Magyar Szó, 2017. szeptember (74. évfolyam, 203-228. szám)

2017-09-04 / 205. szám

2017. szeptember 4. hétfő statszo uveggolyo@magyarszo.rs ÜVEGGOLYÓ |||| X. évf., 35. (472.) szám«A Magyar Szó művelődési melléklete ■ Szerkeszti: Gruik Ibolya Gion Nándor „...MINDENKI MAGASBA EMELTE A KEZÉT, ÉN IS, ÉN AZONBAN CSALÓDOTTAN"­ Tegnap egy olyan értekezleten vet­tem részt, ahol kicsit furcsa határozatot hoztunk. A Magyar Írószövetség Vá­lasztmánya szavazott új tagok fölvételé­ről, köztük egy immár halott költőről, Guelminó Sándorról. Őt vettük fel el­sőnek az írószövetségbe a jelöltek közül, mindenki magasba emelte a kezét, én is, én azonban csalódottan. A többiek leg­inkább csak a verseit, írásait ismerték, természetes az, hogy rászavaztak, én viszont személyesen is jól ismertem Gu­elminó Sándort, és ezért elvártam volna, hogy egy ilyen magabiztos és céltudatos ember még sokáig életben maradjon. Kezdő újságíró volt, amikor évtize­dekkel ezelőtt először találkoztam vele, már első írásaiból lehetett látni, hogy jeles művelője lesz ennek a nehéz szak­mának. Az is lett. Nemcsak íráskész­ségével, hanem sokoldalúságával is. A sporttól a külpolitikáig szinte mindenről szakavatottan tudott szólni, és főleg írni. Biztonsággal mozgott a történések és a betűk világában. Magánéletében is. Szép termetű, jóképű fiú volt, szerették a lá­nyok, irigyeltük emiatt, szép lányt vett el feleségül, házasságában okos fiút nevelt föl. Magabiztosságát kissé eltúlzottnak éreztem, amikor kiderült, hogy az iro­dalomban is maradandót akar alkotni. Aztán mégis megcsinálta. Nem állítom, hogy csupa remekművek kerültek ki a kezeiből, de jó verseket írt, melyek ol­vastán egyhangúlag választották be a magyar írók többé-kevésbé hivatalos társaságába, mégpedig azok, akik em­berként alig vagy sehogyan sem ismer­ték. Én ismertem barátként is. Olyan barátként, akivel nem kellett naponta értekezni ahhoz, hogy tudjuk: bármikor számíthatunk rá, írásaira is számíthat­tunk. Éppen ezért szavaztam csalódot­tan a választmányi ülésen. Tudom, hogy szeretett élni, és élni akart, nem tehet róla, hogy megállt a szíve. Az ember azonban becsapottnak érzi magát, ha elmegy valaki, akit meg­becsült és kedvelt, vagy éppen szeretett. Sokan érezzük ezt, akik eljöttünk a te­metésére, meg azok is, akik messziről temetik. Guelminó Sándornak még élni kellett volna... De mást ilyenkor nem le­het mondani: Nyugodjék békében! „...AZ IGAZGATÓTÓL SZERETNÉNK ELBÚCSÚZNI" Mi, akik az Újvidéki Színházból jöt­tünk ide, az igazgatótól szeretnénk elbú­csúzni. Túl korán hagyott itt bennünket. Éppen ezért, amikor most másokkal együtt őszintén gyászolunk, kicsit za­varban is vagyunk. Mert ilyenkor nem értjük egészen ezt a világot, amelyből korán, nagyon korán eltávozhat valaki, akire még olyan sokáig számítani akar­tunk, akire egyszerűen mindig szüksé­günk volt. És Németh P. István, az igazgató mégis elment. Itt hagyott bennünket tanácsta­lanul toporogni, mondjuk már-már szemrehányóan, mert talán azt is be kellene vallani, hogy itt ezen a temeté­sen valamelyest magunkat is sajnáljuk, érezzük, hogy szegényebbek lettünk. Az igazgató elment. Színházunk folyosóin láttam sírni embereket, amikor megtudták, hogy gyógyíthatatlan beteg, és láttam őket sírni akkor is, amikor halálhíre megér­kezett. Ezek az emberek tudták, hogy kit siratnak. Valakit, akit tíz éven át követtek, mert érdemesnek látták kö­vetni. És közben színházat csináltak Németh P. István vezetésével. Méghoz­zá itt, ezen a tájon, ahol a színházak igazán nem tartoznak a legközkedvel­tebb és legnépszerűbb intézmények közé. Megérte. Szép lassan felnőtt egy kis színház, amelynek neve összeforrt első igazgatója nevével, és ez a kettős név idővel rangot is kezdett jelenteni, így volt ez igazságos, így volt ez rend­jén. Az igazgatónak már ezért sem lett volna szabad még elmennie - mon­dogatjuk még egyszer, talán oktalan szemrehányással. Tíz év nem sok idő, és nincs szándé­kunkban kisajátítani Németh P. István emlékét, egyszerűen csak osztozni sze­retnénk hozzátartozói és sok-sok barátja fájdalmában, de azért engedtessék meg nekünk, hogy színházunk első tíz esz­tendejét nagyrészt éppen az eltávozott igazgató miatt a szokásosnál nagyobb betűkkel írjuk be az évkönyvekbe. A legendákhoz viszont nem kell engedély. Ez a műfaj leginkább ön­magától születik, színesedik és terjed, olyan emberekről, akik egyéniségük­kel, tetteikkel alapot adtak ehhez. Az az érzésem, hogy születőben van az Újvidéki Színház első igazi legendája. Hőse Németh P. István. Akinek kopor­sójánál most tehetetlenül és ügyetlenül álldogálunk, és leginkább a szokvá­nyos közhelyeket ismételgetjük, hogy nyugodjék békében, és hogy emlékét örökké megőrizzük. De ezt komolyan és őszintén mondjuk, igazgató. „AZ IGAZI SZÍNHÁZIGAZGATÓ..." Az igazi színházigazgató Németh P. István volt, mert ő szerette a szín­házat, annyira szerette, hogy még en­gem is rá tudott beszélni, hogy lépjek az örökébe. Ma sem értem, hogy ez hogyan sikerült neki. Úgy mentem el a beszélgetésre, hogy kurtán és ri­degen elutasítom a javaslatát, azután úgy jöttem el, hogy immár én lettem az Újvidéki Színház második igazga­tója. Csodálkoztam magamon, meg mások is csodálkoztak, akik tudták, hogy elődömmel ellentétben én soha nem szerettem a színházat. De hát ha már egyszer rábólintottam, kissé rosszkedvűen ugyan, de nekivágtam a munkának. Köztudott, hogy akkor kellett épületet szerezni az albérletben, eléggé koszos albérletben tengődő, de egyébként jó előadásokat produkáló színháznak. Fárasztó tevékenység volt, sok előszobázással járt, bájolognom kellett olyan politikusokkal, akiknek azelőtt csak félvállról köszöntem, vagy úgy sem, de a rámenősséget is megen­gedhettem magamnak, nagy baj nem érhetett, legfeljebb kirúghattak volna, amit én alig vártam, mert utáltam a posztomat. Nem rúgtak ki, meglett az épület, kettő is egyszerre. Akkor rövid időre belelkesedtem. Elkezdtem számolgatni, és azt hittem, hogy nagyon logikusan kalkulálok. Újvidéken él a vajdasági magyar ér­telmiségiek színe-java - mondogattam magamnak­­, ott van a Magyar Tan­szék, a Forum Lap- és Könyvkiadó, a Rádió, a Televízió, az iskolákkal, tanárokkal és diákokkal, meg persze a munkásosztály is. Szóval pezsgő és nyüzsgő szellemi életet képzeltem magam elé a szép színházban. Aztán gyorsan kiderült, hogy értelmiségünk színe-javából viszonylag kevesen jön­nek az előadásokra, a munkásosztály is meglehetősen közömbösen viselke­dett, a diákokat időnként beterelték hozzánk, de ők sem látszottak mindig boldognak. Pedig mi igyekeztünk ter­jeszteni a magyar nyelvű kultúrát, nem is akármilyen színvonalon, a falakat is tisztára meszeltük, és új, kényelmes székeket raktunk a nézőtérre. A néző­tér többnyire mégis üres maradt. Megdöbbentett ez a szellemi vagy nemzeti petyhüdtség, szépen kihát­ráltam hatalmas igazgatói irodámból, a színházat mint intézményt továbbra sem szerettem, mesterkélt­ művi világ volt az nekem, az ott dolgozó embere­ket azonban megkedveltem, őket saj­náltam otthagyni, később távolabbról sajnálkozva figyeltem kínlódásukat, így egészen távol, egy íróasztal mögül azt remélem, hogy eltúlzom egykori viszolygásomat, és hogy az ott maradottak nem csupán üresben dol­goznak. * Az író halálának 15. évfordulóján Gion Nándorné szíves hozzájárulásá­val gép-, illetve kéziratból közli koráb­ban publikálatlan írásait Kurcz Ádám István. Írókról, barátaimról 2. Dormán László Gion Nándor 1 A gépiraton áll: „Guelmino Sándor koporsójánál, Budapest, 1997. április 18.” V Éjfél lesz, ájultan pihen a föld és álma édes, álma mély, a dolgos ember párnájára dőlt, sötét az éj. Kosztolányi Dezső: Szeptemberben Requiem rovattársaimért Bordás Győző Tudom, hogy a mostani helyesírás szerint e cím első szavát leegyszerűsítve kellene írnom, de engedtessék meg, hogy ezúttal maradjak a régies, latinos írásmódjánál. Mert a búcsúhoz ez jobban illik. És most arra kényszerülök, miután halálhírének vétele után, a napokban olvasom: Szentendrén eltemették a nyolcvanötödik évében elhunyt Burány Nándort, nekem itt, a lapunknál első szerkesztőmet. Amikor 1971 júniusában, huszonhárom évesen a Magyar Szó művelődési ro­vatához kerültem, ő­ volt a rovatvezető; a szerkesztői asztalt pedig szinte minden hétfőn reggel nyolckor a rovatmegbeszélésen a következők ülték körül: Vukovics Géza (1928-2007) főszerkesztő, zeneszakértő, Ács József (1914-1990) festő, kép­zőművészeti kritikus, Fehér Ferenc (1928-1989) költő, irodalmár, Gerold László (1940-2016) színházi kritikus, Ládi István (1932-2000) filmkritikus, Szűcs Imre (1935-1991) költő, oktatásfelelős, rádiókritikus. Csapat a javából, s én egy ideig a művelődési események mindenese, de már akkor a tévé művelődési adásainak bírá­lójaként írtam - nemegyszer kritikai éllel - észrevételeimet. Volt kitől és mit tanul­nom: túlkapások és kellő mértéktartás, az esztétikai értékek keresésének tekintetében is. Vukovics Géza már akkor komoly tekintélyt szerzett magának többek között az 1961-ben indított Kilátó című irodalmi és kulturális, majd a Szivárvány (1978-1980) magazinjellegű melléklet elindításával és szerkesztésével, valamint Varázsszem cí­men állandó olvasmányos tárcarovatot is tartott, amelyből - jóval később - 1988-ban kötetét is megszerkeszthettem. Ezenkívül Kalapis Zoltánnal (1928-2005, írjuk ide az ő évszámait is, hiszen kitűnő művelődéstörténészként ugyancsak a Magyar Szó írógárdájához tartozott) megszerkesztették a máig is egyetlen, de nagyon is használ­ható vajdasági magyar Újságírók kézikönyvét (1989). Örültem annak a felkérésnek is, hogy a Faragó Kornélia megálmodta A 28-as nemzedék című, 2013-ban megjelent kötetben én vázolhattam föl Vukovics Géza értelmiségi portréját. Burány Nándor már akkor többkötetes szerző volt, versekkel indult, mint sokan, de a prózában találta meg igazi hangját, s már túl volt egy szociografikus könyvön, amikor megírta a szülővárosa mozaikkockáiból épített Összeroppanás (1968) című regényét, amely azonban mintegy bevezetője volt a gyors egymásutánban megjelent Csőd és Különszoba regényeinek később is termékeny novella- és regényíró. Bizo­nyíték, hogy öt, történelmi múltat idéző regénye is megjelent, s ezeket kell a jelentő­sebbek közé sorolnunk Ács József országos hírű festőként 1956 és 80 között a Magyar Szónak nemcsak állandó képzőművészeti kritikusa, hanem az első művésztelepek (Zenta, Topolya, Óbecse, Écska) alapítója is, szinte minden jelentős képzőművészeti esemény szer­vezője, résztvevője. A hatvanas évek végén ő indította be napilapunkban a Képző­­művészeti Levelezőiskolát, amellyel számos vajdasági fiatal képzőművészt fedezett föl. A róla szóló képzőművészeti monográfia 1986-ban jelent meg. Lapunk viszont több száz kritikáját őrzi, s nem utolsósorban a Velencei Biennáléról évtizedeken át rendszeresen tudósított, mintegy utat mutatva, merre tart Európa, vagy akár a világ képzőművészete. Fehér Ferenc költői és műfordítói munkásságát harmincnál is több kötet őrzi, Bori Imre viszont külön monográfiában méltatta költészete esztétikai értékeit. El­lenben több publicisztikai kötete éppen a lapunkban közölt lírai jegyzeteiből, riport­jaiból, naplójegyzeteiből, esszéiből állt össze. Csak három ezek közül: Hazavezérlő csillagok (1970), Egyazon ég alatt (1984), A vállalt világ (1988). Talán ide kívánkozik az a meglátás is, hogy a művelődési rovaton a legnagyobb újságírói alázattal végzett mindennapi munkákat is, a hírek megírásától vagy fordításától kezdve a terepezésig és az értekezletekről való tudósításig. Bár csak nyolc évet töltött Gerold László hivatásos színikritikusként lapunknál, mert 1972-től kezdve egyetemi tanárként oktatott a Magyar Tanszéken, de mindvé­gig hű maradt a Magyar Szóhoz, s alig vagy talán nem is volt olyan szabadkai vagy új­vidéki magyar színházi előadás, amelyről ne mondott volna véleményt. De nemcsak a két magyar színház életét, előadásait követte, hanem a vajdasági színházakon túl az országos és nemzetközi színházi szemléket nemegyszer zsűritagként is, de számos magyarországi színházi fesztiválról is beszámolt, s így a magyarországi színházi szak­ma is számon tartotta. Több tíz színházi és irodalomtörténeti, kritikai kötete jelent meg, de egyszemélyes szerzője lett a 2001-ben, majd bővítve és kiegészítve 2016-ban is megjelent, impozáns méretű, majd’ egy évszázadot felölelő Jugoszláviai(majd) vaj­dasági magyar irodalmi lexikonnak. Még a hatvanas években is a filmnek akkora jelentősége volt művelődési életünk­ben, hogy lapunk számára a legtermészetesebb volt hivatásos filmkritikust foglalkoz­tatni. Ládi István 1960-tól harminchárom éven át végezte ezt a feladatot, imponáló magabiztonssággal és szakmai szinten. Állandó belépője volt az újvidéki mozikba, amelyek tulajdonképpen minden az országban forgalmazott filmet bemutattak, de minden évben ott volt a cannes-i és a berlini fesztiválon, s természetesen a belgrádi FEST-eken is. Filmvilág címmel évtizeden keresztül rovatot vezetett a Magyar Szóban. Filmkritikáinak válogatása Mozihétköznapok címmel 1990-ben jelent meg kötetben. Szűcs Imre neve is elsősorban költőként került a köztudatba, de lapunknál első­sorban oktatási felelősként dolgozott. Nem volt könnyű küzdelme a sokszor merev s a nemzetiségi iskoláztatás iránt nem kellően érzékeny oktatáspolitikusokkal szemben. De kitartó volt, állta a sokszor indokolatlan külső bírálatokat. Mindezt költészeté­vel és műfordítói munkájával igyekezett feledtetni, s azzal, hogy a Jó Pajtás irodalmi rovatát is szerkesztette. 2011 óta szülőhelyén, Udvarnokon, az ő nevével fémjelzett tartományi versmondó versenyt rendeznek Egykor legfiatalabbikként, immáron magamra maradva, e kultúránkért küzdő - ahogyan Vukovics Géza fogalmazott - rovatosokra csak tisztelettel tudok gondol­ni. Rátok, az engem is felkaroló mindnyájatokra. Vigaszként: hála a mai digitalizált technikának, minden leírt és megjelent szavatok (szavunk) s minden újságírói műfa­junk „termékei”, nemcsak bonyolult könyvtári kutatások révén, hanem némi számí­tógépes kattintásokkal is sok éven keresztül elővarázsolható lesz, mintegy bizonyítva: (talán) nem dolgoztatok, dolgoztunk teljesen hiába.

Next