Magyar Szó, 2019. július (76. évfolyam, 149-175. szám)
2019-07-06 / 154. szám
2019. július 6., 7., szombat-vasárnap Mm fiú kilato@magyarszo.rs KILÁTÓ 25 Aki Petőfi költeményeit angolra fordította Czóbel Minka (1855-1947) életművéről jószerével megfeledkezett az utókor Bíró Erzsébet Czóbel Minka családja jómódú arisztokrata család, mely német gyökerű, de csaknem kétszáz év alatt elmagyarosodott. Ő már teljesen magyarnak vallotta magát az anarcsi családi kastély lakójaként. Édesapja Czóbel Imre, édesanyja gróf Vay Evelin, testvére István és Emma, ő a legkisebb gyermek a családban. Nagyon szerették, kényeztették és féltették, mivel csecsemőkorában halt meg nővére. A keresztségben a Vilhelmina nevet kapja, becézett alakját, a Minkát választotta írói nevének. Nem állt távol a családtól a költészet. Dédapja Orczy Lőrinc, szintén kitűnő tollforgató volt, nagyanyja Kazinczy Zsófia, Kazinczy Ferenc unokatestvére. Édesanyja nagy hangsúlyt helyezett taníttatására, több nevelőnője volt, akik nagy szeretettel ismertették meg vele saját anyanyelvüket (német, francia és angol). Az irodalom iránti fogékonysága igen hamar megmutatkozott. Betűjátékkal kezdett korán ismerkedni, így hamar ráérzett a szavak adta szabadságra és az irodalom szeretetére. Eredetiben olvasta a nagy angol és német írók műveit. De hogyan? Egy ízben, midőn édesanyja és egyik nővére az anarcsi szalonban ült, megszólalt a hátuk mögött a kis Minike: „Ez mégis csúnyaság... Minden szót értek, elolvasom, de az értelmét mégsem értem.” A hölgyek hátrafordulnak és látják, hogy a kislány kezében Goethe Faustja van, melynek mondanivalója persze homályos, sőt érthetetlen az ötéves Czóbel Minkának. (Kisvárdai lapok 1896. febr. 16.) Rendkívüli műveltségre és tájékozottságra tett szert a zene területén is. Művészi szinten zongorázott. Roppant fogékony volt, könnyen tanult. Első verseit németül írta kilencéves korában. Tanulmányait Európa számos országában folytatta. Idézet önéletrajzából: „Valahogy tizenkét-tizenhárom éves lehettem, amikor apám kezembe adta Byront eredetiben, arcán valami olyan kifejezéssel, hogy látnom kellett, döntését nem kevés töprengés előzhette meg. A kötetet azonban korábban már olvastam volt, s ugyan találtam benne néhány költeményt, miben örömömet leltem, de verselését nehézkesnek, itt-ott ügyetlennek találtam. Én ezt meg is jegyeztem apámnak, hozzátéve, jobbat bizony már magam is írtam. Apám arcán igen erőteljes indulatok ütköztek ki, de uralkodott magán, s csak annyit mondott, hogy ostobaságom s hiúságom mindvégig kerékkötője lesznek életemnek, s hogy igen bánja már, hogy olvasni megtanított volt, mert látja: nagy rosszat tett vele nekem. A szobámba mentem, alig értettem, mi történt. Lelkem mégis forrott, s apám iránt oly erős ellenszenvet éreztem, hogy azt tervezgettem: még aznap éjjel elszököm otthonról, s költeményeimet elviszem Aranynak vagy Jókainak.” Nagy hatással volt rá Verlaine lírája, olyannyira, hogy magyarra fordította több versét. írt egy verses költeményt, a „La migration de l’ Ame”-ot (Lélekvándorlás), amely csak franciául olvasható, magyarul nem adták ki (Melchior de Polignak fordítása). Büttner Helén festőnő készítette a könyvhöz az illusztrációkat. Mivel a fenti nyelveket tökéletesen ismerte, számos műfordítás köthető nevéhez: Petőfi költeményeit angolra. Az ember tragédiáját németre fordította. Imádta szűkebb hazája tájait, a Nyírséget, szerette a természetet, melyet költészetében érzékletesen jelenített meg. A színek hangulati hatását sógorától, a népszerű festőtől, Mednyánszky Lászlótól tanulta, és verseiben sűrűn fel is használta. Költészetét tematikai változatosság jellemzi: ír a parasztasszonyokról, a gyári munkásokról, a vidék és a város mindennapi életéről, történelmi eseményekről. Meglepetés a kizárólag költőnőnek tartott és ismert Minka remek prózája. Gondoljunk különös novellájára, A látogatásra, mely semmilyen fantasztikus elemet sem tartalmaz, mégis a szürrealizmus előfutáraként értékelhető. (Akár Kosztolányi vagy Cholnoky Viktor is írhatta volna.) Lírájában feltűnnek a sárkányok mintegy a gyermekkori félelmek késői jelentkezései. Szerelmi líráját átszövi a boldogtalanság, a magány és csalódottság érzése. Publikációnk érdekessége: ezek az írások önálló kötetben eddig nem jelentek meg. Támasza és barátnője édesanyja volt, majd 1889-ben megismerkedik a félig német, félig magyar származású Büttner Helén festőnővel, aki illusztrálja műveit. Édesanyja halála után nővére, Emma költözött az anarcsi családi kastélyba, így élnek hármasban. Czóbel Minka hosszú életet élt, de 1890 és 1914 között volt az aranykora. Ekkor jelent meg nyolc verseskötete, egy kisregénye, egy regényes költeménye, két novelláskötete, majd francia fordításban a Lélekvándorlás című munkája. Íme néhányan kortársai közül, akik írtak róla: Arany János, Ady Endre, Ambrus Zoltán, Babits Mihály, Bársony István, Jókai Mór, Gozsdu Elek, Reviczky Gyula, Heltai Jenő, Gárdonyi Géza, Herczeg Ferenc, Justh Zsigmond, Móricz Zsigmond, Mikszáth Kálmán, Szép Ernő... a teljesség igénye nélkül. A századfordulón feltűnt író- és költőnemzedékkel már nem tudott lépést tartani, népszerűsége csökkent, sőt, lassanként feledésbe merült. Többé-kevésbé megfeledkeztünk életművéről, ami maradandó értéke nemzeti irodalmi kincsünknek. * A kéziratban levő kötet előszava A látogatás Czóbel Minka TT 0T iadták a gyászjelentést Horvay Tamásról. 1/ Hátrahagyott özvegye és egyetlen leánya 1^^ adta ki „fájdalomtól megtört szívvel”, s JL itt e három, sokat koptatott szó nem volt üres beszéd. Horvay Tamás legnagyobb boldogságban élt nejével vagy huszonhét évet, leánya volt szemefénye, míg ez majdnem szerelmes rajongással függött atyján. Jó ember volt, kedves ember, javakorabeli, az ötvenes évek szélén. Napos, derült kedély, vidám és kellemes, mindig kész a nótára vagy az anekdotázásra. Az asszonyoknak már szokásból is csak szépeket mondott, s a férfiakkal szívesen pajtáskodott. Szép embernek is lehetett mondani, bár karcsú alakja kissé elnehezedett és sűrű barna haja jóformán megritkult. De ennek dacára a fiatalság, az élet lehe vette körül. Azért nagy volt a megdöbbenés mindenkinél, aki hallotta, hogy Horvay Tamás hirtelen elhalt. Százan is jöttek kérdezni: hogy, mint történt? A cseléd nem győzte felelni. - Kiment a városba, a kisasszonynak akart neve napjára karperecét venni, el is hozta, de mikor hazajött, csak a fejét fájlalta, aztán émelygés jött rá, mire az orvost elhívtam, már nem volt magánál és már csak estig élt. Ezt variálta a szobalány vagy ötvenszer egy nap az úr halála óta, s a kérdezősködőknek ez elbeszélés csak oly értelmetlen maradt, mint a rövid halálhír. - Hihetetlen! Borzasztó! Hallatlan eset! Az az erős ember, az a jó kedély, hiszen maga volt az élet! - mondták felváltva. Aztán a meg nem értés nyomasztó érzésével, titokzatos borzalmával a család sorsán sopánkodva, távoztak. Ugyanilyen benyomást tett a feketeszélű levél Tamás falusi rokonainál, kiket minden évben legalább kétszer meg szokott látogatni. Váratlanul érkezett mindig, mert sokfelé volt útja, de mindannyiszor nagy örömmel fogadták. A gyerekek, kiket vagy egy pajkos kupléra tanított, vagy törökmézet hozott, már messziről kiabálták: - Mama, mama, jön Tamás bácsi! A mama is örömmel vette a hírt, s a nagyszülők valósággal megfiatalodtak Tamás kedélyes társaságában. - Mikor jössz megint? - faggatták elmenéskor. - De régen nem voltál itt! - fogadták megérkezésekor. S most mindennek vége, az a feketeszélű lap úgy mondja, s úgy mondták később az özvegy levelei, melyek leírták a pálmafás, díszes temetést, az ez utáni végtelen szomorúságot,ürességet. Még a levelek is elmaradtak, az özvegynek sok dolga volt az átköltözéssel szerényebb lakásba, aztán kevesebbet is ismerte a rokonokat, mint férje. Vagy egy félév múlhatott el, mióta ama gyászlevél a falusi kúriát izgalomba hozta. Jöttek azóta oda más izgalmak, esetleg örömök. Folyt az élet a maga egyforma változatosságában. Most új év közeledte foglalta el a háznépet. Sűrű hó hullott éjjel, fehér volt a fenyőfás udvar, s reggelre csillogó nap fénylette meg a fehér havat. Az egész család együtt ült, gyönyörködött a szép téli képben. A gyermekek ki akartak menni, de anyjuk nem engedte. - Majd később, tudjátok, hogy a kisasszony beteg, Julcsának pedig nincs ideje veletek menni! - Ugyan, miért ne lenne! - nyűglődtek a gyerekek. - Hát nem volna aztán diós és mákos! A gyerekek nevettek, mintha tetten kapták volna anyjukat. - Ugyan mama, hiszen már ki is sült, látod, ott van. Csakugyan, éppen most hozta be az inas egy tálcán a nagymama villásreggelijét. Nagymama gyöngélkedő volt és nem tudta az ebédet elvárni. Egy kis tányéron piroslott egy-egy fél diós és mákos fényesre sült haja, egy másik tányéron rizskása és zöldség között néhány szelet volt gondosan feltálalva, kristályüvegben egy kis palack bor, s egy másik tálcán teáskanna néhány csészével, mert teát ilyenkor a többiek is szoktak inni. A nagypapa rummal szerette, azért rum is állt a cukor mellett. A fiatal leány éppen töltötte a forró teát, midőn nagy csilingelés hallatszott az udvaron. Csengős-bongósan jött egy szánka. Két peró magasra hányta a friss havat, s nagy bundák között egy úr ült a beforduló szánkában. Nem nagyon figyelték, mert sok vendég járt, így a szánka érkeztén nem csodálkozott senki, csak akkor lettek nagyon figyelmesek, midőn a gyermekek egy hangon kiáltották: - Ni, Tamás bácsi! Előbb azt gondolták, hogy egy hozzá hasonló ember ül a szánkában, mert tényleg úgy szállt ki, olyan mozdulattal rázta le a havat bundájáról, mint Horvay Tamás tette volna. De mind elképedtek, midőn nevetősen, hidegtől piros arccal Tamás maga lépett be a szobába: - Adj Isten jó napot! - mondta jól ismert, erős, csengő hangján. - Ejnye, talán már meg se ismertek, hogy ily hűvösen fogadtok? Igaz, régen nem jártam errefelé. Mind siettek köszönni, s egyszerre oly zsivaj támadt, mint máskor, Tamás érkezte alkalmából. Egyik gyerek, a legnagyobb, ugyan mondta: - Tamás bácsi, hiszen maga meghalt! De a vendég csak könnyedén felelte: - Mesebeszéd, - persze - jut eszembe. A nagyok igyekeztek mint valami tapintatlanság felett elsiklani. Világért se merték volna Tamást megkérdezni, hogy honnan jön? De a feszélyezett hangulat nem tartott sokáig, mert a vidám rokon mindjárt sorra kérdezte az egész családot, ki hogy van? Mit csinálnak a faluban a szomszédok? Megvane még az a jó félvér kanca, az Irma? Hát a papagáj él-e még? A gyerekeknek találós mesét adott fel: Ha Bécstől Kassáig két jó trapperrel 22 órát jövök, s Kassától Bécsig egy rossz automobilon 14 órát megyek, mi van messzebb: Kassa Bécstől, vagy Bécs Kassától? S nagyot mulatott, hogy a gyerekek egymás után mondták: Én nem tudom! Sőt a középső, kit számtani talentumnak ismert el a család, elkezdte számolni: 14 és 22... igen... hát 14 kétszer 28, lemegy hát... - Látom, éppen jókor jöttem - mondta Tamás a villásreggelire mutatva. - Szép húgocskám, adsz egy csésze teát? Nagyon megéheztem, az állomáson nem kaptam semmit. Egy tányért adtak elébe, s ő jó étvággyal evett egy szeletet. A rizskását igen dicsérte, meg is ismételte. A teába rumot töltött s látható gyönyörűséggel itta, közbe folyton beszélgetve, tréfálkozva. Egyszer kérdezte kedvencét, a fiatal leányt: - Ismered a Varázskeringőből ezt a dalt? - S eldanolta szép meleg hangjával néhány ütemét. A kocsisnak mindjárt megérkezte után kiintett: - Menj, fogj ki pár órára! A cselédeket, mikor meglátták Tamást jönni, oly rémület fogta el, hogy szétfutottak, de mikor az inas lesegítette a szánkóról, oly természetesen kérdezte: - Jól van az uraság? Nincs semmi baj? Hát maga most egészséges? Meggyógyult a kis leánya, ki a nyáron oly beteg volt? Az inas a konyhában csak ezt mondta: - Én azt hittem, hogy a nagyságos úr meghalt. Az istállóban kérdezték a kocsist: - Honnan jött? - Hát persze, Kisvárdáról. - De maga nem odavaló! - Hát már hogyne volnék! - azzal pipázott és csak úgy ímmel-ámmal szólt, ha kérdezték. Annál vígabban mulatott benn a vendég, s mulatott vele az egész háznép. Az öreg háziasszony régen nem nevetett annyit, a háziúr, ki kissé szentimentális volt - mint már az öregek szoktak lenni -, szintén a legjobb hangulatba jött, elfelejtette a köszvényt, kihullott fogait s haladó éveit. Ilonka, ki kissé melankolikus volt - mint már a fiatalok szoktak lenni -, elfelejtette utolsó szerelmét, s vidáman mosolygott és tréfált Tamással. Irma, a gyermekek mamája, ki szomorú volt - mint már a középkorú asszonyok szoktak lenni -, elfelejtette bevallott gondját a gyermekek felett, s be nem vallott szomorúságát a ma, fésülködés közben felfedezett néhány szál ősz haj felett. A gyermekek pedig mintegy hármas visszhang feleltek nagyszüleik, anyjuk és nénjük minden nevelésére. Feltálalták az ebédet is. Tamás, a villásreggeli dacára, jó étvággyal evett, néhány pohár bort is ivott, mitől még jobb kedve lett. Egészen kipirosodott, midőn ebéd után a kandalló előtt csibakozva, kényelembe tette magát. Már nem viccelt és anekdotázott, de kedélyesen és talpraesetten diskurált komolyabb dolgokról. Irmát a gyermekek nevelése felől kérdezte ki. Az öregúrnak oltógallyat ígért egy különösen jól termő almafajból, míg egyszerre kinézett az ablakon: - Ejnye, de sajnálok most innen elmenni, de már úgy látom, sötétedik. Ugyan Palikám, kérlek, üzend meg, hogy jöjjön a szánkám. A kisfiú kiment, átadta az üzenetet az inasnak. A nagyok pedig marasztották a vendéget: - No ne menj már Tamás, hiszen olyan ritkán látunk, legalább ma estére maradj itt, hisz holnap is nap van még. De Tamás csak komolyan mondta: - Hiszen én sajnálom legjobban, de lehetetlen - aztán nyomatékosan hozzátette: - Le-he-tet-len! Az öregasszonynak kezet csókolt. Az öreg urat és a fiatal hölgyeket, akik ki akarták kísérni, kérte: - Ne gyertek, meghűltök, így csak az ablakból nézték mindannyian, hogy veszi fel Tamás a bundáját, hogy nyom borravalót az inas kezébe, hogy helyezkedik el kényelmesen a jó alacsony szánkába. Aztán visszafordította jókedvű, piros arcát az ablak felé, melyből az egész család, szorongva, mint egy fészeknyi fecske, nézett utána. Intett nagy vörösbor-kesztyűs kezével. A két pejle megfeszítette az istrángokat, s magasra hányva a havat, elindult. Csengős-bongósan fordult ki a szán az udvarból, benne Horvay Tamás széles, bundás alakja, ki még a kapuból is visszanézett. Utána intettek az ablakból, s aztán szó nélkül ment a család szét. Az öregek patience-ot raktak, Irma kiment házi dolgok után nézni, Ilonka egy könyvvel ült az ablakba, s olvasott a már sötétedő esti világításban. A gyermekek is érezték a feszélyezett hangulatot, csak suttogva beszéltek egymás között. A falu felől hangzott a kántáló gyerekek éneke, kik az új évet köszöntötték, s éjjeli zúzmara, készülő köd ereszkedett az udvarra. Este levél jött Horvay Tamásnétól, melyben boldog új évet kívánt kedves rokonainak, kik az ő szegény Tamásához oly jók voltak, s kik elképzelhetik, milyen szomorú az ő új éve, mikor legfeljebb egy virágot vihet ki áldott emlékű férje sírjára. Nem is tudná elhinni - folytatta -, ha saját szemével nem látta volna, hogy ennyi jóság, ennyi élet itt feküdjék a hó alatt, örökre. De nem akarok új évre ilyen szomorú dolgokról beszélni, azért zárom levelemet, stb. stb. Soha e levélről, se a látogatásról szó nem esett a családban, s Horvay Tamást is csak nagy ritkán említették. (1909)