Magyar Turista Élet, 1939 (7. évfolyam, 1-22. szám)

1939-09-15 / 15. szám

HOCHSCHWAB-TURÁK Irta: SZTRÓKAY LAJOS (2.278 m.) (Folytatás.) A vadregényes Fölzklammon át vettük utunkat, melynek rozoga fahídja recsegett-ropogott szögeseink lépte alatt. A szakadék néhol csak pár méter széles és meredek, mohatarkította fekete sziklafalairól vidáman csurgott alá a víz. Az eső már nem esett, de hideg volt és az eget sötét, vastag felhők takarták. A Föld-szakadék után a nálánál jóval szélesebb Steinbachleiten következett, ahol a térkép szerint tulajdonképen pataknak kellene folydogálnia, a valóságban azonban teljesen kiszáradt medret találtunk. A meder tele volt hófehér, gömbölyűre csiszolódott mészkővel. Akkorák voltak, mint egy emberi fej s úgy tűnt fel, mintha szerteszéjjel heverő halálfejeken lépdelnénk. E vigasztaló benyomás érzésével eltelve, örültünk, mikor végre ismét rendes úton haladva elértük a Schlag-Alm kunyhóit, honnét pompás kilátás nyílott északnyugat felé, a magasba szökő Fölzstein 1956 m magas előcsúcsára. A karcsú sziklakúp főcsúcsa 2023 m magas, de az innen nem látható. A Fölzstein délnyugati kifutójában az 1844 m magas Wachsenriegel emelkedik, tekintélyes sziklatömegével. Utunk zöld alpesi legelőkön vezetett keresztül, már 1400 méter magasságban jártunk, északról metszőn hideg szél fuvolázott alá a sziklabirodalomból, itt azonban még semmi nyomát sem leltük a télnek, sem a hótakarónak. A szél és a légkör hidege azonban már jelezte, hogy nincsen messze a síelők birodalma. 1472 m magasságban feltűntek a Fölz-Alm kunyhói. Az erdők és legelők alattunk maradtak, köröskörül már csupa fehérlő mészkőhegy csupasz sziklafala határolta a hegykatlant. Az Alm hét faháza elhagyott és kihalt volt. Olyan hideg ülte meg a vidéket, hogy hamarosan folytattuk utunkat a Föld-nyereg felé. Félóra sem telt el s az első hófoltra helyeztük lábunkat. A hófoltok szaporodtak, mind összefüggőbbé váltak és csakhamar egyenletes fehérség közepette lábaltunk fölfelé. A hótakaró mind magasabb arányokat öltött s a járás mind fárasztóbbá vált benne. Előttünk a négy fiatal turista nyoma húzódott a hóban, őket azonban még nem pillantottuk meg. Jó két órai taposás után elértük a Fölz-hágót, ahol az utak ketté váltak. Keletre a Dullwitz völgybe juthatunk el, 1 nyugatra a meredek szélén vezető Ochsensteigen át a Voistaler-Hüttehez vezet az út. MEGBUKOTT A HÓTALP! A Fölz-hágóban viszontláttuk az előttünk haladókat. Be vártak és előre engedtek bennünket. Az Ochsensteig lényegében nem veszélyes és nem áll másból, mint egy óriási meredek hegylejtőből, mely az 1937 m magas Edelspitzről húzódik le. Az útvonal, mely a magas hótakaró alá temetve nem volt láttható, a lejtő felső részében vezetett, a meredek szélén. A térkép szerint igazodva, magunknak kellett a magas hóban utat tiporni, ami erősen igénybe vette az izmokat és idegeket is, mert jobbkéz felől a síkos, havas lejtő fenyegetett, mélyen alászánkázni a mélybe, nem volna kellemes szórakozás. Az egyensúlyból könnyen kibillenhetett itt az ember, mert egy- egy lépésnél néha derékig süppedtünk a fehér nedves hóban. Ilyenkor, a lejtő felső részébe döfött jégcsákány tartotta vissza a lezuhanástól. A fiatal turistáknak csákányuk sem volt s így, bár kötéllel voltak egymáshoz fűzve, részükre az * 1 átkelés sokkal nehezebb munkát okozott. Az út első harmadánál tovább nem jutottak. Megkértek, fényképezzem le őket a gépükkel a meredek szélén, azután elbúcsúztak és visszatértek a völgybe. Egyedül fflytattuk tehát a fárasztó hótiprást és elmúlt a fél délelőtt, mire a Voistaler-menedékházat elértük. Itt láttuk az első síelőket, igaz, hogy nem síeltek, hanem a házban ültek. Mikor beléptünk és köszöntünk, azt sem mondták, hogy ,,fapapucs“, erre jobbnak láttuk ismét kifordulni a barátság- szalán tanyáról amelyet rettentően sűrű füst töltött be, helye azonban, ahova fáradt tagjainkat rakhattuk volna egyáltalán nem akadt. Később rájöttünk, hogy az illetők bizonyára megvetésüknek adtak kifejezést barátságtalanságukkal, mert gyalog voltunk s nem sível. , Lemondtunk a meleg szobáról és folytattuk utunkat. Valamivel a házon túl egy magányos turistával találkoztunk, aki hótalpakkal a lábán igyekezett fölfelé jutni. Csodálkoztunk, hogy mi ketten mégis gyorsabban jutunk előre, sőt utolértük és el is hagytuk az illetőt. Mikor elhaladtunk mellette, láttam, hogy az egyik hótalp hálószerkezete elszakadt, minden lépésnél nagymennyiségű hó nyomódott rajta keresztül s ez okozta lassú előre jutásást. Az illető megállt és izzadtságát törölte homlokáról, mikor elhaladtunk melette. Már messze voltunk, midőn hátrapillantottam. Még mindig ott állt és utánunk nézett. Nem tudom milyen gondolatokkal foglalkozhatott, annyi bizonyos, többé nem láttuk a hótalpas turistát azon a napon. Délre járt már az idő s ilyenkor télen és kora tavasszal a nap legenyhébb szaka áll be. Ez a része az útnak volt a legnehezebb. A Graf Meran Steig meredek lejtőjén kapaszkodtunk fölfelé, a kásapuha térden felül érő hóban. Mellettünk villámgyorsan siklottak el a síelők és egy-kettőre eltűntek szentünk elől a mélyben. De akik fölfelé jöttek, a sítalpakat a vállukon hordták és nem jártak jobban mint mi. A hó túl puha és 0, lejtő túl meredek volt ahhoz, hogy a talpakat fókák híján hasznáni tudták volna a fölfelé menésnél. A platóra érve azonban hamarosan elhagytak. Itt a hófelület fagyott volt s a hosszú lécek nem sülyedtek bele. Gyorsan tovasiklottak, mi pedig minduntalan beszakadtunk a fagyott kérgen át az alatta lévő, puha masszába. A KULACS KALANDJA Délután három óra volt, mikor a Schiestl-ház vendégszobájában fáradtan lerogytunk egy asztal mellé a padra. Mindenki csodálkozott, hogy nem sível jöttünk föl. A vendéglős sietett kijelenteni előttünk, hogy hálóhelyre ne számítsunk, de még takaróra se, mert már minden le van foglalva, viszont azt sem ajánlotta, hogy még ma elinduljunk lefelé, mert köd ereszkedett alá és hófúvás állt be. Széken vagy asztalon hálni, a mai megerőltető túra után, igazán nem volt kedvünk. Elhatároztuk, hogy félórát pihenünk a házban s azután a G'hackton át lemegyünk a Bodenbauerhez, ahol biztosan kapunk rendes szállást. A vendéglős kijelentette, hogy a G‘hacht sziklái eljegesedtek és egyenesen életveszélyes a mászás rajtuk. Senki sem jött föl arra aznap. (Folytatjuk.) — A trentói Alpokban 3600 méter magasságban lévő Mantova-menházban ünnepélyesen leleplezték a Ratti prelátus — a későbbi XI. Pius pápa — emlékének szentelt márványtáblát, amely azt örökíti meg, hogy Ratti prelátus a legismertebb hegymászók egyike volt.