Magyar Szó, 2016. május (73. évfolyam, 100-123. szám)

2016-05-30 / 122. szám

8 ÜVEGGOLYÓ üveggolyo@magyarszo.com Mtsmi­e S nagyszünet Átlagos vagy átlagon felüli Gruik Zsófia A nevelés-oktatás területén él egy tévhit, amely szerint, ha a tanuló a hi­ányosságait pótolja, akkor jobb, eredményesebb lesz. Az iskolában is sokszor arra helyeződik a hangsúly, hogy mit nem csinált meg, mit nem sikerült megtanulni, mit kell a diáknak bepótolnia. Ez érvényes a családi nevelésre is, amikor megdicsérjük a gyereket, hogy ötöst kapott, de azért nem felejtjük el hozzátenni, hogy mennyivel szebb lenne a bizonyítványa a nélkül a hár­mas nélkül. Ha a hibákra koncentrálunk, akkor a gyerekek sosem érezhetik magukat kiemelkedőnek. Kieszközölhetnek ugyan javulást, lehetnek büszkék, mutathatnak föl eredményt a hiányosságaik pótlásában is, de így legfeljebb csak átlagosak lehetnek. A gyerekekben nem jó megerősíteni azt, hogy a szor­galmas gyakorlással sokra vihetik, mert igaz ugyan, hogy egy-egy jó jegyet le lehet­­vele akasztani, de hosszú távon sem az önértékelést nem erősíti, sem az eredményességet nem növeli. (Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a gyakorlás felesleges az iskoláztatás során.) A hatékony tanár egyik ismérve - ahogy a hatékony iskolai rendszeré is -, hogy a diákok erősségeit tartja szem előtt elsősorban, a gyengeségeit pedig csak abban az esetben javítja, ha a kiemelkedő terület fejlődését akadályozza. Vagyis azt nézi, hogy a tanuló miben ügyes, mit tud, miben tehetséges, ami­ben pedig kevésbé eredményes, amiben ügyetlen, vagy ami nem megy neki, azt nem erőlteti. Pedagógusként általában azokkal a tanulókkal kerülök kapcsolatba, akik­kel az iskolában valamilyen probléma merült fel.. Többnyire gyenge tanulmá­nyi teljesítmény, hiányzások, önbizalomhiány, alulteljesítés a fő ok, ami miatt a tanítók/tanárok a segítségemet kérik. Ezekkel a gyerekekkel tanáraiknak meggyűlik a bajuk, hiszen a szakmunkatársi konzultáció igénybe vételét min­dig megelőzi az adott tanító, tanár vagy osztályfőnök hosszadalmas megol­dáskeresése, a tanuló alapos megismerése és törekvés az eredményességének növelésére. A tanulót tanítók mindig igyekeznek figyelembe venni, hogy a diák miben nyújt kiemelkedő eredményt, mik a pozitív tulajdonságai, mik az erősségei. Nagyon okos, de nem figyel az órán, teszik szóvá. Vagy megállapít­ják, hogy szorgalmas, jólelkű gyerek, de nem túl sikeres tanulmányi eredmé­nyesség tekintetében. Érett fiatalember, csak kicsit erőszakos, agresszív, mo­­dortalan. A tapasztalatom az, hogy a legtöbb esetben sikeresen megoldódott a felmerült probléma, ha a tanulónak az erősségeit emeltük ki, azt erősítettük benne, amire büszke lehet, és segítettünk neki megbirkózni a nehézségeivel, de nem csak arra helyeztük a hangsúlyt, és nem vártunk el lehetetlent. Például egy impulzív tanulótól nem azt kértük, hogy ne kiabáljon be az órán, hanem azt, hogy ne vágjon mások szavába. A gyengébb finommotorikájú tanulótól sem a precíz rajzolást, hanem a kreatív megoldást értékeljük munkáiban. Egy esetlenebb gyerek lehetséges, hogy nem tudja megfelelően visszaütni a labdát, de ismerheti a röplabda szabályait, és kihasználva kézügyességét elkészítheti azt plakát formájában, amely mások számára taneszközként szolgálhat. Sze­rencsére az osztályzásról szóló szabályzat lehetővé teszi, hogy az iskolában a tanárok különböző számonkérési módszereket alkalmazzanak. Ezt érdemes kihasználni, mert például egy gyenge kommunikációs készségű tanuló va­lószínűleg írásban eredményesebben fejezi ki magát, szóbeli feleletet hiába várunk el tőle, ebben nem fog tündökölni. Nemrégiben olvastam egy interjút egy súlyos fejlődési rendellenességgel született hölggyel, aki ma könyveket jelentet meg és motivációs előadásokat tart. Karok és lábak nélkül jött a világra, nagyon sok nehézséggel kellett meg­küzdenie életében. Az interjúban arról mesélt, hogy néhány éves korában kapott egy olyan eszközt, amellyel járni lehet. Egyórányi izzadás, kínlódás, szenvedés után sikerült csak megtennie néhány lépést. Édesapja látta ezt a harcot, és akkor azt mondta neki, hogy­­ezt az óriási energiát másra is fordít­hatná, amiben sokkal sikeresebb, eredményesebb lehet. így aztán ez a hölgy az életét nem arra áldozta, hogy erőnek erejével járni próbálkozott, hanem kihasználva írói és előadói adottságait, édesapja támogatásával megvalósította a benne rejlő lehetőségeket. Ezzel a gondolattal és indíttatással sikeresebb és boldogabb gyerekek lennének körülöttünk is. Vagyis lehet, hogy tényleg csak a szemléletmódunkon múlik, hogy jobbak és eredményesebbek legyenek. Kávai Rita: Meseillusztráció (EmArt Műhely, Szabadka) Péter László SEMMI SEM BIZTOS Ami nem kap helyet a modern híráradatokban, az számunk­ra már nem is létezik. Ha a tévedéseknek híres/hírhedt zűrza­varai vannak, akkor csakis a téveszmék, félreértések és hibák világában élünk, amelyek kárt okoznak az emberiségben. A magyarság 1996-ban ünnepelte Kárpát-medencei honala­pításának az 1100. évfordulóját. Tudnunk kell, hogy 896-ban Európában csupán két olyan állam létezett, amely ma is fennáll, Bulgária és Franciaország. Mi tehát Európa harmadik legöre­gebb országa vagyunk. És ez az ország semmiképpen sem vé­letlen született. Egy lángeszű államférfi és hadvezér, a hon(vis­­sza)foglaló és honegyesítő Árpád alapította meg, akiről tudnunk illene, hogy igen jól ismerte a kereszténységet. Ha ugyan nem volt már gyakorló keresztényi maga és követőinek java része is... Az ellentmondás a mai iskolákban, még mindig a naiv óva­tosság kérdéseit elkerülő, fellengzősen tanított történelem, mely szerint L István király (997-1038) térítette a magyarságot a kereszténységre. Ezek szerint csak úgy, egyik napról a másikra." Vagy inkább mégis azt valószínűsíthetnénk, hogy Szent István csupán folytatta a már megkezdettet... A honfoglalásnak (895- 896) nevezett időszak magyar síremlékeinek egyik legjellem­zőbb eleme, motívuma ugyanis a mellkereszt! Miért kell mindig az árulkodó díszítő motívumokat/jelképe­­ket a múzeumok pincéibe száműzni? És miért söpri le asztalá­ról az MTA mindmáig azon bizonyítékokkal alátámasztott/tá­­masztható elméleteket, amelyek nem hivatalosak, de észszerűek, és megkérdőjelezik a meglétével kifundált hivatalos álláspontot, a honfoglalás-teóriát? És ugyanitt a finn-magyar rokonságról szőtt makacs és régóta vérszegénynek bizonyult elméletet is? PRÓ ÉS KONTRÁK Mostanság sűrűn elgondolkodunk azon, hogy az összees­küvés-elméleteknek lehet-e és mely mértékben igazságtartal­muk? Hogy titkos, a háttérben­­buzgólkodó társaságoknak a hátteres információk nyomán, van-e valamiféle rejtett világot uralni vágyó szándékuk? És ha (nem) léteznek, kinek az ér­dekében áll, hogy eltitkolja vagy pedig épp ellenkezőleg, fel­fedje és kiszivárogtassa ezeket? A kétes, titokzatos hírforrások között ma összeesküvés-elméletek tömkelegével vívódunk. Alternatív hírcsatornák által, vagy hihetetlen híradásokkal az interneten keresztül, mintha valami művész óriási perfor­­manszai lennének, a Chemtrail, a HAARP stb. Ezek már nem trükkös, se vége, se hossza UFO-elméletek, hanem a való világ riasztó jelenségei. De mennyi a valóságos, és mennyi a kitaláció ezekben? Talányosságok, jókora hézagok övezik a valós tudásszomjun­kat, még inkább a szenzációkra fogékony lelkületünket. Kísért bennünket az ismeretlen felfedezésének a vágya, ugyanakkor dolgozik bennünk a teljes bizonyítások és a józan belátások hi­ányossága, a (túlzó) óvatosság és a szkepticiánus is. A­pró és kontrák, az emberiségbe vetett okkult hitünk, a kétségeink, a szélsőségek között vergődő örökös kérdéseink. KÉTKEDÉSEK Manapság nemcsak a kiderített, felfejtett történéseket, de a minden „rejtjelezettség” nélküli világi értesüléseket is tál­cán kapjuk. Néha egyszerre több irányból, a más szemszögből megismerhető ellentmondásos hírcsoportos hírcsomagokat, előfelvetések és feltevések formájában. Ezt a mindennapi poli­tika is elősegíti, erőltetvén a „minden logika szerintit”, amely­nek potenciális foglyai, olykor hiszékeny áldozatai is vagyunk. BARGUZINI PETŐFI Némelykor meg épp ellenkezőleg, kételkedve, zavartsággal fordulunk el a tálalt igazságoktól. Nem értünk hozzá, ezért in­kább úgy teszünk, mintha nem is érdekelnének/érintenének bennünket. Olykor talán még a saját kétkedéseinkben sem hiszünk. Az ellentéteket is magában rejtő túlinformáltság imi­ A DNS-teszt szerint a költő csontjait rejtegeti a férfi gyen bosszulja meg önmagát. Néhanapján túlmutat minden hihetőség határán, a megszokott érveléseken és a hagyomá-­ nyos észszerűségeken is. Azért féljük néha a hírek kiigazít(hat)ó igazság­­tartalmát, mert a „vélt” felcserélhető a „köztudot­tal”. Ennek olykor még a történelmi emlékezet is áldozatává válik. Mert például létezett-e tényleg egy, a negyvennyolcas forradalmat mégis túlélő barguzini Petőfi? Akinek másfél évszázadig jel­képesen süvegeltük meg az ismeretlen helyre eső segesvári sírhalmát? Bizonytalankodásunk nem csekély: lassan rájövünk, hogy az, amit az emberi agy kifundált, keresett/talált, lehetségesnek vagy megvalósíthatónak ítélt meg, az létezett, létezik, vagy megvalósítható. Esetenként elméleti szépség­hibásnak, de helyrehozhatónak bizonyul. A média valamit mindig bizonyítani akar: vagy szenzációt kelt, bebizonyít, cáfol, talányosságokat lel fel, vagy szórakoztat, lelkesít, vagy a bosszantásunkra el­hallgat dolgokat... A HÍRSZERZÉS MŰVÉSZETE Jótékonyak vagy diktatórikusak a háttéri korlátozások? Egy, a háttérből irányítva hírtálaló, saját igényeit megfo­galmazó lap tulajdonosa és a lap szerkesztője is a hírtálalást meghatározó ráható erővel manipulál. Például, amikor cím­lapra tesz bombaként robbanó szenzációs híreket. Nagy vona­lakban mindenképpen ragaszkodik a. objektív hírközléshez, de egyben a saját célirányos meglátásaihoz is, netán valamiféle pártosság, esetleg politikai lojalitás nyomvonalán közleke­dik. Vagy a hatalom irányultságának követését/közvetítését, vagy pont ellenkezőleg, az ellenzékiség mezét veszi fel. Tehát mindkét esetben túlmutat az eredeti objektivitásokat kereső szerepkörön. Némely kevésbé demokratikus időszakban pedig sajátos keménységű, rábíró diktátumhoz, a szócsőeszméhez nyúl. A diktátorok korszakában a különösen nehéz helyzetbe kerülő becsületes újságírók (és más értelmiségiek) nemcsak a kor szervezett bosszújától félhettek, úgy tűnik, a jövő em­beriségének szigorú bíráló/megítélő szemléletének is kitették magukat. A hatalmat és/vagy a közösséget szolgáló újságíró, hír­­szerkesztő, a hírhozó struktúra más elemeivel összerázódva, bármennyire is törekedik az objektivitásra, a ténykedésében valamelyest korlátozott. A törekvésében, hogy csak az igazsá­gokat mutassa fel, olykor ellehetetlenül, hiszen meggyőződései, meglátásai és nemes céljai mellett valamiféle rejtett­ érdekeket is képviselnie kell. Azt gondolnánk, hogy a hírszerző is művész. És óvatos nyomolvasó, aki araszolgatja, hatásfokozó módszerekkel is él, amikor meghatározza a hírnyalábok objektivitási fokát és igazságtartalmát. A törekvései mögött sokszor valamiféle politikai vagy gazdaságpolitikai szándék is állhat. A hírszer­ző mindig kiszolgáltatott helyzetben van, és sokszor oknyo­mozó, lezáratlan ügyeket, általában részigazságokat derít fel. Hogyan lehet hát objektív módon tálalnia, megfogalmaznia a valóságosat ahhoz, hogy pontos, elfogadhatóan hiteles le­gyen a munkája? Mert el szeretné mondani mindazt, amit maga is elhisz. Viszont el kellene hallgatnia a nemkívánatos, a félreérthető, a nem publikus, a kétes dolgokat vagy rész­igazságokat... TOLLRAJZ A játékos ember­ e ! KOPONYA! Morvai Ferenc immár DNS-teszttel tudja buonyítana, a festőfejedetem földi maradványait őrzi [ 7­3. oldal! Petőfi Sándor a bulvársajtó terítékes asztalán Ereklyetartó mellkereszt, Sárrétudvari-Hízóföld, Hajdú-Bihar m. 2016. május 30., hétfő

Next