Magyar Szó, 2019. július (76. évfolyam, 149-175. szám)
2019-07-15 / 161. szám
lyóI ÜVEGGOLYÓ üveggolyo@magyarszo.rs statfió |Nagyszünet Gyönyörű nyár Gruik Zsófia Régi könyvek között keresgéltem azzal a céllal, hogy ajánljak valami izgalmas nyári olvasnivalót alsós gyerekeimnek. Rábukkantam néhány nekik való regényre, amelyekben a történetek régmúlt idők nyarait idézik a Balaton-parton, vidéki házban, erdőszélen táborozva. Manapság szívesen emlegetjük nosztalgikus emlékként a múltat, amikor még élmény volt gyereknek lenni, és megelégedtünk a frissen főzött baracklekvárral megkent kenyérrel uzsonnára. És bár reálisan nézve nem volt akkor sem minden tökéletes, egy dologban mégis jobban kedvezett az akkori életforma a felnövekvő gyereknek az egyszerűségben. Nem volt zajártalom, nem volt ennyi elektronikai eszköz körülöttük, reggel nem a közösségi média impulzusaira, hanem madárcsicsergésre ébredtek a gyerekek. Nagy részük számára azonban, főleg a falusi és tanyavilágban, a nyár nem az önfeledt szórakozásról, hanem a munkáról szólt. A városi gyerekeket előbb elérhette az unatkozás, de ők meg fölszabadultan bandázhattak az utca porában, vagy megtörtént, hogy a nyarat ők is vidék nagyszülőknél, rokonoknál töltötték, sokszor munkával. Szóval, amit mi romantikusan idilli időszaknak gondolunk, egyáltalán nem volt mindenk számára egyformán izgalmas. Az azonban bizonyos, hogy maguk a mindennapok - legyen szó városról vagy faluról - mindenféleképpen ideálisabbak voltak a gyerekek számára, egyszerűségükből adódóan. A hagyományok tisztelete kapaszkodót nyújtott az életvezetéshez, a feladatok sokasága nem hagyta unatkozni az embereket. Munka volt, feladat, amiből a gyerekeknek is ki kellett venniük a részüket. Ha sikerült egy kis szabadidőt szerezni, akkorrongylabdát rúgtak és bogarakat kerestek. Ma túlingereljük a gyerekeket, nemcsak elektronikai eszközökkel, hanem játékszerekkel, ruhákkal, bútorokkal, információkkal, és túl is tápláljuk. Nem titok, hogy egyre több túlsúlyos gyerek van, ami a táplálkozási szokások és az életmód következménye. Ezért aztán nem véletlen, hogy egyre nagyobb teret hódít az egyszerűség a gyereknevelésben, hiszen szakemberek és szülők egyaránt felismerték a túlingerlés negatív hatásait. Könyvek születtek a témában, előadások, mozgalmak támogatják azt, hogy a felnövekvő gyerekek számára olyan életteret teremtsünk, amely biztosítja a nyugodt fejlődésüket. Bizonyára nem kell mondanom, hogy a mai vitágban mindezt egyáltalán nem könnyű megvalósítani. Folyamatos egyensúlyozást jelent, hogy optimális mennyiségben biztosítsuk a gyerekek számára a modern kor által elérhetővé vált technikai vívmányokat, vibrálást és adrenalint úgy, hogy közben visszatérjünk a gyökerekhez, az egyszerűséghez, a letisztult életvezetéshez. Nagyon fontos, hogy a nyarat a gyerekek feltöltődésként éljék meg, mert az iskolai időszak stresszes és rohanó időszaka kimeríti őket, valamint az őszi-téli hónapok borongós, sötét napjai igénylik, hogy legyen miből táplálkoznia a gyermeki léleknek. Mindegy, hogy tábor, tengerpart, vidéki időtöltés vagy egyéb program, az a fontos, hogy a gyerekek kikapcsolódásnak éljék meg, ne kényszernek és unalomnak. Nyilván nem elvárható, hogy a nyári hetek minden pillanatában olyan élményben legyen részük a gyerekeknek, amilyenre vágynak, de a programok között szükséges a megélt élmények leülepedésére is időt hagyni. Ezért nem megfelelő megoldás, ha a gyerek - felügyelet híján - táborról táborra jár. Napjainkban a felnőttek általában túlterheltek és gondterheltek, nem várható el, hogy mindig a gyerekek szempontjait helyezzék előtérbe. Csakhogy könynyen abba a hibába lehet esni, hogy erőn felül minden anyagi vonzatú kívánságot biztosítunk a számukra, de a lelki támogatás, a velük való szeretetteljes időtöltés hiányzik. Tehát, ha ezen a nyáron nem is sikerül közös nyaralásra menni, vagy játéktáborba befizetni a gyereket, munka után azért próbáljunk meg számára olyan időtöltést szervezni, amely által hasznosnak, sikeresnek és a közösség (család) szerves részének érezheti magát. Ezzel sokkal többet tehetünk érte, mint bármi mással. Csordás András: Kakas (Csokonai Vitéz Mihály Álltalános Iskola, Felsőhegy) Balogh István Hosszan nem láttak barátaim, sötét szobába zárt a kánikula, olyannyira elgyalázódtam, hogy a könyvheti forgatagban sem kerestem föl cimboráimat. Most, hogy elcsöndesedett az izzás az égi kemencében, kimerészkedtem, boldogan lépdeltem az áldott Tópart utcán, emlékeim gömbakácai rám köszöntek, én vidáman visszabólintottam. Egy pillanatra megtorpantam Istók Jóska portájánál, lassan közelítettem meg a kiskaput, ám a házőrző megismert, a csöndes belépő odalett, vakkantott vagy százat boldogan a Sárga, a kerti asztal mellől fölugráltak a gyerekkori barátok, összeölelkeztünk, egymásra mosolyogtunk, örültünk a viszontlátásnak, olyan hangulat volt, mintha valami messze vidékről megtértem volna Zentára. Nagy zajjal tértünk vissza a kerti asztalhoz, a házigazda azonnal fölkapta a poharamat: - Ezt a poharat mindennap kihoztuk, mert vártunk, tudtuk, hogy előbb-utóbb megtérsz kicsi világunkba. Nagy koccintások után kenegettem a torkomat, mert igencsak kiszáradt vagy három hét alatt, ameddig áristomban voltam. Jót tett a rajnai, idéztem is azonnal a csudarabbi bölcseletét, ember legocsmányabb állapota a kiszáradt torok! - Mit tudtál olyan hosszú ideig csinálni egy szobában? - kérdezgették a társaság tagjai. - Első héten feküdtem, orvos járt ki hozzám naponta, óvott mindentől. A feleségem négyzetre emelte a gondoskodást, mindig talált valami kivetnivalót, magatartásomban, állapotomban. Lázat mért, untam az egészet, morogtam, de letorkolt... - Miért nem pofáztál vissza? - kérdezte az agglegény világutazó. - Hát merek? Nyafogó kifakadásomat meghallotta a háziasszony, Ilonka, aki friss töpörtyűs pogácsával traktált minket. A tálat az asztalra tette, illedelmesen megvárta, hogy kompániánk kiröhögje magát. Azt hiszem, a férfiak ebben a pillanatban valahányan egy rettenetesen elkopott sarkú, repedezett fejű bőrpapucsot láttak, ahogy szájához emeli a borospoharát. - Kémasszonyom! - fordultam Ilonkához. - Lenne értelme annak, hogy visszapofázzak oldalbordámnak? - Annak ugyan semmi! - Tudom én azt, hogy hiábavaló vödörrel vizet hordani a Tiszába, hogy áradjon! - Hagyjad te a Tiszát! - törölte le jókedvét bajuszáról Istók Jóska. - Följött az a te vízhordásod nélkül is, s hagyott maga után olyan iszaprengeteget a partján, ember nincs, aki legyőzhetné a feneketlen posványt. - Bátkán is csúf lett a part? - kérdeztem. - Borzadalom. Szinte kedvem sincs lejárni. Ha megyek is, körbebiciklizem a töltésen. De a nyáron rendbe hozzuk a komplejárót, mert Komp nélkül igazán nem Bátka a Bátka! - Tudjátok, míg tartott a szobafogságom, szinte éjjelnappal a Tiszán voltam. Megébredtek gyerekkori, ifjúkori emlékeim. Százféleképpen éltem meg azt a nagy csónakkirándulást, amelyet a gimnázium harmadik osztálya utáni nyáron átéltünk. - Boldog idő! - sóhajtott Radisa. - Azt hiszem, valóban az a nyár volt életem legszabadabb nyara. Semmi gondunk, az érettségi is csak esztendőre várt ránk, suttyó legények voltunk, túl egy-két szerelmen. - Mennyit pecáztunk akkor! - mondtam. - És micsoda halakat fogtunk! - Vagy tíz harcsát, nagyokat ám! - Csupán egyet ettünk meg... - A többivel mit tettetek? - kérdezte Ilonka. - Elvittük Fejeshez - kezdte magyarázni Istók Jóska aszszonyának a kalandozásokat. - Fejes bácsi bort adott a halért, karcos budzsákit, így szomjasak soha nem voltunk. - Minek kellett az öregnek a sok hal? - Először mi sem tudtuk. Aztán egy szombat éjjel rájöttünk a titokra. Pórázról elszabadult férjek éjszakai horgászást könyörögtek ki parancsoló asszonyuktól, aztán a Fejes-tanyánál, Szanád alatt, a Halászcsárdának szemben, eldobták a biciklit, le sem szedték róla a horgászfelszerelést, nekiestek a bornak-pálinkának, előbb nagy lármával voltak, tarisznyából vacsoráztak, jócskán öblögették, mert talán száraz volt a kenyér, aztán daloltak, előbb közösen, szépen, aztán szétesett a kórus, a tagok kidőltek, az udvar gyepén elnyújtóztak, akkora horkolást csaptak, hogy a szúnyogokon kívül minden élőlény messzire elkerülte a tájat. Korán reggel mentünk rántottára a tanyára, fölvittük az éjjel zsákmányolt halakat is, ekkor egy szép kecsegét fogott Pista, a későbbi kománk, csak láttad volna, Ilonka, micsoda virradó támadt a kecsege körül. Mert a félig észhez tért sporthorgászok körbejárták az udvari hordókat, s gyönyörű zsákmányt ejtettek, harcsát, márnát, volt egy ponty is, no meg a kecsege. Fejes bácsi az érdeklődéstől függően szabta meg az árat, így végül árverés lett, mert ez volt az egyetlen olyan módja az elosztásnak, hogy hajba kapás nélkül kezdődjön el szent vasárnap fényes napja. - És ti csak hagytátok, hogy Fejes bácsi megfejje ezeket a zákányos fejűeket? - No, nem úgy lett az, drága kémasszonyom! - vettem át a szót a házigazdától. - Én találtam ki az árverést, meg a kecsege is a kezemben volt, aztán nekem fizettek. - Fejes bácsi nem szólt semmit? Nem kérte a pénzt? - Jó pofát vágott a dologhoz. A fene a rangodat! - nézett a szemembe. - Elvitted a nagy értéket! - Én fogtam, Fejes bácsi! Még nem cseréltük be borért. Most meg ez az alak annyit fizetett érte, hogy vígan vehetünk rajta egy hordó sört a csárdánál! - Megyünk sörözni! - kiabált a banda. Át is eveztünk, sörözgettünk is, de valami lányok megakadályoztak bennünket abban, hogy eligyuk legalább a kecsege felét. - Valami lányok? - kérdezte hamiskásan Ilonka. - Egyik éppen te voltál, galambom! - nevetett párjára Istók Jóska. - Szép idők voltak azok bizony - mondtam. - De nem értek véget a Fejes-tanyán. Vagy tíz év múlva találkoztam azzal az atyafival, aki ráígért a kecsegémre. Egy társaságban voltunk, Törtelyi Jóska vendéglőjében próbálgattuk a jókedvet. Falatoztunk, kortyolgattunk, aztán valahogy a horgászatra terelődött a szó. No, voltak ott pecások, mind fogott rengeteg halat, kapitális példányokat is, a fehér asztal elbír mindent, rövid idő alatt szinte kifogtuk a Tiszából az összes halat. S akkor előjött az én emberem is, két és fél kilós kecsegét mondott. Erre aztán csönd lett, vastag szótlanság, bámult mindenki a szerencsés és ügyes horgászra. Ő meg föl is szólította két társát, hitelesítsék igazát, hiszen ott voltak nála baráti vacsorán feleségestül, amikor az ebédlőasztalra került a csudakecsege. Azok ketten bólogattak, kunkogtak, én meg fapofával vártam, mi lesz a nóta vége. Megszelek az egyik atyafi, te vagy, barátom, a győztes, hozzál ki még vagy öt liter bort! - Kihozatta? - kérdezték szinte egyszerre Istók Jóskáék. - Szó nélkül. - És te? - nézett rám Ilonka. - Mit én? Tán azt várod, lebuktattam-e? Nem tehet ilyet egy férfi, aki hazugságon ér egy horgászt. - De te fogtad a halat! - Én. Meg is mondtam neki. Kicsit később. Sort vártunk az illemhely előtt, aztán odasúgtam neki: vettél te már árverésen kecsegét? - És mi lett? - Hozatott még öt liter bort, meg a zenészeknek is vagy hármat, nehogy kiszáradjon a torkuk. Júliusi történet Bodó Zoltán: Tisza 2019. július 15., hétfő