Magyar Szó, 2018. december (75. évfolyam, 281-304. szám)

2018-12-01 / 281. szám

Szabó József Kevesen tudják már, ki is az a David Cameron. Pedig bő két éve még róla szóltak a hírek az ókontinensen és másutt is. Okkal, hiszen Nagy-Britanniában épp az ő kezdemé­nyezésére tartották meg 2016 júniusában azt a népsza­vazást, amelyen a résztvevők (elenyésző) többsége az EU elhagyására, vagyis a Brexitre voksolt. Cameron brit kormányfőként kezdeményezte a referendumot. Abban bízott, hogy a szavazáson részt vevők többsége a bennmaradást támogatja, s ezzel megerősíti, demonstrálja a közösséghez tartozás, illetve az EU egységének a fontosságát. Nem is ártott volna, ha ez sikerül. A referendumra ugyanis épp olyan időszakban került sor, amikor az EU-t megrázó migráns- és menekültválság miatt mindenütt nagyon jól jött volna a szoros össze­fogás kinyilvánítása. Gyorsan kiderült azonban, hogy Cameron lépéseit a hatalomhoz való ragaszkodás vezérelte, amihez jól jött volna a brit EU-tagság refe­rendummal történő megerősítése. Ám felelőtlenül és meggondolat­lanul cselekedett, hiszen olyan kérdésről szavaztatta meg honfitársait (maradjanak-e az EU-ban, vagy lépjenek ki), amelynek megítéléséhez a többség nem rendelkezett megfelelő információkkal. A véleménynyilvánítás sem neki, sem a kontinensnek nem hozott dicsőséget. A hataloméhes Cameron a voksolás után megbukott. Olyan kormányfőként távozott, aki fokozta az EU megosztottságát, dezintegrációját. Azóta sem sokat hallani róla. A figyelem inkább a kilépési tárgyalásokra irányult, amelyek múlt vasárnap - két mérvadó dokumentum aláírásával - lezárultak. Nézőpont kérdése, hogy Nagy-Britannia visszanyerte-e szabadságát, önállóságát és függetlenségét (ahogyan azt a Brexit-pártiak várták), vagy megfosztotta magát az EU biztosította előnyöktől, s zsákutcába került, ahonnan egy törékeny kormány próbálja kijuttatni. London reményei szerint egy olyan világba, ahol a szigetország egyedül is megállja a helyét. A zsákutcából van kivezető út, amelynek a végén több irányba lehet elindulni. A szigetországi optimisták abban reménykednek, hogy végül sikerül eljutni a hajdani brit birodalomba vagy legalább­is annak egy részébe. Mások viszont arra számítanak, hogy Nagy- Britannia szorosabb együttműködést épít ki az Egyesült Államokkal, miközben az EU-val is igyekszik jó kapcsolatokat ápolni. Először a brit parlamentnek kell lépnie. Úgy, hogy megold egy tesztet, amelynek részeként válaszol a történelmi vizsgakérdésre: elfogadható-e a London és Brüsszel közötti megállapodás a brit EU- tagság megszűnésének feltételeiről és a jövőbeli kapcsolatokról. Ha december 11-én a képviselők nem fogadják el a kiválásról szóló két megállapodást, rengeteg bonyodalom keletkezhet. Kezd­ve a kormány bukásától az EU-val kötött alku összeomlásáig, ami a Brexitet ugyan nem akadályozná meg, ám az ország 2019 márciusában „papírok” (egyezség) nélkül kényszerülne távozni a közösségből. Az Unió nem hajlandó semmilyen engedményre, az alapelvei ügyében pedig hajthatatlan. A Brexittel példát akar statuálni, azaz megüzenni a bennmaradó 27 államnak, illetve a közéjük igyekvők­nek, hogy mi vár arra, aki hátat fordít a közösségnek és a brit útra akar térni. Szeretné tudatosítani azt is, hogy a távozás rossz ötlet, és számtalan hátránnyal is jár. Sok oka van az EU-ban maradók egységes fellépésének és össze­tartásának a Brexit ügyében. Egyik nyilván az, hogy a tagországok felismerték: egyedül (bezárkózva) aligha érhetnek el valamit a hatal­mas globális politikai-gazdasági átalakulás okozta instabilitás kellős közepén. Különösen az olyan kulcsfontosságú hatalmak ellenében nem, mint az Egyesült Államok, Kína és Oroszország. Erre már sok brit is rájött. Ők legszívesebben visszacsinálnák az egészet, mivel a - hátrányokra és veszélyekre hivatkozó - Brexit­­hívektől eltérően látják az EU előnyeit is. A tagság támogatói éppen ezért vesztesnek tartják hazájukat, de az Uniót is. A gazdasági és a pénzvilági elit nagy része is bánja a változást. Sok helyi képviselőjük már át is költözött a szigetországból az EU- ba, többen meg erre készülnek. Persze nem mindegyik gazdasági szereplő menekül Nagy-Britan­­niából. A közelgő változásoktól azonban ők is tartanak, hiszen nyil­vánvaló számukra, hogy a Brexit - jelenleg még beláthatatlan - vesz­teségeket okoz az országnak. Elsősorban neki, de az EU-nak is, mivel a brüsszeli közös kassza egyik legfontosabb befizetője távozik. Az uniós költségvetésből kieső brit részt valakiknek pótolniuk kell. Bár az Unió súlyos belső válságokkal küszködik, biztosra vehető, hogy­­ lesznek hatalmak, amelyek előteremtik a hiányzó összeget. A Brexit (és mindenekelőtt Washington politikája) miatt a konti­nentális Európa, de elsősorban az EU, egyéb gyökeres változtatásokra is rákényszerül. Olyanokra is, amelyekre a II. világháború után még nem vállalkozott. Például arra, hogy újrafogalmazza identitását. A körülmények alkalmasak erre. A következő években ugyanis London befolyása Európára jelentősen csökken, miként az az eddi­gi szerepe is, hogy tartsa sakkban Berlint (nehogy megint valami őrültséget csináljon). Washingtonnal meg az a helyzet, hogy már nem akar annyit foglalkozni Európával, mint korábban, sőt az öreg kontinens (jórészt általa biztosított katonai) védelmének árát még fel is akarja srófolni. Mindez azzal járhat, hogy az EU kilép az USA árnyékából, s tovább erősíti az integrációt meg az érdekérvényesítő képességeit (a saját haderő, illetve a hatékony kül- és biztonságpolitika megteremté­sével), miközben hagyja a briteket visszatérni a birodalmi álmaik világába. Az USA elfordulásával és Nagy-Britannia kivonulásával az EU esélyt kapott arra, hogy a saját kezébe vegye a sorsát, aminek szük­ségességét már több vezető politikusa is megfogalmazta az utóbbi időben. Az esély kiteljesítéséhez azonban meg kell erősítenie magát. Ezzel együtt továbbra is jó szövetségesként együtt kell működnie az Egyesült Államokkal. Természetesen az sem ártana, ha konszoli­dálná kapcsolatait Oroszországgal, amely nem vétlen abban, hogy elhidegült a viszonyuk. Tesztelt ház Egy 17 éves, nepáli lány 126 órán át táncolt egyfolytában, hogy Guinness-rekordot állítson fel az egyszemélyes leghosszabb idejű táncmaraton kategóriá­ban. November 23-án, pénte­ken kezdte el táncát nepáli zené­re, és szerda délután hagyott fel vele egy katmandui étteremben, ahol többen, köztük családjának tagjai, barátai és újságírók figyel­ték előadását. 126 órás táncával megdöntötte egy indiai nő 2011- ben felállított rekordját, amely 123 óra és 15 perc volt. A hat nap alatt Bandana Nepal egyetlenegyszer sem pihent meg, nem aludt és nem vett magá­hoz rendes ételt sem. Barátai és családja támogatást nyújtott neki azzal, hogy együtt táncoltak vele és kitartásra biztatták. Az igen Hat napig ropta Guinness-rekordot döntött a tinilány, aki egyfolytában 126 órán át táncolt rövid szünetekben energiaitalt. Szülei elmondták, hogy magát. A rekordra való felkészü­­léset és magas tápértékű enniva- Bandana ötéves kora óta táncol, lés alatt mintegy száz órát táncolt, lót kapott. Nepálban és Indiában képezi (Forrás: MTI/Hszinhua) mmm______.h­i­OsNepal News Itatta) 2018. december L. 2., szombat-vasárnap kulfold@magyarszo.ro KÜLFÖLD. Törökországot megleckéztették Bálint István T­örökország rengeteg borsot tört szövetségeseinek orra alá. Már foglalkoztunk azzal, hogy legsikeresebben játszva az alakuló új világrendben neki juttatott középhatalmi szere­pet, már-már szuperhatalmi szerepre tör. Onnan, hogy a mohamedán világ nevében javasolja az ENSZ megreformálását, addig, hogy saját önállóságának hangsúlyozása érdekében azzal fenyegetőzik, hogy kilép a NATO-ból, ahogyan Erdogan fogalmazott: „ha Amerika nem mutat kellő tiszteletet Törökország iránt”. Legigazabban azonban abban jeleskedik, hogy mindenkivel szövetségi viszonyt akar, ugyanakkor saját önállóságának hangsú­lyozására mindenkivel dacol, ahogy mondtuk: borsot tör az orra alá. Oroszországgal együtt akarja megoldani a szíriai békét, mert csak így demonstrálhatja, hogy a világproblémák megoldásának részese. Dacol Oroszország szövetségesével, Szíriával, amikor hadműveleteket folytat azon a területen, amelyet Damaszkusz a sajátjának tekint. Európával megegyezik a migránskérdésben, de közben állandóan fenyegetőzik a megegyezés felmondásával. A kötélhúzás legkifejezettebb az USA iránti viszonyában. Washing­ton rosszallása ellenére együttműködik Oroszországgal, sőt Iránnal. Építi a gázvezetéket, amellyel Oroszország - legalább részben - ki akarja kerülni Ukrajnát. Szíriában és Irakban támadja az amerikaiak szövetségesét, a kurdokat. A világon a legnagyobb vámot vetette ki az amerikai árura, amikor vissza akart vágni az amerikai vámolás­ra: 60 százalékkal emelte az amerikai dohányárura, 120 százalékkal a személygépkocsikra és 140 százalékkal a szeszes italokra kivetett vámot stb., befagyasztotta a területén lévő amerikai vagyont. A borszövés a legjobban sikerült neki akkor, amikor mind kelle­metlenebb helyzetbe hozta az USA-t és legkedvesebb szövetségesét, Szaúd-Arábiát. Kirobbantotta és maximálisan kihasználta a Dzsamál Hasogdzsi szaúdi ellenzéki újságíró meggyilkolásával kapcsolatos botrányt. Azzal kezdte, hogy ügyet csinált a meggyilkolásból. Utána nem hagyta, hogy a botrányt elsimítsák azzal, hogy Szaúd-Arábia a korábbi nagyhangú tagadás után beismerte: az újságíró a konzulátuson kirobbant „dulakodásban” életét vesztette. Holott ezt a közleményt Trump már sietett „hihetőnek” nyilvánítani. Ennyi kellemetlenkedést már megsokkalltak a világ gazdasági hatal­masságai, és eltökélték, hogy Törökországot megtanítják arra, mennyit ér az a sokat emlegetett függetlenség, szuverenitás, amelyre Törökor­szág önálló geopolitikai szereplését építi. Kezdetben Erdogan még nagy magabiztonsággal hirdette: „Nekik van dollárjuk, de velünk van Allah.” Sőt még hozzá is tette: „A gazdasági háborút nem fogjuk elveszíteni.” De nagyon gyorsan megtapasztalta, hogy mit jelent az, amit a Danas belgrádi napilap címe így minősített: „Törökország gazdasági ostrom alatt.” Szembe találta magát azzal, hogy mit ér a függetlenség, ha egy amerikai bank csődje olyan válságot gerjeszt, amely nehéz helyzetbe hozza a világ valamennyi kormányát. Mit ér, amikor a világ távoli részén lejátszódó eseménynek nagyobb hatása lehet, mint a kormá­nyok intézkedéseinek, amikor egy hitelminősítő intézet tönkretehet egy országot. Márpedig Törökországot függővé tette, hogy költségve­tése 6,3 százalékos hiányt mutat, és 200 milliárd dollár külső adóssága van. Azt a minősítést pedig, amit a hitelminősítés adott, a szókimondó újságírók „trágyádra fordítottak le. Az történt ugyanis, hogy Erdogan hiába szólította fel a lakossá­got arra, hogy dollárjukat, aranyukat sürgősen váltság török lírára, hogy megállítsák annak rohamos értékvesztését. Hiába minősítette külföldi összeesküvésnek a líra elleni támadást. A központi bank hasonló céllal hiába csökkentette a bankok kötelező tartalékát. A líra zuhanását nem lehetett megállítani. Rövid idő alatt 45 százalékot, egyetlen nap alatt 20 százalékot veszített a dollárhoz és az euróhoz­ viszonyított értékéből. Már júli­usban 16 százalékos volt az infláció. Gyenge vigasz volt számukra, hogy a lapok világszerte annyit és úgy foglalkoztak sorsukkal, hogy a Süddeutsche Zeitung első oldalán, négyhasábos címmel tudósított a török tragédiáról, és a Le Monde egész oldalt szentelt nekik, A török líra teljes csődje címmel. Bennünket az eset nem azért aggaszt, mert sajnáljuk Erdogant vagy a török lírát, hanem azért, mert félő, hogy ezt a most kipróbált módszert más országok ellen is bevetik. Márpedig Magyarország ott van azok között az országok között, amelyek ellen mind keményebb hangot ütnek meg. A kritikának leghatékonyabb formája pedig annak demonstrálása, hogy milyen keveset jelent a függetlenség. És sajnos vannak jelek, amelyek arra utalnak, hogy már próbálgatják ezt a fegyvert Magyarország ellen bevetni. Egyelőre csak az ellenzék szerepelt le. (Ennek nem kell örülni, mert más lehetséges, de demokráciában csak az az ország lehet sikeres, amelyben a kormány és az ellenzék egyformán tudja és jól eljátssza szerepét.) Részben azzal, hogy egy hónapos késéssel érzékelte, hogy a forint mélyponton van az euróhoz viszonyítva (azóta sincs ezen a mélyponton), és két hónapos késéssel, hogy növekszik az adóságnak az évi nemzeti jövedelemhez viszonyított aránya. De leginkább azzal, hogy úgy tesz, mintha örülne az ország bajainak. Az történt ugyan­is, hogy a dollár szeptember végén 278,5 forintot ért, a napokban viszont már 292 forint, és az árfolyam grafikonján nagyon meredek az emelkedés (mint a napokban) és a visszaszorítás görbéje, ami azt a gyanút kelti, hogy­ itt birkózás folyik. Mert a dollár egy forinttal való drágulása azt jelenti, hogy az adósság minden milliárdja egymilliárd forinttal többe kerül.

Next