Magyar Szó, 2011. április (68. évfolyam, 75-98. szám)

2011-04-18 / 89. szám

8 KÖZELKÉP kozelkep@magyarszo.com ul­at Szó Eltörött a hegedűm... David Garrett világhírű hegedűművész elmeséli élete legszörnyűbb élményét Feljegyezte: Chris Broughton Négyéves koromban kezdtem hege­dülni. Egészen jól ment, csupán abból kifolyólag, hogy a bátyámat hallgattam játszani, és így a szüleim is észrevették, hogy tehetséges vagyok. Ezután kiváló tanárok foglalkoztak velem, és hétéves koromban már koncerteken játszot­tam, kilencévesen pedig szólistaként zenekarral léptem fel Tízévesen már menedzserem volt, tizenegy évesen a Deutsche Grammophon alkalmazott. Én voltam a legfiatalabb művész, akinek ezt valaha felkínálták. Amint befejeztem az egyetemet, megvettem a saját hangszeremet. Évekig egy kölcsönkért Stradivarin játszottam, és közben sokan olyan javas­latokkal jöttek hozzám, hogy: „Van egy csodálatos hangszerem, nem próbálná ki?” Egy napon felkínáltak egy 1772- es Giovanni Guadagnini, Stradivari egykori tanítványa gyártotta hegedűt, amely eladó volt. Mindjárt tudtam, hogy ez jobb, mint az, amelyen eddig játszottam, és azt kérdeztem, mennyi, gondolkodás nélkül. A Guadagnini csaknem egymillió fontba került. Kölcsönt vettem fel és évekig törlesztettem: minden koncer­tért kapott honoráriumom egyenesen a hegedűm kifizetésére ment. Nemso­kára valósággal a testrészemmé vált. Hogy az előadásom az elvárt színvona­lat elérje, több időt töltöttem napon­ta a hegedűmmel, mind amennyit aludtam. Kikutattam az összes jó, de a rossz tulajdonságait is, és azt, hogy miképpen lehet mindezeket a javamra fordítani. Majdnem szerelmi kapcso­latról volt szó. 2008 decemberében végre kifizet­tem az utolsó részletet. Úgy éreztem, most már végre igazi hegedűs vagyok: a Guadagnini az enyém. Még csak az évad utolsó koncertje maradt hátra, a londoni Barbicanben, két héten belül. Mendelssohn hegedűhangversenye a Londoni Filharmonikusokkal. Diadal­mas esztendő végének örülhettem. Bátyám, húgom és szüleim a közönség soraiban voltak, és később szerettünk volna együtt vacsorázni a városban, mielőtt hazare­pülnénk Németországba, hogy családi körben tölt­sük a karácsonyt. Csak a hangverseny első felében léptem fel, és a szünetben a hegedűmet figyelmesen a tokjába illesztettem, háti­zsákként a vállamra igazítot­tam, és kisiettem az előcsar­nokba, hogy a családommal találkozzak a parkolóban. Egész nap eset az eső, és a parkoló­hoz vezető lépcsők vizesebbek voltak, mint gondoltam volna. Sajnos még mindig a vékony talpú koncertcipőm volt a lábamon, így hanyatt vágódtam a lépcsőn. Akár a slapstick komédiák­ban, a hegedűtökön csúsztam, mint egy szánkón. Nem keltem fel azonnal. A családom odarohant, hogy megnézzék, történt-e valami bajom, de én nem bántam, hogy megsérültem-e vagy sem, csak a hege­dűre gondoltam. Az egész súlyommal a hegedűtökön landoltam, a tök meg nem egy robusztus szerkezet, azért is vettem, mert pehelykönnyű, és kényel­mesen hordozható. Még mielőtt kinyi­tottam volna, tudtam, hogy a hege­dű nem úszhatta meg, de a látványtól elszörnyedtem: a teste csupa repedés volt. A húgom sírva fakadt. Én csak csönd­ben ültem, de ő tudta, mit érzek. Nem kiabáltam, és nem sírtam, csak bámul­tam megdöbbentem Bizonyos pillanatok az életben feldolgozhatatlanok, szürreá­lisak. Nem tudtam elhinni, mi történt. Ott ülhettem még tíz-tizenöt percig. Végül felhívtam egy hegedűszakértő barátomat, és megkértem, hogy nyom­ban jöjjön el a parkolóba, és mond­ja ki az ítéletet. Egy pillantást vetett a Guadagninire, és azt mondta: „A legfontosabb dolog, David, az, hogy te jól vagy. Bármi történik egy hangszer­rel, az megjavítható. Lehet, hogy soha nem hangzik majd úgy, mint régen, de te még fiatal vagy, lesznek még más hegedűk is az életedben.” Igaza volt, de mégis úgy éreztem, mintha egy barátot veszítettem volna el. A javítás hét hónapig tartott, és 60 ezer fontba került. Szerencsére bizto­sítást kötöttem rá. Időközben kölcsön­zött hangszereken játszottam, köztük egy Stradivariuson, amely saját bizton­sági őrök kíséretében érkezett. Gyönyö­rű hangszerek voltak, csakhogy az érzés nem volt az igazi. Meg­tudtam azt is, hogy csak rövid időt tölthetek velük, így visszafogtam az érzelmeim. Egyikbe sem szerethettem bele. Körülbelül egy éve felhívott édes­apám, és azt mondta, hogy beszélt egy kiváló Stradivarius tulajdonosával, aki el szeretné adni hangszerét. Kipróbáltam, és három másodperc alatt döntöttem. Beleszerettem az első pillanatban. Nincsen bűntudatom. Néha még előveszem a Guadagninit és játszok rajta. Örökre gyengéd érzelmek fűznek hozzá. Néha megfordul a fejemben az is, hogy talán az életem mentette meg. Ha nem lett volna a hátamhoz erősítve, talán nem úszom meg ilyen könnyen. De ha nem törtem volna el, akkor soha­sem találok rá az igazi szerelmemre, a Stradivariusra. Ez most az igazi. Termé­szetesen új tokot vettem, sokkal szilár­dabbat, meg azóta óvatosabb is vagyok. Ha ezt széttörném, biztosan megsirat­nám. (The Guardian, április 16.) ■ Fordította: SZERENCSÉS Anna Újabban David Garrett rockzenészként is megállja a helyét Hegedűs a háztetőn 2011. április 18., hétfő

Next