Magyar Szó, 2010. december (67. évfolyam, 281-306. szám)

2010-12-31 / 306. szám

2010. december 31., 2011. január 1., 2., 3.­ ­­­»«■sjsííSjííi - Egy hasonlattal tudnám leír­ni a szakmai elismerésekkel kapcsola­tos érzéseimet. Olyan ez, mint amikor az ember egy sivatagban megy, megy, s időnként egy oázisra bukkan. Az oá­zisban aztán közük veled, hogy az ed­dig megtett utad nagyon rendben van, tovább kellene menned, és mutatnak is egy utat, hogy merre menj. Haladsz to­vább, s csak a következő oázisnál derül ki, hogy jó irányba indultál-e. A díjak mindig csak a megtett útra, a múltra va­ló visszajelzésként értelmezhetőek, a jö­vőre nem, márpedig előttem még nagy út áll. De az irány bármikor elveszíthető. A díj a megtett út elismerése mellett fel­szólít arra, hogy ne akarjam a könnyebb utat választani, a minőség elvárás. ■ A Prima Primissima részben szakmai, részben viszont közönségdíj. Melyik a fontosabb egy riporter szá­mára? - Mindkettő nagyon fontos. Az, hogy a közönség figyeljen rám és tudjon ró­lam, nagyon-nagyon fontos. Szeret­nie nem muszáj, hiszen a nem-szeretés is egy viszony, az ugyanakkor kétségte­len, hogy a közönség nem mindig tudja értékelni azt, amit a szakmabeliek igen. Nem hiszem, hogy közönségdíjas­ esé­lyes lehetnék bármikor, mert egyszerű­en nem nézhetnek annyian egy olyan rétegműsort, mint a Záróra, hogy ez egy közönségdíjra elég legyen. Szakmai elis­merésekre viszont éppen elégnek bizo­nyult. ■ Sajnos, a magyar média nagy részében a kultúra gyakran a megtűrt, az „egyéb” kategóriába szorul... - Igen, ez abszolút így van. De a Zár­órában gyakran esik szó közéletről is. Pártpolitikával viszont nem foglalko­zunk, s ez egy tudatos döntés. Öt éve vezetem a Zárórát, s akármennyire so­kan kezelik a kultúrát megtűrt papként, érdemes végiggondolni, mennyien is­merik ezt a műsort, milyen elismeré­seket kapott. Nemrégen jelent meg a Záróra-könyv, és 12 nap alatt elfogyott a könyvesboltokból! Akkor lehet, hogy mégsem annyira púp a média hátán? Lehet, hogy csak nem veszünk tudo­mást arról, hogy létezik egy fogyasztói réteg, amelynek a kultúra fontos? Kér­dések ezek, amelyekre az elmúlt he­tek válaszokat adtak. Azt látom, hogy egy bizonyos rétegnek, amely számsze­rűleg ugyan nem tesz ki milliós töme­get, de jelentős, befolyásos, gondolko­dó értelmiségiekből áll, annak fontos a kultúra. Ők azok, akik hatással van­nak az országra, a sorsunkra. Ennyi el­ismerés, ennyi szeretet, ennyi visszajel­zés után nem érezhetem azt, hogy nem fontos, amit csinálok. Mostantól még in­kább azon leszek, hogy markáns dolgo­kat markánsan fogalmazzak meg. Ha már ennyien figyelnek, ezt kell tennem. A Primissima díj és az azt nekem ítélők bizalma kötelez. ■ A Záróra elsősorban kulturá­lis műsor, mégis, a művészek mellett tudósok, de még gazdasági elemzők is megmutatkozhatnak benne. Hogyan, milyen kritériumok alapján válogatják a műsor vendégeit? - A kritérium annyi, hogy a beszél­getőtársam a szakembere legyen an­nak, amit csinál. Legyen kiemelkedő a saját területén, sugallnia kell, hogy va­lami miatt fel lehet rá nézni, hogy pél­dát tud mutatni. Egy gazdasági elemző ugyanolyan fontos lehet, mint egy szob­rász. Persze, másként kell felkészülni a velük való beszélgetésre. Egy gazdasá­gi elemzőre csak akkor lehet felkészül­ni, ha az ember folyamatosan figyeli, mi történik a gazdasági életben, milyen törvények születnek, milyen szabályok szűnnek meg. Egy szobrásznak az egész életművét át lehet tekinteni albumok, fényképek, életrajzok segítségével. De mindkettőre szükség van ahhoz, hogy az ember érvényesen tudjon kérdezni. Engem érdekel a politika, a közélet, nagyon figyelek, hogy mi történik kö­rülöttem, olvasok is hetilapokat, napila­pokat, mindenfélét folyamatosan. Időn­ként kissé szűkös az időm, de igyekszem. Az irodalmat nagyon szeretem, a kor­társ irodalmat különösen. Nagyon sze­retek színházba járni, van is egy baráti társaság, akikkel együtt szoktunk men­ni. A filmekért is rajongok... Mindez fo­lyamatosan jelen van az életemben. Per­sze, van, amiben kevésbé vagyok jártas: komolyzenei koncerteket jóval ritkáb­ban látogatok, mint amennyire kelle­ne. Tervezek is műsort, amely beve­zetés lenne a komolyzenébe, hogy mi, akik már­ nem kaptunk ilyen nevelést, ugyanúgy tudjuk ezt a művészetet él­vezni, mint a nálunk szerencsésebbek. ■ A Zárórák adásait nézve úgy tűnik, nem igazán szíveli a beskatulyá­zást... - Skatulyák vannak, és azokat nem mi gyártjuk, azokat készen kapjuk. Az viszont biztos, hogy én nem vagyok hajlandó skatulyákban gondolkodni. A közszolgálati média egyik feladatának tartom, hogy ne csak egyféle embert kérdezzen. Ezt a közszolgálati média nem teheti meg. Vannak emberek, akik markánsan beállnak valamelyik politi­kai oldalra, de ettől ők még lehetnek a szakmájukban kiemelkedőek, lehetnek nagyon izgalmas emberek. Lehet, hogy nehéz velük kompromisszumot kötni, de az is lehet, hogy könnyű. Nem tű­röm, hogy valaki azt mondja: egy adott személlyel nem beszélgethetek, mert ő politikailag elkötelezett. A közszolgálat feladata, hogy az egyébként széthúzó, a világról eltérően gondolkodó embe­reket egy helyre ültesse. Mert ők mind hozzánk tartoznak, mi együtt vagyunk a nemzet. Nem lehet kihirdetni, hogy csak én vagyok a nemzet. Ilyen skatu­lyákat nem tűrünk, és öt éve azon dol­gozunk a szerkesztőkkel, Bertha Lí­viával és Józsa Mártával együtt, hogy mások is így gondolják. Más skatulyák­ra pedig rákérdezünk: kedvesen, mo­solyogva, tisztelettudóan, de rákérde­zünk. Beszélgetni mindenkivel lehet. Voltak konfrontációim interjúkban, de beszélgetni akkor is lehet. Az élet attól szép, ha nem mindenben értünk egyet. ■ Könnyű olyan emberrel beszél­getni, aki szimpatikus a számunkra. De 50 percet kamerák előtt eltölteni egy ellenszenves emberrel nem megpró­báltatás? - A szimpátia a magánéletben fon­tos. A stúdióban viszont lényegtelen. Ott annak van jelentősége, hogy a beszélge­tőtárs meg tud-e fogalmazni érvényes mondatokat. A 600 interjúalanyom kö­zött voltak szimpatikus és kevésbé szim­patikus emberek is, de ettől még lehet beszélgetni egymással. ■ Volt, aki megsértődött a kérdé­sek miatt? - Nem, azt hiszem, nem. Ez nagyon fontos dolog. Egy ideig én is tartottam attól, hogy kínos kérdéseket teszek fel nálam idősebb, tapasztaltabb, komoly teljesítményt felmutató embereknek. Aztán éreztem, hogy mégis ezt kell ten­nem. És a dolog elkezdett működni. Azt látom a beszélgetőtársaimon, hogy en­nek örülnek is, mert végre nem kell kö­rülírniuk ezt-azt, hanem egyenesen is fogalmazhatnak. Závada Páltól kaptam egyszer egy hihetetlenül fontos taná­csot. Egy beszélgetés alkalmával rákér­deztem valami nagyon személyesre, s láttam, hogy nem esett jól neki. Elné­zést kértem, de azt válaszolta: ,Alinda, kérdezz csak meg mindent, ezért szeretünk. Legfeljebb nem válaszolunk". Ez nagyon fontos útravalónak bizonyult. ■ Néhány hete jelent meg kötetbe fűzve 30 interjúja. Miért volt fontos kiadni a Záróra-könyvet? - Egy ötlet volt, amely régóta meg­fogalmazódott. Hogy miért volt fontos? Jó ötletnek tűnt, hogy a 600 interjúból most 30-at kiválogassunk és megjelen­tessük. Remélem, lesz folytatása is, s úgy tűnik, ez nem is irreális remény, hiszen sikere volt a könyvnek. Megpróbáltunk lerakni egy csomagot az asztalra, hogy eddig ez a műsor mit csinált, s egyszer csak felhívott valaki, hogy azonnal pá­lyázzunk, mert most van pénz... így in­dult, s igazából teljesen öntudatlanul csúsztunk bele a folyamatba, amely vé­gül a könyvet eredményezte. Mérföld­kőnek tekintünk erre, hogy eddig ilyes­mit csináltunk, s talán ezért volt fontos. ■ Politikai jellegű műsorokban is dolgozott. Vágyik vissza abba a világba? - Az újságírásba úgy vágtam bele, hogy egy közéleti háttérműsor vezető­je szerettem volna lenni. Aztán másfelé vitt az élet, amit egyáltalán nem bánok, mert rengeteget tanultam, rengeteget fejlődtem. De továbbra is nagyon érde­kel a közélet. Hangsúlyozom: a közélet. Bizonyos döntések és az azok mögött rejlő motivációk, lendületek, indulatok, nem pedig az, hogy két politikus kiáll­­jon és köpködje egymást. Az érdekel, amiről a politikusok döntenek, a dönté­sek mozgatórugói. És igen, vágyom eb­be az irányba, noha valószínűleg nem lesz a közeljövőben lehetőségem ilyes­mit csinálni. De mindig érhet kellemes meglepetés. Csak a rosszra kell készül­ni, hogy aztán örülni lehessen a jónak. ■ Szilveszter napja van. Hogyan tölti az estét? - Nagy baráti társaságunk van, akik­kel a hétköznapokban is összejárunk a férjemmel. Ilyenkor nagyokat beszél­getünk, borozunk, vitatkozunk, néha kiabálunk is (időnként annyira, hogy a körülöttünk ülők egészen rosszakat gondolnak rólunk), pedig nagyon jól megvagyunk. Számomra a szilvesztere­­zés akkor lenne különleges, ha otthon ülnék. De nem így lesz, a barátaink­kal leszünk Budapesten és zárt térben, mert a férjem fázós, de olyan helyen, hogy én kimehessek, ha esik a hó, mert én meg azt szeretem. ■ MIHAJLOVITS Klára Csak a rosszra kell készülni... ...hogy aztán örülni lehessen a jónak A Zárórában találkozhatunk vele, ha kedveljük az éjszakai beszélgetéseket a magyar köztelevízió második csatornáján. A hosszabb memóriával megáldottak emlékezhetnek rá még Az Estéből, a Kultúrházból, de ő vezette a Radnóti 100 éve című sorozatot is. Idén decemberben aztán ő kapta magyar sajtó kategóriában a Prima Primissima díjat. Veiszer Alinda, a mindig mindenre kíváncsi újságíró, aki akkor is kérdez, amikor őt kérdezik, 1980-ban született Budapesten. A Gödöllői Református Líceumban érettségizett, majd a Szegedi Tudományegyetem kommunikáció szakán diplomázott. A szakmát a Klubrádióban kezdte, 2004-ben. Két évvel később, 2008-ban már megnyerte a Junior Prima elisme­rést, 2009-ben a rangos Bossányi Katalin-emlékdíjat érdemelte ki televíziós riport kategóriában. Néhány hét óta pedig Primissima. A Magyar Szónak adott interjúban először is azt magyarázta el, mit jelentenek számára ezek a díjak. Az viszont biztos, hogy én nem vagyok hajlandó skatulyákban gondolkodni. A közszolgálati média egyik feladatának tartom, hogy ne csak egyféle embert kérdezzen MTI 19 É­ 1 j •a

Next