Magyar Szó, 2018. november (75. évfolyam, 255-280. szám)

2018-11-17 / 269. szám

Es HÉTVÉGE hetvege@magyarszo.rs­utatSzó 2018. november 17– 18., szombat-vasárnap Az itt kapott szellemi tőke a nagyvilágban fél siker! Találkozás Dér Henriettával és Bencsik Tamarával Megyeri Lajos szabadkai stúdiójában Farkas Zsuzsa Tizenöt­ év elteltével is olyan tisztelet­tel állnak ők ketten a Tanár Úr előtt, mint annak idején, általános iskolás és közép­­iskolás korukban, amikor hozzá jártak éneket, művészetet s nem utolsósorban emberséget tanulni. Ínséges, háborús idők jártak, s ingyen foglalkozott velük, mert tehetséget, szorgalmat és bátorsá­got látott bennük. Tizenhárom-tizen­­négy éves korukban már önálló CD-t készített a számukra a saját költségén, elvitte őket budapesti föllépésekre, s zeneszerzőként a zene- és énekművészet valamennyi ágába bepillantást nyújtott számukra. Elfeledett, gyönyörű magyar slágereket, musical-betéteket, sőt opera­áriákat is betanított velük, az ő és Rákity Éva tanárnő kíséretében nagy sikerrel adták elő őket Szabadka és más helysé­gek hangversenytermeiben. Az általános trendtől eltérően, az anyanyelvünkön, Henit, amikor titokban benevezett az első Megasztárra, elkísérte a válogató versenyre Budapestre (végül kilencedik lett, s csak azért nem jobb, mert akkor még a vajdaságiak nem szavazhattak), Tamara a tízezer jelentkező közül beke­rült az első tízbe, és az ötödik helyet szerezte meg. Megyeri Lajos bemutatta Henit Szinetár Miklósnak, Tamarát aján­lotta a Balkán Expressznek és így tovább, és így tovább... Mígnem ma mindketten elmondhatják magukról, hogy teljesült az álmuk! Azt csinálják, amit szenve­délyesen szeretnek, s mindkettőjük csillaga egyre fényesebben ragyog. Most emlékidézésre jöttek össze az indulásuk helyszínén, Megyeri Lajos zeneszerző szabadkai stúdiójában. Ezt az alkalmat használtuk ki arra, hogy megkérjük őket, számoljanak be az életük alakulá­sáról. Bencsik Tamara a németországi Ulmból, Dér Henrietta pedig Buda­pestről érkezett haza egy-két napos látogatásra. Egyszerűek, természetesek, póztalanok. És ragyog a szemük. Heni (miközben kávéscsészékkel teli tálcát egyensúlyoz briliáns tökéle­tességgel a kezében): Mi nem akarunk extravagánsak lenni. Nekünk erre nincs szükségünk. Van annyi önbizal­munk a múltunkból adódóan, hogy ne ilyesmivel akarjuk felhívni magunkra a figyelmet. Amit elértünk, azt a tehetsé­günkkel, szorgalmunkkal értük el, nincs szükségünk plusz manírokra ahhoz, hogy kitűnjünk a színpadon. Ha mi kimegyünk akár papagájsmink nélkül, egyszerű ruhában, akkor is robbantunk nagyot... Azoknak van szükségük extra­vagáns külsőre, akiknek nincs meg az a fajta erős jellemük, mint nekünk. És erre nagyon büszkék vagyunk. ■ Mi az, amit innen vittetek maga­tokkal, kisebbségi magyarként Buda­pestre? Tamara: Az alázat. És hogy nem felejtettük el, hogy honnan indultunk. Heni: Az, hogy kisebbségi magyar­ként szocializálódtam, erőt adott, lendületet, hogy most ott állhassak, ahol vagyok. Mások, akik itt vannak, régi barátok, cimborák, látom, mennyire tehetségesek, de nem mernek lépni. Az volna a jó persze, ha itthon is megvolná­nak a lehetőségek a kiugrásra, de sajnos nincsenek meg! Ahol lehetőség van, ott kell merítkezni. ■ Innen vittétek magatokkal, ugye, a szellemi tőkét. A Megyeri-féle stúdióban bekerültetek a minőségi zene világába. Amire aztán támaszkodhattok. Mindketten. Pontosan így van. Nekünk szerencsénk volt, hogy már eleve egy olyan közegbe csöppentünk bele, ahol adott volt egy minőség, életfelfogás, kultú­ra, amit a Tanár Úr és Rákity Éva tanárnő közvetített nekünk. Innen építkeztünk. Rengeteget köszönhetünk a Tanár Úrnak, aki a többi között élesztgette bennünk a nemzeti öntudatot, rámutatva a nagy magyar zeneszerzők meseszép alkotásai­ra. És büszke vagyok arra, hogy vajdasá­gi magyar vagyok Nem csak egyszerűen magyar. ■ Miben különbözik a vajdasági magyar a többitől? Heni: Nagyon büszke, nagyon konok, nagyon önérzetes, kitartó, céltudatos. Tamarával együtt nagyon erős jellemek vagyunk Amennyire hátráltató ténye­ző lehet adott esetben a konokságunk, büszkeségünk, hogy csak azért se kérünk segítséget, annyira jó is, mert mi tudunk küzdeni, ha van miért. ■ Szinetár Miklós biztatása ellenére te, Heni, mégsem musicalre iratkoztál be, hanem kommunikáció-média szakos diplomát szereztél a régi közgazdasági, azaz a Corvinus Egyetemen, közéle­ti kommunikátor vagy, aztán pedig megszerezted a politológusi oklevelet is. Heni: Folyamatosan tanultam és énekeltem is. Úgy gondolom, ha nem dolgoztam volna a tanulás mellett, akkor lehet, hogy nem zárok summa cum laudé­­val egyik egyetemen sem. Szeretek tanulni nagyon. Akkor teljesítek maximumot, ha teher alatt vagyok. ■ Tamara sem hagyta magát! Tamara: Én mélyponton voltam! Meghaltak a szüleim. Nekem ez volt a legnagyobb csapás az életemben. De azt gondolom, hogy most ez az utóbbi 6-7 év próbálja kompenzálni azt, hogy anyuék nincsenek mellettem, mert olyan dolgo­kat láthatok és tapasztalhatok, amit sokan nem mondhatnak el magukról. Olyan helyeken léphetek fel, olyan emberekkel állhatok egy színpadon, amiről régen csak álmodozhattam. ■ Például kikkel? - Chaka Channal például (előzene­­kara voltunk) és nagyon sok vaághí­­rű fekete énekessel énekelhetek, akik Amerikából érkeznek... Olyan nagy művészekkel, hogy nem is értem, mit keresnek Németországban. Dubaiban voltam fellépni, három hete pedig Monte Carlóban énekeltem, a foci-viágbajnok­­ságnak az évzáró gáláján, cover bandek­­ként feldolgozzuk a mai slágereket. Én szólóénekes vagyok, s három-négy zenekarral dolgozok most együtt. Olyan helyeken lépünk fel, hogy ha most még Magyarországon lennék, ezt biztosan nem érhettem volna el. Heni­ Tamarával gyerekkorunk óta ismerjük egymást, jártunk egymáshoz, s amikor Budapestre kerültünk, akkor is próbáltunk folyamatosan együttműköd­ni. Nem hajbókolva toltuk egymást előre, hanem megmondtuk mindig őszintén a véleményünket úgy, hogy nem sértőd­tünk meg. • Szükség is lehetett erre, mert nagyon sikamlós talajra léptetek, a nagyvárosi sztárviágba, szülők nélkül, igen-igen fiatalon, 16-17 évesen. Az érvényesülés útja buktatókkal, tüskék­kel van teli. Aggódtunk is értetek eleget. Heni: Nekem nagyon sokat segített a családból hozott szigor, értékrend meg a Tanár Úrnak az értékrendje... Nyilván, ha valaki bekerül ebbe a szakmába, akkor az a legnagyobb veszély, amit nem látnak az emberek a színpadon. Ha valaki kellően tudja kezelni a sztárság velejáróit, azt a világot, ahol szinte mindent szabad: az éjszakázást, a koncertek miliőjét, amikor tálcán kínálják a drogokat, az alkoholt, ha a kellő időben tud magának megálljt parancsolni, s tovább megyek: ha van egy hosszú távú célja, és az lebeg a szeme előtt, attól kezdve már nem tud senki senkit lehúzni a sárba. Tamara: Nagyon felszínes ez a vitág, amelybe mi belecsöppentünk, nagyon pörgő. Instantmagyar! Heni: Igen, mint a kávé. Pörgő, s elillan gyorsan. Amilyen gyorsan berobban egy­­egy új íz, olyan gyorsan el is száll, nincse­nek már olyan nagyon mély gyökeret vert stílusok, előadóművészek, dalok, nagyon­­nagyon figyelni kell nekünk is arra, hogy folyamatosan megújuljunk, hogy képer­nyőn tudjunk maradni, de közben azt is a fejemben kell tartanom - mindig elmon­dom a zenésztársaimnak! -, hogy ha eljön az a pillanat, amikor már ciki, hogy felteszem a baseball-sapkát, és próbálok rappelni, mondjuk, akár 60 évesen is, akkor valaki koppintson a fejemre, hogy eddig, és ne tovább. De addig folyamato­san meg kell újulni. Amíg ez a megújulás belőlünk fakad, addig, azt gondolom, hogy érdemes. ■ Tudod-e hasznosítani a diplomái­dat a pályafutásod során, illetve énekes­ként miben vannak a segítségedre? - Hála istennek, nincs is rá szük­ségem, hogy csak azokból éljek... A fő foglalkozásom az éneklés. 2013-ban, amikor kitaláltam, hogy szólókarrierbe kezdek, s egy sajátos stílust fogok képvi­selni, amihez nagy bátorság kell, akkor azt mondtam, ha már mindent egyedül teszek össze, akkor - és megvan hozzá az eszem, ha már ennyi diplomám van -, akkor megcsinálom egyedül is. Nem is gondoltam volna, hogy ez ennyire nehéz, de ugyanakkor áldásos feladat is. Mert mint ahogyan a multicégeknek megvan a kapcsolatuk a sajtóval, a kiadókkal, az értékesítő irodákkal, nekem mindezt egyedül kellett kiépítenem, megtalálnom hozzá a megfelelő embereket, és velük együtt dolgoznom a feladatokon. Szóval a hétköznapjaim egyféle irodai munkává alakultak át. Azt is imádom, hogy van egy ilyen üzleti énem, építgetem, és annak örülök, hogy - csúnya szóval élve: - a saját brendemet lehet úgy kezelni, mint egy terméket. És azt a hétköznapokban értékesítem. A hétvégén pedig én magam vagyok a termék, azzal azonosulok, és élményt próbálok adni. ■ Valamiféle életmód-programod is van, azt olvastam a világhálón... - Igen. A saját életvitelemből fakadó­an az emberek, a „rajongóim” unszolá­sára alakítottam ki. Gondoltam, ha már szeretek edzésre járni, mert fontosnak tartom, hogy megőrizzük az egészségün­ket, s mert stresszoldó hatása is van, és nem elhanyagolandó szempont az sem, hogy esztétikumot ad a színpadon, ha saját magunkból kihozzuk a maximu­mot, elkezdtem gondolkodni azon, hogy ha már így is, úgy is lejárok az edzőte­rembe, és hiszek is abban, amit csinálok, akkor miért ne foglalkoznék ezzel komo­lyabban, ha van rá igény. És énekiskolát is szeretnénk nyitni intézményszerűen, ahol fiatal tehetségeket terelgetünk és készítünk fel erre a zenei piacra. Hosszú távra tervezem a saját ének­sulit, és a nagyon tehetséges diákokat szeretném a saját menedzsmentembe bevonni, a későbbiekben pedig a cégbe, hogy az utókornak egy jó menedzs­mentet biztosítsak. Hátrányos helyzetű határon túli gyerekeknek, ének-, tánc-, zenei tehetségeknek szervezem most a táborozásokat, megtaláltam a szakembe­reket... Kialakítunk egy olyan lehetőséget, hogy Magyarországon a legnagyobbaktól tudjanak tanulni, belekóstolhassanak ebbe a világba, erőt kapjanak, hogy ne adják fel, dolgozzanak az álmaikért. Tamara: Nagyon nehéz volt nekem eleinte Németországban, nulláról kellett kezdenem, mert soha nem tanultam németül. Most már 5 és fél éve vagyok ott, 2013 decemberében mentünk fel az élettársammal, aki zenei producer és DJ. Van egy stúdiószobánk, ott írjuk a saját zenéinket, Magyarországra is járunk fellépésekre, mert a párom Magyar­­országon ismert mint DJ, emellett az édesapjával is dolgozik Németország­ban. Együtt írjuk a dalokat, én vagyok a dallam, én találom ki a melódiákat, ő pedig a ritmust alakítja. Amit mi csiná­lunk, az inkább az elektronikus zene irányába halad, a zenekarokkal pedig mai topslágereket adok elő, mert ez a legeladhatóbb tulajdonképpen. ■ Mi a különbség a magyarországi és a németországi énekesi pályafutás között? - Például az, hogy Németországban a fellépések nagyon nagyszabásúak. Már azért is, mert az ország nagyon jó anyagi helyzetben van, és ha bármilyen fellépésünk van, maximálisan adnak a díszítésre, a hangtechnikára, a fényekre, a zenekar is akár 10-15 tagú lehet, nem sajnálják a pénzt rá, viszont ha jól kere­sel, hatalmas adót kell fizetned, úgyhogy minden jóban van valami rossz is... ■ Magyarországon mi a helyzet, Heni? - Ajaj! Németországhoz képest mi teljesen más ország vagyunk. És teljesen más a mi kettőnk profilja: a Tárni egy már meglévő zenekarral járja az országot, óriási tömegek előtt lép fel, szoktam őt követni - és mindig ámulok és bámulok! -, nekem Magyarországon ugyanezt a tömeget kell reprodukálni saját dalok­kal, saját koncerttel, és most tartok csak ott, hogy egyre nagyobb már az a tábor, amelynek a tagjai Dér Henit szeretnének hallgatni. Tamara: Mindig nehezebb érvénye­sülni saját dalokkal. Nekem sem olyan könnyű Németországban. Ha az ember nem keres meg legalább 2000 eurót havonta, akkor inkább felejtse el a kint élést. Heti 4-5 alkalommal lépek fel, s én megkeresek többet is. Az a jó, hogy ha valóban tehetséges vagy, ők simán kifizetik a szép tiszteletdíjakat. Ha céges rendezvényről van szó, akkor 700—1500 ember előtt énekelek. Három éve voká­­loztam Concita Wurstnak is, ő volt a sztárvendég, meg néger énekesnőknek is, úgyhogy alakulnak szépen a dolgok. De én nem tervezem azt, hogy ott mara­dok, én mindig vándorló típus voltam. Lehet, hogy jövőre valahol a Broadwayen énekelek majd. (Nevet!) A karrieremmel foglalkoztam elsősorban eddig is, szere­tem a munkámra helyezni a hangsúlyt. Szeretem boldoggá tenni az embereket, az énekemmel örömet szerezni nekik... Henrietta: Rengeteget köszönhetünk a Tanár Úrnak Bencsik Tamara és Dér Henrietta tanárukkal, Megyeri Lajossal A vajdasági gyökerek adnak erőt a mindennapi harchoz

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék