Magyar Szó, 2017. szeptember (74. évfolyam, 203-228. szám)
2017-09-04 / 205. szám
2017. szeptember 4. hétfő statszo uveggolyo@magyarszo.rs ÜVEGGOLYÓ |||| X. évf., 35. (472.) szám«A Magyar Szó művelődési melléklete ■ Szerkeszti: Gruik Ibolya Gion Nándor „...MINDENKI MAGASBA EMELTE A KEZÉT, ÉN IS, ÉN AZONBAN CSALÓDOTTAN" Tegnap egy olyan értekezleten vettem részt, ahol kicsit furcsa határozatot hoztunk. A Magyar Írószövetség Választmánya szavazott új tagok fölvételéről, köztük egy immár halott költőről, Guelminó Sándorról. Őt vettük fel elsőnek az írószövetségbe a jelöltek közül, mindenki magasba emelte a kezét, én is, én azonban csalódottan. A többiek leginkább csak a verseit, írásait ismerték, természetes az, hogy rászavaztak, én viszont személyesen is jól ismertem Guelminó Sándort, és ezért elvártam volna, hogy egy ilyen magabiztos és céltudatos ember még sokáig életben maradjon. Kezdő újságíró volt, amikor évtizedekkel ezelőtt először találkoztam vele, már első írásaiból lehetett látni, hogy jeles művelője lesz ennek a nehéz szakmának. Az is lett. Nemcsak íráskészségével, hanem sokoldalúságával is. A sporttól a külpolitikáig szinte mindenről szakavatottan tudott szólni, és főleg írni. Biztonsággal mozgott a történések és a betűk világában. Magánéletében is. Szép termetű, jóképű fiú volt, szerették a lányok, irigyeltük emiatt, szép lányt vett el feleségül, házasságában okos fiút nevelt föl. Magabiztosságát kissé eltúlzottnak éreztem, amikor kiderült, hogy az irodalomban is maradandót akar alkotni. Aztán mégis megcsinálta. Nem állítom, hogy csupa remekművek kerültek ki a kezeiből, de jó verseket írt, melyek olvastán egyhangúlag választották be a magyar írók többé-kevésbé hivatalos társaságába, mégpedig azok, akik emberként alig vagy sehogyan sem ismerték. Én ismertem barátként is. Olyan barátként, akivel nem kellett naponta értekezni ahhoz, hogy tudjuk: bármikor számíthatunk rá, írásaira is számíthattunk. Éppen ezért szavaztam csalódottan a választmányi ülésen. Tudom, hogy szeretett élni, és élni akart, nem tehet róla, hogy megállt a szíve. Az ember azonban becsapottnak érzi magát, ha elmegy valaki, akit megbecsült és kedvelt, vagy éppen szeretett. Sokan érezzük ezt, akik eljöttünk a temetésére, meg azok is, akik messziről temetik. Guelminó Sándornak még élni kellett volna... De mást ilyenkor nem lehet mondani: Nyugodjék békében! „...AZ IGAZGATÓTÓL SZERETNÉNK ELBÚCSÚZNI" Mi, akik az Újvidéki Színházból jöttünk ide, az igazgatótól szeretnénk elbúcsúzni. Túl korán hagyott itt bennünket. Éppen ezért, amikor most másokkal együtt őszintén gyászolunk, kicsit zavarban is vagyunk. Mert ilyenkor nem értjük egészen ezt a világot, amelyből korán, nagyon korán eltávozhat valaki, akire még olyan sokáig számítani akartunk, akire egyszerűen mindig szükségünk volt. És Németh P. István, az igazgató mégis elment. Itt hagyott bennünket tanácstalanul toporogni, mondjuk már-már szemrehányóan, mert talán azt is be kellene vallani, hogy itt ezen a temetésen valamelyest magunkat is sajnáljuk, érezzük, hogy szegényebbek lettünk. Az igazgató elment. Színházunk folyosóin láttam sírni embereket, amikor megtudták, hogy gyógyíthatatlan beteg, és láttam őket sírni akkor is, amikor halálhíre megérkezett. Ezek az emberek tudták, hogy kit siratnak. Valakit, akit tíz éven át követtek, mert érdemesnek látták követni. És közben színházat csináltak Németh P. István vezetésével. Méghozzá itt, ezen a tájon, ahol a színházak igazán nem tartoznak a legközkedveltebb és legnépszerűbb intézmények közé. Megérte. Szép lassan felnőtt egy kis színház, amelynek neve összeforrt első igazgatója nevével, és ez a kettős név idővel rangot is kezdett jelenteni, így volt ez igazságos, így volt ez rendjén. Az igazgatónak már ezért sem lett volna szabad még elmennie - mondogatjuk még egyszer, talán oktalan szemrehányással. Tíz év nem sok idő, és nincs szándékunkban kisajátítani Németh P. István emlékét, egyszerűen csak osztozni szeretnénk hozzátartozói és sok-sok barátja fájdalmában, de azért engedtessék meg nekünk, hogy színházunk első tíz esztendejét nagyrészt éppen az eltávozott igazgató miatt a szokásosnál nagyobb betűkkel írjuk be az évkönyvekbe. A legendákhoz viszont nem kell engedély. Ez a műfaj leginkább önmagától születik, színesedik és terjed, olyan emberekről, akik egyéniségükkel, tetteikkel alapot adtak ehhez. Az az érzésem, hogy születőben van az Újvidéki Színház első igazi legendája. Hőse Németh P. István. Akinek koporsójánál most tehetetlenül és ügyetlenül álldogálunk, és leginkább a szokványos közhelyeket ismételgetjük, hogy nyugodjék békében, és hogy emlékét örökké megőrizzük. De ezt komolyan és őszintén mondjuk, igazgató. „AZ IGAZI SZÍNHÁZIGAZGATÓ..." Az igazi színházigazgató Németh P. István volt, mert ő szerette a színházat, annyira szerette, hogy még engem is rá tudott beszélni, hogy lépjek az örökébe. Ma sem értem, hogy ez hogyan sikerült neki. Úgy mentem el a beszélgetésre, hogy kurtán és ridegen elutasítom a javaslatát, azután úgy jöttem el, hogy immár én lettem az Újvidéki Színház második igazgatója. Csodálkoztam magamon, meg mások is csodálkoztak, akik tudták, hogy elődömmel ellentétben én soha nem szerettem a színházat. De hát ha már egyszer rábólintottam, kissé rosszkedvűen ugyan, de nekivágtam a munkának. Köztudott, hogy akkor kellett épületet szerezni az albérletben, eléggé koszos albérletben tengődő, de egyébként jó előadásokat produkáló színháznak. Fárasztó tevékenység volt, sok előszobázással járt, bájolognom kellett olyan politikusokkal, akiknek azelőtt csak félvállról köszöntem, vagy úgy sem, de a rámenősséget is megengedhettem magamnak, nagy baj nem érhetett, legfeljebb kirúghattak volna, amit én alig vártam, mert utáltam a posztomat. Nem rúgtak ki, meglett az épület, kettő is egyszerre. Akkor rövid időre belelkesedtem. Elkezdtem számolgatni, és azt hittem, hogy nagyon logikusan kalkulálok. Újvidéken él a vajdasági magyar értelmiségiek színe-java - mondogattam magamnak, ott van a Magyar Tanszék, a Forum Lap- és Könyvkiadó, a Rádió, a Televízió, az iskolákkal, tanárokkal és diákokkal, meg persze a munkásosztály is. Szóval pezsgő és nyüzsgő szellemi életet képzeltem magam elé a szép színházban. Aztán gyorsan kiderült, hogy értelmiségünk színe-javából viszonylag kevesen jönnek az előadásokra, a munkásosztály is meglehetősen közömbösen viselkedett, a diákokat időnként beterelték hozzánk, de ők sem látszottak mindig boldognak. Pedig mi igyekeztünk terjeszteni a magyar nyelvű kultúrát, nem is akármilyen színvonalon, a falakat is tisztára meszeltük, és új, kényelmes székeket raktunk a nézőtérre. A nézőtér többnyire mégis üres maradt. Megdöbbentett ez a szellemi vagy nemzeti petyhüdtség, szépen kihátráltam hatalmas igazgatói irodámból, a színházat mint intézményt továbbra sem szerettem, mesterkélt művi világ volt az nekem, az ott dolgozó embereket azonban megkedveltem, őket sajnáltam otthagyni, később távolabbról sajnálkozva figyeltem kínlódásukat, így egészen távol, egy íróasztal mögül azt remélem, hogy eltúlzom egykori viszolygásomat, és hogy az ott maradottak nem csupán üresben dolgoznak. * Az író halálának 15. évfordulóján Gion Nándorné szíves hozzájárulásával gép-, illetve kéziratból közli korábban publikálatlan írásait Kurcz Ádám István. Írókról, barátaimról 2. Dormán László Gion Nándor 1 A gépiraton áll: „Guelmino Sándor koporsójánál, Budapest, 1997. április 18.” V Éjfél lesz, ájultan pihen a föld és álma édes, álma mély, a dolgos ember párnájára dőlt, sötét az éj. Kosztolányi Dezső: Szeptemberben Requiem rovattársaimért Bordás Győző Tudom, hogy a mostani helyesírás szerint e cím első szavát leegyszerűsítve kellene írnom, de engedtessék meg, hogy ezúttal maradjak a régies, latinos írásmódjánál. Mert a búcsúhoz ez jobban illik. És most arra kényszerülök, miután halálhírének vétele után, a napokban olvasom: Szentendrén eltemették a nyolcvanötödik évében elhunyt Burány Nándort, nekem itt, a lapunknál első szerkesztőmet. Amikor 1971 júniusában, huszonhárom évesen a Magyar Szó művelődési rovatához kerültem, ő volt a rovatvezető; a szerkesztői asztalt pedig szinte minden hétfőn reggel nyolckor a rovatmegbeszélésen a következők ülték körül: Vukovics Géza (1928-2007) főszerkesztő, zeneszakértő, Ács József (1914-1990) festő, képzőművészeti kritikus, Fehér Ferenc (1928-1989) költő, irodalmár, Gerold László (1940-2016) színházi kritikus, Ládi István (1932-2000) filmkritikus, Szűcs Imre (1935-1991) költő, oktatásfelelős, rádiókritikus. Csapat a javából, s én egy ideig a művelődési események mindenese, de már akkor a tévé művelődési adásainak bírálójaként írtam - nemegyszer kritikai éllel - észrevételeimet. Volt kitől és mit tanulnom: túlkapások és kellő mértéktartás, az esztétikai értékek keresésének tekintetében is. Vukovics Géza már akkor komoly tekintélyt szerzett magának többek között az 1961-ben indított Kilátó című irodalmi és kulturális, majd a Szivárvány (1978-1980) magazinjellegű melléklet elindításával és szerkesztésével, valamint Varázsszem címen állandó olvasmányos tárcarovatot is tartott, amelyből - jóval később - 1988-ban kötetét is megszerkeszthettem. Ezenkívül Kalapis Zoltánnal (1928-2005, írjuk ide az ő évszámait is, hiszen kitűnő művelődéstörténészként ugyancsak a Magyar Szó írógárdájához tartozott) megszerkesztették a máig is egyetlen, de nagyon is használható vajdasági magyar Újságírók kézikönyvét (1989). Örültem annak a felkérésnek is, hogy a Faragó Kornélia megálmodta A 28-as nemzedék című, 2013-ban megjelent kötetben én vázolhattam föl Vukovics Géza értelmiségi portréját. Burány Nándor már akkor többkötetes szerző volt, versekkel indult, mint sokan, de a prózában találta meg igazi hangját, s már túl volt egy szociografikus könyvön, amikor megírta a szülővárosa mozaikkockáiból épített Összeroppanás (1968) című regényét, amely azonban mintegy bevezetője volt a gyors egymásutánban megjelent Csőd és Különszoba regényeinek később is termékeny novella- és regényíró. Bizonyíték, hogy öt, történelmi múltat idéző regénye is megjelent, s ezeket kell a jelentősebbek közé sorolnunk Ács József országos hírű festőként 1956 és 80 között a Magyar Szónak nemcsak állandó képzőművészeti kritikusa, hanem az első művésztelepek (Zenta, Topolya, Óbecse, Écska) alapítója is, szinte minden jelentős képzőművészeti esemény szervezője, résztvevője. A hatvanas évek végén ő indította be napilapunkban a Képzőművészeti Levelezőiskolát, amellyel számos vajdasági fiatal képzőművészt fedezett föl. A róla szóló képzőművészeti monográfia 1986-ban jelent meg. Lapunk viszont több száz kritikáját őrzi, s nem utolsósorban a Velencei Biennáléról évtizedeken át rendszeresen tudósított, mintegy utat mutatva, merre tart Európa, vagy akár a világ képzőművészete. Fehér Ferenc költői és műfordítói munkásságát harmincnál is több kötet őrzi, Bori Imre viszont külön monográfiában méltatta költészete esztétikai értékeit. Ellenben több publicisztikai kötete éppen a lapunkban közölt lírai jegyzeteiből, riportjaiból, naplójegyzeteiből, esszéiből állt össze. Csak három ezek közül: Hazavezérlő csillagok (1970), Egyazon ég alatt (1984), A vállalt világ (1988). Talán ide kívánkozik az a meglátás is, hogy a művelődési rovaton a legnagyobb újságírói alázattal végzett mindennapi munkákat is, a hírek megírásától vagy fordításától kezdve a terepezésig és az értekezletekről való tudósításig. Bár csak nyolc évet töltött Gerold László hivatásos színikritikusként lapunknál, mert 1972-től kezdve egyetemi tanárként oktatott a Magyar Tanszéken, de mindvégig hű maradt a Magyar Szóhoz, s alig vagy talán nem is volt olyan szabadkai vagy újvidéki magyar színházi előadás, amelyről ne mondott volna véleményt. De nemcsak a két magyar színház életét, előadásait követte, hanem a vajdasági színházakon túl az országos és nemzetközi színházi szemléket nemegyszer zsűritagként is, de számos magyarországi színházi fesztiválról is beszámolt, s így a magyarországi színházi szakma is számon tartotta. Több tíz színházi és irodalomtörténeti, kritikai kötete jelent meg, de egyszemélyes szerzője lett a 2001-ben, majd bővítve és kiegészítve 2016-ban is megjelent, impozáns méretű, majd’ egy évszázadot felölelő Jugoszláviai(majd) vajdasági magyar irodalmi lexikonnak. Még a hatvanas években is a filmnek akkora jelentősége volt művelődési életünkben, hogy lapunk számára a legtermészetesebb volt hivatásos filmkritikust foglalkoztatni. Ládi István 1960-tól harminchárom éven át végezte ezt a feladatot, imponáló magabiztonssággal és szakmai szinten. Állandó belépője volt az újvidéki mozikba, amelyek tulajdonképpen minden az országban forgalmazott filmet bemutattak, de minden évben ott volt a cannes-i és a berlini fesztiválon, s természetesen a belgrádi FEST-eken is. Filmvilág címmel évtizeden keresztül rovatot vezetett a Magyar Szóban. Filmkritikáinak válogatása Mozihétköznapok címmel 1990-ben jelent meg kötetben. Szűcs Imre neve is elsősorban költőként került a köztudatba, de lapunknál elsősorban oktatási felelősként dolgozott. Nem volt könnyű küzdelme a sokszor merev s a nemzetiségi iskoláztatás iránt nem kellően érzékeny oktatáspolitikusokkal szemben. De kitartó volt, állta a sokszor indokolatlan külső bírálatokat. Mindezt költészetével és műfordítói munkájával igyekezett feledtetni, s azzal, hogy a Jó Pajtás irodalmi rovatát is szerkesztette. 2011 óta szülőhelyén, Udvarnokon, az ő nevével fémjelzett tartományi versmondó versenyt rendeznek Egykor legfiatalabbikként, immáron magamra maradva, e kultúránkért küzdő - ahogyan Vukovics Géza fogalmazott - rovatosokra csak tisztelettel tudok gondolni. Rátok, az engem is felkaroló mindnyájatokra. Vigaszként: hála a mai digitalizált technikának, minden leírt és megjelent szavatok (szavunk) s minden újságírói műfajunk „termékei”, nemcsak bonyolult könyvtári kutatások révén, hanem némi számítógépes kattintásokkal is sok éven keresztül elővarázsolható lesz, mintegy bizonyítva: (talán) nem dolgoztatok, dolgoztunk teljesen hiába.