Magyar Szó, 2011. május (68. évfolyam, 99-123. szám)

2011-05-09 / 104. szám

10 ÜVEGGOLYÓ üveggolyo@magyarszo.com Alanító Hagyszünet Óvodai-iskolai iratkozás A tavasz meghozza az általános iskolákba, az elsőbe induló gyermekek irat­­kozását is. Nemcsak a természet újul meg ilyenkor, hanem maguk módján az iskolák is, hisz az iratkozás idején válik nyilvánvalóvá, hogy hány gyerekkel in­dul majd az új tanév. A szülők és óvónők pedig újra, immár harmadik eszten­deje kérik egyesek számára, akikről úgy látják, hogy még nem érettek az isko­lára, hogy maradhassanak még egy évet az óvodában. Az új oktatási és nevelési alaptörvény, amelyet 2009-ben hoztak meg a hon­atyák, számos újdonságot hoz életünkbe, így például előírja, hogy minden gyermek, aki 6 és fél - 7 és fél éves lesz szeptember elsejével, iskolába kell hogy induljon. Számukra nincs lehetőség halasztásra. Halasztás csak a 6-6 és fél éves, iskolára éretlen gyermekek esetében lehetséges, és itt az iskola pszicholó­gusa végzi el az iskolaérettség felmérését. Mindenki más számára külön, individuális iskolai programok, egyéni fej­lesztési tervek összeállításával és megvalósításával kell lehetővé tenni a felzár­kóztatást, a képességeiknek megfelelő haladást, megadni a fejlődési feltétele­ket. Mivel csakis a szülők fordulhatnak halasztási kérvénnyel az iskolához a gyermekükkel kapcsolatosan (az óvónők ezt nem tehetik meg a szülők helyett), fontos, hogy a szülők számolják ki gyermekük pontos életkorát, hogy szeptem­ber elsején pontosan hány éves és hány hónapos lesz. Ezzel számos nézetelté­rést kerülnek majd el, és az iskola szakszolgálatával és iratkozási bizottságával együttműködve kell megkeresni a gyermek számára legmegfelelőbb megol­dást. Az iskolába való indulást hivatott megkönnyíteni az iskola-előkészítő prog­ramban való részvétel is, amit a törvény kötelezővé tesz minden beiskolázás előtt álló gyermek számára. (Az idén a 2005. március 1-je és 2006. február 28-a között születettek iratkoznak az iskola-előkészítőbe.) Jó lenne, ha a szülők és az óvónők is odafigyelnének arra, hogy az iskola­előkészítőbe csak a beiskolázásra kerülő gyermekek járjanak. Az iskola-előké­szítőben számos olyan feladat, elvárás van a gyermekek iránt, amit a fiatalab­bak sem fizikailag, sem intellektuálisan, sem szellemileg még nem tudnak teljes mértékben, sikeresen teljesíteni. Ilyenkor önbizalmuk csorbát szenved, kudar­cot vallanak, és utána, amikor ténylegesen iskolába kell indulniuk, szoronga­nak, nehézségeik vannak az alkalmazkodásban, nem örömmel várják az isko­lát, a betűvetést, olvasást, számolást, hanem félelemmel telve, gyomorfájással, sírással stb., hisz eddig nem jó dolgokat tapasztaltak a tanulással, az „iskolai” feladatokkal kapcsolatosan. Ha mégis megesik, hogy az iskola-előkészítőbe járnak, akkor nekik külön, fejlettségi szintjüknek megfelelő feladatokat kell az óvónőnek készítenie és ad­nia, felmenteni őket az óvodai „házi feladatok” alól, mert csak így adhatjuk meg a számukra olyan fontos sikerélményt és az óvodai, iskolai munka iránti pozitív hozzáállást, az örömmel való tanulást és feladatvégzést. Csak így lehet biztosítani a csillogó tekintetet. Meséljünk a gyereknek az óvodáról, iskoláról, inkább a szépet és jót dombo­rítsuk ki, hogy mi minden szépet és jót fog tanulni, barátkozni, és semmi estre se ijesztgessük, hogy: „Majd meglátod, ott majd megtanítanak kesztyűbe du­dálni!”, mert ezzel csak a félelmet és a szorongást szítjuk bennük. Menjenek el az óvoda, iskola felé sétálni, térjenek be az udvarba, beszélgessenek el arról, mit látnak, mit tapasztaltak ott. Ha mi, felnőttek szépen vélekedünk az óvodá­ról, iskoláról, az ott dolgozókról, az ott folyó tevékenységekről, akkor gyerme­künk is szívesebben fog menni, dolgozni, tanulni, játszani, megmarad nála az óvodai, iskolai munkához való pozitív hozzáállás, ami nélkül nagyon nehéz az óvodai és iskolai élet. Idejében tegyük lehetővé gyermekünknek a logopédusi, gyógypedagógusi, fejlesztőpedagógusi segítséget, hogy szilárdabb alapokkal induljanak, és sikere­sek lehessenek mindabban, ami főleg az iskolában előttük áll. ■ BORI Mária pszichológus Szemi Viktória: Tavasztündér (Szabadka, EmArt Műhely) ! Elvitte a víz a szappani­ skolás koromban volt egy rövid időszak, amikor nagyon sze­rettem otthon. Otthon lenni. Otthon lenni, anyámmal a kony­hában. Míg ő varrogatott valamit, vasalt, főzött, én a kony­haasztalnál tanultam, írtam a házi feladatot, olvastam, rajzoltam, vagy éppen csak tétlenül üldögéltem, végigterpeszkedtem a kis konyhai heverőn, és hallgattam, amiket mondott, mesélt. Mert folyton faggattam a régi dolgokról, különösen a fiatalságáról, gye­rekkoráról. És próbáltam beleképzelni magam (nem is csak helyé­be) az akkori időkbe. Emlékszem, egyik szerda délelőtt is alig vártam már, hogy mi­előbb hazaérjek a zeneiskolából, a sohasem szeretett és mindig ko­rán kezdődő szolfézsről, tudtam, hogy aznap mosni fog, még reg­gel, munkába indulása előtt behozatta apámmal a nagy fateknőt a konyhába. Gőzben állt már konyha, mire gyorsan átöltözve az otthoni ru­hába, az ablak előtti heverőre kuporodhattam. Anyám a konyha közepén, az asztal helyén két hokedlire he­lyezett teknő falának simítva szappanozta sorra a ruhákat görnye­­dezve, és énekelgetett. Szép volt a hangja, nagyon szerettem hallgatni, elvitte a víz a szappant, utánaküldtem a karvalyt, míg a karvaly szállott, addig a szappan elázott a folyóban. Kislány korától kezdve libapásztorkodott. A négy testvér közül ő volt a harmadik a sorban, a lányok között a legfiatalabb. Két nő­vére a házimunkában és nagyobb jószágok közül segédkezett, öccse meg­születésétől az egyetlen fiú kiváltságát élvezhette. Az újkori ut­cabeli lányokkal, fiúkkal együtt hajtották ki a libákat a tarlóra vagy a töltésre. Nyaranta, ha csak tehették, a Tisza-partra terelték őket, hogy a kompjárás szomszédságában maguk is megfürödhessenek. Tóth Pityuval sokáig jó barátságban voltak, de aztán az egyik au­gusztusi búcsúban megismerkedett apámmal.­ ­ SZÜGYI Zoltán A mindenkori nevelés célja, hogy az ember­­ jó emberré váljék. Nem gazdag, nem okos, nem furfangos, nem erős, ha­nem jóságos lénnyé. Vannak időszakok, me­lyek a jónak, a jóságosnak az elnevezéseit se használják, mintha készakarva szeretné­nek megfelejtkezni róla. Az­tán az eredményt is láthatják. Az 1970-es, 80-as években egyik egyetemi professzorom, Török Endre a „jótékony” melléknév bevezetésével pró­bált mintegy utat nyitni a jó, a jóság, a jóságos felé. Az ókori világban, ha az emberről be­széltek, ilyen jelzős sorrend­jét állíthatták fel: igaz, jó, szép. Aki igazságosan gon­dolkodik, beszél, cselekszik, az a jó ember. Az igazi szép­ség pedig nem külsődleges, dekoratív, hanem az igaznak és a jónak egysége, természe­tes összhangja. Hogyan válhat jóvá az ember? A jó nevelés elve jó­ságos gyermekeket formál, vagy minden külső hatás vég­ső eredménye az egyes ember belső világának választásában dől el? A jellem nem automatikusan nö­vekszik. Beleegyezés vagy elutasítás, elfo­gadás és elvetés - azaz döntésünk, dönté­seink eredménye. Sok ember él abban a hitben, hogy maga magát jó emberré teheti. Többen egyenesen fel is buzdulnak erre. Január elsejével vagy más emlékezetes napok­kal. Fogadalmakat tesznek. Elhatározást hoznak, hogy leküzdik az idegességet, kilépnek függőségeikből (ital, cigaretta, kávé, csokoládé stb.), megújítják életü­ket. Jó lenne tudatosítani nemcsak azt, hogy ezekből az önmagunkban szép el­határozásokból nem lesz semmi, de azt is, hogy miért nem lesz semmi. Az ember magát jó emberré nem te­heti. Ha önző, igazságtalan, vagyis rossz a természetünk, a négyezer éves mondás igazsága érvényesül: „Adhat-e a tisztát a tisztátalan?”(Jan kö­nyve). Hajánál fog­va senki sem emelheti magát a magasba, csupán Münchausen báró. Ha viszont a magunk erejéből nem lehetünk jók, ki segíthet abban, hogy megjavuljunk? Ki teheti az önző embert önzetlenné, a barátságtalant barátkozós­­sá, a szívtelent szívessé? Egyszer, régen, egy idősebb előadó­tól hallottam, s máig őrzöm mint e té­makör legtőrőlmetszettebb megfogal­mazását. - Nem sokat tudunk tenni megválto­zásunkért. Ellene azonban annál többet. A megoldás: ne tegyünk ellene. Valaki nagyon szeretné, hogy más, hogy jó emberek legyünk. A legfőbb jó a jósághoz való visszatalálás. Az iga­zi szeretetben, türelemben, szelídség­ben való élet (Pál 1. levele Timótheus­­hoz, 6:11). Egyetlen valóságos jótevőnk ezt így mondta ki: „Megjelentette néked, ó, ember, hogy mi legyen a jó, és mit kíván az Isten tető­led. Csak azt, hogy cselekedd az igazsá­got, szeressed az irgalmasságot, és aláza­tosan élj a te Isteneddel” (Mikeás próféta könyve, 6:8). Legyünk mindenkihez igaz­ságosak: azt adjuk nekik, amit hasonló helyzetben mi is elvár­nánk tőlük. - S ha mégsem jót kapunk embertársainktól a jóért cserébe? - Akkor se vágjunk ne­kik vissza, hanem gyakoroljuk a megbocsátást, a nagylelkűséget. - Mindenekfölött pedig legyünk alázatosak, mert egyik lépést se tehetjük meg - sem az igazságos életet, még kevésbé a szívből jö­vő megbocsátást - Isten segítsé­ge nélkül. Ne mi akarjunk­­ a saját el­képzeléseink szerint - jobbá ten­ni. Engedjük, hogy Valaki az­zá tegyen. Belőle sem igazság, sem szeretet, sem határozottság, sem tapintat, sem célratörés, sem gyengédség és kedvesség nem hiányzik, Istent megismerve és megszeretve tudjuk a másik em­bert - kivétel nélkül mindenkit, a maga fokán-szintjén - megsze­retni. Erről énekelt Petőfi Sán­dor, 24 évesen, házasságának második hónapjában: Dicsérsz, kedves... Dicsérsz kedves, hogy olyan jó vagyok! És meglehet, hogy az vagyok valóban. De ne köszönd ezt énnekem... szived Annak forrása, bennem ami jó van. Avvagy talán a földnek érdeme, Hogy úgy terem gyümölcsöt és virágot? Teremne-e csak egy fűszálat is, Ha nem sütnének rá a napsugárok? (Nagyvárad, 1847. október 25-31. között) ■ REISINGER János irodalomtörténész (Folytatjuk) JEGYZETEK A NEVELÉSRŐL Mitől lesz jó az ember? 2011. május 9., hétfő

Next