Magyar Szó, 2014. május (71. évfolyam, 99-123. szám)
2014-05-05 / 100. szám
2014. május 5., hétfő Péter László „Egy mű nem jöhet létre saját kora jellemvonásainak ösztönző hatása nélkül” (Fülep Lajos) KARCOSAN A„NAGY ÖREGEKRŐL" A délvidéki tájnak a második világháború utáni, ma már tisztán körülhatárolható fejezetek időszakában néhány igazán tiszteletre méltó, kiváló festőművésze/grafikusa is akadt. Köztük néhányan már a harmincas évek második felében elkezdték munkásságukat, és most szakmai tudásukat és/vagy elismertségüket latba vetve, szőtték és népszerűsítették az új művészet hálóját. Képzőművészek, de kiváló művelődésszervezők is voltak közöttük. Most a teljesség igénye nélkül, „karcosan” csak néhány nevet említhetünk meg: Ács József, Boschán György... Petrik Pál, B. Szabó György, Milan Konjovic, Zoran Petrovic... Kalmár Ferenc, Szilágyi Gábor, Gyurkovics Hunor, Zsáki István, Novák Mihály... És mellettük például Tripolsky Géza, Ádor Pál... Ők szerveztek, az új művészeti törekvések térhódításáért a Vajdaságban. De Hevér János neve is ismerősen cseng, aki a későbbi időszakban, a hetvenes évek második felétől szervezte a Délvidék legjobb ifjúsági művésztelepét. A művészeti közösségek már a harmincas években karnyújtásnyira voltak, ekkor azonban közbejött a háború, így a művésztelepek megszervezése az ötvenes évek elején vált valósággá. A szervezés egyszerre küldetés és örömteli nyűg is lehetett, mivel nemcsak a józan ész diktálta belső kényszernek, hanem az új rendszer politikailag megalapozott elvárásainak is meg kellett felelni. Az erre hivatottak néha tevékenykedtek a párton kívül is, de sokáig ésszerűbb volt a párton belül megszabott/engedélyezett lehetőségek szerint megvalósítani a kitűzött célokat. Ez a módszer egyrészt a politikai demagógiával párosított népuralom-elmélet szerinti volt, ahol szinte kötelező volt a párttagság is, ezt kívánta meg az akkori rendszer. Némelykor a művész el is hitte, hogy a szocializmus olyan járható út, amely a művészet forradalmi megújhodásához vezethet, ezért valóban meggyőződésből, pártaktivista módjára dolgozott „az ügyön”. A lelke mélyén azonban a művész (mindenkor) tudta, hogy egyetlen rendszer sem tud parancsolni a művészetnek. Hogy a művészet nem holmiféle párt felügyelete alatt/miatt teljesedik ki, és a művész valójában csak a függőségek nélküli szabad alkotás lehetőségét akarja. A későbbiekben az elvtársi elvárásokhoz képest tényleg minden másképpen alakult... A művészeti élet újraalkotói tehát valóban „aktivisták” voltak, akik többé-kevésbé hittek a rendszerben is, de ez nem jelentett megalkuvást, ők csak a művészet ügyét szerették volna előbbre vinni. Ezért gyűjtötték össze a művészeket és a tehetségeket, ezért kerestek új gyakorlati és elméleti megnyilvánulási lehetőségeket. Nem is beszélve a kiállítások szervezéséről, a művészeti folyóiratok létrehozásáról, a szellemi élet állóvizének felkorbácsolásáról és egyéb stílusgyakorlatokról... Végül az ötvenes évek első felétől ténykedésükkel eljutottak a zentai művésztelep, majd a topolyai, az óbecsei, később az écskai, a kishegyesi, a csurgói művésztelepek megszervezéséig. Háládatos dolog volt a tevékenységük, hiszen ők maguk tehetséges művészemberek voltak, és mert a művészetet igazgatni igyekező kultúrpolitikába is óvatosan bár, de beleszólhattak. Jó példánk van arra, hogy jótékonyan hatottak az egytudó politikusok diktáló irányelveire. Illyés Gyula szavára hallgattak a kádárizmust képviselő politikusok is. Minálunk például Deák Ferenc tevékenysége volt ehhez hasonlatos, aki pártemberként és pártfunkcionáriusként is megmaradt sokrétű művészembernek. Márpedig a művelődést és a művészeteket szervezgetők nélkül és a rábólintások nélkül nem jöhettek volna létre a Vajdaság első művésztelepei. Deák Ferencről tudni véljük, hogy ő volt a Temerini Amatőr Képzőművészeti Találkozó (TAKT) elindíthatóságának és megmaradásának egyik engedélyező kultúrpolitikusa... De nem kellene most messzebbre kalandoznunk a B. Szabó György szerepét átvállaló Ács Józsefnél. Talán ő volt a művésztelepszervezésből, sőt a művészetelméletből szokásjogot kiharcoló egyik legtöbbet tevékenykedő alkotóember. A szervezőembereink jól tudták, hogy a délvidéki magyarság túlélésének nélkülözhetetlen szükséglete a kultúránk önzetlen segítése, többek között új művésznemzedékek kinevelése is, későbbiekben pedig afféle mindenes lett, akit kiállításszervezéssel, rajztanári, majd iskolaigazgatói poszttal is megkínáltak, de gyakran írt művészeti újságcikkeket is. Egy igen fontos közös vonásuk van ezeknek a „nagy öregeknek”: mindig többet adtak a közösségüknek, mind amennyit kaptak tőle. Boros György életpályája is hasonlatos az Ács Józseféhez. Szabadka híres festő-grafikusa, egykor híres-neves vízilabdázója a jó humorú, jó modorú, közvetlen és barátságos emberek közé tartozik, a délvidéki kedvelt „nagyöregek” közé, akik alkotnak és szerveznek. A „nagyöregek” persze nem mindig koros embereket jelentettek. De egy tizenéves fiatalember számára, ha csupán egy-két évtizeddel voltak idősebbek, akkor is már tiszteletre méltó rangidősek voltak. Befutottságukra, tapasztaltságukra, kiformálódott, érett művészetükre való tekintettel föl lehetett nézni rájuk. A „nagy öregek” bizony sok pályakezdő önbizalmát legyezgették, bátorították, istápolták őket. A megismerkedésük első percétől általában és szinte egyként közvetlen, fiatalos, barátságos beszédmodorukkal oszlatták el a felfedezett kezdő „kolléga” görcsösségét. Az évek során sokukkal találkoztam, beszélgettem, és több alkalommal, az általam csak néhanapján látogatott művésztelepeken, néhányukkal jóízűt dolgozhattam. Úgy érzem, csak jót kaptam tőlük, a szerényen lezser, néha vagánykodó, de nyűt, természetes művészi és emberi kisugárzásuktól. Segítő hozzáállásuktól, tapasztalt művészi habitusuktól... Boros Gyuri bácsit nagyon erős egyéniségnek tudják. Közéleti és alkotóemberként egyaránt kedvelik, s mert grafikusfestőként és formatervezőként is élvonalbeli, tevékenységében sokoldalú, sokrétű és színes művészember, több művészeti társaság választott tagja is. Nyugdíjazása után is az alkotói miliő kellős közepében van, továbbra is aktívan részt vesz elsősorban a Vajdaság és Szabadka képzőművészeti életében. Évtizedek óta több jelentős művésztelep állandó résztvevője is: a Csurgói Csoport állandó tagja, de részt vett a bácskossuthfalvi 9+1 Művésztelep, a Ludasi Alkotótábor, a szabadkai Bucka-Gányó Művésztelep, a Bácsfeketehegyi Alkotótábor, a Zentai Művésztelep és a Celarevói (Dunacséb) Művésztelep, valamint magyarországi művésztelepek munkájában is. Festő-grafikus, de könyvet illusztrál, plakátokat tervez és szitáz, könyvimádóknak ex libriseket alkot, de mindemellett nem csak termékeny alkotóként ismerik, hiszen közkedvelt, sikeres múltú pedagógus is. Pályája sikerességét többször is kitüntetésekkel értékelték. Mindig jó kondícióban lévő, Fórum-díjas, Életfa díjas képzőművészünk ő. Tanáremberként számtalan tehetséges gyermek felfedezője, istápolója, útbaigazítója. Igazi művészembereket nevelt ki az iskolapadból, például Mezei Erzsébetet, aki alig két hónapja megnyitotta kedvenc tanárának kiállítását a zentai Művelődési Házban. Nyugdíjazásával elfoglaltságai nem csökkentek, sőt! Egy ideig a szabadkai gimnázium tiszteletdíjas tanáraként dolgozott, nemrég a Magyar Ház kiállításait is szervezte, és máig a szabadkai Népkör MME Oláh Sándor képzőművészeti csoportját is vezeti. Legjobb pedagógusi tapasztalatai latba vetésével gazdagítja a művészet ápolásában mindig is jeleskedő Szabadka képzőművészeti életét. (Folytatjuk) Művészete ágas-bogas fa Boros György relikviáiról BOROS GYÖRGY VÁLLALÁSAI Az idén száz éve született Ács József volt az ötvenes években újra beindult művészeti élet egyik eminens képviselője, akiről az emlékező Herceg János egyszer azt írta, hogy „a vállára tornyot lehet építeni”. Ács akkoriban örökmozgóként a topolyai és a zentai művésztelepet szervezte. És mint tudjuk, kiváló pedagógus is volt, a Boros György portréja (a szerző rajza) Tájkép, akvarell Bajmoki horizont, akvarell A mértani testek széthullása, szórópisztoly Mim Sió TOLIRAZ uveggolyo@magyarszo.com ÜVEGGOLYÓ l¥B