Magyar Szó, 2019. április (76. évfolyam, 74-98. szám)

2019-04-08 / 80. szám

ÜVEGGOLYÓ uveggolyo@magyarszo.rs Hagyszünet Fiúk, férfiak, férjek, apák _____________________________Tóth Ágota_____________________________ A Szegedi Kortárs Balett Orfeusz és Euridiké című előadását néztem pár nappal ezelőtt. A történet a görög mitológiából való, Orpheusz egy fiatal­ember, egy nagyon tehetséges zenész. Szerelme, Eurüdiké egy baleset foly­tán meghal, a fiú elviselhetetlen fájdalmában lemegy az Alvilágba, hogy megtalálja a lányt, és visszaszerezze. A táncával megjelenített fájdalom any­­nyira erőteljes, hogy még az Alvilág urai is meghatódnak, és beleegyeznek abba, hogy Eurüdiké visszatérjen az életbe. A táncművészet különlegessége, hogy szavak nélkül, pusztán a testtel és a mozgással fejez ki mindent. Miközben néztem a fiatalembereket tánc közben, ahogy azt a sok szerelmet, fájdalmat, küzdelmet, kétségbeesést, harcot megmutatták a mozdulataikkal, a táncukkal, eszembe jutott, hogy ezen a héten is beszélgettem egy diáklánnyal az iskolában, aki - könnyeivel küszködve - arról beszélt, hogy nagyon keveset találkozik az apukájával, mert alig van otthon, mindig dolgozik, és amikor találkoznak, akkor sem tudnak egymással beszélgetni, és nincs közöttük semmilyen meleg, gyen­géd érzelmi kapcsolat. Nem ő volt az első lány a pályafutásom során, aki erről beszélt nekem. Többen panaszkodtak amiatt, hogy amióta már nem kislányok, az apjuk eltávolodott tőlük, nem mutat irántuk semmilyen ér­zelmet, figyelmet, érdeklődést, és ez nekik borzasztóan fáj, mert szükségük van az apjuk szeretetére. Fiú tanítványaim pedig arról szoktak beszélni, hogy az apjuk nem veszi őket komolyan, feladatokkal esetleg megbízza, de nincs közöttük semmi személyes viszony, leginkább annyi a kommu­nikáció, hogy kioktatja az apa a fiát, de beszélgetni nem tud vele. Ha nem olvasnék szakirodalmat ezzel a témával kapcsolatban, csak a diákjaimmal beszélgetnék, akkor is látnám, hogy általában baj van az apákkal. És most nem arról van szó, amire talán rögtön a legtöbben gondolnak, hogy per­sze, mert az anyák nevelik a gyerekeiket, mert elváltak. Minden egyes eset, amiről személyesen számoltak be diákjaim, olyan családból való, ahol az apa és anya együtt van, nem váltak el, nem is a második házasságban élnek. Nagyon sok oka van ennek a jelenségnek, természetesen ennek a cikknek nem az a feladata, hogy ezekkel foglalkozzon. A tanároknak viszont feltét­lenül kellene kezdeniük valamit ezzel a problémával. Sokszor írtam már arról, hogy a gyerekek rettenetesen sok időt eltöltenek az iskolában, és ha csak a felét értelmesebben töltenénk ki mi, tanárok, már nagyot változna a világ. Hogyha a tanár egy kicsit is kreatív, és nincs még teljesen kiégve, bármilyen tantárgyat tanít, kitalálhat olyan feladatokat, amelyek az érzelmi intelligenciát fejlesztik. Először is meg kell tanítani például, hogy milyen érzelmek léteznek, mert sokan csak a legalapvetőbbeket tudják megnevez­ni. Történelem- vagy földrajzórán lehet például olyan feladatot adni, hogy párban vagy csoportban beszéljenek arról, hogy egy adott korban vagy országban (amelynek tanultak a gazdaságáról, éghajlatáról stb.) egy ural­kodónak, munkásnak vagy szegény embernek milyen érzelmei lehetnek, ki lehet találni konkrét eseményt, és abban megvizsgálni az érzelmeket. Ez azért fontos, mert az érzelmi érettség egyik alapja az, hogy az ember tisztában legyen azzal, hogy mit érez. Aztán lehet arról is beszélni, hogy ők mit éreznek, ezt bármilyen órán meg lehet csinálni, óra elején megkérdezni tőlük, vagy óra közben, óra végén, hogy most mit éreznek, és fel kell hívni a figyelmüket az érzelmek skálájára, hogy nem csak az az öt-hat érzelem létezik, amit ők meg tudnak nevezni. Elsősorban tehát az a fontos, hogy a saját érzelmeiket felismerjék, megértsék, és ez segít aztán abban, hogy kifejlődjön az empátiájuk, hogy együtt tudjanak érezni másokkal. Nagyon fontos beszélni ezekről - nagy hangsúlyt fektetve arra, hogy a fiúkat is be­vonjuk -, hogy megtanulják/megszokják, hogy az érzelmekről lehet és kell beszélni. Természetesen ennek a munkának az a feltétele, hogy a tanár ne minősítse az érzelmeket, meg semmit, amit a gyerekek mondanak, egysze­rűen csak engedni kell, hogy beszéljenek, és segíteni, amikor szükséges, hogy megtalálják a legmegfelelőbb kifejezést. Boros Krisztián: Fülesbagoly (Csokonai Vitéz Mihály Általános Iskola, Felsőhegy) Ahogy néztem a balettozó fiúkat, arra gondoltam, mennyi érzelem van bennük, és milyen tökéletesen meg tudják ezt a sokféleséget mutatni. Ha odafigyelnénk a fiú diákjainkra, és segítenénk nekik, hogy megtanuljanak pusztán csak kommunikálni egymással, felismerjék önmagukban az ér­zelmeiket, és gyakorolják a kommunikációjukban a személyességet, talán belőlük egy kicsivel jobb apák, férjek válnának, akik nem elsősorban mint hiány, mint itt vannak jelen a saját családjukban. /Stafia SZENT GYÖRGY HAVI NAPLÓJEGYZETEK Lakadalmazna az ördög Péter László LEVELEK, LAPIK MIRE LEHULLNAK „Életem legszebb emlékeinek egyikét köszönhetem a bu­kovinai csángók hazatelepítéséért kezdett és végigcsinált ak­ciónak...” A héttagú Csángó Bizottsághoz csatlakozott ifjú újságíró, Benedek Elek még derűlátóan­­ lelkendezve írt a bukovinai székelyek első kitelepítéséről. „Őszre, mire a levelek s lapik lehullnak a fákról, rendező­dik majd a telepesek helyzete” - ez volt az ígéret. De a szabó­asztal fiókjából előkerültek a kitelepültek másféle vélekedései, mert a nagy örvendezések után őnekik máris komoly túlélési nehézségeik lettek. A levelezések, amelyeket a Bukovinában ragadt hozzátartozókkal folytattak, lázas időszerűséggel s komoly feszültségi alappal szakadatlan zuhogtak, mert mint utóbb kiderült, a hirtelen megváltoztatott vagyoni viszonyok végső elrendezése évekig is eltarthatott. A bonyolult kölcsö­nök, meg nem adott vagy immár meg nem adható forintok, hevenyészett szóbeli s írott, tulajdonjogi váltásról szóló kont­raktusok, a sűrű, de nem eléggé gyors levélváltások közepette az első hónapokban, sőt az élhető körülmények megterem­tését szolgáló első esztendőkben mintha csak az anyagiak rendezésének kínos kivárásaival íródtak volna. Hertelendy­­falváról Kurkó Lőrinc fogalmazótehetségének s írnoki köz­reműködésének köszönhetően vitte a posta Bukovinába a híreket. S hogy e levelek kinek a kezébe jutottak? Legelőször az Andrásfalván a postással összejátszó sánta ördög vizslat­ta s tanulmányozta át őket, kinek egyszeriben rettentő nagy buzgalma lett tenni akarásban! Átmenetileg megüresedett a falu vezetőségének két posztja, mert felmondott a régi jegy­ző, s kivándorolt a falu addigi bírája is. Az ördög e zavaros időszakban a zsarnoki természetét ügyesen rejtegette, s addig mesterkedett, nyájaskodott, míg - szerencsére nem túl hosszú időre - ő lett a falu új bírája. Ekkor a kellemeset a hasznossal összetette, s a községházából rögvest a kocsmába helyezte át a hivatalát, mondván, hogy amaz túl dohos. Minthogy már ott­honos volt, onnan már sebtében igazította az emberek sorsát: tanácsokat osztogatott, hivatalos iratokat kért el tőlük, belela­pozott s beleavatkozott az ügyeikbe, megint adósarcot vetett ki, de egyébiránt mindenfélébe beletenyerelt, amiből hasznot húzhatott... Még be sem fejeződött az elvándorlás, máris az uralma alá hajtotta a falu megmaradt lakosságát. A legtöbb falubeli alig vagy kevésbé értett a betűvetéshez. Az egymástól elszakadt családok s falubeliek, hogy tartsák a kapcsolatot, sűrűn kezd­tek el levelezni, ő meg ügyes szó- és tollforgató lévén levél­írásokat is elvállalt. Hozták is egyre gyakran neki az „öveget”, mert pénzzel ritkán tudtak fizetni. Mondani sem kell, hogy az ördög így első kézből tudott meg mindent, ami csak érde­kelhette. És mivel a válaszleveleket is legfőképpen ő olvasta fel s válaszolgatta meg, cselesen hazudozott, nem átallotta el­ferdíteni a dolgokat. Füllentős leveleket írogatott. Mely írások tartalma a megérkezésük után változott meg csudálatos mó­don, de ez csak jóval később, évek múltán derült ki, amikor a levelek szavatossága már lejárt... Megérkezett most az andrásfalvi rokonsághoz egy várva várt hertelendi levél: „Most én szólok, Fábián Jóska, kendhez, bácsi, Balog Bálint! Igen szépen kérem kendét, hogy miként megkapja a forrmaktot és ezen levelet, és a pénzt kikapja a kasszából, hát mingyá hüggye ki azt a pénzt, mert igen nagy szükségem van arra százötven forintra, mert vettem a szárcsovai határon há­rom láncz fődet és felet, és a hertelendi határon három fortás fődet és házat készen.. Kiforgatta a levél tartalmát, majd a neki diktált választ is az ördög: „Fábián Jóska öcsémhez szólok, Hérterlendyfalvára. Tu­datom veled, kedves öcsém, hogy megértettem az üzenetét, s igencsak furcsánlottam. De örvendezünk ma minnyájan, hogy tükröket a szerencse s a jólét végre megkörnyékezett. És hálássan köszönöm neked, hogy mégsegértesz. De itt Andráson most még igen nagy az ínség, maholnap nekem s a családomnak se lett vóna mit ennünk. Azt üzenem, hogy a százötven forint ügyit elintéztem az általad megfogalmazot­­tak szerint. A bíró úr, ki e levelemet most megfogalmazni kegyeskedik belöttem, semmisnek nyilvánítja a forrmaktot, amint kérted. S a falunkat adományozott százötven forintok­ból, mivel neked, kedves öcsém, reá szükséged nincs, abból a felit jólelkűen nekem odaadta, s ahogy rendelkeztél, úgy a másik részit a köz javára fordítá, s a hivatali kaszliba éltévé. Maradok őszinte testvéri szeretetvel, s tiszteltetém a családot, Balog Bálint bácsid.” „Kedves bácsi, Balog Bálint! Nem értem én ezt az egészet, s most csak keserüségvel szeném, hogy ha magik ily csúfságot űznek belőllem, az nem valami üres tréfálkozás, hanem csak a régi haragosság felelevenedése okán lehet, mit jómagam nem reméltem. De a­zt a vitát egyszer már lezártuk oót, hogy egy fél tácsa főhet régi tartozás miatt, visszavettem kéntéktől akkor az andrásfalvi alsó parcellából. Az most nem kellene hogy oka legyen a csúfondárosságának. Most mire fél? Ma Péter László: Apó kapát kalapál itt igencsak össze kell húzjuk a nadrágszíjunkat, alig élünk. S a hertelendi három forfát fed s a ház kamarjábol él és re­pülhet, ha nem kapom még időre azt a százötven forintot! A formakitot kénték csinálják vissza azonnal ahogy volt, de ha nem: én Fábián Jóska, isten láttya a lelkémet, akárhogy és, de félmenyék Bukovinába. De akkor bácsim, a maga vagyon­káját és visszaperelem, mit annak idejűi átengedtem kénték­­nek a közös házrészből. A százötven forint sürgőssen kell, de ha nem ér időben, odaveszik minden. Mert az itteni bank nem az a bank, kivel egyezkedni lehet úgy, mint a Radócival, s ez a pénz se olyan, mint más pénz. Mert észt arra napra, melyikre van termén, akkorra ha le nem teszem elébik, hát odavész mindenem. Esdekelve kérem kéntékét, bácsi, még egyszer, ha sok volt a pálinka, vagy ha megsértettem volna valaha bármivel, vagy ha a napokban épp bolondgombát evett volna otthon, akkor és­ kíméljen még a rossz tréfától... Hogy miként megkapja eszen írást, akkor a főd alól és teremtse elé ászt fortmaktot! S minnyá küldje a százötven pénzét és. de ha nem, esküszöm az élő istenre, háborúságot okozok. De leges­­legesebb, kérve kérem, ne játszadozzanak mostani velünk. Ne akarjuk a bajt. Őszre, mire a levelek s lapik lehullnak a fákról, tetőt kell tennem a család feje felé mindenképp: hajlék nélkül ez itt a pusztulat... Most és, mind mindég, friss jó egés­­séget kívánok én, Jóska, kéntéknek, az egész házi családjával együtt­­ az isten áldja meg minden javaival, s hüggye már azt a pénzt, de rögvest...” „Most én szólok, Balog Bálint, hozzád, Jóska öcsém, aki most avval híveskedsz, hogy Hertelendén te lettél az egyik nagygazdag. Nem éjen dicsekvőnek ismertelek. Ma termé­­szetessen örvendünk a szerencséteknek, de szentél mást és. Tudnotok kell, hogy ma soha nem szóltunk még tükröket. Ha esetleg valaki más, de tü még ne csináljatok Krisztusból bohócot. Ha harakszotok valamijért, hát ne réjünk. Az érte­sülés rossz irányból jött, biztos vót hamis. Én, Balog Bálint soha nem mentam ujjat, hogy tü hazátlan bozgorok lennétek, s hogy sírva s könyörögve fogtok tü még ide visszajőni... S mit akarok még mondani, mán éccér megköszöntük vót ászt a százötven forintot. Mint mondottam vót, abból felit mit kaptuk, s mán jórészt el és kötöttük, me a bojér visszakövetel­te ászt az előlegét, mit tavaly télire közössen kértünk tölle­­­s ő szívességből köccsön adott. Mint mán szentem vót, mara­dék másik fele bíró uramnál jó célra forditandólag kasszájába került. De bíró uram, ki ezt diktálásomat írja, mást mondi, a hivatali titoktartás nem engedi, hogy észt firtassuk... Most még csak arra hívnám fel, öcsém, a figyelmedet, hogy engem se a száraz ágról szakajtottak, s nem kéne tovább erőltetned a vagyonka széthúzását. Van nektek most elég, ahogy szented, tán több és a soknál. Békesség kedvitett, utóljára mondom, hogy ma már innen Andrásról ki nem mozdulunk. S ezért a házunk eladni nem kelletik, a pár tácsa fődtől megszaba­dulni se fogunk, s több pénzt ma már nem kédhetünk: ami a méhink, az a méhink. S most már mindenki maradjon ott, hová való, kalapálja ki a kapája élit, s üljön még a jóravaló seggin! A jóisten megsegít mindenkit, ki kéri tőlle. Ebből a perlekedésből, öcsém, én mostan kiszállok, s re­ménylém, hogy szitokszó többé a szájadot el nem hagyja. S ha az életben mégis összetalálkoznánk, vagy tisztességvel megkövetsz! Vagy ményén a bicskázás, hogy kiderüljön, kissé az igazság. Isten engem úgy segéljen! Levelezést ezennel bezá­­rom, s örökre. Maradok tisztességvel: Balog Bálint andrásfalvi lakos” A levelezés itten megakadt, s nagy sóhajok, nyögések, töp­­renkedős hallgatások után, hosszú évek elteltével indult meg csak akadozva újra, amikor is kiderítette az egymást késve megkereső rokonság, hogy egykor valaki hamis üzengetések­kel félrevezette, s furmányos válaszlevelekkel lépre csalta őket. lapik: falevelek öveget: pálinkás flaskát forrmakt: meghatalmazás szárcsovai határon: tárcsái (Starcevo) határban termén: határidő 2019. április 8., hétfő

Next