ami azért nem volt kis pénz, mert pél­dául az én havi fizetésem, prémiummal, ezerkétszáz forint volt. Erre jött az a borítékocska, amit a Magyar Szó szerkesztőségétől kaptunk a szolidaritás jegyében, dinárban. A mellettem ülő könyvelő asszonyok rög­tön át is számították az ajándékot. Az egyenként 250 forintot ért. Vagyis amikor egy­ út menti csárdánál megálltunk, bátran rendelhettünk magunknak egy kávét. Csak éppen azt nem tudtuk, hogy Jugóban a kávén általában török módit értenek. Ezzel a gőgös magyarok egyszer s mindenkorra le is szoktak a bal­káni receptről. Belgrád valamivel kisebb volt, mint Budapest, de forgalmas és dinamikus város. Sok új épületet láttunk, rendezett házakat, modern megoldásokat. Érezhető volt, hogy valamivel délebbre vagyunk, mint mond­juk Kecskemét, s a nyár, az ősz itt melegebb az otthon megszokottnál. Idegenvezetőnk egy kis utcába irányította a bu­szunkat, itt némi sorban állás, huzavona után meg­kaptuk a stadionba szóló belépőjegyeket. - Magát érdekli a mérkőzés? - kérdezte tőlem Etelka. - Nem - feleltem lakonikus rövidséggel. - Eladhatnánk a jegyeinket - lepett meg ötleté­vel a kolléganő. Etelka, számomra vonzó energiával, a tettek me­zejére lépett. Villámgyorsan lebonyolította az üzletet. Ez némi fekete felárral ezer-ezer dinárt hozott. A város a másnapi meccs lázában égett. Minde­nütt plakátok, transzparensek, a város több pontján hangszórók adtak tájékoztatást. Már esteledett. Magyar rendszámú buszunk át­szelte a várost, és a Száva torkolatánál levő szigetre hajtott. Itt volt a szállásunk: sorompós kerítés mögött 25-30 kis puritán fabódé állt az árnyas fák és a kissé hervatag bokrok között. Bent két egyszerű ágy rende­sen megvetve, középen kis mosdókagylóval, villanyvi­lágítással, egészen tűrhető módon. A kicsomagolásra, a pihenésre szűk órányi időt kaptunk, s máris együtt vonultunk át a sziget csúcsán kialakított szabadtéri vendéglőbe. Akárha Bugacon lettünk volna. Legföljebb itt a cigányok fúvós hang­szereiken erős balkáni muzsikát játszottak. A koszt, kemény sült hús ragacsos rizzsel, a saláta meg csípős volt és túlzottan hagymás. Aki kért, min­denből hoztak repetát. A borból viszont sokat adtak. Húsz perccel az utolsó falat után már táncoltak a ma­gyar vándorok és a szerb törzsvendégek, további húsz perc után egymással. Valami egészen különös testvé­ri hangulat ereszkedett alá a langymeleg szeptemberi égből. Lélekben már sokan ott voltak a másnapi mér­kőzésen, s ki Puskással, Cziborral, ki Zebeccel, Boš­­kovval rúgta a labdát a zöld gyepen, és a lelátóról kia­bálta: hajrá, magyarok, gyerünk, „plávik”! Aztán a nagy barátságban asztalokat toltak össze. Már egyetlen nép itta itt a barátság, a közös végzet és a béke örömének korát. Én is felkértem egy lányt a barátnői mellől. Su­dár teremtés volt, régimódi hosszú hajjal. Magyarul mondta meg a nevét: Szécsényi Évának hívták. „Csak egyszerűen csé betűvel” - tette hozzá. Nevetett. Négy lány, hajdani iskolatársak együtt jöttek fel a meccsre Alibunárról. Ilyen alkalom csak egy adódik az évszá­zadban, nekik ezt muszáj lesz megnézniük. Ők is itt laknak a Száva-szigeten kialakított partizántáborban, mert tanultam meg - közölte -: Jugoszláviában sok minden „partizán”: futballcsapat, táblás csokoládé, textilgyár. Felnevettem, s javasoltam, ha már egy helyen la­kunk, menjünk el sétálni. Szeptember van, gyönyö­rűen fényes az ég, s ha már Széchenyi kortársánál, Pe­tőfinél bevált: nézzünk csillagokat. Éva elfogadta a javaslatomat. Címet cseréltünk, bár hozzátette: lehet, hogy tíz nap múlva felveszik a kragujeváci járműipari főiskolára, de sebaj, a posta oda is jár, s ha én írok neki, ő azonnal válaszol. Sokáig csókolóztunk édes bódulattal. Kértem, másnap, a mérkőzés előtt, menjünk be együtt Belg­­rádba, anyámnak szeretnék vásárolni néhány nejlon­­harisnyát (ilyesmi Magyarországon egyáltalán nem volt kapható), magunknak egy-két kiló narancsot (én például friss, igazi gyümölcsöt még soha nem láttam­­ettem), apámnak meg egy­ valódi, tintás töltőtollat, le­hetőleg ismert márkából. Felvetettem, hogy kalauzo­lásával elmennék az Avala térre, ahol az édesanyám kislány korában néhány hetet eltöltött a rokonainál. A cikk szerzője, a Remény című folyó­irat alapító főszerkesztője 2010 márciusában, a magyar sajtó napja alkalmából a Magyar Újságírók Országos Szövetsége (MÚOSZ) által alapított Aranytoll díjban részesült. De egyik programból sem lett semmi. Szécsényi Éva másnap a barátnőivel vágott neki a fővárosnak. Ha már így alakult, reggel azt gondoltam, Sajgó Etelkához csatlakozom. Ő bizonyára szívesen vásárol majd magának az ezer-egynéhány dinárjából ezt meg azt. Kiderült azonban: kolléganőm nem töltötte az éj­szakát a szigeti bungalóban. Szobatársnője, a kecske­méti bérszámfejtő kuncogott egy sort, mondván: már a vacsoráról is hiányzott, bizonyára táplálóbb fogás­ra akadt, hehe... Valaki hozzátette: a világért se iz­guljunk, a meccsre bizonyára befut. Nekem kellett elmondanom: Etelka semmiképpen nem jön a stadi­onba, belépőjegyeinket együtt adtuk el még tegnap, így aztán magányosan indultam a belgrádi ka­landra. Megvettem, amit akartam, s mert még futot­ta a pénzemből, kiválasztottam valahol egy szép, hófe­hér nejloninget, máshol pedig egy PVC-ből készített pofás kézirattartót. A teret, az utcát, ahol valaha a rokonaim laktak, nemcsak lebontották, hanem a házak helyén lakótele­pet építettek. Elég csúnyácska lakótelepet. A megbeszélt helyen a busz mellett vártam a mérkőzésről érkező kecskemétieket. Valamennyien emelkedett hangulatban mesélték: az 5. percben Czi­bor góljával szerzett vezetést a magyar válogatott, a 7. percben viszont Petakovic káprázatos bombájával máris egyenlített a jugoszláv csapat. Erre a stadion öt­venezer embere tébolyultan üvöltött, csakhogy a 27. percben a magyarok Kocsis góljával újra átvették a vezetést, a második félidő 56. percében pedig beál­lították a végeredményt, amikor Puskás bravúrosan berúgta a maga aranykoronás gólját. Mindent össze­véve 3:1 -es magyar győzelemmel végződött a belgrá­di találkozó. A búcsúestét újra a Száva-sziget vendéglőjében töltöttük. Túravezetőnk addigra már értesítette a ma­gyar követséget, két diplomatájuk is sorra járta az úti­társakat, engem különösen hosszan hallgattak meg. Ráadásul jegyzőkönyvet vettek fel, amelyet aláírtunk. De ezzel az ügy­­ nem ért véget. Sajgó E Etelka­ ugyanis párttag volt, a Magyar Dolgozók Pártjának­ tagja. Megérkezésünk után rögtön összehívták a fe­gyelmi bizottságot. És összehívták másnap is. Mert Sajgó Etelka köz­ben hazaérkezett. A jugoszláv-magyar határról őrök kísérték Kecskemétre. Az Államvédelmi Hatóság épületéből megint csak felügyelettel jött át a szerkesz­tőségbe, ahol újra ülésezett a taggyűlés fegyelmi bi­zottsága. Én ugyan ezen nem vettem, vehettem részt, mivel nem voltam a párt tagja, de már este több for­rásból is hallottam a részleteket. A vádlott, Sajgó Etelka őszinte és felkavaró vallo­mást tett. - Elvtársak! - kezdte. - Nézzenek rám, vénlány vagyok és csúnya. Nincs vonzó alakom, nagy mel­lem, vidám arcom és szép fogsorom. Árvaként nőt­­­­­em fel. Zsidó és kommunista apámat a nyilasok Erdélyben megölték, anyám egy évre rá meghalt. Rokonaimnál nevelkedtem. Csak átalakított ruhák­ban járattak, kitaposott, ócska cipőkben, egy meleg simogatást nem kaptam. Apám emlékére, ahogy te­hettem, beléptem a kommunista pártba. Valamilyen szerencsével újságíró lettem, a vidéki rovatban Ba­ján. Férfi igazán soha meg nem kívánt. Néha, egy­­egy ritka helyzetben, de kizárólag félrészeg vagy teljesen részeg emberektől kaptam csak ajánlatot. Olykor elgyengültem, de utána napokig mosakod­tam, súroltam magam. És akkor öt napja Belgrádban, amikor sétál­tam a Május 1. utcában, leszólított egy matróz. És azt mondta, most jött meg Indonéziából, huszonhét éves, több mint fél évig a tengeren volt. És menjek el vele, tud egy rendes szállodát, nem fogom meg­bánni. Hát mit mondjak, elvtársak, nem is bántam meg! Két és fél teljes napon át csak szeretkeztünk. És aki most megszavazza a pártfegyelmimet, annak azt kí­vánom, sose legyen kiszolgáltatva a vágyainak, és so­ha ne érezze azt az emberi boldogságot, amit én érez­tem Belgrádban. Köszönöm - mondta Sajgó Etelka, és leült. A fegyelmi bizottság feloszlott: négy-hét arányban nem hozott elmarasztaló határozatot. A kolleginát megintették valamilyen kötelességmulasztás címén. Miután alig egy bő hónap múlva, 1956. október 23-án egy másik fegyelmi bizottság sokkal súlyosabb ügyben hozott döntést, Etelka belgrádi meccséről a pártban megfeledkeztek.­ ­ BENEDEK István Gábor

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék