Magyar Szó, 2011. május (68. évfolyam, 99-123. szám)
2011-05-09 / 104. szám
10 ÜVEGGOLYÓ üveggolyo@magyarszo.com Alanító Hagyszünet Óvodai-iskolai iratkozás A tavasz meghozza az általános iskolákba, az elsőbe induló gyermekek iratkozását is. Nemcsak a természet újul meg ilyenkor, hanem maguk módján az iskolák is, hisz az iratkozás idején válik nyilvánvalóvá, hogy hány gyerekkel indul majd az új tanév. A szülők és óvónők pedig újra, immár harmadik esztendeje kérik egyesek számára, akikről úgy látják, hogy még nem érettek az iskolára, hogy maradhassanak még egy évet az óvodában. Az új oktatási és nevelési alaptörvény, amelyet 2009-ben hoztak meg a honatyák, számos újdonságot hoz életünkbe, így például előírja, hogy minden gyermek, aki 6 és fél - 7 és fél éves lesz szeptember elsejével, iskolába kell hogy induljon. Számukra nincs lehetőség halasztásra. Halasztás csak a 6-6 és fél éves, iskolára éretlen gyermekek esetében lehetséges, és itt az iskola pszichológusa végzi el az iskolaérettség felmérését. Mindenki más számára külön, individuális iskolai programok, egyéni fejlesztési tervek összeállításával és megvalósításával kell lehetővé tenni a felzárkóztatást, a képességeiknek megfelelő haladást, megadni a fejlődési feltételeket. Mivel csakis a szülők fordulhatnak halasztási kérvénnyel az iskolához a gyermekükkel kapcsolatosan (az óvónők ezt nem tehetik meg a szülők helyett), fontos, hogy a szülők számolják ki gyermekük pontos életkorát, hogy szeptember elsején pontosan hány éves és hány hónapos lesz. Ezzel számos nézeteltérést kerülnek majd el, és az iskola szakszolgálatával és iratkozási bizottságával együttműködve kell megkeresni a gyermek számára legmegfelelőbb megoldást. Az iskolába való indulást hivatott megkönnyíteni az iskola-előkészítő programban való részvétel is, amit a törvény kötelezővé tesz minden beiskolázás előtt álló gyermek számára. (Az idén a 2005. március 1-je és 2006. február 28-a között születettek iratkoznak az iskola-előkészítőbe.) Jó lenne, ha a szülők és az óvónők is odafigyelnének arra, hogy az iskolaelőkészítőbe csak a beiskolázásra kerülő gyermekek járjanak. Az iskola-előkészítőben számos olyan feladat, elvárás van a gyermekek iránt, amit a fiatalabbak sem fizikailag, sem intellektuálisan, sem szellemileg még nem tudnak teljes mértékben, sikeresen teljesíteni. Ilyenkor önbizalmuk csorbát szenved, kudarcot vallanak, és utána, amikor ténylegesen iskolába kell indulniuk, szoronganak, nehézségeik vannak az alkalmazkodásban, nem örömmel várják az iskolát, a betűvetést, olvasást, számolást, hanem félelemmel telve, gyomorfájással, sírással stb., hisz eddig nem jó dolgokat tapasztaltak a tanulással, az „iskolai” feladatokkal kapcsolatosan. Ha mégis megesik, hogy az iskola-előkészítőbe járnak, akkor nekik külön, fejlettségi szintjüknek megfelelő feladatokat kell az óvónőnek készítenie és adnia, felmenteni őket az óvodai „házi feladatok” alól, mert csak így adhatjuk meg a számukra olyan fontos sikerélményt és az óvodai, iskolai munka iránti pozitív hozzáállást, az örömmel való tanulást és feladatvégzést. Csak így lehet biztosítani a csillogó tekintetet. Meséljünk a gyereknek az óvodáról, iskoláról, inkább a szépet és jót domborítsuk ki, hogy mi minden szépet és jót fog tanulni, barátkozni, és semmi estre se ijesztgessük, hogy: „Majd meglátod, ott majd megtanítanak kesztyűbe dudálni!”, mert ezzel csak a félelmet és a szorongást szítjuk bennük. Menjenek el az óvoda, iskola felé sétálni, térjenek be az udvarba, beszélgessenek el arról, mit látnak, mit tapasztaltak ott. Ha mi, felnőttek szépen vélekedünk az óvodáról, iskoláról, az ott dolgozókról, az ott folyó tevékenységekről, akkor gyermekünk is szívesebben fog menni, dolgozni, tanulni, játszani, megmarad nála az óvodai, iskolai munkához való pozitív hozzáállás, ami nélkül nagyon nehéz az óvodai és iskolai élet. Idejében tegyük lehetővé gyermekünknek a logopédusi, gyógypedagógusi, fejlesztőpedagógusi segítséget, hogy szilárdabb alapokkal induljanak, és sikeresek lehessenek mindabban, ami főleg az iskolában előttük áll. ■ BORI Mária pszichológus Szemi Viktória: Tavasztündér (Szabadka, EmArt Műhely) ! Elvitte a víz a szappani skolás koromban volt egy rövid időszak, amikor nagyon szerettem otthon. Otthon lenni. Otthon lenni, anyámmal a konyhában. Míg ő varrogatott valamit, vasalt, főzött, én a konyhaasztalnál tanultam, írtam a házi feladatot, olvastam, rajzoltam, vagy éppen csak tétlenül üldögéltem, végigterpeszkedtem a kis konyhai heverőn, és hallgattam, amiket mondott, mesélt. Mert folyton faggattam a régi dolgokról, különösen a fiatalságáról, gyerekkoráról. És próbáltam beleképzelni magam (nem is csak helyébe) az akkori időkbe. Emlékszem, egyik szerda délelőtt is alig vártam már, hogy mielőbb hazaérjek a zeneiskolából, a sohasem szeretett és mindig korán kezdődő szolfézsről, tudtam, hogy aznap mosni fog, még reggel, munkába indulása előtt behozatta apámmal a nagy fateknőt a konyhába. Gőzben állt már konyha, mire gyorsan átöltözve az otthoni ruhába, az ablak előtti heverőre kuporodhattam. Anyám a konyha közepén, az asztal helyén két hokedlire helyezett teknő falának simítva szappanozta sorra a ruhákat görnyedezve, és énekelgetett. Szép volt a hangja, nagyon szerettem hallgatni, elvitte a víz a szappant, utánaküldtem a karvalyt, míg a karvaly szállott, addig a szappan elázott a folyóban. Kislány korától kezdve libapásztorkodott. A négy testvér közül ő volt a harmadik a sorban, a lányok között a legfiatalabb. Két nővére a házimunkában és nagyobb jószágok közül segédkezett, öccse megszületésétől az egyetlen fiú kiváltságát élvezhette. Az újkori utcabeli lányokkal, fiúkkal együtt hajtották ki a libákat a tarlóra vagy a töltésre. Nyaranta, ha csak tehették, a Tisza-partra terelték őket, hogy a kompjárás szomszédságában maguk is megfürödhessenek. Tóth Pityuval sokáig jó barátságban voltak, de aztán az egyik augusztusi búcsúban megismerkedett apámmal. SZÜGYI Zoltán A mindenkori nevelés célja, hogy az ember jó emberré váljék. Nem gazdag, nem okos, nem furfangos, nem erős, hanem jóságos lénnyé. Vannak időszakok, melyek a jónak, a jóságosnak az elnevezéseit se használják, mintha készakarva szeretnének megfelejtkezni róla. Aztán az eredményt is láthatják. Az 1970-es, 80-as években egyik egyetemi professzorom, Török Endre a „jótékony” melléknév bevezetésével próbált mintegy utat nyitni a jó, a jóság, a jóságos felé. Az ókori világban, ha az emberről beszéltek, ilyen jelzős sorrendjét állíthatták fel: igaz, jó, szép. Aki igazságosan gondolkodik, beszél, cselekszik, az a jó ember. Az igazi szépség pedig nem külsődleges, dekoratív, hanem az igaznak és a jónak egysége, természetes összhangja. Hogyan válhat jóvá az ember? A jó nevelés elve jóságos gyermekeket formál, vagy minden külső hatás végső eredménye az egyes ember belső világának választásában dől el? A jellem nem automatikusan növekszik. Beleegyezés vagy elutasítás, elfogadás és elvetés - azaz döntésünk, döntéseink eredménye. Sok ember él abban a hitben, hogy maga magát jó emberré teheti. Többen egyenesen fel is buzdulnak erre. Január elsejével vagy más emlékezetes napokkal. Fogadalmakat tesznek. Elhatározást hoznak, hogy leküzdik az idegességet, kilépnek függőségeikből (ital, cigaretta, kávé, csokoládé stb.), megújítják életüket. Jó lenne tudatosítani nemcsak azt, hogy ezekből az önmagunkban szép elhatározásokból nem lesz semmi, de azt is, hogy miért nem lesz semmi. Az ember magát jó emberré nem teheti. Ha önző, igazságtalan, vagyis rossz a természetünk, a négyezer éves mondás igazsága érvényesül: „Adhat-e a tisztát a tisztátalan?”(Jan könyve). Hajánál fogva senki sem emelheti magát a magasba, csupán Münchausen báró. Ha viszont a magunk erejéből nem lehetünk jók, ki segíthet abban, hogy megjavuljunk? Ki teheti az önző embert önzetlenné, a barátságtalant barátkozóssá, a szívtelent szívessé? Egyszer, régen, egy idősebb előadótól hallottam, s máig őrzöm mint e témakör legtőrőlmetszettebb megfogalmazását. - Nem sokat tudunk tenni megváltozásunkért. Ellene azonban annál többet. A megoldás: ne tegyünk ellene. Valaki nagyon szeretné, hogy más, hogy jó emberek legyünk. A legfőbb jó a jósághoz való visszatalálás. Az igazi szeretetben, türelemben, szelídségben való élet (Pál 1. levele Timótheushoz, 6:11). Egyetlen valóságos jótevőnk ezt így mondta ki: „Megjelentette néked, ó, ember, hogy mi legyen a jó, és mit kíván az Isten tetőled. Csak azt, hogy cselekedd az igazságot, szeressed az irgalmasságot, és alázatosan élj a te Isteneddel” (Mikeás próféta könyve, 6:8). Legyünk mindenkihez igazságosak: azt adjuk nekik, amit hasonló helyzetben mi is elvárnánk tőlük. - S ha mégsem jót kapunk embertársainktól a jóért cserébe? - Akkor se vágjunk nekik vissza, hanem gyakoroljuk a megbocsátást, a nagylelkűséget. - Mindenekfölött pedig legyünk alázatosak, mert egyik lépést se tehetjük meg - sem az igazságos életet, még kevésbé a szívből jövő megbocsátást - Isten segítsége nélkül. Ne mi akarjunk a saját elképzeléseink szerint - jobbá tenni. Engedjük, hogy Valaki azzá tegyen. Belőle sem igazság, sem szeretet, sem határozottság, sem tapintat, sem célratörés, sem gyengédség és kedvesség nem hiányzik, Istent megismerve és megszeretve tudjuk a másik embert - kivétel nélkül mindenkit, a maga fokán-szintjén - megszeretni. Erről énekelt Petőfi Sándor, 24 évesen, házasságának második hónapjában: Dicsérsz, kedves... Dicsérsz kedves, hogy olyan jó vagyok! És meglehet, hogy az vagyok valóban. De ne köszönd ezt énnekem... szived Annak forrása, bennem ami jó van. Avvagy talán a földnek érdeme, Hogy úgy terem gyümölcsöt és virágot? Teremne-e csak egy fűszálat is, Ha nem sütnének rá a napsugárok? (Nagyvárad, 1847. október 25-31. között) ■ REISINGER János irodalomtörténész (Folytatjuk) JEGYZETEK A NEVELÉSRŐL Mitől lesz jó az ember? 2011. május 9., hétfő