Magyar Ujság, 1871. augusztus (5. évfolyam, 174-199. szám)
1871-08-08 / 180. szám
380-ik szám. Kedd, 1871. augusztus 8. évfolyam. Ide intézendő a lap anyagi részét illető minden közlemény, u.m. az előfizetési pénz, a kiadás körüli panaszok és a hirdetmények.MAGYAR ÚJSÁG POLITIKAI ÉS NEMZETGAZDÁSZATI NAPILAP. Szerkesztőségi iroda: Lipót utcza 11. szám, földszint. Ide intézendő a lap szellemi részét illető minden közlemény. Kéziratok s levelek vissza nem adatnak. — Bérmentetlen levelek csak ismerős kezektől fogadtatnak el. Kiadóhivatal: Lipót-utcza 11. sz. földszint. Előfizetési ár: Vidékre postán vagy helyben házhoz hordva. Egész évre . . . . 20 frt — kr. Félévre....................10 , — „ Negyedévre . . . 5 „ — „ Egy hónapra ... 1 „ 70 „ Egyes szám ára 6 kr. Hirdetési dij: 8 hasábos petitsor egyszeri hirdetésnél 12 kr.; többszörinél a kr. Bélyegdij minden hirdetésért külön 30 kr. Nyilttér : 5 hasábos petitsor 25 kr. Adakozások. A „munkás mozgalom“ czimén elfogott egyének nyomorban sínylődő családjai javára: Áthozatal......................................... 304 frt 14 kr. Pálfy Pál................................................... „ 40 „ Cserepes Zsigmond..............................— „ 25 „ Szilos Sándor ........ — „ 50 „ Dögei József........................................— „ 50 „ Cserepes Gyula ...................................— „ 20 „ Tóth Péter............................... . — „ 20 „ Szűcs László........................................— „ 20 „ Mátyás János........................................— „ 20 „ Máté Lőrincz ........ — „ 10 „ Györik Mihály........................................— „ 20 „ Galambos Lajos...................................— „ 20 „ Fodor József........................................— ,, 20 „ Bottyányi János.............................. — „ 20 „ Össesen.......................... 307 „ 79 „ Pest, augusztus 7. A romániai vasutügy által keltett bonyodalom még nincs megoldva. Most e tekintetben egy új fordulat állt be. Bismarck ugyanis egy jegyzékben tudata a bukaresti kormánnyal,hogy Németország a német kötvénytulajdonosok jogait a portára ruházta. Ha a porta ez ügy elintézését elvállalja, úgy egy európai bizottságot kell összehívnia, mely e kérdést véglegesen szabályozandja. A román lapok a fejedelem lemondásáról semmit sem írnak, de azt mondják, hogy csak addig maradhat meg helyén, míg a mostani minisztérium nem lesz kénytelen távozni. Új minisztériumot nem fog alakíthatni, mert népszerűségét senki sem akarja kockáztatni, a minisztérium visszalépése után tehát az ország az anarchia bizonyos bekövetkezését nem fogja elkerülhetni. Az osztrák kormány állása Románia irányában az, miszerint elsősorban nagy érdekeltséget tanúsít, hogy Károly trónján maradjon. Ha bármily oknál fogva mégis kénytelen lenne távozni, az egyoldalú beavatkozást tiltó szerződés pontjához fog ragaszkodni. Thiers a nemzetgyűlés többségével egyetértőig kormányoz, mi sok esetben nagy nehézséggel jár, mert a többség néha ugyancsak makacskodik. A megyei törvényjavaslat kölcsönös engedmények folytán elfogadtatott. A fölhatalmazásról szóló indítvány ma vagy holnap fog a nemzetgyűlés elé terjesztetni, elfogadtatása azonban nagyon kétes, miután a többség ellene van. Páris város az ostromállapot alól hír szerint e hó 15-kén fogna fölszabadíttatni, ami aligha fog bekövetkezni, míg a commune emberei el nem ítéltetnek. A haditörvényszékek végre ma voltak működésüket megkezdendők. Legelőször is a főszemélyek fognak elővezettetni, mint Ferry, Assy, Billioray, Lullier, Paschal-Grousdt, Courbet és Ulysse-Parent. A francziák haragjukat minden alkalommal éreztetik a poroszokkal, sőt komoly következményű gyilkossági esetek is fordultak elő. így múlt szombaton Polignyban dühödött porosz katonák végigrohanva az utczákon, megsebesítették a járókelő polgári egyéneket és fel akarták gyújtani a várost. Másnap reggel a helyőrség 800 emberrel megerősíttetett. Újabb összeütközésektől is félnek. Cosnier admiral, Marseille hajdani prefektje tegnap Toulonsba érkezett és tegnap egy szállodában agyonlőtte magát. A „Journé des Debats“ az algíri fölkelésről múlt hó 25-ről a következőket közli: A franczia lapokban átalában azt olvassuk, hogy az algíri lázadás vége felé jár s hogy rövid időn minden törzs meghódol. A köztársasági kormány e szerint roszul van értesülve, vagy el akarja palástolni az ott történő dolgokat. Az algíri lapok átalában panaszkodnak hogy kevés a katonaság s hogy a hadmiveletek szerfölött lassan haladnak, így Djidjeli kis várost jun. 6-ka óta megszállva tartják az arabok, anélkül hogy csapatok küldettek volna a szorongatottak felmentésére. E hó elseje óta továbbá szakadatlan tűz pusztítja a bennünket körülvevő pompás erdőt; az európaiak malmai, tanyái, vetése stb. mind elpusztíttattak. Algir örökre elveszett Francziaországra nézve, ha borzasztó megtorlás nem alkalmaztatik a vad arabok ellen; küldje a kormány Cayenneba vagy máshová a leginkább kompromittált arab főnököket! A reájuk vetett hadisarca nem használ semmit, miután felét sem lesznek képesek megtéríteni annak, amit szétromboltak. Rómában e napokban a klerikális párt nagy tüntetést rendezett, az úgynevezett fekete plebiscitumot, mely az okt. 2-ki plebiscitumnak ellentéte akart lenni. Ez alkalommal a párisi követ bátyja mintegy 28 ezer aláírással ellátott nyilatkozatot nyújtott át a pápának, miszerint azok mint alattvalói akarnak élni s meghalni. Az aláírások közt sok nő s szopós gyermek neve szerepel. A jezsuiták Máltában kezdik sátorfájukat fölütni, miután Rómában már nem érzik magukat eléggé biztonságban s nemcsak iskolákat s zárdákat állítanak, hanem mindent elkövetnek, hogy Olaszországnak ártsanak, sőt a rablókat fegyver s lökészlettel szintén ők látják el. Visconti Venosta olasz külügyminiszter tudata a hatalmakkal, hogy az olasz kormány a pápai követek által kiállított igazolási útleveleket többé nem ismeri el. Mexicói múlt hó 12-ről kelt hírek szerint Porfirio és Lerda párthívei egyesültek, hogy Juareznek opponáljanak, de ez utóbbi győzelmét mégis bizonyosnak tartják. Megcáfolják ama hírt, mintha a mexikói kormány alkudozásra lépett volna a franczia köztársasággal a diplomatiai viszonylat újra fölvétele iránt. A fővárosban egy fanatikus katholikus a prot. templomban meg akarta gyilkolni a lelkészt, de meggátoltatott, a dühöngő a község egyik tagját megsebesítette. A „Journa de Bruxelles“ szerint az „Internationale“ emberei Genfben ülést tartottak, melyben harmincznál több bizottság volt képviselve. Elhatározták, hogy a jövő működés összejöveteli helyei Róma, Brüssel s Madrid lesznek. Dublinban tegnap délután a megkegyelmezett fentek közül többen nagy néptömeg kíséretében a Phőnixparkban a rendőri tilalom daczára népgyűlést akartak tartani. Ennek következtében nagyobb összeütközés történt. A rendőrség, mely a tilalomnak érvényt akart szerezni, a népet fegyveresen megtámadta. Több száz egyén és számos rendőr megsebesült. A rend azonban már helyre van állítva. A német s osztrák fejedelmek találkozásáról írják, hogy Vilmos s Ferencz József első találkozása ezúttal Ischlben, vagy e helyhez közel eső valamely vasúti állomáson fog végbe menni. Ferencz József fejedelmet ez alkalomkor csak két hadsegéd kiséri; miniszter nem leend egyik részről sem a kíséretben. Az osztrák határon Vilmost gr. Crenneville főkamarás s egy szárnysegéd fogja üdvözölni, kik a német császár szolgálattételére adatnak, rendszerének szabályozásáról, az állami számvevőszék sietett megfelelni eme kötelezettségének a 32 §-ba foglalva azon kérdőpontokat, melyek kellő megoldásától e nagy horderejű feladatát teljesítve véli, közzé tette, szerkesztőségünkhöz is beküldte munkálatát hozzászólás végett, különösen azon pontokra vonatkozólag, melyek nemzetgazdászati téren mozognak. A tisztán közigazgatási kérdőpontokat p. o. a rendes és rendkívüli, az ismétlődő s esetleges, a személyes dologbeliek elkülönzésére nézve vagy például azon nagy horderejű közigazgatási kérdést: nem volna-e czélszerű a fogyasztási adók, a sójövedék, a jogügyleti illetékek, államvagyon, postajövedék és a távirdai intézmény szakszámvevőségeit mint központi közegeket feloszlatni s ezeknek teendőit az igazgatóságoknál felállítandó, illetőleg bővítendő osztályokra bízni ? nem is feszegetjük, legalább most nem, mert ezen kérdések megoldásához folyó gyakorlat s a külföldön divatozó rendszerek áttanulmányozása szükséges, mit csak az illető szakférfiak tehetnek behatólag. Pedig hogy a tisztán közigazgatási kérdőpontok megoldása is mily nagyfontosságú s mily égető szükség, ezt már éreztük akkor kellően, amidőn a „szerencsés pénzügyér“ Lónyay Menyhért úr a különféle természetű kiadásokat, bevételeket, költségeket, jövedelmeket, gyarapodásokat s fogyatkozásokat bámulatos ügyességgel rakván ide s oda s némely tételt mint előirányzatot, mint hátralékot, mint átfutó kiadást, mint reményen felüli bevételt stb dobálván a légbe úgy hogy azt sem tudtuk, kezében van-e vagy függő terhet képez, vagy épen a földre hullott, bebizonyította hogy az összes eredmény az összes államra hatólag jelentékeny vagyongyarapodás, holott viszont a gyakorlati életben tisztán tudtuk s láttuk hogy deficitben vagyunk — mikép ezt a későbbi zárszámadás is mutatja. És önmaguk a már elintézett, legalább a delegációk előtt teljesen rendben találtatott zárszámadások táblázatai oly világosan magukon hordják az érthetlenség, az önkény szerinti elbánás nyomait, miszerint ezek lényegébe a képviselőház, a törvényhozás tagjai sem hatolhatnak részletes magyarázatok s felvilágosítások nélkül, holott az államháztartás kiadásainak s bevételeinek, jövedelmeinek, költségeinek s gyarapodásának vagy fogyatkozásának stb oly tisztán kellene államok, hogy azokat minden adófizető polgár, az összes adózó közönség megérthesse — mert hiszen tulajdonképp ez adja a jövedelmet, ez viszi a terheket s ennek joga van megkívánni hogy mozgalmairól kellő tájékozást szerezhessen. Nagyfontosságu s égető kérdés a tisztán közigazgatási pontok megoldása is, mert kétségkivüli dolog hogy ezáltal az összes adózási teher jelentékeny részét 10—15—20 százalékát, legalább ugyanennyi millió kiadást kímélhetünk meg , mivel Magyarország közadóztatási rendszere 40—50 százalékkal többe, két anynyiba kerül mint más országokban hasonló pénzösszeg beszedése, mikép ezt a kétségbevonhatlan gyakorlat bizonyítja; de szorítkozzunk most a kérdőpontoknak csupán nemzetgazdászati oldalára, — sőt ezek közt csupán egyre, mely egymaga megérdemli hogy a törvényhozás, az ország figyelmét magára vonja mert ezen egy kérdés helyes megoldása, minden pénzügyi nyomoraink közt egymaga elég lehet arra hogy az ország minden vidékén pezsgésbe hozza a nemzetgazdasági életet, a köztevékenységet. A tények szólnak: Inában építjük, Idában kötjük össze a vasutakat egymással, hiában fogjuk kiépítni még a közutakat s csatornákat is országszerte, ha az országban nem leend vagy nem lehet kellő egészséges, productív pénzforgalom főkép amiatt, hogy a közadó az ország minden pénzét elnyeli, meddő helyekre s végre legnagyobbrészt Bécsbe, Ausztriába tereli, honnan csak nehezen, sok jó búza, gyapjú s más gazdasági termény árán szerezhetjük vissza egy részét. Elnyeli az ország minden pénzét a közadó nemcsak egyszeresen, de többszörösen, mert Magyarországon nincs 200 nincs 250 de aligha van több mint 40—50 millió forint készpénz forgalomban s igy az összes forgalomban levő pénznek éven át legalább 4-szer 5-ször be kell folynia az államkincstár terméketlen szekrényeibe, hol aztán milliók hevernek meddőn, elvonva a pénzben minduntalan szűkölködő gazdaközönségtől és iparos világtól. Ily forgalmi akadályok, ily mesterséges utakra terelt pénzfolyam mellett, úgyszólván a pénzfolyam partjain aszály miatt megy tönkre nemzetgazdászatunk, holott ha pénzünket legalább addig használhatnék , és pedig használhatnák politikai színezetük számba nem vételével minden rendű s rangú állampolgárok, kiknek egy egy ismerős takarékpénztárban hitelük van , a forgalom ezen neme egész ország iparára s termelésére varázserővel hatna ki, új életet hozna a köztevékenység minden ágaiba. Ezt pedig igen egysszerűen és czélszerűen el lehetne intézni az adópénzeknek, legalább addig míg az országban vannak, takarékpénztárak által kezeltetése útján. „Nem volna-e czélszerű, kérdi az állami számvevőszék munkálata: oly helyeken, ahol biztos alapra fektetett takarékpénztár létezik, az állami kiadásoknak teljesítését a takarékpénztárakra bízni?“ — „Nem volna-e ezáltal kettős czél elérve? először az, hogy az állami pénzmaradványok után nyerendő kamatok nagyrészben fedeznék a pénztári szolgálat költségeit és másodszor, hogy forgalomba bocsáttatnék azon több millió forintra rugó holt pénzmaradvány, mely jelenleg úgy az államra, mint a közforgalomra nézve hozzáférhetlen ?“ A számvevőszék kérdésképen állította itt elénk azt, mit kétségbe vonni nem lehet. S alig hisszük hogy találkozzék nézet, találkozzék érv vagy bármi alkalmi frázis, mely a kérdés lényegére tagadólag volna képes felelni. Az adópénzeknek a takarékpénztárak általi kezeltetése elvileg, kétségbe sem vonható javítás. A kérdés e tárgyban csak az lehet: mi módon kellene az állami és a vállalkozó pénzintézetek közötti viszonyokat szabályozni e kezelési javítás eszközlése végett. Ez azonban ismét oly gyakorlati szakkérdés, mely körünkbe nem tartozik, holott még több igen fontos nemzetgazdászati kérdés is foglaltatik a számvevőszék által felállított pontokban, melyekhez hozzá kell szólanunk. Általában, meggyőződésünk ugyan hogy az államháztartás részleteit, mozgalmait s eredményeit kellő tisztasággal eszközölni s nyilvánossá tenni mindaddig míg Magyarország államviszonyai Ausztria államviszonyaival még a legkisebb részletekben is összevegyíthetők, teljes sebetlenség, főkép e közösség miatt. De addig is míg az eme lebetlenség iránti meggyőződés illető helyeken utat törne, sokat lehet javítani, módosítni az állami számvitel terén, mikép az említett fontos nemzetgazdászati módositvány mutatja. —— A HULLÁMOK KÖZT. Regény két kötetben. Irta CSENGEY GUSZTÁV. — Második kötet. — (28. folytatás.) — Nem, nem! — én visszaveszem szavamat ; a villámvezér csak kötelességét teljesité, ő a hazáé volt egészen s ki az eszmény felé törekszik, annak magának is eszményinek kell lenni. Ez volt a mi sorsunk. De az elérhetlen csillag lehullt. Villám elveszté a hazát, Malviné elveszté a Villámvezért. Egy kétségbeesett szerelmes leány áll most Farkas előtt, s midőn vége minden reménynek, kérdezi tőled: ne mentsük-e meg magunkat, midőn már nincs miért küzdenünk ? Elvesztettük mindketten a küzdés eszményi czélját, engedd meg hogy most először és utószor a szerelem emelkedjék föl az eszményi magaslatra és küzdjön magáért. Farkas a haza elbukik, nekünk nincs mit tenni érte, a sors visszaadott minket önmagunknak, rendelkezzünk saját életünk fölött. Közel vagyunk a dalmát határokhoz, Dalmátia csendes, még ez éjjel nyitva állnak utaim, holnap már késő, atyám serege ismét a harcrtérre vonul, most kell cselekednünk. Elviszlek magammal Fiuméba, ott tengerre szállunk, elviszlek messze, túl a tengeren . .. Aranyom, ezüstöm elég van hogy Helvétiába juthassunk. Építünk egy kis faházat valamelyik szikla tövébe, úgy élünk majd csendesen, s a nagy világ zaja csak néha téved hozzánk egyegy foszlányos hitben. Leszek az, amivé akarod hogy legyek, szorgalmas szolgálód, hűséges gondviselőd, vagy ha méltónak találsz arra, hogy magadhoz emelj, oly boldogságot teremtek számodra csendes házi körünkben, mely kárpótolni fogja minden veszteségedet. Oh hidd el, a szerelemnek varázshatalma van, a legmagasztosabb remények romjain is föl tud az virágzani és elfedi a romokat zöld folyondáraival. És egykor talán fölépül a haza is, mert erős hitem az, hogyha elbukik is, nem fog elveszni örökre, hanem mint Phoenix hamvaiból is föltámad aj életre, — akkor aztán visszatérünk és az elveszett eszmény ismét ragyogni fog bűvösen és a hősöknek ismét tér nyílik a küzdelemre, s minő boldogság lesz az, hogy akkor majd mindig oldalad mellett küzdhetek én is. Oh Farkas, jer, jer velem ! — mindent elrendeztem, gyorsan menekülhetünk. Jer, jer . . . elviszlek messze, túl a tengeren . . . Az ifjú bánatos szánalommal nézte az ábrándozó leány átszellemült arczát s szive reszketett a fájdalomtól. Ily nagy szerelmet kellett elutasítania egy roskadozó ügyért és egy elérhetlen csillag bágyadó ragyogásáért. — Oh Malviné! — szólt elnyomott hangon, — miért beszélsz te nekem boldog reményekről? miért teremtesz magadnak egy másik elérhetlen csillagot, a házi élet reményét ? mikor tudod hogy az nekünk örökre zárt paradicsom. Malviné, jól mondod, ez órában be van fejezve eddigi szereplésünk, de annyira félreismertél volna engem, hogy azon lépésre melyre kérsz, hajlandónak tartasz ? — Te tudod hogy én a csatatért el nem hagyhatom, eddig küzdöttem a haza szép reményeiért, a vitézség erélyével és az ész minden ügyességével, az utóbbinak nincs többé tere, de az elsőnek igen. — én küzdök tovább is, nem büszke reményekért, hanem becsületes csatatéri halálért. Te pedig jó Malviné, lépj vissza csendesen a nőiség korlátai közé és tanulj lemondani, hordj össze mindenkt, hogy szived meggyógyuljon. Elfeledni nem tudsz engemet, ne is feledj, hanem gyógyulj meg. És majd ha egykor szived újra kivirul, s szelíd bánattal föl-föltünik lelked előtt az én bus emlékem, fonj koszorút az ébredő tavasz virágaiból s akaszd arczképem fölé, mikor már én nem leszek. — Farkas, Farkas! — sikolta a leány, — ne búcsúzzál tőlem, ne hagyj el engem kétségbeesésemben, én nem akarok, nem tudok tőled elválni, én kényszerülek a menekülésre Farkas, te nem zúzhatod össze szivemet, életemet .... jöjj ... jöjj .. . jöjjj . . . menekülj! . . . A leány kétségbeesetten roskadt az ifjú lábaihoz, átkulcsolta annak térdeit, s fuldokló zokogással suttogá újra, meg újra: — Jöjj . . . jöjj . . . menekülj! . . . — Malvine! kelj föl, kelj föl és bocsáss el engemet. Vagy ha kedved telik abban, hogy e pisztolylyal átlőjem szivemet, azt is megnyerheted. Az idő halad, társaim várnak. Vagy elbocsátasz rögtön, vagy holttestemet magad fogod e teremből kihurczolni. A leány fölugrott s szemei férelmesen kezdtek villogni, a daemoni vonaglás megjelent ajka szélén. — Azt akarod, hogy megátkozzalak? — kiáltott elvadult hangon. Az ifjú honvéd méltóságos tekintettel nézett a leányra, megfogta kezét s komolyan, ünnepélyesen monda: — Malviné! elfeledted, mit mondtam én szövetségünk első órájában? — „emlékezzék meg e napról. Én nem hívtam önt, maga jött, én viszszautasitottam ajánlatát, ön nem fogadta vissza. Ha önben valami csilláma a reménynek önző czélokat táplál és e csalfa reménycsillám önt megcsalja, ne átkozzon meg engemet“. — Ezt mondtam akkor és most, midőn a mitől féltem, teljesült. Téged a titkos remény csilláma megcsalt, — kérlek, szivem őszinte szeretetével kérlek : jó testvér, ne átkozz meg engemet! Az ifjú oly benső szeretettel, oly szelíd fájdalommal ejté ki e szavakat, hogy Malville szivének vihara egészen lecsendesült. Végig simitá homlokát, mintha egy borzasztó álomból akarna fölébredni; azután szelíd, lemondó fájdalommal hajtá le fejét. — Villám! — kezdő szünet múlva, — te fölébresztettél. Igazad van, nekem semmi közöm Mártonffy Farkashoz; én a villámvezérrel kötöttem szövetséget. Menj vitézem, menj a csatatérre, én elbocsátalak és most búcsúzzunk. Ne szégyeld elfogadni tőlem a bucsucsókot, tiszta már az én szivem ismét, mint a kristály, megtisztult szavaid által minden önzéstől. A leány átszellemült arczán valami túlvilági megdicsőült mosoly lebegett, midőn az ifjú homlokát szelíden megcsókolta. Szemei oly nyíltan, oly mennyei ragyogással néztek az ifjúéba, hogy ez belátott szive egébe, és elolvasta abban azt a gondolatot, mi most ott megfogamzott. — Malviné! mielőtt elválnánk, két kérésemet kell teljesitned, — kérlek, ne tagadd meg tőlem, add kezedet, hogy mindkettőt teljesited. — Oh mit tudnék én tőled megtagadni s mit ne tudnék érted teljesíteni ? Boldog leszek, ha érted valamit tehetek. — Malvine! te nem fogsz öngyilkos lenni, te megtartod a most elviselhetlennek látszó életét és mindent elkövetsz, hogy meggyógyulj : ez első kérésem, ígérd meg ezt nekem. A leány lehajtá fejét szomorúan. Az ifjú belátott szivébe s most megfosztá egyetlen menekülési eszközétől. Tehát élnie kell! — ígérem, fogadom! — rebeg a elfojtott hangon. — Malviné! te nem fogsz én miattam egy embert meggyilkolni, ki az ő álláspontjáról tekintve egészen ártatlan. Te bizonyosan már kelepczébe kerítetted őt; de találni fogsz módot, hogy a hálót, melyet magad szőttél azon ember körül, ismét kibontsad. Ez második kérelem. Malvine szemei ismét villámlani kezdtek s arczán megjelent az a daemoni vonás, mi az fúriává tette. — Bergmannt érted ? — Igen, Malvine! — Honnan tudod, hogy ezt az embert meg akarom semmisíteni? Elárul emgem valaki? — Csak következtetem jellemedből. Te boszut akarsz állani azon emberen, ki engem el akart árulni . . . Kérlek, ne állj boszut rajta. — Vedd vissza e kérést. — Malviné, kérlek teljesítsd! — Soha, soha! Annak az embernek meg kell halni. — Malviné! te oly jószivü vagy ! megtudnál egy ártatlan embert ölni ? — Ártatlant ? ! — Meg kell halnia hazája miatt, melyet hűtlenül elhagyott, miattad, kit el akart árulni, és miattam, ki gyűlölöm őt, gyűlölöm, mert téged akart megölni. Had vesszen abba a vérembe, hova neved csalta be. Jól van ez igy. — Malviné! e gyűlölettel szivedben nem búcsúzhatni el tőlem. Lásd, én megvallok neked valamit, mit soha sem mondtam volna ki senki előtt, előtted legkevésbé: engem felmagasztosit szerelmed s képedet mindig úgy hordom szivemben, mit egy tőlem elzárt tündérvilág legszebb tüneményét, — most el akarod e szép fényes képet homályositani s azt akarod, hogy e kép alá azt írjam: jobban tudott gyűlölni, mint szeretni, mert nem tudott megbocsátani. — Nem, nem, nem! — kiáltott hevesen, édes gyönyörrel a leány, — ezt nem akarom! — Ah, köszönöm e vallomást Villám! ez erőt fog adni az élethez, ez vigasztalásom lesz a lemondásban. Ah minő tó vagy te Villám! magad nyújtod az orvosság első gyógyító csepjeit. Megszabadítom az embert. Az állami számvitel. Az állami számvitel törvényes szabályzása tárgyában kötelezvén az 1870. évi XVIII. t. sz. az állami számvevőszéket hogy törvényjavaslatot terjesszen az országgyűlés elé az összes állami számvitel , „tizenhárom.“ Nem a tizenhárom aradi vértanúról, hanem arról a tizenhárom mákvirágról van szó, akik kinevetve az ország törvényeit, a korona jogait, aláírták a csalatkozhatatlansági hitágazatot. Kiváncsiak vagyunk, ugyan meddig fogja még a kormány jogainak e megcsorbítását, arczul csapását tűrni ? — Az eddig tanúsított közömbösség igazán botrányos, és csak ezen alternativát hagyja fenn . Vagy önnön jogait nem tudja tiszteletben tartatni, s akkor ne kívánja, hogy mások tiszteletben tartsák, vagy pedig tudná, de nem akarja, vagyis ezinti az árvelők !“ Vannak kik állítják, miszerint a kormány be akarja várni, vájjon fogja-e a tizenhárom tagú nyáj követni Kolompos vezetőjének tetteit, hogy tényleg kihirdesse a csalatkozhatatlansági vagyis a népbutító dogmát. Mi azt hiszzük, hogy e késedelmezés egészen felesleges. Őseink rég megmutatták, miként kell a hatáskörén túlterjeszkedő papi hatalommal szemben fellépni. Pedig azon időkben ehhez sokkal több bátorság kivántatott mint haladottabb korunkban. S mégis királyaink akként éltek apostoli jogukkal, hogy nevezték ki, tették át és le a főpapokat, még a pápa tiltakozásaival szemben is. Kálmán alatt II. Pascdalis pápa engedelmességi esküt kívánt a spalatrói érsektől; az akkori magyar püspökök csodálkoztak e követelésen, Kálmán pedig egyenesen eltiltotta. A pápa panaszkodott, de a király nem engedett, s csak az investiturát engedte a pápának. („investeturam a majoribus habitum carebimus!“) Ez tehát csakis engedmény volt.