Magyar Ujság, 1871. július (5. évfolyam, 148-173. szám)

1871-07-22 / 166. szám

166-ik szám. Szombat, 1871. július 22­­. évfolyam. Kiadó-h­ivatal: Lipót-utcza 11. sz. földszint. Ide intézendő a lap anyagi ré­szét illető minden közlemény, u. m. az előfizetési pénz, a kiadás körüli Panaszok és a hirdetmények.MAGYAR ÚJSÁG POLITIKAI ÉS NEMZETGAZDÁSZATI NAPILAP. Szerkesztőségi iroda: Lipótutcza 11. szám, földszint. Ide intézendő a lap szellemi részét illető minden közlemény. Kéziratok s levelek vissza nem adatnak.— Bérmentetlen levelek csak ismerős kezektől fogadtat­nak el. Előfizetési Ar: Vidékre postán vagy helyben ház­hoz hordva. Egész évre . . . . 20 frt — kr. Félévre...................10 , — „ Negyedévre . . . 5 „ — „ Egy hónapra ... 1 „ 70 „ Egyes szám ára 6 kr. Hirdetési dij: 8 hasábos petitsor egyszeri hir­detésnél 12 kr.; többszöriné’ 9 kr. Bélyegdij minden hirdetésért Kü­lön 30 kr. Nyílttér : 5 hasábos petitsor 25 kr. A „Magyar Újság“ ára egy évre . . 20 forint — kr. félévre ... 10 „ — „ évnegyedre . 5 — „ egy hóra . . 1 „ 70 „ Az előfizetési pénzek A „MAGYAR UJSÁG“ kiadó­hivatalához (Pesten, Lipótutcza 11. sz.) intézendők. Az előfizetést legczélszerűbben pos­tautalványnyal eszközölhetni. Pest, Július 21. A franczia nemzetgyűlés ismét nagy hord­­erővel bíró törvényes intézkedést tett. Ugyanis kimondta, hogy a törvényhatósági bizottságok csak törvény által oszlattath­atnak föl. A hivatalos lap Thiersnek állítólagos leve­lét illetőleg a „Times“ ellen a következőket köz­li: „Csodálkozással látjuk, hogy a különben jól értesült „Times“ jul. 12-iki számában a pápá­hoz intézett levelet, melyet egy olasz lap kohol­va Thiersnek tulajdonított, komolyan veszi s fej­tegeti, mintha hiteles volna. Ismételjük, miután erre kényszerittetünk, hogy a végrehajtó hatalom főnöke azon tanácsokat, miket neki tulajdoníta­nak, a pápához nem intézte, s hogy a szóban forgó levél az első betűtől az utolsóig egy csaló műve, melyet még csak ügyesnek sem lehet mondani. — Az ügyességet tán még sem lehet tőle megtagadni, hisz az egész európai sajtót mozgalomba hozta s hitelt keltett. A hivatalos lap ama nyilatkozata daczára Versaillesban még a diplomácziai körökben is azon hitben vannak, hogy Thiers ama levelet csakugyan írta. A „Verité“ szerint a nemzetőrség nem fog feloszlattatni, hanem mint a háború előtt, to­vábbra is fen fog állni, csakhogy ezután minden állampolgár köteles lesz hozzátartozni. A bonapartisták soraiban is szakadás kezd mutatkozni, a viszály egyelőre arra szorítkozik, hogy a balesetekért egymásnak szemrehányá­sokat tesznek. Thiers, Gambetta és Faidherbe újabban is értekeztek egymással a hadsereg szervezése fe­lett. — A Thiersre ruházott kormányhatalom­nak két évvel való meghosszabbítására vonat­kozó indítvány már a napokban tanácskozás alá kerül. — Az új olasz kölcsön augusztusban bocsáttatik ki. Egy versaillesi távirat szerint az orvosok konstatálták, hogy Rochefort megőrült. Berlinben újból azon tervvel foglalkoznak, hogy az északi és keleti tengert egy csatornával összekössék. A terv keresztülvitelénél szemmel kívánják tartani úgy a hadászati, mint a keres­kedelmi érdekeket. A terv végrehajtása 34 mil­­lió tallérba kerülne. Berlinből azon fontos körülményről értesíte­nek, hogy azon kérdés, vájjon a háború folyama alatt elfoglalt vaspálya-anyagok a németek ré­széről valóságos zsákmánynak tekintessenek-e vagy nem ? Ez fontos kérdés Francziaországra nézve, miután vagy 10000 vaspálya kocsi,,több száz mozdony került a németek kezébe. Amadé­s neje minden áron igyekeznek a spanyolok kedvét megnyerni. A népszerűség hajhászásból mindent elkövetnek. E hó 9-bén a Manzanaresban a mosónők Casa-Asilója lett föl­avatva. E nők Madridban oly szerepet játsza­nak, mint Parisban az árucsarnokok hölgyei. II. Isabella ezek kegyét minden áron igyekezett megnyerni s Viktoria királyné nyomdokait kö­veti. Ez a papságnak nem igen tetszik, mely ebben profanátiót lát. A san marosi lelkész vo­nakodott, amaz intézetet fölavatni. Az ünnepély közreműködése nélkül folyt le, de jelentősége ez­által csak fokozódott. E nap délutánján a király a „museo espanol de Antiquedades“ meg­nyitásánál volt jelen. Spanyolországban a miniszterválság még mindig tart, de a jelenlegi miniszterek azt hi­szik, hogy még egy ideig a kormány élén ma­radhatnak, miután serényen dolgoznak egy pro­­grámumon, hogy a monarchia miként volna meg­menthető. Az olasz kormánynál levő követek egészségi szempontból távoztak az olasz fővárosból s meg­bízottaik által helyettesitvék. Azon több oldalról felmerült hír, hogy Sella pénzügyminiszter egy küldöttségnek azt mondta volna, miszerint a jezsuiták nem sokára Rómából törvényes úton fognak kiűzenni, illetékes körök­ben azon megjegyzéssel c­áfoltatik meg, hogy a kormány a fenforgó körülményeknek engedni kénytelen s e végett egyelőre le kell mondania azon tervről, hogy a zárdák eltörlését illetőleg az ülésszak megnyitásakor a parlament elé tör­vényjavaslatot terjesszen-A pápa egészségi állapotáról a napokban különféle hírek voltak elterjedve s a napokban az orvosok már azt tanácsolták neki, hogy a gandolfoi kastélyba költözzék, a pápa azonban vonakodik a vatikánt elhagyni. Londonban jövő vasárnap az 1866-os reform tüntetés évfordulója alkalmával a Hyde park­ban demokrata meeting tartotik.­­ A „Times“ mexikói hírei szerint, Mexikóban hiszik, hogy Juarez, ha elnökké választatik, a congressus többségére bizton számíthat. Oroszország az „Internationale“ emberei ellen a mi Thaisz Elekünk módjára lép föl. Erre a napokban szőnyegre kerülő „Netsajev“ per adott okot. E párt illetőleg az elővizsgálat két évig tartott. A fővád az ország különböző pontjain felfedezett­ összeesküvésről szól, melynek czélja a monarchia megbuktatása volt. A vizsgálat az­után nagyobb mérvet öltött azon gyilkosság ál­tal, melyet egy Nezsajew tanító mások segítsé­gével Iwan Iwanow tanulón elkövetett.A titok­ban folyt­atott vizsgálat következtében még 4 más egyén elfogatott s nemsokára kitűnt, hogy ezek s még mások a Netsajev által szervezett moskaui osztály tagjai s a genfi nemzetközi forra­dalmi bizottsághoz tartoznak. A HULLÁMOK KÖZT. Regény két kötetben. Irta CSENGEY GUSZTÁV. — Első kötet. — (18. folytatás.) E fényes társaságban számos hódoló rajon­gott körülötte, csak egy komoly arczu szép had­nagy maradt hideg és vonult vissza tőle. Ezt a tisztet Bergmann Károlynak hivták. Malviné nem szerette azt, ha valaki büszkébb férfi akart lenni ő előtte, mint a többiek, azért figyelemmel kisérte ezt a hadnagyot. Kémeket, tartott körü­lötte, kik minden nyilatkozatát ellesték s besúg­ták a szép hölgynek, így tudta meg a következő jelenetet is. Valami társaságban épen Malvinéról beszél­tek s a hadnagy hallgatva állt egy ablakmélye­désben. — Hát te Károly — kérdé tőle egyik tiszt­társa, — miért nem szólsz hozzá ? Hogy marad­hatsz hidegen Malviné említésére,mikor mi mind­nyájan lángolunk. — Hát csak lángoljatok. Engem nem tud el­ragadni. — Talán szépnek nem találod ? — Szép nő, de nálunk Szepességben szebbe­ket láttam. — Azt alig hiszem. — A­mint tetszik. — Például? — Nos, hát láttam egyet, ki szebb volt, mint ez a ti bálványtok, pedig az nem ismerte szépsége varázsát, de épen azért volt szebb mint Malviné. Ez a nő nagyon érezteti veletek, hogy ő ismeri hatalmát .... nos, legyen hát egy olyan férfi is köztetek, a­kivel nem tudja érez­tetni. Megtudta e nyilatkozatot Malviné s lángolt haragjában. Kettős sértés volt ez: a hadnagy azt mondá, hogy szebb nőt látott és azt merte állítani, hogy ő kívül áll Malviné varázs­kövén. Egy reggel két ismeretlen katonatiszt jelent meg Károly szállásán, kik őt egyenesen pár­bajra hivták ki valami szintén ismeretlen tiszt nevében s midőn Károly a párbaj okát kérdé, hidegen feleltek: — Ön megsérté Malvin­et, a tábornok tisztelt leányát, ezért kell önnek elégtételt adnia. A kitűzött órában meg is jelentek a vívó felek. Kiálltak s a jelre a két vívó összecsapott. Károly jó vívó volt, de az ismeretlen tiszt felülmúlta őt. Tiz percz múlva Károly a pado­zaton bevert vérében. Az ismeretlen tiszt egyet suhintott kardjával, hogy arról a vér a segédek arczára feccsent, ekkor lekapta álbajuszát és szakállát és a kö­­rülállók bámulva ismerték föl benne a tábornok leányát. — Tanuld meg, hadnagy, — kiáltott har­sány hangon Malviné,—­hogy a tábornok leánya veled is tudja éreztetni hatalmát. Károly egy hónapig feküdt sebében, mi­kor meggyógyult, áttétette magát a horvát bán táborába. Malviné ekkor már hires nő volt az osztrák táborban. Az 1849-iki január havától kezdve Malvin gyakran hagyta el atyját s napokig oda volt.­­ Midőn ilyen kirándulások után vissza­tért , gr. Heldenburg táborának mindig akadt valami hirtelen tenni valója s nem ritkán előnyös mozdulatokat tettek. A többi császári hadakban pedig majd itt, majd ott egy rejtélyes nő jelent meg a tábornokok szállásán s a tisztek, kiknek az a szerencse jutott, hogy közelében lehettek, elragadtatással beszéltek a vendégnő tündéri szépségéről s szellemének hóditó fenségéről. — Soha sem mondta ki senki nyilván a titkot, de azért ismerte mindenki a varázshatalmu nőt s bizonyosan nagy szolgálatokat tehetett a tábor­nok uraknak, mert oly kiváló tisztelettel fogad­ták mindenkor, mint egy királynőt. — A sere­gek intéző szellemének látszott, pedig látogatá­sai eleintén igen ártatlan természetűek voltak, hol egy, hol más éltes asszonysággal jelent meg, kik természetesen mind rokoni viszonyban állot­tak a tekintélyes vezérekkel s a szép leányban csak egy ügyes és szeretetreméltó tánczosnőt vittek magukkal az egyes rögtönzött mulatsá­gokba, hol akárhány katonatiszt fiatal neje vagy leánya jelent meg. Hisz abban semmi különös sincsen, ha a szép leányok szeretnek tánczolni. Pedig azért mindenki tudta, hogy azok a finom piros ajkak veszedelmes nagy fontosságú titkokat súgtak meg a hadvezéreknek. Az egyes mulatságokban mindig akadt alkalom egy kis fagylaltra félre­vonulni egyik vagy másik mel­lékszobába , hova aztán a világért sem lépett volna be más, mint aki erre fölhatalmazva volt. Azt is jól tudta mindenki, hogy Malvinnak sok derék rokona van a magyar földön lakók között is, s ő épen nem csinál belőle magának lelkiismeretességet, ha olyankor látogatja is meg azokat, mikor a magyar hadak tiszteivel vannak elárasztva. A magyarok is szerettek mulatni s Malviné nem egyszer dicséré meg a magyar tiszteket, hogy azok milyen pompás tánczosok. Ha aztán ilyenkor valamelyik tréfás császári tiszt azon politikai féltékenységét nyilvánitá, hogy hátha elcsábítja valamelyik vörös zsinóros levente? azt szokta felelni vállvonva: — Mi közöm nekem a ti háborútokhoz ? én a férfiban a mulattatót óhajtom s a változatos­ság annál kedvesebb nekem, mentői ellentéte­sebbek az egyének, kikkel mulatok. Ilyenkor oly rejtélyesen szokott mosolyogni csábító piros ajka, hogy a fehér zubbonyok alatt reszketett a szív , de épen nem a politikai buz­­góság nyomása alatt, hanem oly érzelem hatá­sától, melynek a politikához semmi köze. Később már garde dame sem kellett Malvin­nak, maga játogatott el ide is oda is s gyakran a legkülönfélébb alakban. Már ekkor nagy be­folyása volt mind a két kormánynál. Malvinét tehát nagyon jól ismerték az osztrák hadak vitézei. Valóban ismerték-e ? . . . Keressük fel őt, mikor egyedül van, mikor naplójára hajolva elmereng rövid múltja tarka napjain. Malviné naplót vezet, de azt nem tudja senki sem. Emberi szem az övén kívül nem látta még e könyvet, még létezéséről sem tud senki sem­mit, oly rejtett kincse az. Most épen naplóját olvassa ódon pipere asz­talkája mellett, melyet különösen szeret. Elmond­juk, miért? Az 1848-iki heves napokban Bécs nem ked­vezett a salonéletnek, az előkelő családok ipar­kodtak kijutni e városból, hol a barricade épí­tésbe már nagyon beletanult a nép s ennek sö­predéke széttépte a rend és illedelem minden korlátait. A menekülők között volt Malviné is, kit atyja egy nagy nénjére bízott. Minthogy Mal­vinét épen abban az időben akarták az udvar­hölgyek sorába felvenni, Olmützbe készültek a császár után. Malviné búcsúzni ment egy barát­nőjéhez, ki abban a kellemetlen helyzetben volt, hogy Bécsben maradjon. Ennek atyja egy posz­tó-gyár tulajdonosa volt, s épen semmit sem tö­rődött a világ forrongásaival. Számos ismeret­sége lévén a legelőkelőbb körökben a különben nemes származású gyáros örömest látta leányát a noblessek sorában, de Bécsből nem akart moz­dulni s mikor ijesztgették, azt szokta mondani: „Pásztóra mindig lesz szüksége az embereknek, s a demokratáknak épen oly jó pénzük van, mint a kék vérűeknek.“ A két barátnőnek tehát várni kellett. Malviné felkereste barátnőjét az indulás előtti napon, de nem találta otthon. Azt mondták hogy mindjárt hazajö, ő tehát bement barátnője szo­bájába, hogy bevárja hazaérkeztét. Unalmában a bútorokat nézte körül, s egy különös ódon pipere asztal tűnt szemébe. Látta ő ezt már gyakran, de még ennyire nem figyelte meg, mert talán még nem volt alkalma barátnőjénél unatkozni. Most különös kíváncsisággal vizsgálta a régiséget. Az asztalnak vastag tölgyfa lapja volt, élén szőllőfürt- és levél faragványokkal Midőn e szöllö­fürtöket nézegette, észrevette hogy az egyik szemről félig lekopott a máz s az előtűnő anyag vasnak látszott. — Ejnye! — gondolá — hát e gömböcskék itt vasszegek? Unalmában elkezdte ujjával kaparni a mázt hogy meggyőződjék a valóról. Ám egyszer a nyo­más következtében a gömböcske engedett, az asztal élének faragványos lemeze felpattant s egy rejtek-fiók tűnt elő. Az asztal lapjának egy része tehát üres volt. —■ Ah ! — kiáltott meglepetve Malviné — és az asztal jó lesz naplómnak. Most benyomta a lemezt s a gömböcske egy pattanással ismét régi helyén volt. Midőn a barátnő hazajött, Malviné az asztal felől kérdezősködött, s megtudta hogy az egy régi családi bútor darab, mely valami franczia marquis romjaiból került hozzájuk árverés útján, mert anyja szerette az ily régi bútorokat. Most már csak kegyeletből tartja szobájában, mert meghalt anyjára emlékezteti őt. — Ah, ha ily becses emléked nem volna, én kérném ezt tőled emlékül! szólt Malviné, csengve nézvén barátnőjére. — A tied! mondá ez hirtelen. Malviné rögtön elviteté az asztalt, s midőn később Magyarországba ment atyja után, többi holmijeivel együtt ez asztalt is elszállittatá atyja főhadiszállására, s vele vándorolt az a sereg ide-oda vonulásában mindenfelé, mert fiókjában tarta elrejtve naplóját. Senki sem tudja azt, még a barátnő sem ismerte ajándéka titkát. Lépjünk be már most Malviné szobájába, mely nagyon hasonlít a semmi kellemmel sem bíró irodákhoz. A szoba ridegségét még boron­­góbbá teszi az örökösen égő lámpa vöröses vilá­ga , mert Malviné ezen szobájának utczára nyíló két ablakát az azokon lévő fatáblákkal folyvást zárva tartja. E szoba volt Malviné titkos bondo- Lengyelország reményei. Midőn egyes lengyel honfiak elégi­­kus hangját halljuk, melylyel reményü­ket fejezik ki hazájuk jövendő feltáma­dásáról, olyannak tetszik, mintha a sír mélye visszhangozná szavaikra halhatat­lan költőnk szavait: „van biró a felhők felett, és a villámos ég.“ Az igazság és jog győzelmében he­lyezett törhetlen hitnek e kifejezése, min­dig tiszteletreméltó; de legfőképen az, midőn oly nemzet fiai részéről jön, mely egy hosszú század lezáró kinszenvedései közepette sem tört meg joga győzelmében reményleni. Leh­et-e nagyobb dicsőítése a népjo­­goknak,van-e igazságának hathatósb szó­szólója, mint a lengyel népnek e halha­tatlan reménye ? Nem a legékesebben szóló példa-e ez minden népnek, hogy természetadta joga oly örök, mely sem bármi császári hata­lommal el nem nyomható, s ha tán ural­kodó szavát egy időre megnémitja az ököljog, nem némithatja meg a reményt, mely mint a természet tavasza előbb­­utóbb megolvasztja a rideg szolgaság jég­lánczait. íme a lengyel nép, három monarcha zsákmánya, testileg, anyagilag megtörve bár, még mindig erőteljesen és szellemi­leg, meg-megújuló reményében. Mert legközelebb Czartom­szky her­­czeg bocsátott ki egy röpiratot, melyben az osztrák államalakulási vajúdásokkal szemben Galliczia álláspontját ismerteti a lengyel nemzet érdekei nézteréről te­kintve, s őszintén kifejezi, hogy az emlí­tett tartomány részéről mindez csak át­meneti viszony, a majdan úton ébredő Lengyelország helyreálltáig. Nem elismerésre méltó őszinteség az, melylyel a derék nép jogos jövendőjé­ben vetett remény leplezetlenül nyert ki­fejezést. Találkozott mégis pesti lap — a bé­csieket nem is említve — mely ezért jó­nak látta figyelmeztetni a lengyel fő­nököt , hogy talán jobb lenne ha minden erejüket utógondolat nélkül Ausztria megerősítésére fordítanák; mert itt mint osztrák állampolgárok legalább nyal­hatják a szabadság mézét; hogy jobb lenne véget vetni az utópiának, melylyel most Ausztria jövőjének is csak árthat­nak, miután a mostani politikai viszonyok között maguknak mit sem használhatnak. Ha körülnézünk a nagy világon,most va­lóban úgy találjuk, hogy sokkal inkább el vannak foglalva az emberek egyéb dolgok­kal, hogysem idejük lenne Lengyelország sorsával foglalkozni. Hogyne, Francziaor­­szág például, ön újjászü­letésének munkáján fáradozik; Németország az egység gombó­­czával hirtelen megterhelve gyomrát, al­szik ; Anglia­ ez nem számít, — azaz, hogy ő igen is számít mindenre, hol jó üzletet lehet csinálni, csak ő reá ne szá­moljon senki; Ausztria, mint az éjfélkor feljáró kísértet, Beust képében, nem any­­nyira ijesztő, mint nevetséges alak, mely végtére maga árnyékától fél legjobban ; Oroszország kése köszörülésével van el­foglalva— Törökország hátán , — s ezzel vége a világnak. Azok a vasmarkák, melyek Lengyel­­országot három részről tartják oly moz­dulatlan állapotban, ha mindenben nem is, de egyben egyetértenek, megtartani s megemészteni e kincset, melyet ezelőtt épen egy századdal oly olcsón szereztek őseik, s osztottak meg magok között, hogy attól az időtől, mai napig Európa népe összetett kézzel bámul a borzasztó kocz­­kán, melyen egy nemzet élete oly lelkiis­­meretlenü­l játszatott el. „A lengyel nép — mondá 1772-ben Katharina czárnő Henrik herczegnek — úgy látszik, csak hódolni tud mások aka­ratának; ha a bécsi udvar Lengyelor­szágot megcsonkítani akarja, úgy szom­szédainak is van joga, hogy belőle hasonló darabot kivághassanak.“ Az elmondott szavak elegendők vol­tak arra, hogy Lengyelország felosztá­sának terve, Mária Therézia, Kathalina s Fridrik porosz király között létrejöj­jön. Katharina orosz c­árnő és Frid­rik porosz király nem is csináltak belőle nagy lelkiismeretességet, s az erő­szak tényét, mint ilyet végrehajtva, leg­inkább politikai okokkal mentegették ma­gukat a kiáltó igazságtalanságért; csak Mária Therézia sírta el krokodilus ké­nyeit Kaunitzhoz írott soraiban, s azon megjegyzésben, melyet a felosztási terv jóváhagyó aláírása után tett: „hogy „tet­szik“ mert oly sok nagy és bölcs férfi akarja. Majd midőn meghaltam, tapasz­talni fogják, hogy mi lesz ily erőszakos megsértéséből mindennek ami szent.“Mint­ha bizony Mária Therézia az általa is beismert szentségtörést ezzel jóvá tette volna. Még súlyosabb beszámítás alá esik a történet birószéke előtt, mert általa is beösmert jogsértést s szentségtörést, tudva és becsmerve követett el. Krokodilus kön­nyek, milyeket most is sokszor sírnak a bécsi mesterek, melyek ép oly érzéket­lenek maradnak most Czartom­szky her­­czeg szavaira, mint voltak 1772-ben, mi­dőn épen a herczeg egyik őse, a király és nemzete nevében tiltakozott a világ előtt, a három monarcha által hazáján el­követett lelkiismeretlen rablás ellen. „A három hatalmasság eljárása nem csak erő­szakos , hanem minden jogossággal ellen­kezik“ — mondá ő — s a mindenhatóra hivatkozva, jogaikat ennek oltalmába ajánlá. Nincs nép, nincs nemzet a világon, mely undorral ne fordulna el e ténytől s rászólásának egész súlyával ne illetné az eljárást, melynek mentségére magok a bűnszerzők sem voltak képesek megáll­­h­ató indokot felhozni, de ezt nem is igen igyekeztek tenni. Nincs történetiró, ki mint hallatlan merényletet el ne ítélte volna s ma is el nem ítélné — mindennek daczára az a vasláncz, melyet a monar­chikus érdek lúzott föléje, sokkal szilár­dabb, h­ogysem akár a múlt, akár a jelen közvéleménye előtt mindeddig tágítani jónak látta volna, mert e tény is azon so­rozatban foglal helyet, mely a monarchi­kus élet elemeit foglalja magába. Innen van aztán, hogy bár minden nép öszhang­­zó vágya, Lengyelországot felszabadul­va látni, de három monarcha-érdek ösz­szetalálkozásán hajótörést kell szenvedni a nép jogos kívánságának. Valóban a népjog s haza isteni szere­­tetének csodálatos nyilvánulása ily körül­mények között, midőn a hontalanul bo­lyongó száműzöttek mind annak daczára, mint a szorgalmas méh, minden apróbb ese­ményből is tudnak szívni mézet, hogy a hosszú éveket ezzel, mintegy szakadatlan lánczát nem csüggedő reményüknek ta­­pasztassák össze, mig meghozza részükre a történet igazságszolgáltatása a várva­­várt időt. Értjük, felfogjuk s méltányolni is tud­juk azon álláspontot, melyet ők az osz­trák birodalomban elfoglalnak. Soha sem szabad nekik a végczést szem elől tévesz­teni. Azt szokták mondani, hogy a politi­kában a kedélynek nincs helye. Nem is a kedély az, mely nézeteinket a galicziai lengyelek irányában szabályozza, hanem a legridegebb politika, mely a népérdek­ből veszi eredetét. Szükségtelen azt többé fejtegetni,hogy Lengyelország visszaállítása az európai népszabadságnak mennyire életfeltétele, tudja ezt mindenki. Azt is tudja mindenki, hogy ennek folytán Magyarországnak mi egy független Lengyelország. Mind­ezen érdekek rideg összeszámításán alap­szik úgy a most elnyomott, mint a jöven­dőben életre kelendő önálló Lengyelor­szág iránti rokonszenv és érdeklődés. Az európai áramlat, mely most foglal­koztat minden politikai tényezőt, látszó­lag körén kívü­l hagyja e nemzet érdekeit, de miután a nemzet érdekei ugyanazono­sak a népszabadság érdekeivel, minden lépés, mely ez irányban történik, köze­lebb hozza megoldásához a lengyel kér­dést is. A látszólagos mellőzés tehát, a nagy politika szinterén, a lengyeleket ép úgy nem csüggesztheti, mint nem csüggeszti a szabadság barátait, mindannak daczára, hogy az őket fogva tartó monarchi­us kö­telék épen ott van legerősebben meggyö­kerezve, hol ők a népfelkeltőt várják. Az évtizedek, a századok oly h­osz­­­­szűk, hogy a várakozó türelmét képes a kétségbeesésre változtatni. De nem sza­bad feledni mindennek daczára Heine gyönyörű szavait: „mi egy fél vagy egész század, mikor a népnek elég ideje van, miután az ő élete örök, s csak a királyok halandók“. X. X. — Az 1872-ki budget a pénzügyminiszté­rium által nem sokára teljesen össze leend állít­va s valószinüleg már szept. hó első felében az arra egybehívott országgyűlés elé fog terjesz­tetni. — A magyar kir. vallás- és közoktatásügyi minisztérium 1871-iki július 16-ikán 16487. sz. alatt kelt intézvénye alapján a királyi József

Next