Magyar Szó, 2011. április (68. évfolyam, 75-98. szám)
2011-04-18 / 89. szám
8 KÖZELKÉP kozelkep@magyarszo.com ulat Szó Eltörött a hegedűm... David Garrett világhírű hegedűművész elmeséli élete legszörnyűbb élményét Feljegyezte: Chris Broughton Négyéves koromban kezdtem hegedülni. Egészen jól ment, csupán abból kifolyólag, hogy a bátyámat hallgattam játszani, és így a szüleim is észrevették, hogy tehetséges vagyok. Ezután kiváló tanárok foglalkoztak velem, és hétéves koromban már koncerteken játszottam, kilencévesen pedig szólistaként zenekarral léptem fel Tízévesen már menedzserem volt, tizenegy évesen a Deutsche Grammophon alkalmazott. Én voltam a legfiatalabb művész, akinek ezt valaha felkínálták. Amint befejeztem az egyetemet, megvettem a saját hangszeremet. Évekig egy kölcsönkért Stradivarin játszottam, és közben sokan olyan javaslatokkal jöttek hozzám, hogy: „Van egy csodálatos hangszerem, nem próbálná ki?” Egy napon felkínáltak egy 1772- es Giovanni Guadagnini, Stradivari egykori tanítványa gyártotta hegedűt, amely eladó volt. Mindjárt tudtam, hogy ez jobb, mint az, amelyen eddig játszottam, és azt kérdeztem, mennyi, gondolkodás nélkül. A Guadagnini csaknem egymillió fontba került. Kölcsönt vettem fel és évekig törlesztettem: minden koncertért kapott honoráriumom egyenesen a hegedűm kifizetésére ment. Nemsokára valósággal a testrészemmé vált. Hogy az előadásom az elvárt színvonalat elérje, több időt töltöttem naponta a hegedűmmel, mind amennyit aludtam. Kikutattam az összes jó, de a rossz tulajdonságait is, és azt, hogy miképpen lehet mindezeket a javamra fordítani. Majdnem szerelmi kapcsolatról volt szó. 2008 decemberében végre kifizettem az utolsó részletet. Úgy éreztem, most már végre igazi hegedűs vagyok: a Guadagnini az enyém. Még csak az évad utolsó koncertje maradt hátra, a londoni Barbicanben, két héten belül. Mendelssohn hegedűhangversenye a Londoni Filharmonikusokkal. Diadalmas esztendő végének örülhettem. Bátyám, húgom és szüleim a közönség soraiban voltak, és később szerettünk volna együtt vacsorázni a városban, mielőtt hazarepülnénk Németországba, hogy családi körben töltsük a karácsonyt. Csak a hangverseny első felében léptem fel, és a szünetben a hegedűmet figyelmesen a tokjába illesztettem, hátizsákként a vállamra igazítottam, és kisiettem az előcsarnokba, hogy a családommal találkozzak a parkolóban. Egész nap eset az eső, és a parkolóhoz vezető lépcsők vizesebbek voltak, mint gondoltam volna. Sajnos még mindig a vékony talpú koncertcipőm volt a lábamon, így hanyatt vágódtam a lépcsőn. Akár a slapstick komédiákban, a hegedűtökön csúsztam, mint egy szánkón. Nem keltem fel azonnal. A családom odarohant, hogy megnézzék, történt-e valami bajom, de én nem bántam, hogy megsérültem-e vagy sem, csak a hegedűre gondoltam. Az egész súlyommal a hegedűtökön landoltam, a tök meg nem egy robusztus szerkezet, azért is vettem, mert pehelykönnyű, és kényelmesen hordozható. Még mielőtt kinyitottam volna, tudtam, hogy a hegedű nem úszhatta meg, de a látványtól elszörnyedtem: a teste csupa repedés volt. A húgom sírva fakadt. Én csak csöndben ültem, de ő tudta, mit érzek. Nem kiabáltam, és nem sírtam, csak bámultam megdöbbentem Bizonyos pillanatok az életben feldolgozhatatlanok, szürreálisak. Nem tudtam elhinni, mi történt. Ott ülhettem még tíz-tizenöt percig. Végül felhívtam egy hegedűszakértő barátomat, és megkértem, hogy nyomban jöjjön el a parkolóba, és mondja ki az ítéletet. Egy pillantást vetett a Guadagninire, és azt mondta: „A legfontosabb dolog, David, az, hogy te jól vagy. Bármi történik egy hangszerrel, az megjavítható. Lehet, hogy soha nem hangzik majd úgy, mint régen, de te még fiatal vagy, lesznek még más hegedűk is az életedben.” Igaza volt, de mégis úgy éreztem, mintha egy barátot veszítettem volna el. A javítás hét hónapig tartott, és 60 ezer fontba került. Szerencsére biztosítást kötöttem rá. Időközben kölcsönzött hangszereken játszottam, köztük egy Stradivariuson, amely saját biztonsági őrök kíséretében érkezett. Gyönyörű hangszerek voltak, csakhogy az érzés nem volt az igazi. Megtudtam azt is, hogy csak rövid időt tölthetek velük, így visszafogtam az érzelmeim. Egyikbe sem szerethettem bele. Körülbelül egy éve felhívott édesapám, és azt mondta, hogy beszélt egy kiváló Stradivarius tulajdonosával, aki el szeretné adni hangszerét. Kipróbáltam, és három másodperc alatt döntöttem. Beleszerettem az első pillanatban. Nincsen bűntudatom. Néha még előveszem a Guadagninit és játszok rajta. Örökre gyengéd érzelmek fűznek hozzá. Néha megfordul a fejemben az is, hogy talán az életem mentette meg. Ha nem lett volna a hátamhoz erősítve, talán nem úszom meg ilyen könnyen. De ha nem törtem volna el, akkor sohasem találok rá az igazi szerelmemre, a Stradivariusra. Ez most az igazi. Természetesen új tokot vettem, sokkal szilárdabbat, meg azóta óvatosabb is vagyok. Ha ezt széttörném, biztosan megsiratnám. (The Guardian, április 16.) ■ Fordította: SZERENCSÉS Anna Újabban David Garrett rockzenészként is megállja a helyét Hegedűs a háztetőn 2011. április 18., hétfő