Magyar Szó, 2017. július (74. évfolyam, 150-175. szám)
2017-07-17 / 163. szám
2017. július 17., hétfő Lovas Ildikó 2017. július 13-án a szabadkai Modern Galériában előadásra került sor, amelyet az elismert Mirko Grlica történész tartott a szabadkai közönség előtt kevéssé ismert Fülöp Ilonáról. Erre a több önálló részből álló projektumba illeszkedő előadásra, amelynek címe: Egy migráns története - Ilona Fülöp, azért figyeltem fel, mert Fülöp Ilona emlékét az általam főszerkesztett Üzenet folyóirat hozta vissza a köztudatba Petar Vukovnak köszönhetően, amint arról Kalapis Zoltán figyelme által a Híd folyóirat is beszámolt: „Fülöp Ilona emlékét Petar Vukov ébresztette az imént említett levél, továbbá hiányos életrajzának és fényképének leközlésével, szabadkai írásainak bibliográfiájával.” (Üzenet, 1999. március-április) Petar Vukov írásának a címe: Szabadkától Hollywoodig és a feledésig (Fülöp Ilona, egy szabadkai magyar írónő a XX. század elejéről). Petar Vukov a Szabadkai Városi Könyvtár helyismereti osztályán dolgozott, ugyanott, ahol korábban Slavko Matkovic. Ennek az Üzenetszámnak a nyitóverse egyébként a Csöpög a vinjak című Dorde Kuburic-vers. Szabadka üres utcáin áttűnik Slavko Matkovic /kócos hajjal / szelíd tekintettel / szűk és fekete garbóban / Meginvitálom / a kis kocsmába / egy féldeci vinjakra / Megyek, mondja, a könyvtárba / hogy megálmodjam a Roger Daltry-esszét / aztán majd elmegyünk gyalog / a vasúton át / a Bucka-Gányóba / hogy kezemmel megérintsem / néhány kedves emberem / és két-három jó / és szép dolgot / hogy igyunk és baszkodjunk / (És hozzáteszi: erkölcstelen /jót tenni / hogy megérdemeljük a mennyországot) / Amíg ezt írom / a kísértetiesen fehér papíron / csöpög a vinjak / ártatlanul, mint az eső szöveges üledéke / Továbbra is felismerhetően / bolyong a sűrű / utcáin a városnak / cipelve magával salátává lett lapjait / életrajzokat és verseket / és némán sikolt / Alan Ford módján. A Fülöp Ilonáról szóló felfedezés - hiszen az volt, ritka és értékes felfedezés, olyan, amit csak egy város megszállott, szent őrült kutatói tudnak megtalálni - egyike volt azoknak a szövegeknek, amelyek belém vésődtek. Egyrészt szenzációsnak tartottam, a város mélyrétegeiben rejlő irodalmi-kulturális szándék és egyéni ambíciók, mozgatórugók feltárásának, másrészt valami gyermeteg módon biztató jelnek, reménynek, hogy megjelentethetem ezt a felfedezést - nem mellékes és nem hagyható figyelmen kívül, hogy 1999-ben jártunk, nem ártott némi hit, hogy a körülöttünk történő világ belátja saját ocsmány tévedéseit, és nem bennünket fog bombázással büntetni, mint ismerik Fülöp Ilonát, ahogyan tette azt éveken át gazdasági blokádokkal. De nemcsak hogy belátja a világ, hanem elnézést fognak kérni, hogy elkúrták az életünket azokkal közösen, akikkel tárgyalgattak. Miközben forgatják kezükben a tanulmányokban, versekben megírt sorsokat, az Üzenetet, ámulva, hogy mikkel képesek foglalkozni az emberek egy közép-európai kisvárosban rég elfeledett időkkel, költőkkel, írónőkkel, történésekkel, amelyek nem alakítanak a világon semmit, de szellemi közösséggé képesek tenni egy várost - és azt fogják mondani: bocsánat, Önöknek volt igazuk, az Önök világa méltóbb hely annál, mint amivé mi silányítani szándékozunk. Valószínűleg ezt nehéz lehet ma már megérteni, mint ahogyan azt is nehéz lehet megérteni, mit jelentett - még nem egészen húsz évvel ezelőttig a szellemi közösség. Egyebek mellett azt az érzést is jelentette, amit én éreztem, amikor Kuburic versének ismeretében Petar Vukov munkájában ezt olvastam: „Fülöp Ilona életrajzi-bibliográfiai adatait Slavko Matkovic fedezte fel 1993-ban José Sokolchoz 1953-ban írt levele alapján, amelyhez valószínűleg egy szabadkai régiséggyűjtő révén jutott hozzá. Matkovic számára ismeretlen volt az írónő születésének napja, de betegsége és korai halála megakadályozta abban, hogy befejezze kutatásait, és annak eredményeit egységes szöveggé formálja, így ezt most mi tesszük meg.” Szellemi közösség... Egy költő, aki a másik költőről úgy emlékezik meg, hogy leírja: cipelve magával salátává lett lapjait / életrajzokat és verseket, és a könyvtáros, aki a salátává lett lapokból elővarázsolja nemcsak Slavko Matkovic emlékét, de Fülöp Ilona életét is. Mindezek tükrében megdöbbentő erejű a migráns szóhasználat Fülöp Ilona kapcsán. Olyan, mint amikor kihagy a szívünk. Megszűnik a világ, és benne mi is. Csak másodpercekig tart, de a tapasztalat nem múlik el. Minden felülírható. Olvasom az Üzenet folyóiratban Petar Vukov 1999-ben megjelentetett nagyszerű tanulmányát, nézem Fülöp Ilona fényképét, és közben barátkozom a gondolattal, hogy ennyire leegyszerűsödött az élet, ennyire leegyszerűsödött a szavak jelentése, életek, álmok, vágyak, Szabadka első újságírónője, egy amerikás magyar, egy lázadó nő, egy elvágyódó írónő... Annyi minden sűrűsödik ezekbe a szavakba, történelem, eszme-, irodalom- és várostörténet, ami mind elveszíti a sűrűségét és az erejét, és összezsugorodik egyetlen szóba: migráns. Én már nem fogom megtudni, mert bennem Petar Vukov tanulmánya a mérvadó, hogyan lett Fülöp Ilonából migráns, noha kétségkívül az volt, mint ahogyan az Amerikába érkező telepesek is azok voltak, és a dél-amerikai éveket múlató háborús bűnösök is, meg a Spanyolországból elűzött ladinok és az én ükapám is, hiszen a szó pontosan azt jelenti, hogy idegen országba bevándorló, ott letelepedni akaró. Azonban, azonban... Azonban az okok, amelyek migránssá tesznek embereket, egészen különbözőek lehetnek. És ezek a különbözőségek lényegesebbek annál a leírható ténynél, hogy idegen országba bevándorló, ott letelepedni akaró. Riasztó és hamis a szavak egyenruhája minden korban. Jltatft) 9 uveggolyo@magyarszo.rs ÜVEGGOLYÓ VISSZAPILLANTÓ A teknős Sinkovits Péter Anaf, az egyetem biológia szakos professzora magabiztosan, fásult szenvtelenséggel, kimért léptekkel haladt az utcán. Nevetni, de még mosolyogni sem látták soha. - Jó napot! - csatlakozott hozzá Tamás. - Üdvözlöm - mondta Anaf. - Ön a diákom? - Igen. Elsőéves vagyok. - Nem ismerem a diákjaimat. A nagy amfiteátrumban csak imbolygó alakokat látok. - Miért választotta a biológiát? - kérdezte hirtelen Tamás, maga is meglepődve bizalmaskodó bátorságán. Anai menet közben megtörölte a szemüvegét, először, oldalról egy pillantást vetett a mellette haladó diákra. Nem válaszolt. - A biológia igen érdekes tudomány - próbált visszakozni Tamás. - A természettudományok korszakát éljük - tette hozzá. Lassan lépdeltek. Az orvosi egyetem bejáratától betonutak vezettek a fák között meghúzódó épületek felé. Rögtön a vasrácsos kapu mögött egy kisebb, szoba nagyságú helyiségben régi tankönyveket lehetett vásárolni. Itt mindig lézengett néhány diák, az épület előtt többen cigarettáztak. Tamásnak most jó alkalma nyílt elköszönni, de valahogy nem tudta megtenni. A tanár közben mintha meg is feledkezett volna róla. Egykedvűen ballagott, hosszú kabátját lobogtatta a szél, merev arccal csak maga elé nézett a semmibe. Volt benne valami robotszerű. A katedrán szinte mozdulatlanul magyarázott, mindig egyféleképpen fordult a tábla felé és vissza. Óráit időre fejezte be, majd némán távozott. Diákjai soha nem szólították meg, kérdéseket sem tettek fel. Kezdetben néhány fiatal lány mosolyogva ellibegett előtte, de Anaf rájuk sem hederített. - Még negyedóra az előadás kezdetéig - mondta Tamás. - Az ön neve? - Tamás vagyok. - Idegenül hangzik a neve. - Meglehet. - S miért érdekli éppen a biológia? - Szükséges tantárgy az egyetemen - mondta szépítés nélkül Tamás. - Nekem is az - válaszolta Anai. - Szükséges tantárgy. - Most jöjjön be velem a szertárba - tette hozzá kisvártatva. Tamás meglepődött, de a tanárral tartott. A polcokon könyvek, a falakon ábrák, rajzok, az állványokon kitömött madarak, állatok. Az asztalon néhány döglött patkány és egér, a következő óra elengedhetetlen szemléltető kellékeiként. - Hát milyen lehet itt az ember, egerek és patkányok között? - kérdezte Anaf, s először volt némi indulat a hangjában. Szélesre tárta az ablakokat, félrehúzta a függönyöket is. Langyos tavaszi levegő hömpölygött be a szobába. - Patkányok és egerek - mormogta Anaf. - Izmok, idegek, véredények, csontok... Tamás hallgatott. Majd a felfüggesztett képeket nézegette, mintegy lefoglalva magát. - Azon az emberi állkapocs történeti fejlődését láthatja - magyarázta ernyedten Anaf. De az állkapocs nem azért van, mert történetileg kifejlődött, hanem azért, hogy az ember egyen, igyon, beszéljen. Van egy kis pálinkám. Kér? - Igen - mondta Tamás. Fesztelenséget próbált magára erőltetni, de érződött az elfogódottsága. - Ne erőlködjék, fiam! - szólt oda Anai, miközben töltött, majd az egyik poharat Tamás kezébe nyomta. - Hogy is hívják? - Tamás. - Na, igyon, Tamás! - Mindjárt kezdődik az órája - szólt a diák. - Nem tesz semmit! Három évtizede nem késtem egy alkalommal sem. Nem voltam soha betegszabadságon. Az óráimat mindig rendre megtartottam, pontosan a tanmenet szerint. No, igyék még egy pohárra! - Igen, köszönöm! - mondta Tamás. - Tudja, apámnak glambja voltak - folytatta Anaf. - Nagyon sok glambot tartott az öreg. Többféle fajtát. És volt egy teknősünk. Az már igazán érdekelt, tanulmányoztam is. Hogy úgy mondjam, kísérleteket végeztem vele. Lényegében ezzel a teknőssel kúsztam én be a biológiába. No, igyék még, fiam!... A tanteremben feszült várakozás. Aná még soha nem késett. Elmaradna az órája? - ráogatták többen is. Ekkor érkezve sietősen a katedrára lépett. - Elnézést kérek! - fordít a hallgatóság felé. Azután odasétál az első sorhoz, és megállt egy csinos diáklány előtt. - Mi a neve? - kérdezte nyugodtan. - Olga vagyok - felelte az megszeppenve. - Látott már teknőst? - Nem. Azaz ámben. -Nos? - Meg táán egyszer az állatkertben. - Az állatkertben? - Igen. Táán. Nem vagyok benne biztos. Anaf visszasétál a tábla elé. - A tantervtől eltérően ma a teknősökről tartok előadást - mondta jókedvűen. - Akit nem érdekel, elmehet. Aki akar, maradhat. Nem mozdal senki. Néhány perc múlva már aranypáncélú teknősök úsztak a levegőben, a padok között. Ana pedig délcegen állt a tábla előtt, mint egy kamera főrendezője.