Magyar Ujság, 1871. július (5. évfolyam, 148-173. szám)
1871-07-22 / 166. szám
166-ik szám. Szombat, 1871. július 22. évfolyam. Kiadó-hivatal: Lipót-utcza 11. sz. földszint. Ide intézendő a lap anyagi részét illető minden közlemény, u. m. az előfizetési pénz, a kiadás körüli Panaszok és a hirdetmények.MAGYAR ÚJSÁG POLITIKAI ÉS NEMZETGAZDÁSZATI NAPILAP. Szerkesztőségi iroda: Lipótutcza 11. szám, földszint. Ide intézendő a lap szellemi részét illető minden közlemény. Kéziratok s levelek vissza nem adatnak.— Bérmentetlen levelek csak ismerős kezektől fogadtatnak el. Előfizetési Ar: Vidékre postán vagy helyben házhoz hordva. Egész évre . . . . 20 frt — kr. Félévre...................10 , — „ Negyedévre . . . 5 „ — „ Egy hónapra ... 1 „ 70 „ Egyes szám ára 6 kr. Hirdetési dij: 8 hasábos petitsor egyszeri hirdetésnél 12 kr.; többszöriné’ 9 kr. Bélyegdij minden hirdetésért Külön 30 kr. Nyílttér : 5 hasábos petitsor 25 kr. A „Magyar Újság“ ára egy évre . . 20 forint — kr. félévre ... 10 „ — „ évnegyedre . 5 — „ egy hóra . . 1 „ 70 „ Az előfizetési pénzek A „MAGYAR UJSÁG“ kiadóhivatalához (Pesten, Lipótutcza 11. sz.) intézendők. Az előfizetést legczélszerűbben postautalványnyal eszközölhetni. Pest, Július 21. A franczia nemzetgyűlés ismét nagy horderővel bíró törvényes intézkedést tett. Ugyanis kimondta, hogy a törvényhatósági bizottságok csak törvény által oszlattathatnak föl. A hivatalos lap Thiersnek állítólagos levelét illetőleg a „Times“ ellen a következőket közli: „Csodálkozással látjuk, hogy a különben jól értesült „Times“ jul. 12-iki számában a pápához intézett levelet, melyet egy olasz lap koholva Thiersnek tulajdonított, komolyan veszi s fejtegeti, mintha hiteles volna. Ismételjük, miután erre kényszerittetünk, hogy a végrehajtó hatalom főnöke azon tanácsokat, miket neki tulajdonítanak, a pápához nem intézte, s hogy a szóban forgó levél az első betűtől az utolsóig egy csaló műve, melyet még csak ügyesnek sem lehet mondani. — Az ügyességet tán még sem lehet tőle megtagadni, hisz az egész európai sajtót mozgalomba hozta s hitelt keltett. A hivatalos lap ama nyilatkozata daczára Versaillesban még a diplomácziai körökben is azon hitben vannak, hogy Thiers ama levelet csakugyan írta. A „Verité“ szerint a nemzetőrség nem fog feloszlattatni, hanem mint a háború előtt, továbbra is fen fog állni, csakhogy ezután minden állampolgár köteles lesz hozzátartozni. A bonapartisták soraiban is szakadás kezd mutatkozni, a viszály egyelőre arra szorítkozik, hogy a balesetekért egymásnak szemrehányásokat tesznek. Thiers, Gambetta és Faidherbe újabban is értekeztek egymással a hadsereg szervezése felett. — A Thiersre ruházott kormányhatalomnak két évvel való meghosszabbítására vonatkozó indítvány már a napokban tanácskozás alá kerül. — Az új olasz kölcsön augusztusban bocsáttatik ki. Egy versaillesi távirat szerint az orvosok konstatálták, hogy Rochefort megőrült. Berlinben újból azon tervvel foglalkoznak, hogy az északi és keleti tengert egy csatornával összekössék. A terv keresztülvitelénél szemmel kívánják tartani úgy a hadászati, mint a kereskedelmi érdekeket. A terv végrehajtása 34 millió tallérba kerülne. Berlinből azon fontos körülményről értesítenek, hogy azon kérdés, vájjon a háború folyama alatt elfoglalt vaspálya-anyagok a németek részéről valóságos zsákmánynak tekintessenek-e vagy nem ? Ez fontos kérdés Francziaországra nézve, miután vagy 10000 vaspálya kocsi,,több száz mozdony került a németek kezébe. Amadés neje minden áron igyekeznek a spanyolok kedvét megnyerni. A népszerűség hajhászásból mindent elkövetnek. E hó 9-bén a Manzanaresban a mosónők Casa-Asilója lett fölavatva. E nők Madridban oly szerepet játszanak, mint Parisban az árucsarnokok hölgyei. II. Isabella ezek kegyét minden áron igyekezett megnyerni s Viktoria királyné nyomdokait követi. Ez a papságnak nem igen tetszik, mely ebben profanátiót lát. A san marosi lelkész vonakodott, amaz intézetet fölavatni. Az ünnepély közreműködése nélkül folyt le, de jelentősége ezáltal csak fokozódott. E nap délutánján a király a „museo espanol de Antiquedades“ megnyitásánál volt jelen. Spanyolországban a miniszterválság még mindig tart, de a jelenlegi miniszterek azt hiszik, hogy még egy ideig a kormány élén maradhatnak, miután serényen dolgoznak egy prográmumon, hogy a monarchia miként volna megmenthető. Az olasz kormánynál levő követek egészségi szempontból távoztak az olasz fővárosból s megbízottaik által helyettesitvék. Azon több oldalról felmerült hír, hogy Sella pénzügyminiszter egy küldöttségnek azt mondta volna, miszerint a jezsuiták nem sokára Rómából törvényes úton fognak kiűzenni, illetékes körökben azon megjegyzéssel cáfoltatik meg, hogy a kormány a fenforgó körülményeknek engedni kénytelen s e végett egyelőre le kell mondania azon tervről, hogy a zárdák eltörlését illetőleg az ülésszak megnyitásakor a parlament elé törvényjavaslatot terjesszen-A pápa egészségi állapotáról a napokban különféle hírek voltak elterjedve s a napokban az orvosok már azt tanácsolták neki, hogy a gandolfoi kastélyba költözzék, a pápa azonban vonakodik a vatikánt elhagyni. Londonban jövő vasárnap az 1866-os reform tüntetés évfordulója alkalmával a Hyde parkban demokrata meeting tartotik. A „Times“ mexikói hírei szerint, Mexikóban hiszik, hogy Juarez, ha elnökké választatik, a congressus többségére bizton számíthat. Oroszország az „Internationale“ emberei ellen a mi Thaisz Elekünk módjára lép föl. Erre a napokban szőnyegre kerülő „Netsajev“ per adott okot. E párt illetőleg az elővizsgálat két évig tartott. A fővád az ország különböző pontjain felfedezett összeesküvésről szól, melynek czélja a monarchia megbuktatása volt. A vizsgálat azután nagyobb mérvet öltött azon gyilkosság által, melyet egy Nezsajew tanító mások segítségével Iwan Iwanow tanulón elkövetett.A titokban folytatott vizsgálat következtében még 4 más egyén elfogatott s nemsokára kitűnt, hogy ezek s még mások a Netsajev által szervezett moskaui osztály tagjai s a genfi nemzetközi forradalmi bizottsághoz tartoznak. A HULLÁMOK KÖZT. Regény két kötetben. Irta CSENGEY GUSZTÁV. — Első kötet. — (18. folytatás.) E fényes társaságban számos hódoló rajongott körülötte, csak egy komoly arczu szép hadnagy maradt hideg és vonult vissza tőle. Ezt a tisztet Bergmann Károlynak hivták. Malviné nem szerette azt, ha valaki büszkébb férfi akart lenni ő előtte, mint a többiek, azért figyelemmel kisérte ezt a hadnagyot. Kémeket, tartott körülötte, kik minden nyilatkozatát ellesték s besúgták a szép hölgynek, így tudta meg a következő jelenetet is. Valami társaságban épen Malvinéról beszéltek s a hadnagy hallgatva állt egy ablakmélyedésben. — Hát te Károly — kérdé tőle egyik tiszttársa, — miért nem szólsz hozzá ? Hogy maradhatsz hidegen Malviné említésére,mikor mi mindnyájan lángolunk. — Hát csak lángoljatok. Engem nem tud elragadni. — Talán szépnek nem találod ? — Szép nő, de nálunk Szepességben szebbeket láttam. — Azt alig hiszem. — Amint tetszik. — Például? — Nos, hát láttam egyet, ki szebb volt, mint ez a ti bálványtok, pedig az nem ismerte szépsége varázsát, de épen azért volt szebb mint Malviné. Ez a nő nagyon érezteti veletek, hogy ő ismeri hatalmát .... nos, legyen hát egy olyan férfi is köztetek, akivel nem tudja éreztetni. Megtudta e nyilatkozatot Malviné s lángolt haragjában. Kettős sértés volt ez: a hadnagy azt mondá, hogy szebb nőt látott és azt merte állítani, hogy ő kívül áll Malviné varázskövén. Egy reggel két ismeretlen katonatiszt jelent meg Károly szállásán, kik őt egyenesen párbajra hivták ki valami szintén ismeretlen tiszt nevében s midőn Károly a párbaj okát kérdé, hidegen feleltek: — Ön megsérté Malvinet, a tábornok tisztelt leányát, ezért kell önnek elégtételt adnia. A kitűzött órában meg is jelentek a vívó felek. Kiálltak s a jelre a két vívó összecsapott. Károly jó vívó volt, de az ismeretlen tiszt felülmúlta őt. Tiz percz múlva Károly a padozaton bevert vérében. Az ismeretlen tiszt egyet suhintott kardjával, hogy arról a vér a segédek arczára feccsent, ekkor lekapta álbajuszát és szakállát és a körülállók bámulva ismerték föl benne a tábornok leányát. — Tanuld meg, hadnagy, — kiáltott harsány hangon Malviné,—hogy a tábornok leánya veled is tudja éreztetni hatalmát. Károly egy hónapig feküdt sebében, mikor meggyógyult, áttétette magát a horvát bán táborába. Malviné ekkor már hires nő volt az osztrák táborban. Az 1849-iki január havától kezdve Malvin gyakran hagyta el atyját s napokig oda volt. Midőn ilyen kirándulások után visszatért , gr. Heldenburg táborának mindig akadt valami hirtelen tenni valója s nem ritkán előnyös mozdulatokat tettek. A többi császári hadakban pedig majd itt, majd ott egy rejtélyes nő jelent meg a tábornokok szállásán s a tisztek, kiknek az a szerencse jutott, hogy közelében lehettek, elragadtatással beszéltek a vendégnő tündéri szépségéről s szellemének hóditó fenségéről. — Soha sem mondta ki senki nyilván a titkot, de azért ismerte mindenki a varázshatalmu nőt s bizonyosan nagy szolgálatokat tehetett a tábornok uraknak, mert oly kiváló tisztelettel fogadták mindenkor, mint egy királynőt. — A seregek intéző szellemének látszott, pedig látogatásai eleintén igen ártatlan természetűek voltak, hol egy, hol más éltes asszonysággal jelent meg, kik természetesen mind rokoni viszonyban állottak a tekintélyes vezérekkel s a szép leányban csak egy ügyes és szeretetreméltó tánczosnőt vittek magukkal az egyes rögtönzött mulatságokba, hol akárhány katonatiszt fiatal neje vagy leánya jelent meg. Hisz abban semmi különös sincsen, ha a szép leányok szeretnek tánczolni. Pedig azért mindenki tudta, hogy azok a finom piros ajkak veszedelmes nagy fontosságú titkokat súgtak meg a hadvezéreknek. Az egyes mulatságokban mindig akadt alkalom egy kis fagylaltra félrevonulni egyik vagy másik mellékszobába , hova aztán a világért sem lépett volna be más, mint aki erre fölhatalmazva volt. Azt is jól tudta mindenki, hogy Malvinnak sok derék rokona van a magyar földön lakók között is, s ő épen nem csinál belőle magának lelkiismeretességet, ha olyankor látogatja is meg azokat, mikor a magyar hadak tiszteivel vannak elárasztva. A magyarok is szerettek mulatni s Malviné nem egyszer dicséré meg a magyar tiszteket, hogy azok milyen pompás tánczosok. Ha aztán ilyenkor valamelyik tréfás császári tiszt azon politikai féltékenységét nyilvánitá, hogy hátha elcsábítja valamelyik vörös zsinóros levente? azt szokta felelni vállvonva: — Mi közöm nekem a ti háborútokhoz ? én a férfiban a mulattatót óhajtom s a változatosság annál kedvesebb nekem, mentői ellentétesebbek az egyének, kikkel mulatok. Ilyenkor oly rejtélyesen szokott mosolyogni csábító piros ajka, hogy a fehér zubbonyok alatt reszketett a szív , de épen nem a politikai buzgóság nyomása alatt, hanem oly érzelem hatásától, melynek a politikához semmi köze. Később már garde dame sem kellett Malvinnak, maga játogatott el ide is oda is s gyakran a legkülönfélébb alakban. Már ekkor nagy befolyása volt mind a két kormánynál. Malvinét tehát nagyon jól ismerték az osztrák hadak vitézei. Valóban ismerték-e ? . . . Keressük fel őt, mikor egyedül van, mikor naplójára hajolva elmereng rövid múltja tarka napjain. Malviné naplót vezet, de azt nem tudja senki sem. Emberi szem az övén kívül nem látta még e könyvet, még létezéséről sem tud senki semmit, oly rejtett kincse az. Most épen naplóját olvassa ódon pipere asztalkája mellett, melyet különösen szeret. Elmondjuk, miért? Az 1848-iki heves napokban Bécs nem kedvezett a salonéletnek, az előkelő családok iparkodtak kijutni e városból, hol a barricade építésbe már nagyon beletanult a nép s ennek söpredéke széttépte a rend és illedelem minden korlátait. A menekülők között volt Malviné is, kit atyja egy nagy nénjére bízott. Minthogy Malvinét épen abban az időben akarták az udvarhölgyek sorába felvenni, Olmützbe készültek a császár után. Malviné búcsúzni ment egy barátnőjéhez, ki abban a kellemetlen helyzetben volt, hogy Bécsben maradjon. Ennek atyja egy posztó-gyár tulajdonosa volt, s épen semmit sem törődött a világ forrongásaival. Számos ismeretsége lévén a legelőkelőbb körökben a különben nemes származású gyáros örömest látta leányát a noblessek sorában, de Bécsből nem akart mozdulni s mikor ijesztgették, azt szokta mondani: „Pásztóra mindig lesz szüksége az embereknek, s a demokratáknak épen oly jó pénzük van, mint a kék vérűeknek.“ A két barátnőnek tehát várni kellett. Malviné felkereste barátnőjét az indulás előtti napon, de nem találta otthon. Azt mondták hogy mindjárt hazajö, ő tehát bement barátnője szobájába, hogy bevárja hazaérkeztét. Unalmában a bútorokat nézte körül, s egy különös ódon pipere asztal tűnt szemébe. Látta ő ezt már gyakran, de még ennyire nem figyelte meg, mert talán még nem volt alkalma barátnőjénél unatkozni. Most különös kíváncsisággal vizsgálta a régiséget. Az asztalnak vastag tölgyfa lapja volt, élén szőllőfürt- és levél faragványokkal Midőn e szöllöfürtöket nézegette, észrevette hogy az egyik szemről félig lekopott a máz s az előtűnő anyag vasnak látszott. — Ejnye! — gondolá — hát e gömböcskék itt vasszegek? Unalmában elkezdte ujjával kaparni a mázt hogy meggyőződjék a valóról. Ám egyszer a nyomás következtében a gömböcske engedett, az asztal élének faragványos lemeze felpattant s egy rejtek-fiók tűnt elő. Az asztal lapjának egy része tehát üres volt. —■ Ah ! — kiáltott meglepetve Malviné — és az asztal jó lesz naplómnak. Most benyomta a lemezt s a gömböcske egy pattanással ismét régi helyén volt. Midőn a barátnő hazajött, Malviné az asztal felől kérdezősködött, s megtudta hogy az egy régi családi bútor darab, mely valami franczia marquis romjaiból került hozzájuk árverés útján, mert anyja szerette az ily régi bútorokat. Most már csak kegyeletből tartja szobájában, mert meghalt anyjára emlékezteti őt. — Ah, ha ily becses emléked nem volna, én kérném ezt tőled emlékül! szólt Malviné, csengve nézvén barátnőjére. — A tied! mondá ez hirtelen. Malviné rögtön elviteté az asztalt, s midőn később Magyarországba ment atyja után, többi holmijeivel együtt ez asztalt is elszállittatá atyja főhadiszállására, s vele vándorolt az a sereg ide-oda vonulásában mindenfelé, mert fiókjában tarta elrejtve naplóját. Senki sem tudja azt, még a barátnő sem ismerte ajándéka titkát. Lépjünk be már most Malviné szobájába, mely nagyon hasonlít a semmi kellemmel sem bíró irodákhoz. A szoba ridegségét még borongóbbá teszi az örökösen égő lámpa vöröses világa , mert Malviné ezen szobájának utczára nyíló két ablakát az azokon lévő fatáblákkal folyvást zárva tartja. E szoba volt Malviné titkos bondo- Lengyelország reményei. Midőn egyes lengyel honfiak elégikus hangját halljuk, melylyel reményüket fejezik ki hazájuk jövendő feltámadásáról, olyannak tetszik, mintha a sír mélye visszhangozná szavaikra halhatatlan költőnk szavait: „van biró a felhők felett, és a villámos ég.“ Az igazság és jog győzelmében helyezett törhetlen hitnek e kifejezése, mindig tiszteletreméltó; de legfőképen az, midőn oly nemzet fiai részéről jön, mely egy hosszú század lezáró kinszenvedései közepette sem tört meg joga győzelmében reményleni. Lehet-e nagyobb dicsőítése a népjogoknak,van-e igazságának hathatósb szószólója, mint a lengyel népnek e halhatatlan reménye ? Nem a legékesebben szóló példa-e ez minden népnek, hogy természetadta joga oly örök, mely sem bármi császári hatalommal el nem nyomható, s ha tán uralkodó szavát egy időre megnémitja az ököljog, nem némithatja meg a reményt, mely mint a természet tavasza előbbutóbb megolvasztja a rideg szolgaság jéglánczait. íme a lengyel nép, három monarcha zsákmánya, testileg, anyagilag megtörve bár, még mindig erőteljesen és szellemileg, meg-megújuló reményében. Mert legközelebb Czartomszky herczeg bocsátott ki egy röpiratot, melyben az osztrák államalakulási vajúdásokkal szemben Galliczia álláspontját ismerteti a lengyel nemzet érdekei nézteréről tekintve, s őszintén kifejezi, hogy az említett tartomány részéről mindez csak átmeneti viszony, a majdan úton ébredő Lengyelország helyreálltáig. Nem elismerésre méltó őszinteség az, melylyel a derék nép jogos jövendőjében vetett remény leplezetlenül nyert kifejezést. Találkozott mégis pesti lap — a bécsieket nem is említve — mely ezért jónak látta figyelmeztetni a lengyel főnököt , hogy talán jobb lenne ha minden erejüket utógondolat nélkül Ausztria megerősítésére fordítanák; mert itt mint osztrák állampolgárok legalább nyalhatják a szabadság mézét; hogy jobb lenne véget vetni az utópiának, melylyel most Ausztria jövőjének is csak árthatnak, miután a mostani politikai viszonyok között maguknak mit sem használhatnak. Ha körülnézünk a nagy világon,most valóban úgy találjuk, hogy sokkal inkább el vannak foglalva az emberek egyéb dolgokkal, hogysem idejük lenne Lengyelország sorsával foglalkozni. Hogyne, Francziaország például, ön újjászületésének munkáján fáradozik; Németország az egység gombóczával hirtelen megterhelve gyomrát, alszik ; Anglia ez nem számít, — azaz, hogy ő igen is számít mindenre, hol jó üzletet lehet csinálni, csak ő reá ne számoljon senki; Ausztria, mint az éjfélkor feljáró kísértet, Beust képében, nem anynyira ijesztő, mint nevetséges alak, mely végtére maga árnyékától fél legjobban ; Oroszország kése köszörülésével van elfoglalva— Törökország hátán , — s ezzel vége a világnak. Azok a vasmarkák, melyek Lengyelországot három részről tartják oly mozdulatlan állapotban, ha mindenben nem is, de egyben egyetértenek, megtartani s megemészteni e kincset, melyet ezelőtt épen egy századdal oly olcsón szereztek őseik, s osztottak meg magok között, hogy attól az időtől, mai napig Európa népe összetett kézzel bámul a borzasztó koczkán, melyen egy nemzet élete oly lelkiismeretlenül játszatott el. „A lengyel nép — mondá 1772-ben Katharina czárnő Henrik herczegnek — úgy látszik, csak hódolni tud mások akaratának; ha a bécsi udvar Lengyelországot megcsonkítani akarja, úgy szomszédainak is van joga, hogy belőle hasonló darabot kivághassanak.“ Az elmondott szavak elegendők voltak arra, hogy Lengyelország felosztásának terve, Mária Therézia, Kathalina s Fridrik porosz király között létrejöjjön. Katharina orosz cárnő és Fridrik porosz király nem is csináltak belőle nagy lelkiismeretességet, s az erőszak tényét, mint ilyet végrehajtva, leginkább politikai okokkal mentegették magukat a kiáltó igazságtalanságért; csak Mária Therézia sírta el krokodilus kényeit Kaunitzhoz írott soraiban, s azon megjegyzésben, melyet a felosztási terv jóváhagyó aláírása után tett: „hogy „tetszik“ mert oly sok nagy és bölcs férfi akarja. Majd midőn meghaltam, tapasztalni fogják, hogy mi lesz ily erőszakos megsértéséből mindennek ami szent.“Mintha bizony Mária Therézia az általa is beismert szentségtörést ezzel jóvá tette volna. Még súlyosabb beszámítás alá esik a történet birószéke előtt, mert általa is beösmert jogsértést s szentségtörést, tudva és becsmerve követett el. Krokodilus könnyek, milyeket most is sokszor sírnak a bécsi mesterek, melyek ép oly érzéketlenek maradnak most Czartomszky herczeg szavaira, mint voltak 1772-ben, midőn épen a herczeg egyik őse, a király és nemzete nevében tiltakozott a világ előtt, a három monarcha által hazáján elkövetett lelkiismeretlen rablás ellen. „A három hatalmasság eljárása nem csak erőszakos , hanem minden jogossággal ellenkezik“ — mondá ő — s a mindenhatóra hivatkozva, jogaikat ennek oltalmába ajánlá. Nincs nép, nincs nemzet a világon, mely undorral ne fordulna el e ténytől s rászólásának egész súlyával ne illetné az eljárást, melynek mentségére magok a bűnszerzők sem voltak képesek megállható indokot felhozni, de ezt nem is igen igyekeztek tenni. Nincs történetiró, ki mint hallatlan merényletet el ne ítélte volna s ma is el nem ítélné — mindennek daczára az a vasláncz, melyet a monarchikus érdek lúzott föléje, sokkal szilárdabb, hogysem akár a múlt, akár a jelen közvéleménye előtt mindeddig tágítani jónak látta volna, mert e tény is azon sorozatban foglal helyet, mely a monarchikus élet elemeit foglalja magába. Innen van aztán, hogy bár minden nép öszhangzó vágya, Lengyelországot felszabadulva látni, de három monarcha-érdek öszszetalálkozásán hajótörést kell szenvedni a nép jogos kívánságának. Valóban a népjog s haza isteni szeretetének csodálatos nyilvánulása ily körülmények között, midőn a hontalanul bolyongó száműzöttek mind annak daczára, mint a szorgalmas méh, minden apróbb eseményből is tudnak szívni mézet, hogy a hosszú éveket ezzel, mintegy szakadatlan lánczát nem csüggedő reményüknek tapasztassák össze, mig meghozza részükre a történet igazságszolgáltatása a várvavárt időt. Értjük, felfogjuk s méltányolni is tudjuk azon álláspontot, melyet ők az osztrák birodalomban elfoglalnak. Soha sem szabad nekik a végczést szem elől téveszteni. Azt szokták mondani, hogy a politikában a kedélynek nincs helye. Nem is a kedély az, mely nézeteinket a galicziai lengyelek irányában szabályozza, hanem a legridegebb politika, mely a népérdekből veszi eredetét. Szükségtelen azt többé fejtegetni,hogy Lengyelország visszaállítása az európai népszabadságnak mennyire életfeltétele, tudja ezt mindenki. Azt is tudja mindenki, hogy ennek folytán Magyarországnak mi egy független Lengyelország. Mindezen érdekek rideg összeszámításán alapszik úgy a most elnyomott, mint a jövendőben életre kelendő önálló Lengyelország iránti rokonszenv és érdeklődés. Az európai áramlat, mely most foglalkoztat minden politikai tényezőt, látszólag körén kívül hagyja e nemzet érdekeit, de miután a nemzet érdekei ugyanazonosak a népszabadság érdekeivel, minden lépés, mely ez irányban történik, közelebb hozza megoldásához a lengyel kérdést is. A látszólagos mellőzés tehát, a nagy politika szinterén, a lengyeleket ép úgy nem csüggesztheti, mint nem csüggeszti a szabadság barátait, mindannak daczára, hogy az őket fogva tartó monarchius kötelék épen ott van legerősebben meggyökerezve, hol ők a népfelkeltőt várják. Az évtizedek, a századok oly hoszszűk, hogy a várakozó türelmét képes a kétségbeesésre változtatni. De nem szabad feledni mindennek daczára Heine gyönyörű szavait: „mi egy fél vagy egész század, mikor a népnek elég ideje van, miután az ő élete örök, s csak a királyok halandók“. X. X. — Az 1872-ki budget a pénzügyminisztérium által nem sokára teljesen össze leend állítva s valószinüleg már szept. hó első felében az arra egybehívott országgyűlés elé fog terjesztetni. — A magyar kir. vallás- és közoktatásügyi minisztérium 1871-iki július 16-ikán 16487. sz. alatt kelt intézvénye alapján a királyi József