Magyar Szó, 2011. július (68. évfolyam, 150-175. szám)

2011-07-23 / 169. szám

12 VELEMÉNY velemeny@magyarszo.com Mknye Az értelmiség VM-definíciójáról JEGYZET Sokat foglalkoztat mostanában a kérdés: vajon mi számít műveltségnek, ki a művelt és mi az értelmiség? Ki az értelmiségi ember? Előkaptam hát az értelmező szótárat, amely szerint az értelmiség a társadalomnak a szellemi munkával foglal­kozó, magasabb végzettségű, műveltebb rétege. Azonnal be is csuktam a vaskos könyvet, mert úgy gondolom, ennél sokkal többről, másról is szó van. Mindez az elmúlt időszak történései, tapasztalatai miatt van jelen állandóan valahol a kis­agyamban. Nem hagy nyugodni. Az első, ami az értelmiség kapcsán eszembe jut, az az, hogy az értelmiségi em­ber talán nyitott, kíváncsi, kész arra, hogy az új tapasztalatokat és tudást magáévá tegye, továbbvigye, önmagát megismerve alkalmazza. Beszélget és nem csak beszél, meghallgat, és másfajta, tőle talán idegen gondolatokat is képes befogadni. De itt­hon bárhová megyek, akármerre fordulok, mindenütt úgy érzem, mindenhol azt a jelzést kapom, hogy a nyitottság, a kíváncsiság, a különbözőség, az újdonság irán­ti igény nem mindenki számára természetes, nem mindenki gondolkodik hozzám hasonlóan. Ezzel alapvetően nincs is különösebb bajom, hiszen szerencsére többen vannak azok, akik viszont nyitottak, nem kell több ezer kilométert utazni, hogy ha­sonló emberekkel találkozzak. Hiszem, hogy ahogyan szólás- és véleményszabadság is van, úgy ízlésszabadság is létezik, ezért nem is szeretném meggyőzni az „értelmiségi” réteg azon tagjait, akik bezárkóznak és csupán a saját kultúrájukat, esetleg csak a saját, egyébként elég kicsi körük „értelmiségi” rétegét ismerik el, hogy ez a fajta hozzáállás milyen veszélyes is tud lenni. Felhozhatnék számos példát, de a legaktuálisabbnak a palicsi Európai Filmek Fesz­tiválját találom. Ezen a rendezvényen számos kultúra megmutatkozik, rengeteg hazai és külföldi filmet szerető értelmiségi jelenik meg. Az európaiság, a nyitottság, a sza­badság - mindez érződik a fesztiválon. A vetítések alkalmával több helyszínen, több alkalommal is végigfuttattam a tekintetem a közönségen, és arról bizonyosodtam meg, hogy bizony a vajdasági magyar közéleti szereplők - igen, elsősorban a vajdasági ma­gyarságot képviselő politikusokra, a képviselőinkre, a közösségért dolgozókra célzok, a szellemi munkával foglalkozókra - egyszerűen nem jelentek meg ezen a rendezvé­nyen. Illetve csúsztatnék, ha azt mondanám, hogy egyáltalán nem voltak ott, hiszen volt, akinek kötelességből ott kellett lennie, és volt, aki megjelent a magyar filmek némelyikén. De kizárólag a magyar produkciókat nézte meg. Továbbá az is lehet, hogy egyikük sem szereti a filmeket. Nagyon veszélyes dolog elzárkózni és bezárkózni. Csak azt jónak és helyesnek találni, amit saját - sajnos egyre kisebb - közösségünk tesz és alkot, egyenes út a minden szintű elszegényedéshez. Nagyon veszélyes dolog elzárkózni és bezárkózni. Csak azt jónak és helyesnek találni, amit saját - sajnos egyre kisebb - közösségünk tesz és alkot, egyenes út a minden szintű elszegényedéshez. Téves azt hinni, hogy azzal tudjuk megvédeni ha­gyományainkat és kultúránkat, ha elutasítjuk a másét. Ha úgy érezzük, nem érdekel bennünket a szerb, a horvát, a macedón, a lengyel, a finn film, ha nem tartjuk a vaj­dasági magyar közösség szempontjából fontosnak vagy akár érdekesnek a tűzugrást, mert azt éppen a bunyevác nemzeti közösség szervezte. Ha csak azért megyünk el egy irodalmi estre, mert azzal esetleg politikai szempontból jobb fényben tüntethet­jük fel magunkat, nem azért, mert elolvastuk volna, vagy akár elolvasnánk egyszer az író egyetlenegy leírt sorát. Az álműveltség veszélyes, és próbálni meggyőzni embereket arról, hogy csak az a fontos és értékes, amit mi teszünk a közösségen belül, egyszerűen téves hozzáállás. Megpróbálni eladni azt a valótlanságot, hogy csak a saját „terméknek” van értéke, és minden mást zsigerbről elvetni, aljas dolog. Hasonlóképpen veszélyes ez, mint megfe­ledkezni arról, kik is vagyunk és teljesen elvetni a kultúránkat. Az annyira népsze­rű és immár sajnos elcsépelt multi- és interkulturalizmussal példálózni, azt dicsérni, de közben nem megélni, ismét csak veszélyes, mert senki sem vak és süket. Ezáltal nem tesznek érte, hanem lebecsülik a vajdasági - magyar­­ közösséget, miközben a vajdasági magyar közösség egyre nyitottabb, látó értelmiséggé formálódik, alakul, s előbb-utóbb felemeli a hangját a szervezett butítás ellen. Mert értelmiséginek lenni tulajdonképpen nemcsak a szellemi munka végzését, az egyetemi diplomát jelenti. Ér­telmiséginek, műveltnek lenni azt jelenti, hogy ismerjük önmagunkat, értékeinket, s azokkal összhangban cselekszünk. Annak ellenére, hogy sokan az ellenkezőjét próbál­ják bizonygatni, úgy gondolom, jó úton haladunk és egyre többen leszünk ilyenné. ■ TÓMÓ Margaréta 2011. július 23., 24., szombat-vasárnap A NÁNDORFEHÉRVÁRI CSATA ÉVFORDULÓJÁRA A katonai erő és a töretlen hit diadala Az 555 év­vel ezelőtt le­zajlott győze­delmes nán­dorfehérvári csata a ma­gyar történe­lem egyik leg­dicsőbb ütkö­zete volt. A tör­ténészek egyet­ GYARMATI értenek abban, Balázs ho­gy azív­nyiben az elő­renyomuló tö­rök hadak beveszik Nándorfehérvárt - Magyarország déli kapuját, vagy a nyugatiak szemében a kereszténység védőbástyáját -, a mohamedánok előtt nyitva az út Buda, Bécs, egy­szóval Európa szíve felé. A keresztény Európa rettegett, a pápák a törökel­lenes keresztes hadjárat gondolatával foglalkoztak, és mindenki a magyar seregek helytállásában bízott. A féle­lem ellenére azonban a segítségnyúj­tásért nemigen tolongtak. Végül is Európa félelme nem volt alaptalan, de az olyan hősöknek köszönhetően, mint Hunyadi János és Kapisztrán János, a nándorfehérvári csata a ke­resztények dicső győzelmével végző­dött, és hetven évre elvette a törökök kedvét Európától. Kevés olyan dicső győzelem van a magyar történelemben, mint a nán­­dorfehérvári. Épp ezért a Magyar Országgyűlés július elején nemzeti emléknappá nyilvánította július 22- ét, a csata befejezésének napját.­„Ez a nap a fent csupán a nemzetnek, hanem­­a‘keresztény’ Európának és a mai keresztény világ összességének az emléknapja. Ez a nap a hazafiság­­nak, az önfeláldozásnak, az emberi helytállásnak, az európaiságnak, az európai összefogásnak és a keresz­ténységnek a máig élő példaképe. Erre a győzelemre emlékezik azóta minden keresztény templom déli ha­rangszója” - olvasható a határozati javaslatban. HUNYADI JÁNOS ÉS KAPISZTRÁN JÁNOS A nándorfehérvári győzelem két hősnek, egy igazi katonának és egy, röviddel halála után szentté avatott egyházi személynek köszönhető. A két Jánosról van szó, Hunyadi Já­nosról és Kapisztrán Jánosról, akik szinte tökéletesen kiegészítették egy­mást. Az erő és a hit. Hunyadi pá­ratlan katonai tudását és hadvezéri képességét Kapisztrán töretlen hite, vallási fanatizmusa erősítette. Hunyadi Jánosról szinte mindent tudunk. A magyar és az európai tör­ténelem egyik legnagyobb hadvezé­réről szinte könyvtárnyi szakiroda­­lom szól, a törökverő hősről nemcsak a magyar középkori történetírók em­lékeznek meg, hanem a franciák, az olaszok, sőt a spanyolok is, a szerbek és a románok is magukénak vallják, de dicső tetteit a törökök sem hallgat­ják el, persze ők más szemszögből te­kintenek rá. Hunyadinak éppen csak a születéséről és a származásáról nin­csenek megbízható történelmi adata­ink. A szerb történetírók Lazarevics István szerb despota törvénytelen fi­ának tekintik (a szájhagyomány Sibi­­njanin Jankó néven emlegeti), egye­sek Luxemburgi Zsigmond magyar király törvénytelen fiának tartják, mások a római Corvinus nemzetség­hez kötik származását. Annyi biztos, hogy Hunyadi délvidéki származású, és 1407 táján született. Az igazsághoz talán az a nézet áll legközelebb, mely szerint a Corvinus név a Covinumból eredhet. Tény, hogy a Délvidéken létezett Covinum földrajzi név, az egykori Kevevárát hívták így, Keve, Kubin, Temeskubin, azaz a mai Ko­­vin. Az is tény, hogy ez a terület a Hunyadiak birtokában volt, és János sokat tartózkodott itt, számos levelét a kubini várból írta. Hunyadi ifjúkorában megfordult Lazarevics István udvarában, Ozo­rai Pipó temesi ispán faragott belőle kiváló katonát, szolgált Zsigmond király udvarában is, és éveket töltött Olaszországban. A nándorfehérvá­ri csata előtt sokszor megütközött a törökkel, részt vett a várnai csatában is 1444-ben (ahol a király is odave­szett, Hunyadi azonban katonai rá­termettségéről tett bizonyságot), így nem meglepő, hogy kora legnagyobb hadvezérének tartották, s a pápák, valamint Európa uralkodói egy török elleni esetleges keresztes hadjárat pa­rancsnokát látták benne. A törökök új szultánja, II. Mohamed viszont 1455-ben a még keresztény kézen lévő területek ellen fordult, és a török hadak csakhamar Nándorfehérvár alá értek. Hunyadi János sógorával, Szilágyi Mihállyal a Magyarország kulcsát jelentő vár védelmét irányí­totta. A másik nándorfehérvári hős, Kapisztrán János (Giovanni da Capestrano), akárcsak Hunyadi, aránylag alacsony szintről emelkedett fel, méghozzá a pápai trón közvetlen közelébe. Egy évszázaddal halála után szentté is avatták. Egy zsoldos­ Keve! olyan dicső győzelem an a magyar történelemben mint a nándorfehérvári kapitány gyermekeként született 1386. június 24-én, az olaszországi Capistrano nevű faluban. Apja állí­tólag német nemzetiségű volt. Gyer­mekkorában belépett Szent Ferenc rendjébe, és szédületes egyházi pá­lyája során kíméletlen inkvizítorként, hittérítőként lépett fel a tévelygőkkel szemben. Magyarországon is bőven­ akadt dolga. Amint tudomást szerzett a Nándorfehérvár veszélyeztetéséről, a mártíromságra vágyó Kapisztrán fa­natikus híveinek élén azonnal a vár megsegítésére sietett, és a kellő idő­ben döntő segítséget nyújtott a vár hősi védőinek. A DIADALMAS ÜTKÖZET Kapisztrán a legjobb időben ön­tött hitet és új erőt a védőkbe. Ami­kor megérkezett, a vár már három hete állta az ostromot. A török már július elején megérkezett a vár alá, a döntő csata azonban alig három na­pig tartott. Az ostromra felsorakozott török haderő, a többszörös túlerő napokig csak farkasszemet nézett a várvédőkkel. A mai értelemben vett pszichológiai hadviselés sajátos kö­zépkori formája volt ez. Aztán meg­szólaltak az ágyúk. A támadás olyan heves volt, hogy Szilágyi már-már a menekülést és a vár feladását fontol­gatta. A fordulat akkor következett be, amikor Hunyadi katonai zsenia­litása abban jutott kifejezésre, hogy kitört a várból, Kapisztránék pedig a zimonyi oldalról óriási eltökéltséggel „Jézus szent nevét kiáltva” támadásba lendültek. A várban a legendás Du­­govics Titusz tüntette ki magát azzal, hogy magával rántotta a vár fokáról a lófarkas lobogót kitűzni szándékozó törököt. Az ostrom hevében Hunyadi el­rendelte a teljes zárlatot, melynek értelmében senki sem hagyhatta el a várat és nem is léphetett be. A vár alá érkező Kapisztrán és követői így Zi­­monynál ütöttek tábort, és Hunyadi parancsának ellenszegülve zaklatták is a törököt. Amikor a törökök meg­elégelték, nekilendültek Kapisztrán keresztényeinek, Hunyadi pedig ki­tört a várból, elfoglalta a török ágyú­kat, és saját fegyvereikkel hátulról lőtte a mohamedánokat. A törökök rémültükben azt sem tudták, honnan lőnek rájuk, és maguk is Isten csodájá­nak tekintették a váratlan fordulatot. Középkori források szerint, amikor a keresztények Jézus nevét kiáltották, a legnagyobb félelem és rettegés szállta meg a törököket. Kapisztrán pedig csak biztatta kereszteseit: „Ne féljetek azoktól, akik csak a testet ölik meg, de a léleknek nem képesek ártani.” Kapisztrán ekkor már negyven éve volt szerzetes, és azóta várt az alka­lomra, hogy életét a kereszténység­­ oltárán feláldozza. A GYŐZELEM ÉS A DÉLI Á, HARANGSZÓ j®’ Hunyadi katonai rátermettsége és ‘Ilyapisztrán töretlen hite végül is győ­zelemre vitte a nándorfehérvári csa­pat. Amint a csatazaj elült, a várban Megkongatták a harangokat. Európa­i fegyvárosaiban is megszólaltak a harangok. Azóta is úgy tartjuk, hogy déli harangszó a nagy győzelemre ,­em­lékeztet világszerte, sik Újabb kori történelmi kutatások ,derítették, hogy III. Callixtus pápa egy évvel korábban keresztes hadjá-­­ratot hirdetett a török ellen és később e­gy bullát adott ki, amely a későb­őii, déli harangszóval kapcsolatos, s mjmelynek értelmezése okozhatott mai zűrzavart ebben a kérdésben. A bullában III. Callixtus pápa elren­deli, hogy az összes városok minden atgves templomában háromszor ha­­||feigozzanak minden egyes nap. (Ké­­sőbb, 1500 körül V­I. Sándor pápa módosította ezt a rendeletét azzal, h­ogy minden délben húzzák meg a ■árangokat.) pápai rendeletét az akkori ál­l­otoknak megfelelően feltehetőleg Mátok vitték szét Európa városaiba, így Budára és Nándorfehérvárra is. Mivel a futár éppen akkor érkezhe­tett Nándorfehérvár alá, amikor a vár ostrom alatt állt, valószínűleg csak a győzelem után tudott bejutni. Ter­mészetesen azonnal megkongatták a harangokat. (Ugyanakkor Budára és Európa nagyvárosaiba állítólag egy időben érkezett a pápai rendelet és a nándorfehérvári győzelem híre.) Több forrás szól arról, hogy 1456 júniusának közepén III. Callixtus pápa kiadott egy bullát, amelyben arra szólítja fel a keresztényeket, hogy minden nap imádkozzanak azért, hogy Isten fordítsa el a török veszedelmet az európai keresztény­ség felől, adjon győzelmet a magya­rok fegyvereinek, s ennek jeleként délben minden keresztény templom harangjai konduljanak meg. Ennél­­­­fogva tehát nem igaz az az állítás és közhiedelem, miszerint a pápa a nán­dorfehérvári győzelem után rendelte el a déli harangszót, kétségtelenül megállja a helyét viszont az a kijelen­tés, hogy az 1456-os diadal emlékére szólnak délben a harangok. Tény, hogy a nándorfehérvári győzelem után megkongatták a ha­rangokat, s ezt teszik azóta is minden délben, minden templomban. ■ A szerző történész­ ­ GYARMATI Balázs

Next