Magyar Szó, 2017. március (74. évfolyam, 48-74. szám)

2017-03-27 / 70. szám

m ÜVEGGOLYÓ uveggolyo@magyarszo.rs Ata! Sr) Ábrahám Pál ismét Sinkovits Péter Amikor öt évvel ezelőtt hozzákezdtem az Orfeum megírásához, eredetileg úgy terveztem, hogy Ábrahám Pál - ha talán névleg nem is, de valamilyen módon - szereplője lesz a leendő regényemnek. Kínálta magát akkor a dátum is, mivel százhúsz esztendeje született. Méghozzá Apatinban. Ami mégsem akármi, hiszen Ábrahám Pál, ha jól gondoljuk, az operettkomponisták honi világában Kálmán Imre és Lehár Ferenc után a harmadik. De aztán valahogy kifutottam az időből, a jubileumi esztendő is lezárult, róla pedig nem sikerült új, hasznos információkat megtudnom. Erre egyébként mintha mások sem törték volna magukat különösebben: a zeneszerző alakját mindössze Gobby Fehér Gyula egy színműve idézi meg (Az angyal álma); Ábrahám nagy sikerű darabjait, a Viktóriát, a Bál a Savoyban címűt és a Hawaii rózsáját pedig annak idején a Szabadkai Népszínház is műsorára tűzte. Ennyi. A minap ezért olvas­tam örömmel a hírt, hogy Apatinban és Zomborban zenés esttel emlékeztek rá (az újabb kerek évforduló jegyében), továbbá így tudtam meg szintén, Apatin­ban egyesület viseli Ábrahám Pál nevét, amely amúgy a városban „a maroknyi megmaradt magyarság utolsó világítótornya”. Ő maga is egy időben (a múlt század harmincas éveinek legelején) mintha önmaga világítótornya lett volna: amikor a pesti Király Színházban a Hawaii rózsája bemutatójára készültek, darabjait Európában már hatvanhét színpadon játszották, száznál több helyen pedig a színre állítást tervezték. Egyszerűbben fogalmazva: Ábrahám Pál beérkezett a világ legünnepeltebb zeneszerzői közé. Egy furcsa közjátékot követően. Merthogy szülői parancsra Budapesten előbb diákja a Kereskedelmi Főiskolának, hét éven át banktisztviselő, a zeneművé­szetit szakaszokban (olykor titokban) végzi el. A muzsikusi pályája így később indul. De gyorsan lendületet vesz. A felső tízezer tagjává válva szórja a pénzt, szép nők­­társaságában mutatkozik, kártyázik, lóversenyekre jár. Majd - szinte törvényszerűen - eladósodik. Úgy rendesen. Darabjain csak a hitelezők ke­resnek, akik még Amerikában is megtalálják, ahol a háború elől menekülő, az oldalvonalra került művészemigránsok sivár életét éli. Depressziója állandósul, ideggyógyintézetbe kerül. Amikor a honvágy (és a rokoni segítség) visszalen­díti Európába, már alig emlékeznek rá. Egy hamburgi szanatóriumban éri a halál, hatvannyolc évesen. A lexikonok tizenhét operettjét és harmincnál több filmzenéjét jegyzik. Ez a zaklatott sorsú komponista illett volna tehát a regénybe, szívesen odaültettem volna a Fővárosi Orfeum egyik asztalához. Dalait ma is szívesen hallgatják azok, akik jókedvet keresnek a hétköznapokban. Borongó-szoron­­gó szerzeményeinek pedig szinte nyomát sem találjuk, holott - a legújabb kutatások szerint­­ azoknak végül már mutatkozniuk kellett volna. Merthogy Beethoven Esz-dúr zongoraszonátája például állítólag amolyan „zenei EKG”, a szokatlan tempóugrások valószínűsíthetően a kóros szívverést tükrözik, or­vosilag feltételezett aritmiáját, hasonlóképpen Gustav Mahler esetében is a IX. szimfóniája voltaképpen a szívzörejek által kiváltott halálfantázia. Maradjunk abban, hogy a rideg Amerika nem fogadta be Ábrahám Pált (na persze, ne feledjük, még Bartók Bélát sem), később azonban (mások esetében) mintha kárpótolni kívánt volna. Talán még emlékezünk rá, Benkó Sándorék 1982-ben Kaliforniában nyerték meg a világ legnagyobb dzsesszfesztiválja, a Sacramen­to Jazz Jubilee Nagydíját, ezáltal a Benkó Dixieland Band szerte mindenütt a köztudatban is a New Orleans-i dixieland élvonalbeli és hiteles tolmácsolójává vált. És magyar előadóművészek sorra hódítják meg az ottani közönséget, pél­dául mostanság Várjon Dénes, az ötödik legtöbbet koncertező zongoraművész a világon. Aki mellesleg arra a kérdésre, hogy van-e még följebb, s mi hajtja még a pályán, ezt a választ adta: „Számomra nem az a fontos, hogy följebb, hanem hogy tovább.” Nem tudom, élete legvégén, amikor nyilván inkább a „lehet-e még lejjebb” vagy a „miért tovább” foglalkoztathatta, Ábrahám Pálnak jutott-e eszébe Apa­­tin. Ahol négyéves korában már zongorázott, nyolcévesen pedig misét kísért a katolikus templomban. Engem viszont továbbra is érdekelne, gyermek- és kamaszkorának e szakaszából fellelhetőek-e rejtőzködő, esetlegesen titkosnak vélt dokumentumok, illetve bármilyen más jellegű anyag. Nem késő még, hi­szen a születésnapjának pontos dátuma majdan novemberben lesz. Jó lenne tehát, ha az idei esztendőben a figyelem időnként ráirányulna. Talán történnek majd erre kísérletek. Különben tényleg csak elénekelhetjük: „Nem történt sem­mi, csak elválunk csendben, / Good night...” I 11 ■ Critical Lapok Ábrahám Pál Péter László 13. „Jó lenne - ködszurkálóként -fényt hasítani, de leginkább agresszív kérdőjeleket vésni ebbe a szél­csendes káoszba...” (Latinovits Zoltán: Ködszurká­­lók, színházi vitairat) HEROIKUS UTÓVÉDEK Oláh Sándor élete utolsó évtizedében a festé­szete mellett leginkább a művészeti élet szervezé­sére és a pedagógiai munkára helyezett nagy hang­súlyt. Holott felettébb termékeny művész volt, az első önálló, retrospektív kiállítására igen későn, a 75. születésnapjára, 1961-ben került sor. A húszas évektől kezdve számos közös kiállításon vett részt, amelyeken sok esetben egyszerre több művét is bemutathatta. 1937 és 1941 között azonban nem szerepelt magyarországi tárlatokon, és ugyanekkor Szabadkán sem állított ki. Az ötvenes és a hatvanas években a szakmai, mesterségbeli tudását a kritika elismer­te ugyan, de a munkái iránt már nem tanúsított kellő érzést, odafigyelést, tiszteletet. Mégis, a fiatalabb festőnemzedék egy igen jelentős csoportjára igen nagy hatással volt, így például Hangya Andrásra, Almási Gáborra, Sáfrány Imrére, Szilágyi Gáborra, Petrik Pálra. Szinte hihetetlenül hangzik, de Oláh Sándort igen későn, 1953-ban vették be a Szerbiai Művészek Egyesületébe. Nem tudni pontosan, hogy miért kellett ilyen sokáig várnia. „Külön­leges elbírálását” érdemes összevetnünk a későbbi, nyolcvanas évekbeli tagfelvételi procedúrával, amikor már egyáltalán nem volt nehéz bejutni valamelyik (jugoszláviai) művészeti egye­sületbe. Amikor már szinte magától értetődően járt a tagság a képző- vagy iparművészeti főiskolát épphogy befejezőknek. E lazító, liberalizálódó törekvések miatt ekkoriban már ne­hezen lehetett pontosan­ helyesen értékelni az éppen feljövő nemzedék ifjainak művészeti tudásszintjét. Hogy mennyire volt esetleges és álságos/hamis mércéjű ez a könnyedén töme­­gesítő és minőségi szétcsúszásokat okozó új szokásjog, azt még ma nem tudjuk helyesen megítélni. Ennek a megállapítása az utókorra tartozik, amely éppúgy lehet hamis értékítéleteket gyártó, csőlátásos. Hiszen tudjuk, mindig is voltak előtérbe hozott, közismert és hosszú időre vagy tartósan méltatlanul elfeledett mesterek és művészek is. SZEMEZGETÉSEK Pechán József Oláhnak kortársa volt, ugyancsak szorosan kötődött Budapesthez (Nagyváradhoz, Verbászhoz, a Délvi­dékhez...), és hosszabb ideig szintén a szecesszió hatása alatt állt. Mégis, ő is megmaradt az egyéni stílusnál és a mesterség­beli tudás magabiztos gyakorlásánál. Ahol azonban a vajdasági táj és a helyi atmoszferikus jelleg ihlette meg leginkább. Ha a Verbászi piacozókra vagy a debellácsi vásár zsánerképeire is gondolunk, a röghözkötöttség és a provinciális helyett a hazai légkör szenvedélyes szeretetére, a helyi vagy tájjelleg nagysze­rű birtoklási vágyára gondolunk, amely mindkettőjüknél zse­niális festői tudással párosult. A szegénysége miatt pályáján későbben (1933-ban) elindu­ló Hangya András munkásságában is felfedezzük a lehengerlő festői/grafikusi tudást. Bár ő már Belgrádban tanult, akárcsak Bosán György vagy Ács József, teljesen más, mégis felismer­hetően délvidéki. Rebellis természetű proletár szimpatizáns, anyagi gondok miatt a festői pályán későn és nehezen indult. Ennek ellenére Oláh Sándort egyik mesterének tekintő, hagyo­mánytisztelő művész volt. Akinek lüktető lélekrezgéseit furcsa, színpadra állított szürrealizmusként éljük át, amely világban titokzatos, illusztratívan narratív/profán mítoszokat teremtő festő-grafikusként ő a teremtő/rendező. Hangya András, a csillagos homlokú (ahogyan Gajdos Tibor megemlékezik róla) a szocialista újfiguratív törekvések egyik meghonosítója volt tájunkon. Akinek vérében volt, és sikerült örökítő témáiban is megtartania az általános emberi miszticizmust, létünk bájita­lát, amelyben világosan felismerhető a délvidéki couleur locale különleges légköre. Egyesek szerint művészetének Fellini­­érzetű groteszk varázsa volt, ezért annak ellenére, hogy sokan megrótták a modernizáló szemlélet/alkotásmód sutba vágása miatt, a divatos avantgárd irányzatok gyakorlásában mégsem volt érdekelt. Moravicaiként és vajdaságiként nem akart több lenni önmagánál. Hasonló módon több művészünk is meg­maradt a magas szintű mesterségbeli tudásnál, anélkül hogy az új idők légáramait, új stílusegységeit átszűrte volna a művé­szetén, és a világi festészet haladó irányzatai helyett a hezitáló, de a hagyományokhoz ragaszkodó művészetet választották, szemünkben ugyanúgy naggyá téve a vajdasági magyar mű­vészetet... LUDVIGOS... írássorozatunk befejező részében sem kalandozhatunk to­vább. Ködszurkálóként végezetül ismét feltesszük a képletes kérdést: hol is van a magyar Luxembourg? Ahogyan megírtuk, a korszerűség igénylése szerint, a szá­zadelő húszas éveiben „Magyar Luxembourg” munkacímmel tervezték megvalósítani az egyik első hazai kortárs múzeumot az Andrássy úti Szépművészeti Múzeumhoz csatolt régi Mű­csarnokban. Valakik valahol felismerték, hogy a nagybányai művészteleptől kezdve a kortárs műalkotások bemutatása számára nincs méltó hely. A létrehozási terv végül a hangza­tos Luxembourg fantázianév helyett Új Magyar Képtár néven valósult meg 1928-ban, és ekkor kezdődött el a kortárs mű­vészet hazai múzeumi reprezentációjának története. Azóta Ludwig Múzeumnak nevezik a budapesti modern művészeti gyűjtemény képtárát, amely számos fejlődési fázison ment ke­resztül. Az esetleges és szemelvényes gyűjtések nyilvánvalóan még mindig nem adhatnak teljes és pontos képet a modern magyar képzőművészetről, hiszen jól tudjuk, hogy voltak a hu­szadik század viharos magyar történelmében egyes művésze­ket ellehetetlenítő, elhallgattató, másokat piedesztálra emelő korszaki állapotok. Voltak méltatlanul félretolt vagy elfeledett művészek is, akik téves korban vagy - Domonkos István költői szavaival élve - „téves csatatéren” születtek és dolgoztak. (És néha úgy tűnik, még manapság is működik egyfajta mesterkélt szempontok szerinti tendenciózus szelektálás...) A kortárs művészet alkotásaiból az elmúlt évszázadban, szétszórtságban kerültek modern alkotások szinte minden múzeumba: megyei múzeumokba, azaz megyei hatókörű vá­rosi múzeumokba, a képtárakba... De még az egykori Mun­kásmozgalmi Múzeumba vagy a kiállítótérként működő Mű­csarnokba is. Ez a gyűjtés folytatólagos, de szétszórt és egyben „esetleges” is volt. Ennél a gondolatnál természetszerűen meg­fogalmazódik, hogy a modern művészetekre specializálódó intézménynek akkor van jelentősége, ha a kortárs művészet begyűjtése folyamatossá válik. Mert ha az akadozik, abba­marad, tendenciózus módon szelektál, akkor tévútra téríti a kortárs művészetet preferáló műgyűjtő intézményt, és az nem lesz teljes körű. Lehetséges-e az újkori művészetünk állapotainak teljes (he­lyes, fajsúlyos) felmérése? A kifejezetten a kortárs művészet gyűjtésére és kiállítására létrehozott intézmények még fiatal, alig néhány évtizede létező múzeumtípusok, de híres múzeumaik vannak: a Tate Modern, a bilbaói Guggenheim, a Pompidou Központ (Centre Pompidou) vagy a Ludwig múzeumok. Nem­rég a budapesti Ludwig Múzeum helyet adott egy Marinko Ludac nevű műgyűjtő másfél évtized alatt (!) összehozott magángyűjte­ményének, amely főként a volt jugoszláv államok területéről származó alkotások­ból állt össze, de egyben a környező orszá­gok avantgárd művészeti tevékenységéről is szól. A kiállítás címe: El nem kötelezett művészet, a kollekció mintegy hatszáz műtárgyból tevődik össze... Végezetül csak szúrós, megválaszol­ható kérdésünk lenne: hol és hogyan állunk ebben a specifikus kérdéskörben mi, az egykor elszakadt területeken élők, például a kisebbségi létben élő délvidé­kiek, vajdaságiak? Avantgárd művésze­inknek mindig is szenvedélyes törekvé­seik voltak/vannak. TOLLRAJZ Ludvigos vagy semmi? Hangya András egyik festménye Pechán József: Verbászi piac 2017. március 27., hétfő

Next