Magyar Szó, 2019. április (76. évfolyam, 74-98. szám)

2019-04-01 / 74. szám

El GVEGGQLYG uveggolyo@magyarszo.rs Mimin S­agyszünet Ha gond van az iskolában Gruik Zsófia A tanulási nehézségekkel küzdő gyerekek nemcsak az iskolában szembesül­nek problémákkal, hanem sok esetben a családjukban is. A szülőkben él egy kép arról, hogy ők milyen gyereket szeretnének, és úgy gondolják, hogy helyes neve­léssel ezt a célt elérhetik, ha azonban mégsem sikerül, akkor azt a szülő kudarc­nak tekinti. Szülőként valóban elsősorban rajtunk áll, hogy gyerekünk egészsé­ges önértékelésű, önmagát és másokat tiszteletben tartó, kiteljesedett személlyé váljon. A gyerek képességprofilját azonban nem tudjuk neveléssel módosítani. Természetesen tudunk rajta valamennyit változtatni, lehet fejleszteni, érdemes is, éppen ezért fontos, hogy minél előbb kiderítsük, mi a probléma. Hiszen a gyere­künk mindig a gyerekünk marad, függetlenül attól, miben jó, miben gyengébb. Ha azt látjuk, hogy a gyerek az iskolai tanulás során nehézségekbe ütközik, akkor először is figyeljük meg, hogy elkerülhető-e a probléma valahogyan, meg­­előzhető-e. Például, ha a gyerek nem tud koncentrálni, akkor gondoljuk végig, hogy nem fáradt-e krónikusan, hogyan táplálkozik, van-e körülötte egyéb zavaró tényező. Szomjasan, éhesen, fáradtan, túlzottan tele hassal, vibráló környezetben nehezebb odafigyelni a házi feladatra. Sok diák egész nap cukrozott üdítőt, pék­süteményt fogyaszt, amely nem teljes értékű táplálék, és könnyen okoz diszkom­­fortérzést, koncentrációs nehézségeket. Egy hosszú iskolai nap után hazaesni és leülni tanulni legfeljebb az alsóbb osztályokban lehet, ahol tényleg csak egy-két vonás a házi feladat, és a kisdiák nem kimerült. Nagyobbak esetében teljesen ész­szerűtlen azt várni, hogy szorgalmas tanulóként azonnal nekiveti magát a tanul­­nivalónak. Szülőként nekünk kell biztosítani a megfelelő feltételeket a nyugodt és eredményes tanuláshoz, és ez nem elsősorban a saját íróasztal és forgószék megvásárlását jelenti. Ha úgy látjuk, hogy adottak a feltételek, és a gyerekünknek hosszabb ideig vannak ugyanolyan vagy hasonló problémái, panaszai, akkor ér­demes segítséget kérni a gyerek tanítójától. Ő is ugyanígy látja-e, ahogy mi? Mi a javaslata? Ilyenkor nagyon fontos megpróbálnunk megbízni a pedagógusban, akivel a gyerek mindennap találkozik, és mindig azt tartani szem előtt, hogy nem akar rosszat a mi gyerekünknek. Az a szomorú tapasztalatom, hogy a szülők fo­lyamatosan gyűjtögetik magukban a sérelmeket, és amikor rázúdítják a tanárra, tanítóra, akkor ő ezt támadásként éli meg. Ilyenkor könnyen félreértik egymást a felek, holott a gyerek érdekét éppen az összhang és az együttműködés szolgál­ja. Nem biztos, hogy egyet fogunk érteni a gyerek tanárával, de ne felejtsük el, hogy nincs két ember, aki mindig mindenről hasonlóan gondolkodik, tehát ne várjuk, hogy mindig ugyanaz lesz az álláspontunk Viszont ez még nem jelenti azt, hogy haragszik a gyerekünkre, vagy bántani akarja őt. Ha kiderül, hogy áthi­dalhatatlan szakadék van a szülő és a pedagógus elképzelése között, még mindig jobb békésen egy másik intézménybe íratni a gyereket, mint kitenni a folyamatos sárdoblásának, folyamatos elégedetlenségnek Az iskolák nagy részében szakmunkatársak állnak a szülők rendelkezésére, hogy a nehézségeket együttes erővel megpróbálják megoldani Ha problémánk van, akkor hozzájuk is érdemes fordulni, egyáltalán nem baj, hogy több véleményt is hallunk. Ha több tanítója van gyerekünknek, akkor a többiekkel is beszélgessünk. Fogalmazzuk meg, hogy mi a gond, milyen régóta áll fönn, hogyan próbáltunk megküzdeni eddig vele. Jobb időben szólni, mint otthon mérgelődni magunkban. Lehetséges, hogy szembesülünk majd vele, a gyerekünk nem olyan kiemelke­dő testnevelésből, mert mi voltunk és amilyennek mi szeretnénk őt látni. Vagy esetleg velünk ellentétben nem tündököl matekból, és a versenyek gondolatától is túrázza a hideg. Ha kiderül, hogy írás-olvasás és számolási zavara van, akkor megfelelő intézkedésekkel, fejlesztő foglalkozásokkal és egyéb megerősítéssel talán az iskolában ugyan nem lesz éltanuló minden tárgyból, de lehet nagyon különleges számtalan olyan területen, amelyek az ő képességeit igénylik Ne erőltessük azt, ami nem megy, ha folyamatosan a hiányosságokra kon­centrálunk, akkor sosem tudunk nagy eredményeket elérni, a gyerekek önér­tékelését romboljuk vele. Próbáljuk meg a gyereket megerősíteni abban, hogy értékes és különleges személyiség, függetlenül attól, hogy az iskolában nem tar­tozik a legjobb tanulók csapatába. Értékeljük az erőfeszítését akkor is, ha úgy gondoljuk, ha többet gyakorolna, akkor nagyobb sikereket is elérhetne. Senkinek az életpályáját nem határozza meg egy gyöngébb jegy, de a magány, amit éreznek a sikertelen tanulók, bizony kihatással lehet rá. Jerotijevity Lázár: Mátyás király (Csokonai Vitéz Mihály Általános Iskola, Felsőhegy) Péter László NA MÉGÁLU, BUKOVINA! „Megy a gőzös Pancsovára, Odéscalchi igazítja. Esik eső karikára, Odéscalchi kalapjára!’’ SZENT GYÖRGY HAVI NAPLÓJEGYZETEK Lakadalmazna az ördög Amit akkortájt a reformkor néhány buz­gó lelkű magyarja kigondolt s eltervezett, ma sem gondolhatnánk különbül. Mert elbuktuk ugyan a ’48-as forradalmat, de negyven év elteltével a magyar nemzet már ismét büszkén felszegte a fejét, s készülődött a millennium győzedelmes, méltó módon való megünneplésére. Már 1882-83-ra szép gondolatok és sokfajta ötletek fogalmazód­tak meg vagy kristályosodtak ki a nemzetet éltető értelmiségiek kobakjában. A bukovi­nai Istensegítsen született, Pestre vetődött László Mihály lapíró mindig is azon mun­kálkodott, hogy népének hírét s kultúráját az egész ország megismerje. Bukovinai szé­kely tájszavakat gyűjtött nagy lelkesedéssel (László Mihály: Bukovinai tájszók. Nyr. VI., 1877), és tanulmányokat jelentetett meg népéről (A bukovinai és moldvai csángók. Földrajzi közlöny, 1887). Esztendőig azon törte magát, hogy a bukovinai székelyeit s az őket a siculicidium után befogadó csángókat mentse is a pusztulás veszélyeitől. Szenve­délyes hangú újságcikkeket írt a kiszolgálta­tottakról, és ő fogalmazta meg legelőször a Magyarországra telepítésük gondolatát is. Ugyan Pusztaszerre álmodott meg egy tágas falut a sajátjai számára, amely gon­dolatot az 1881-ben megalapított Csángó Bizottság az akkori igényeknek s lehetőségeknek alávetette, de kissé átformálva tette magáévá. „Biztat a jövő, hogy ne hagyjuk elveszni keleti testvérein­ket! Meg kell, hogy halljuk moldvai csángóink segélykiáltá­sát oláh elnyomói ellen, nehogy ők is úgy elvesszenek, mint a besszarábiai magyarok. Ennek okáért adjunk a csángóknak iskolákat, tanítókat és magyar papokat: ha nem tudnánk őket betelepíteni, akkor így meg lesznek mentve. De a bukovinaia­kat, kevesebben lévén, mielőbb hozzuk haza, telepítsük be! Ha nem akarjuk, hogy akár a muszka, akár az oláh elnyelje őket... Hogy ne csángjanak, csángáljanak tovább, mentsük meg őket! Méltó emléke lenne ez a cselekedet az ezeréves honalapítás­­nak!” László Mihály oly népszerű lett ezzel a gondolatával, hogy a híres történész, Szádeczky Lajos is Bukovinába s Moldvába látogatott, ahol útijegyzeteivel tovább csiholta a gondolatot, megnyerve érveivel sok értelmiségit: Jókai Mórt, az írófejedel­met, Odescalchi Artúr herceget, Benedek Eleket, a nagy nép­mesegyűjtőt, Somsich Pál képviselőházi elnök, Szapári Gyula pénzügyminiszter, Nagy György kormánybiztos és Tisza Kál­mán miniszterelnök jóindulatát is, akik az osztrákok sanda gyanúját, a diplomáciai zűrt s a felesleges magyarázkodást megkerülve, a Csángó Bizottság megszervezését ajánlották. Ez aztán független szervezetként megalakult, s igen rövid idő alatt mintegy 50 ezer forintot gyűjtött össze, közadakozásból! A lelkesültség 1883-ban hágott a tetőfokára, amikor Odescal­­chi herceg Szádeczky Lajos történész és Benedek Elek újságíró kíséretében megérkezett Bukovinába. Ekkori kiküldésükkel az elvándorlás beütemezését és szabályozását ellenőrizték, így végre megindulhatott a modern kori elcsángálás. A háromtagú bizottság igencsak meglepődött! Előbb megijedt, s majdnem elmenekült, végül azonban mélységesen megilletődött a már­cius 18-ai fogadtatásán. Bukovina székely magyarsága akkora lelkesültséggel ünnepelte érkezését a vasútállomáson, hogy ilyent még Pesten sem láttak. Lovas bandériumot szerveztek a tiszteletükre! S akkora, magyar zászlókkal felszerelkezett él­jenző tömeg fogadta őket, hogy már-már azt hitték, a szerete­­tükkel nyomják őket agyon. Volt azonban valós ijedelmük is, mert a jelentkezők név­sora a tervezett ezer főnél jóval több lett, s ez ellen ellenvetést tenni ilyen szívélyes fogadtatás után már nem illett. De biz­tosan nem is akartak e hirtelen tömegesség ellen szólni, mert máris a szívükbe zárták ezt a kicsiny, emberhitű népcsoportot. Odescalchi táviratozgatni s utólag intézkedni volt kénytelen, és nagy ügyeskedésekkel érte el, hogy engedélyt és megbíza­tást nyerjen az összes jelentkező telepesi behozatalára! Akkora öröm érte az ötfalu telepesi küldöttségét, hogy azt elmondani nem lehet. De ólomsúlyú tehertétele is volt a dolognak! Mert midőn március 30-án kigördült az első, legfőképpen andrás­­falvi telepeseket szállító vonat a hadikfalvi állomásról, mintha minden búcsúzkodó megbolondult volna egy kicsit. Ünneplő, zokogva ziháló s könnyezőn nevető zászlós tömeget lehetett látni a távolodó vonaton. S a vasútállomáson egy másik intege­tő, jajszóval küszködő, elkeseredett gyalogos tömeg toporgott tehetetlen: az elhagyatottság hidege rázta az otthon maradot­takat. Ott lapított közöttük az ördög is, ki megfeledkezve ma­gáról s a küldetéséről, maga is szűkölni kezdett, s elpityerin­­tette magát. A váratlan meghatódástól még neki is kicsordult a száraz könnye! De bizony elszégyellte magát, s hamarjában elkotródott az állomásról. Ha valaha is voltak érzelmei, azokat sikeresen rejtegette, eldugaszoltan tartogatta magában. A KRÓNIKÁK VALAHOGY ÍGY SZÓLNAK Az első kigördülő vonat Hadikfalváról március 30-án 600 andrásfalvit vitt magával. Április elsején szünet volt, mert ke­gyetlen góbéság lett volna, ha tréfával ütik el a legőszintébb érzelmeiket. De 2-án már seregestül, 900 istensegítsi s fogadj­­isteni székelyt, 3-án rögtön utánuk majd 700 hadikfalvit vitt magával a trén. Addig pontosan 2200 főt, vagyis 1150 férfit és 1050 nőt és gyermeket, őket a magyarországi állomásokon hatalmas éljenzéssel és sorozatos megvendégelésekkel, ajándé­kozással fogadták a helyiek, végül Szegeden hajóval szállítot­ták le őket a Dunán Pancsovára. őket rögtön ott telepítették le Hertelendyfalva s Naggyörgyfalva (a későbbi Sándoregyháza) erdős és semlyékes területén. Ezzel az áttelepedés nem ért véget, mert április 18-án, amint az éjjeli fagyok megszűntek, Istensegítsről 41 gazda in­dult útnak a vagyonkájával, fedeles szekereivel, pereputtyostul. ők Erdély úttalan útjain, a Jóisten segedelmével, másfél hónap után értek célba csak. Majd a Csángó Bizottság az első betelepítéssel befejezettnek vélte a feladatát, feloszlatta magát, s egy csángó magyar egyesü­let létrehozásával folytatta a kitelepítést. Ezek után május 7-én Józseffalva alig nyolcszáz lakosa közül indult meg összesen 220 lélek: Isten segítsen át, Andrásfalvára átszállással. A többi falu­ból is csatlakoztak még hozzájuk, akik hátramaradtak. Ekkor utólagosan még 442 hadikfalvi is csatlakozni akart hozzájuk. De őket már 150 főre redukálni volt muszáj. Úgysem fértek volna fel az utolsó különvonatra, amely végül Szucsávából in­dult mintegy 900 emberrel. Na, akik utoljára mentek ki, pórul is jártak, mert őnekik kitalálták az Al-Duna hetedik öblözeté­­nél Gyurgyova-Rádayfalvát, ahol szinte minden évben szépen kiöntötte őket az ár. Erre mondták a rosszmájúak: „Csak és ak­kor tanulhattak még úszni a székelyek!” Ők csak később, sok kínlódások után települhettek fel északabbra, a Temeskubin határában lévő felföldre, a mai Székelykeve helyére. A csángóláz őszig eltartott. Szeptemberben érkezett Her­­telendyfalvára még vagy 150 andrásfalvi szekeres. Ekkorra szinte az egész református hitközség az egykori vojlovici erdő mentén telepedett le, velük emelkedett 4000 főre, s ért a végére az első betelepítés. Akkor látták meg, hogy az új hazában sem fenékig tejfel az élet, amikor felvették a gerincet ropogtató, tenyértörő munkát. „Na megállj, Bukovina!” Volt, aki az első gyötrelmes esztendő után tavasszal egy csupor tejfelért eladta a feltöretlen ugart, amit szántóföldként osztottak ki neki, és szépen alattomban visszaszekerezett Bukovinába, mert „az otthoni nincstelenségét mégiscsak jobban lehetett szépítgetni”. A többség mégis kitar­tóbb volt, s megült a Duna mentén. A türelmesek töltésépítők lettek, hogy szó ne érje a ház elejét, derekasan állták a sarat. Töltésépítő, a szerző illusztrációja 2019. április L, hétfő

Next