Magyar Ujság, 1871. augusztus (5. évfolyam, 174-199. szám)

1871-08-08 / 180. szám

380-ik szám. Kedd, 1871. augusztus 8­­. évfolyam. Ide intézendő a lap anyagi ré­szét illető minden közlemény, u.m. az előfizetési pénz, a kiadás körüli panaszok és a hirdetmények.MAGYAR ÚJSÁG POLITIKAI ÉS NEMZETGAZDÁSZATI NAPILAP. Szerkesztőségi iroda: Lipót utcza 11. szám, földszint. Ide intézendő a lap szellemi részét illető minden közlemény. Kéziratok s levelek vissza nem adatnak. — Bérmentetlen levelek csak ismerős kezektől fogadtat­nak el. Kiadó­hivatal: Lipót-utcza 11. sz. földszint. Előfizetési ár: Vidékre postán vagy helyben ház­hoz hordva. Egész évre . . . . 20 frt — kr. Félévre....................10 , — „ Negyedévre . . . 5 „ — „ Egy hónapra ... 1 „ 70 „ Egyes szám ára 6 kr. Hirdetési dij: 8 hasábos petitsor egyszeri hir­detésnél 12 kr.; többszörinél a kr. Bélyegdij minden hirdetésért kü­lön 30 kr. Nyilttér : 5 hasábos petitsor 25 kr. Adakozások. A „munkás mozgalom“ czimén elfo­gott egyének nyomorban sínylődő csa­ládjai javára: Áthozatal......................................... 304 frt 14 kr. Pálfy Pál................................................... „ 40 „ Cserepes Zsigmond..............................— „ 25 „ Szilos Sándor ........ — „ 50 „ Dögei József........................................— „ 50 „ Cserepes Gyula ...................................— „ 20 „ Tóth Péter............................... . — „ 20 „ Szűcs László........................................— „ 20 „ Mátyás János........................................— „ 20 „ Máté Lőrincz ........ — „ 10 „ Györik Mihály........................................— „ 20 „ Galambos Lajos...................................— „ 20 „ Fodor József........................................— ,, 20 „ Bottyányi János.............................. — „ 20 „ Össesen.......................... 307 „ 79 „ Pest, augusztus 7. A romániai vasutügy által keltett bonyoda­lom még nincs megoldva. Most e tekintetben egy új fordulat állt be. Bismarck ugyanis egy jegyzékben tudata a bukaresti kormánnyal,hogy Németország a német kötvénytulajdonosok jo­gait a portára ruházta. Ha a porta ez ügy elin­tézését elvállalja, úgy egy európai bizottságot kell összehívnia, mely e kérdést véglegesen sza­­bályozandja. A román lapok a fejedelem lemondásáról semmit sem írnak, de azt mondják, hogy csak addig maradhat meg helyén, míg a mostani mi­nisztérium nem lesz kénytelen távozni. Új mi­nisztériumot nem fog alakíthatni, mert népszerű­ségét senki sem akarja koc­káztatni, a minisz­térium visszalépése után tehát az ország az anarchia bizonyos bekövetkezését nem fogja elkerülhetni. Az osztrák kormány állása Románia irányá­ban az, miszerint első­sorban nagy érdekeltsé­get tanúsít, hogy Károly trónján maradjon. Ha bármily oknál fogva mégis kénytelen lenne tá­vozni, az egyoldalú beavatkozást tiltó szerződés pontjához fog ragaszkodni. Thiers a nemzetgyűlés többségével egyetér­tőig kormányoz, mi sok esetben nagy nehéz­séggel jár, mert a többség néha ugyancsak ma­­kacskodik. A megyei törvényjavaslat kölcsönös engedmények folytán elfogadtatott. A fölhatalmazásról szóló indítvány ma vagy holnap fog a nemzetgyűlés elé terjesztetni, elfo­gadtatása azonban nagyon kétes, miután a többség ellene van. Páris város az ostromállapot alól hír szerint e hó 15-kén fogna fölszabadíttatni, a­mi aligha fog bekövetkezni, míg a commune emberei el nem ítéltetnek. A haditörvényszékek végre ma voltak mű­ködésüket megkezdendők. Legelőször is a fő­­személyek fognak elővezettetni, mint Ferry, As­sy, Billioray, Lullier, Paschal-Grousdt, Courbet és Ulysse-Parent. A francziák haragjukat minden alkalommal éreztetik a poroszokkal, sőt komoly következ­ményű gyilkossági esetek is fordultak elő. így múlt szombaton Polignyban düh­ödött porosz ka­tonák végig­rohanva az utczákon, megsebesí­tették a járó­kelő polgári egyéneket és fel akar­ták gyújtani a várost. Másnap reggel a helyőr­ség 800 emberrel megerősíttetett. Újabb össze­ütközésektől is félnek. Cosnier admiral, Marseille hajdani prefektje tegnap Toulonsba érkezett és tegnap egy szál­lodában agyonlőtte magát. A „Journé des Debats“ az algíri föl­kelésről múlt hó 25-ről a következőket közli: A franczia lapokban átalában azt olvassuk, hogy az algíri lázadás vége felé jár s hogy rövid időn minden törzs meghódol. A köztársa­sági kormány e szerint roszul van értesülve, vagy el akarja palástolni az ott történő dolgo­kat. Az algíri lapok átalában panaszkodnak hogy kevés a katonaság s hogy a hadmiveletek szerfölött lassan haladnak, így Djidjeli kis vá­rost jun. 6-ka óta megszállva tartják az arabok, anélkül hogy csapatok küldettek volna a szo­­rongatottak felmentésére. E hó elseje óta to­vábbá szakadatlan tűz pusztítja a bennünket körülvevő pompás erdőt; az európaiak malmai, tanyái, vetése stb. mind elpusztíttattak. Algir örökre elveszett Francziaországra nézve, ha borzasztó megtorlás nem alkalmaz­­tatik a vad arabok ellen; küldje a kormány Cayenneba vagy máshová a leginkább kom­promittált arab főnököket! A reájuk vetett ha­­disarca nem használ semmit, miután felét sem lesznek képesek megtéríteni annak, amit szét­romboltak. Rómában e napokban a klerikális párt nagy tüntetést rendezett, az úgynevezett fekete ple­­biscitumot, mely az okt. 2-ki plebiscitumnak el­lentéte akart lenni. Ez alkalommal a párisi kö­vet bátyja mintegy 28 ezer aláírással ellátott nyilatkozatot nyújtott át a pápának, miszerint azok mint alattvalói akarnak élni s meghalni. Az aláírások közt sok nő s szopós gyermek neve szerepel. A jezsuiták Máltában kezdik sátorfájukat fölütni, miután Rómában már nem érzik magu­kat eléggé biztonságban s nemcsak iskolákat s zárdákat állítanak, hanem mindent elkövetnek, hogy Olaszországnak ártsanak, sőt a rablókat fegyver s lökészlettel szintén ők látják el. Visconti Venosta olasz külügyminiszter tu­data a hatalmakkal, hogy az olasz kormány a pápai követek által kiállított igazolási­­ útleve­leket többé nem ismeri el. Mexicói múlt hó 12-ről kelt hírek szerint Porfirio és Lerda párthívei egyesültek, hogy Juareznek opponáljanak, de ez utóbbi győzel­mét mégis bizonyosnak tartják. Megc­áfolják ama hírt, mintha a mexikói kormány alkudo­zásra lépett volna a franczia köztársasággal a diplomatiai viszonylat újra fölvétele iránt. A fő­városban egy fanatikus katholikus a prot. tem­plomban meg akarta gyilkolni a lelkészt, de meggátoltatott, a dühöngő a község egyik tag­ját megsebesítette. A „Journa de Bruxelles“ szerint az „Internationale“ emberei Genf­ben ülést tartot­tak, melyben harmincznál több bizottság volt képviselve. Elhatározták, hogy a jövő működés összejöveteli helyei Róma, Brüssel s Madrid lesznek. Dublinban tegnap délután a megkegyelme­zett fentek közül többen nagy néptömeg kísére­tében a Phőnixparkban a rendőri tilalom da­czára népgyű­lést akartak tartani. Ennek követ­keztében nagyobb összeütközés történt. A rend­őrség, mely a tilalomnak érvényt akart szerezni, a népet fegyveresen megtámadta. Több száz egyén és számos rendőr megsebesült. A rend azonban már helyre van állítva. A német s osztrák fejedelmek találkozásáról írják, hogy Vilmos s Ferencz József első találko­zása ezúttal Ischlben, vagy e helyhez közel eső valamely vasúti állomáson fog végbe menni. Fe­­rencz József fejedelmet ez alkalomkor csak két hadsegéd kiséri; miniszter nem leend egyik rész­ről sem a kíséretben. A­z osztrák határon Vil­most gr. Crenneville főkamarás s egy szárnyse­géd fogja üdvözölni, kik a német császár szol­­gálattételére adatnak, rendszerének szabályozásáról, az állami számvevőszék sietett megfelelni eme kö­telezettségének a 32 §-ba foglalva azon kérdőpontokat, melyek kellő megoldásá­tól e nagy horderejű feladatát teljesítve véli, közzé tette, szerkesztőségünkhöz is beküldte munkálatát hozzászólás végett, különösen azon pontokra vonatkozólag, melyek nemzetgazdászati téren mozognak. A tisztán közigazgatási kérdőpontokat p. o. a rendes és rendkívüli, az ismétlődő s esetleges, a személyes­­ dologbeliek el­­különzésére nézve vagy például azon nagy horderejű közigazgatási kérdést: nem volna-e czélszerű a fogyasztási adók, a só­jövedék, a jogügyleti illetékek, ál­lamvagyon, postajövedék és a távirdai intézmény szakszámvevőségeit mint köz­ponti közegeket feloszlatni s ezeknek teendőit az igazgatóságoknál felállítandó, illetőleg bővítendő osztályokra bízni ? nem is feszegetjük, legalább most nem, mert ezen kérdések megoldásához folyó gyakorlat s a külföldön divatozó rendsze­rek áttanulmányozása szükséges, mit csak az illető szakférfiak tehetnek behatólag. Pedig hogy a tisztán közigazgatási kérdőpontok megoldása is mily nagyfon­­tosságú s mily égető szükség, ezt már érez­tük akkor kellően, amidőn a „szerencsés pénzügyér“ Lónyay Menyhért úr a kü­lönféle természetű kiadásokat, bevétele­ket, költségeket, jövedelmeket, gyarapo­dásokat s fogyatkozásokat bámulatos ügyességgel rakván ide s oda s némely tételt mint előirányzatot, mint hátralékot, mint átfutó kiadást, mint reményen felüli bevételt stb dobálván a légbe úgy hogy azt sem tudtuk, kezében van-e vagy függő terhet képez, vagy épen a földre hullott, bebizonyította hogy az összes eredmény az összes államra h­atólag jelentékeny vagyongyarapodás, holott viszont a gyakorlati életben tisztán tudtuk s láttuk hogy deficitben vagyunk — mikép ezt a későbbi zárszámadás is mutatja. És önmaguk a már elintézett, legalább a delegációk előtt teljesen rendben talál­tatott zárszámadások táblázatai oly vilá­gosan magukon hordják az érthetlenség, az önkény szerinti elbánás nyomait, mi­szerint ezek lényegébe a képviselőház, a törvényhozás tagjai sem hatolhatnak rész­letes magyarázatok s felvilágosítások nél­kül, holott az államháztartás kiadásainak s bevételeinek, jövedelmeinek, költségei­nek s gyarapodásának vagy fogyatkozá­sának stb oly tisztán kellene államok, hogy azokat minden adófizető polgár, az összes adózó közönség megérthesse — mert hiszen tulajdonképp ez adja a jöve­delmet, ez viszi a terheket s ennek joga van megkívánni hogy mozgalmairól kellő tájékozást szerezhessen. Nagyfontosságu s égető kérdés a tisz­tán közigazgatási pontok megoldása is, mert kétségkivü­li dolog hogy ezáltal az összes adózási teher jelentékeny részét 10—15—20 százalékát, legalább ugyan­ennyi millió kiadást kímélhetünk meg , mivel Magyarország közadóztatási rend­szere 40—50 százalékkal többe, két any­­nyiba kerül mint más országokban ha­sonló pénzösszeg beszedése, mikép ezt a kétségbevonhatlan gyakorlat bizonyítja; de szorítkozzunk most a kérdőpontoknak csupán nemzetgazdászati oldalára, — sőt ezek közt csupán egyre, mely egy­maga megérdemli hogy a törvényho­zás, az ország figyelmét magára vonja mert ezen egy kérdés helyes megoldása, minden pénzügyi nyomoraink közt egy­maga elég lehet arra hogy az ország min­den vidékén pezsgésbe hozza a nemzet­­gazdasági életet, a köztevékenységet. A tények szólnak: Inában építjük, Idában kötjük össze a vasutakat egymás­sal, hiában fogjuk kiépítni még a köz­utakat s csatornákat is országszerte, ha az országban nem leend vagy nem lehet kellő egészséges, productív pénzforgalom főkép amiatt, hogy a közadó az ország minden pénzét elnyeli, meddő helyekre s végre legnagyobbrészt Bécsbe, Ausz­triába tereli, honnan csak nehezen, sok jó búza, gyapjú s más gazdasági termény árán szerezhetjük vissza egy részét. Elnyeli az ország minden pénzét a közadó nemcsak egyszeresen, de többszö­rösen, mert Magyarországon nincs 200 nincs 250 de aligha van több mint 40—50 millió forint készpénz forgalomban s igy az összes forgalomban levő pénznek éven át legalább 4-szer 5-ször be kell folynia az államkincstár terméketlen szekrényei­be, hol aztán milliók hevernek meddőn, elvonva a pénzben minduntalan szűköl­ködő gazdaközönségtől és iparos vi­lágtól. Ily forgalmi akadályok, ily mestersé­ges utakra terelt pénzfolyam mellett, úgy­szólván a pénzfolyam partjain aszály miatt megy tönkre nemzetgazdászatunk, holott ha pénzünket legalább addig használhat­nék , és pedig használhatnák politikai színezetük számba nem vételével minden rendű s rangú állampolgárok, kiknek egy egy ismerős takarékpénztárban hi­telük van , a forgalom ezen neme egész ország iparára s termelésére varázserővel hatna ki, új életet hozna a köztevékeny­ség minden ágaiba. Ezt pedig igen egys­szerűen és czélszerűen el lehetne intézni az adópénzeknek, legalább addig míg az országban vannak, takarék­­pénztárak ált­al kezeltetése útj­án. „Nem volna-e czélszerű, kérdi az ál­lami számvevőszék munkálata: oly he­lyeken, ahol biztos alapra fektetett taka­rékpénztár létezik, az állami kiadások­nak teljesítését a takarékpénztárakra bízni?“ — „Nem volna-e ezáltal kettős czél elérve? először az, hogy az állami pénzmaradványok után nyerendő kama­tok nagyrészben fedeznék a pénztári szol­gálat költségeit és másodszor, hogy for­galomba bocsáttatnék azon több millió fo­rintra rugó holt pénzmaradvány, mely jelenleg úgy az államra, mint a közforga­lomra nézve hozzáférhetlen ?“ A számvevőszék kérdésképen állította itt elénk azt, mit kétségbe vonni nem le­het. S alig hisszük hogy találkozzék né­zet, találkozzék érv vagy bármi alkalmi frázis, mely a kérdés lényegére tagadólag volna képes felelni. Az adópénzeknek a takarékpénztárak általi kezeltetése elvileg, kétségbe sem vonható javítás. A kérdés e tárgyban csak az lehet: mi módon kellene az állami és a vállalkozó pénzintézetek közötti viszo­nyokat szabályozni­ e kezelési javítás eszközlése végett. Ez azonban ismét oly gyakorlati szak­kérdés, mely körünkbe nem tartozik, ho­lott még több igen fontos nemzetgazdá­szati kérdés is foglaltatik a számvevőszék által felállított pontokban, melyekhez hozzá kell szólanunk. Általában, meggyőződésünk ugyan hogy az államháztartás részleteit, mozgal­mait s eredményeit kellő tisztasággal esz­közölni s nyilvánossá tenni mindaddig míg Magyarország államviszonyai Ausz­tria államviszonyaival még a legkisebb részletekben is összevegyíth­etők, teljes sebetlenség, főkép e közösség miatt. De addig is míg az eme lebetlenség iránti meg­győződés illető helyeken utat törne, so­kat lehet javítani, módosítni az állami számvitel terén, mikép az említett fon­tos nemzetgazdászati módositvány mu­tatja. —­— A HULLÁMOK KÖZT. Regény két kötetben. Irta CSENGEY GUSZTÁV. — Második kötet. — (28. folytatás.) — Nem, nem! — én visszaveszem szava­mat ; a villámvezér csak kötelességét teljesité, ő a hazáé volt egészen s ki az eszmény felé törek­szik, annak magának is eszményinek kell lenni. Ez volt a mi sorsunk. De az elérhetlen csillag lehullt. Villám elveszté a hazát, Malviné elveszté a Villámvezért. Egy kétségbeesett szerelmes le­ány áll most Farkas előtt, s midőn vége minden reménynek, kérdezi tőled: ne mentsük-e meg magunkat, midőn már nincs miért küzdenü­nk ? Elvesztettük mindketten a küzdés eszményi czél­­ját, engedd meg hogy most először és utószor a szerelem emelkedjék föl az eszményi magaslatra és küzdjön magáért. Farkas­ a haza elbukik, nekünk nincs mit tenni érte, a sors visszaadott minket önmagunknak, rendelkezzünk saját éle­tünk fölött. Közel vagyunk a dalmát határokhoz, Dalmátia csendes, még ez éjjel nyitva állnak utaim, holnap már késő, atyám serege ismét a harcrtérre vonul, most kell cselekednünk. El­viszlek magammal Fiuméba, ott tengerre szál­­lunk, elviszlek messze, túl a tengeren . .. Ara­nyom, ezüstöm elég van hogy Helvétiába jut­hassunk. Építünk egy kis faházat valamelyik szikla tövébe, úgy él­ünk majd csendesen, s a nagy világ zaja csak néha téved hozzánk egy­­egy foszlányos hitben. Leszek az, a­mivé aka­rod hogy legyek, szorgalmas szolgálód, hűsé­ges gondviselőd, vagy ha méltónak találsz arra, hogy magadhoz emelj, oly boldogságot teremtek számodra csendes házi körünkben, mely kárpó­tolni fogja minden veszteségedet. Oh hidd el, a szerelemnek varázshatalma van, a legmagasz­­tosabb remények romjain is föl tud az vi­rágzani és elfedi a romokat zöld folyon­­dáraival. És egykor talán fölépül a haza is, mert erős hitem az, hogyha elbukik is, nem fog elveszni örökre, hanem mint Phoenix hamvaiból is föltámad aj életre, — akkor aztán visszaté­rünk és az elveszett eszmény ismét ragyogni fog bűvösen és a hősöknek ismét tér nyílik a küz­delemre, s minő boldogság lesz az, hogy akkor majd mindig oldalad mellett küzdhetek én is. Oh Farkas, jer, jer velem ! — mindent elrendez­tem, gyorsan menekülhetünk. Jer, jer . . . elvisz­lek messze, túl a tengeren . . . Az ifjú bánatos szánalommal nézte az áb­rándozó leány átszellemült arczát s szive resz­ketett a fájdalomtól. Ily nagy szerelmet kellett elutasítania egy roskadozó ügyért és egy elér­­hetlen csillag bágyadó ragyogásáért. — Oh Malviné! — szólt elnyomott hangon, — miért beszélsz te nekem boldog reményekről? miért teremtesz magadnak egy másik elérhet­­len csillagot, a házi élet reményét ? mikor tu­dod hogy az nekünk örökre zárt paradicsom. Malviné, jól mondod, ez órában be van fejezve eddigi szereplésünk, de annyira félreismertél volna engem, hogy azon­ lépésre melyre kérsz, hajlandónak tartasz ? — Te tudod hogy én a csatatért el nem hagyhatom, eddig küzdöttem a haza szép reményeiért, a vitézség erélyével és az ész minden ügyességével, az utóbbinak nincs többé tere, de az elsőnek igen. — én küzdök tovább is, nem büszke reményekért, hanem be­csületes csatatéri halálért. Te pedig jó Malviné, lépj vissza csendesen a nőiség korlátai közé és tanulj lemondani, hordj össze minden­k­t, hogy szived meggyógyuljon. Elfeledni nem tudsz en­gemet, ne is feledj, hanem gyógyulj meg. És majd ha egykor szived újra kivirul, s szelíd bá­nattal föl-föltünik lelked előtt az én bus emlé­kem, fonj koszorút az ébredő tavasz virágaiból s akaszd arczképem fölé, mikor már én nem leszek. — Farkas, Farkas! — sikolta a leány, — ne búcsúzzál tőlem, ne hagyj el engem kétség­­beesésemben, én nem akarok, nem tudok tőled elválni, én kényszerü­lek a menekülésre Farkas, te nem zúzhatod össze szivemet, életemet .... jöjj ... jöjj .. . jöjjj . . . menekülj! . . . A leány kétségbeesetten roskadt az ifjú lá­baihoz, átkulcsolta annak térdeit, s fuldokló zo­kogással suttogá újra, meg újra: — Jöjj . . . jöjj . . . menekülj! . . . — Malvine! kelj föl, kelj föl és bocsáss el engemet. Vagy ha kedved telik abban, hogy e pisztolylyal átlőjem szivemet, azt is megnyerhe­ted. Az idő halad, társaim várnak. Vagy elbo­csátasz rögtön, vagy holttestemet magad fogod e teremből kihurczolni. A leány fölugrott s szemei férelmesen kezd­tek villogni, a daemoni vonaglás megjelent ajka szélén. — Azt akarod, hogy megátkozzalak? — ki­áltott elvadult hangon. Az ifjú honvéd méltóságos tekintettel nézett a leányra, megfogta kezét s komolyan, ünnepé­lyesen monda: — Malviné! elfeledted, mit mondtam én szö­vetségünk első órájában? — „emlékezzék meg e napról. Én nem hívtam önt, maga jött, én visz­­szautasitottam ajánlatát, ön nem fogadta vissza. Ha önben valami csilláma a reménynek önző czélokat táplál és e csalfa reménycsillám önt megcsalja, ne átkozzon meg engemet“. — Ezt mondtam akkor és most, midőn a mitől féltem, teljesült. Téged a titkos remény csilláma meg­csalt, — kérlek, szivem őszinte szeretetével kér­lek : jó testvér, ne átkozz meg engemet! Az ifjú oly benső szeretettel, oly szelíd fáj­dalommal ejté ki e szavakat, hogy Malville szi­vének vihara egészen lecsendesült. Végig simitá homlokát, mintha egy borzasztó álomból akarna fölébredni; azután szelíd, lemondó fájdalommal hajtá le fejét. — Villám! — kezdő szünet múlva, — te fölébresztettél. Igazad van, ne­kem­ semmi kö­zöm Mártonffy Farkashoz; én a villámvezérrel kötöttem szövetséget. Menj vitézem, menj a csa­tatérre, én elbocsátalak és most búcsúzzunk. Ne szégyeld elfogadni tőlem a bucsucsókot, tiszta már az én szivem ismét, mint a kristály, meg­tisztult szavaid által minden önzéstől. A leány átszellemült arczán valami túlvilági megdicsőült mosoly lebegett, midőn az ifjú hom­lokát szelíden megcsókolta. Szemei oly nyíltan, oly mennyei ragyogással néztek az ifjúéba, hogy ez belátott szive egébe, és elolvasta abban azt a gondolatot, mi most ott megfogamzott. — Malviné! mielőtt elválnánk, két kérése­met kell teljesitned, — kérlek, ne tagadd meg tőlem, add kezedet, hogy mindkettőt­ teljesited. — Oh mit tudnék én tőled megtagadni s mit ne tudnék érted teljesíteni ? Boldog leszek, ha érted valamit tehetek. — Malvine! te nem fogsz öngyilkos lenni, te megtartod a most elviselhetlennek látszó éle­tét és mindent elkövetsz, hogy meggyógyulj : ez első kérésem, ígérd meg ezt nekem. A leány lehajtá fejét szomorúan. Az ifjú belátott szivébe s most megfosztá egyetlen me­nekülési eszközétől. Tehát élnie kell! — ígérem, fogadom! — rebeg a elfojtott hangon. — Malviné! te nem fogsz én miattam egy embert meggyilkolni, ki az ő álláspontjáról te­kintve egészen ártatlan. Te bizonyosan már kelepczébe kerítetted őt; de találni fogsz módot, hogy a hálót, melyet magad szőttél azon ember körül, ismét kibontsad. Ez második kérelem. Malvine szemei ismét villámlani kezdtek s arczán megjelent az a daemoni vonás, mi az fúriává tette. — Bergmannt érted ? — Igen, Malvine! — Honnan tudod, hogy ezt az embert meg akarom semmisíteni? Elárul emgem valaki? — Csak következtetem jellemedből. Te bo­­szut akarsz állani azon emberen, ki engem el akart árulni . . . Kérlek, ne állj boszut rajta. — Vedd vissza e kérést. — Malviné, kérlek teljesítsd! — Soha, soha! Annak az embernek meg kell halni. — Malviné! te oly jószivü vagy ! megtudnál egy ártatlan embert ölni ? — Ártatlant ? ! — Meg kell halnia hazája miatt, melyet hűtlenül elhagyott, miattad, kit el akart árulni, és miattam, ki gyűlölöm őt, gyű­lölöm, mert téged akart megölni. Had vesszen abba a vérembe, hova neved csalta be. Jól van ez igy. — Malviné! e gyűlölettel szivedben nem búcsúzhatni el tőlem. Lásd, én megvallok neked valamit, mit soha sem mondtam volna ki senki előtt, előtted legkevésbé: engem felmagasztosit szerelmed s képedet mindig úgy hordom szi­vemben, mit egy tőlem elzárt tündérvilág leg­szebb tüneményét, — most el akarod e szép fényes képet homályositani s azt akarod, hogy e kép alá azt írjam: jobban tudott gyűlölni, mint szeretni, mert nem tudott megbocsátani. — Nem, nem, nem! — kiáltott hevesen, édes gyönyörrel a leány, — ezt nem akarom! — Ah, köszönöm e vallomást Villám! ez erőt fog adni az élethez, ez vigasztalásom lesz a le­mondásban. Ah minő tó vagy te Villám! magad nyújtod az orvosság első gyógyító csepjeit. Meg­szabadítom az embert. Az állami számvitel. Az állami számvitel törvényes szabály­zása tárgyában kötelezvén az 1870. évi XVIII. t. sz. az állami számvevőszéket hogy törvényjavaslatot terjesszen az or­szággyűlés elé az összes állami számvitel , „tizenhárom.“ Nem a tizenhárom aradi vértanúról, hanem arról a tizenhárom mákvirágról van szó, a­kik kinevetve az ország törvényeit, a korona jogait, aláírták a csalatkozhatatlansági hitágazatot. Kiváncsiak vagyunk, ugyan meddig fogja még a kormány jogainak e megcsorbítását, ar­­c­z­u­l c­s­a­p­á­s­á­t tűrni ? — Az eddig tanúsított közömbösség igazán botrányos, és csak ezen alternativát hagyja fenn . Vagy önnön jogait nem tudja tiszteletben tartatni, s akkor ne kí­vánja, hogy mások tiszteletben tartsák,­­ vagy pedig tudná, de nem a­k­a­rj­a, vagyis e­z­­­in­ti a­z á­r­velők !“ Vannak kik állítják, miszerint a kormány be akarja várni, vájjon fogja-e a tizenhárom tagú nyáj követni Kolompos vezetőjének tetteit, hogy tényleg kihirdesse a csalatkozhatatlansági vagy­is a népbutító dogmát. Mi azt hiszzük, hogy e késedelmezés egé­szen felesleges. Őseink rég megmutatták, mi­ként kell a hatáskörén túlterjeszkedő papi ha­talommal szemben fellépni. Pedig azon időkben ehhez sokkal több bátorság kivántatott mint ha­ladottabb korunkban. S mégis királyaink ak­ként éltek apostoli jogukkal, hogy nevezték ki, tették át és le a főpapokat, még a pápa tiltakozásaival szemben is. Kálmán alatt II. Pascdalis pápa engedel­­mességi esküt kívánt a spalatrói érsektől; az akkori magyar püspökök csodálkoztak e követelésen,­­ Kálmán pedig egyene­sen eltiltotta. A pápa panaszkodott, de a király nem engedett, s csak az investiturát en­gedte a pápának. („investeturam a majori­­bus habitum carebimus!“) Ez tehát csakis engedmény volt.

Next