Magyar Szó, 2019. január (76. évfolyam, 1-24. szám)

2019-01-05 / 3. szám

I KÖZELKÉP kozelkep@magyarszo.rs szofió 2019. január 5., 6., 7., szombat­ hétfő Fény a berekben A szerémségi falu lakosai folyamatosan alkalmazkodnak a megváltozott körülményekhez és lehetőségekhez Török Erna, fotó: Dávid Csilla F­ényberek, vagyis a helyi szóhasználatban Platics Szerémségben, a Száva mentén terül el. A Száva ágai veszik körül, ezért a fény és a berek magyar elnevezés a helység fekvésére utal. Háromezer lako­sa közül mindössze alig negyven magyar anyanyelvű vagy magát magyarnak valló maradt a faluban. A településen magyar iskola nem működik, kulturálisan a szom­szédos Nyékince (Nikinci) falu magyar egyesületéhez tartoznak a helybeliek. - Olyanok is magyarnak vall­ják manapság magukat a falu­ban, akik egy szót sem tudnak magyarul. A gyerekek miatt sokan megszerezték a honosítást is - ecsetelte a platicsi helyzetké­pet Fényszárosi Mátyás helybeli lakos. - Magyarnak érzem magam és ezért szerettem volna megcsi­náltatni a magyar állampolgársá­got. A fiaim már nem beszélik a nyelvet, de értik. Jelenleg mintegy negyven magyar van a faluban, de azok is ritkán használják a nyel­vet. A vegyes házasságban élők nem beszélik a magyar nyelvet, így a gyerekek sem tanulnak meg magyarul. A magyarok innen nem mennek el, hanem beolvadnak. Beszámolt arról is, hogy a nyekincei Petőfi Sándor Magyar Művelődési Egyesület tagjaként többször is volt alkalma részt venni a különféle rendezvénye­ken és külföldi utazásokon.­­ A béketánc népi játék és néptáncvetélkedőn és a Durindón rendszeresen részt veszünk. Aktí­vak voltunk mindeddig, de hogy ezután hogy lesz, mi lesz, nem tudom. Az általános iskolában mindössze húsz gyermek tanul, többnyire nyekinceiek. Innen ment oda néhány gyerek, de abbahagy­ták. Platicsról mindössze hárman járnak az egyesületbe. Problémát jelent az is, hogy nincs, aki elvi­gye őket Nyékincére. Mindössze négy-öt kilométerről lenne szó, még sincs, aki átvigye a gyereke­ket. Az unokámat én vittem, amíg oda járt. A művelődési egyesület­nek a nyékincei református temp­lom ad otthont. Az egyesületben sajnos nincs koreográfus. Az idősebb tánco­sok amit tudnak, azt adják át a kisebbeknek. Néha táncoktatók és népdalénekesek jönnek hozzánk más településekről segíteni. - Majdnem mindenfelé mentünk fellépni, amíg rendben voltunk, egy-két éve azonban egyre kevesebben vagyunk. Általá­nos jelenség a művelődési egyesü­letek terén, hogy amikor a fiatalok elmennek a városba, beiratkoznak az egyetemre, akkor szétesik a csoport, mert nem jönnek vissza. A kicsiket összeszedjük, tanítjuk, s amikor a legjobbak, akkor vagy férjhez mennek, vagy elmennek a faluból. Fényszárosi Mátyás Platicson született. A hatvanas években tanulta ki az asztalos mesterséget, amit később a fiatalabb fiának is sikeresen átadott. - Most újból inas vagyok. A fiatalabb fiam dolgozik az aszta­losműhelyben, és sokat segítek neki. Meg kell osztanom az időt a művelődési egyesület és az aszta­losság között. Gyerekkoromban szerettem a fával való munkát. Az utcában, ahol laktam, volt egy asztalos, és nála tanultam ki a szakmát. Kérdésünkre, hogy van-e jövő­je e szakmának a faluban, megosz­tottan válaszol. - Munka, az van, csak most más jellegű. Az ajtóra és az ablak­ra már nincs igazán igény a falu­ban, ezért koporsókat készítünk. Ez van. Eladjuk, amennyi kell a faluban, a többit a temetkezési vállalatoknak értékesítjük. Amióta elmentem nyugdíjba, erre az üzlet­ágra van kereslet csupán. Azelőtt mindenféle tárgyat készítettünk: ajtót, ablakot, lépcsőt, bútort és lakberendezési elemeket is. A koporsókészítés hasonló folyamat mint a bútorok előállí­tása - mondja Mátyás. - A feldolgozott fára néhány műanyag elem is kerül. A kopor­sók küllemében a hagyomány és a divat egyaránt közrejátszik. A legolcsóbbnak az ára 15 000 dinár­nál kezdődik, a legdrágább pedig 40-60 000 dinár. Platicson leginkább mezőgaz­dasággal foglalkoznak. Főként szántóföldek, erdő és nádas tarto­zik a faluhoz. Két malom, egy kisebb vágóhíd, több kiskereske­delmi létesítmény, négy fodrász, két autószerelő, több kávézó és egy diszkó is üzemel a településen. A platicsi sportcsarnok a helyi iskola tulajdona. A nyolcosztályos iskolá­ba mintegy 200-300 gyerek jár. A magyarok Nyékincén tanulnak, a nyékincei szerbek pedig Platicson járnak iskolába. Az idén nyílt meg az óvoda. A faluban van egy híres diszkó, oda járnak a környékbeli fiatalok Sabacról és Rumáról. Többféle mesterséget űznek a településen - mondja Mátyás. - Az idősebb fiam műanyag­­gyártással foglalkozik. Minden­félét tud készíteni és értékesíteni műanyagból: zacskókat, zsákokat, palackokat, ételtároló dobozokat. A termékek hetven-nyolcvan százalékát Németországban adja el, a németek pedig egy időben Oroszországba szállították ezt az árut - mondja Mátyás. A környező erdők kiváló tápta­lajul szolgálnak a szarvasgomba termesztéséhez, kilóját 3000 euró­ért lehet értékesíteni a nemzetközi piacon, de csupán néhány család él ezzel a lehetőséggel. Fényszárosi Károly és apja, Mátyás a műhely előtt Ajtókra, ablakokra már nincs igény a faluban Fényszárosi Mátyás Az általános iskolában mindössze húsz gyermek tanul Apáról fiúra szállt a mesterség A falu központja Hóemberek etetem a havat. Szeretem a “ jó semmivel össze sem hason­­­­­lítható Tisza-parti tájat, amikor Jömm friss hó ropog a talpam alatt, és időnként egy-egy hókupac pottyan a nyakamba a fák ágairól. Szeretem az arcom­ba hulló pelyheket, és ettől nem tántorít el az sem, ha a szerkesztőségből hazafelé biciklizve ötször kell megtörölnöm a szem­üvegemet, mert vékony hóréteg lepi be. Szeretem a csúszkálást a gyerekkel a töltés­oldalon, a nagy nevetéseket, a bukfenceket és a borulásokat, a másnapi kék, zöld meg lila foltokat. Szeretek hólapátolás után hozzásimulni a forró kandallóhoz, teát inni egy pokrócba burkolózva, az ablaküvegen át bámulni a macskával, ahogy még mindig szakad a hó. Szeretem a hajamra fagyott pelyheket, amik néha, ha épp nem működik a városi fűtés, meglepően sokáig ott maradnak. Szeretem a hóembereket is: fazekat, sálat, répát, ágakat keresni, kutyaropiból gombokat varázsolni, leheletünkkel melegíteni a piros ujjainkat. A kutya persze nagy éhségében megeszi a hóember orrát meg gombjait, megint ki kell menni, hogy újjáépítsük. Ha már ott vagyunk, hóangyalokkal borítjuk be az udvart. A decemberi nagy havazás kimozdította otthonról a gyerekeket. Akármerre mentem, mindenhol hóembereket láttam. Mindenféle volt köztük: óriási, egészen kicsi, nagymel­lű, hintázó, szoborként is helytálló, fotelban ücsörgő hóalak, olyan, aminek üdítőskupak­ból készült a szeme, és olyan, amelyiknek hóból volt még a kalapja is. Az egyik utcá­ban egy egész hóembercsalád üdvözölte az arra járókat. Amikor én voltam gyerek, mindig felemás érzéssel építettünk hóembert a téren: jól tudtuk, hogy valószínűleg semmi sem marad belőle másnapra. Az igazi műalkotások ezért az udvarban születtek: hómacska, hókuny­hó, sörösüveget szorító, kóh­ajú hóasszony. A mostani hóemberek szerencsésebbek, a karácsony előtti olvadás jelentette a halá­lukat. Senki nem nyúlt hozzájuk, senki nem rombolta le őket. Igen, biztosan azért is, mert kevesebb a gyerek, mint húsz éve, nincs, aki széttúrja a nagy gonddal épített műremekeket. És biztosan az is szerepet játszik, hogy a jó meleg szobában ott a számítógép, a tele­fon, ezek lekötik a gyerekeket, akiknek eszük ágában sincs kimenni a friss levegőre hóem­bereket pusztítani. De szeretem azt hinni, hogy a háborús kilencvenes évek elmúltával, lassan már a huszadik század közepe felé haladva nálunk is egy kicsit jobb lett a világ. ■ zs S­ornik Zsuzsa Egy Tisza-parti kislány hóembere

Next