Magyar Ujság, 1872. május (6. évfolyam, 99-122. szám)

1872-05-08 / 105. szám

Szerda, Szerkesztői iroda: Lipót-utcza 11. szám, földszint­ide intézendő a lap szellemi részét ilető minden közlemény. Kéziratok s levelek vissza nem adatnak. — Bérmentetlen levelek csak ismerős kezektől fo­gadtatnak el. Kiad­ó-h­ivatal: Lipót-utcza 11. szám, földszint. Ide intézendő a lap anyagi részét illető minden közlemény, n. m. az előfizetési pénz, a k­iadás kö­rül­i panas­zok és a hirdet­mény­ek. luk.fia MBK 1­03. a VH. 1872. május 8. Előfizetési Ar: Vidékre postán vagy helyben házhoz hordva. Egész évre....................................20 frt — kr Félévre........................................10 „ — „ Negyedévre..................................5 „ — „ Egy hónapra..................................I „ 70 „ Egyes’szám­ára 10 kr. POLITIKAI ÉS NEMZETGAZDÁSZATI NAPILAP. Sird­etési díj s 10 hasábos petitsor egyszeri hirdetése 12 kr többszörinél 9 kr. Bélyegdíj minden hirdetését külön 30 kr. Nyilttér: 6 hasábos petitsor 25 kr VI. évfolyam. Pest, má­jus 7. Politikai szemle. A carlista lázadásról már napok óta azt írják, hogy utolsó napjait éli, de azért vég­leg még sem nyomatott el. Don Carlos sor­sáról semmi bizonyosat sem lehet tudni; tegnap azt távírták, hogy elfogatott, de hogy az való-e, azt még nem lehet tudni; különben megerősítik, hogy don Carlos Spanyolországban van. Jelentik azt is, hogy Bidrassa mellett heves küzdelem fejlődött, melynek eredményét tegnapelőtt még nem lehet tudni. A minden évben megtartatni szokott máj 2­ ki ünnepély a Francziaországból való föl­szabadítás harczában elesettek emlékére, egész csendben múlt el. A kormány nagy előkészületeket tett, mert tartott a köztár­saságiak fölkelésétől, kik a fővárosban néhány nap óta némi tevékenységet fejtet­tek ki. Nagy föltünést okozott egy jelenet, mely a múlt kedden a madridi királyi palotában folyt le. Domato radicális követ Beranger volt miniszter által bevezettette magát a ki­­rályhoz s előadta neki, hogy mily rész mi­nisztériuma van. Legelőször is azon meg­győződésének adott kifejezést, hogy a ki­rály nem ismeri a helyzetnek egész súlyát. Neki, mint azon képviselők egyikének, kik közreműködtek az alkotmányt helyreállítani s a jelenlegi dynastiát megállapítani, joga van az igazságot megmondani, s Ő reméli, hogy a király az ő szavaiban a tények vissz­fényét s nem a szenvedélyes politikus kép­zelődéseit fogja szemlélni. Az állapotok oly roszak az országban, hogy a király, ha ez tovább is így tart, kénytelen lesz trónját odahagyni. A minisz­terek nem törődnek a törvényesen fenálló államintézményekkel; s ha tekintetbe ve­szik az erőszakoskodásokat, az önkényt s mindennemű törvénysértéseket, melyeket a kormány megenged magának, nem lehet csodálni, ha sok spanyol jogosítottnak hiszi magát arra, hogy fegyvert ragadjon: a ki­rálynak azok irányában, kik ily igazságta­lanságok által elvakíttatva a törvények iránti tiszteletlenségre ragadtattak, kímé­letesen kell eljárnia. Azt mondd továbbá, hogy a kortes nem fejezi ki az országnak valódi közvéleményét, s hogy a radicális párt nem járulhatna hozzá, hogy jelenléte által a hiányzó tekintélyt kiegészítse, ha nem támogatná, amíg csak lehet, a szep­temberi forradalom talaján felnőtt ál­lamintézményeket. A király igen barátsá­gosan fogadta a képviselőt, ki ily nyíltan szólt neki. A német birodalmi gyűlésben indítvá­nyok készíttetnek elő a törvényesen befoga­dott szerzetesrendek törvény általi szabá­lyozása és a jezsuita­ rend eltörlése iránt. Bismarck a birodalmi gyűlés befejezése után a lehetőséghez képest hosszabb sza­­­­badságidőt szándékozik venni. A Schrimmből kiutasított külföldi jezsu­iták kérelme folytán a kormány az eluta­­zási határidőt három hónappal elhalasztotta, minthogy a jezsuita collegiummal összekö­tött skolastikus tanfolyamnak majdnem ösz­­szes tanárai is a kiutasítottak között van­nak. A jezsuiták a tanfolyamot Krakkóba szándékoznak áthelyezni. Francziaországban a közvélemény Bazai­­ne ügyével foglalkozik. A kormány elha­tározta volt, hogy a marsallt haditörvény­szék elé állítja, de különben, a „Köln. Ztg.“ levelezője szerint, a marsall maga is értesítette a kormányt levél útján, hogy ügyét haditúszék elé óhajtja vinni. Bazaine marsallon kívül haditörvényszék elé fognak állitatni még: Wimpffen, a ki a sedani ca­­pitulatiót aláírta, Ulrich Strassburg parancs­noka, továbbá a neubreisachi és schleistadti A MAGYAR ÚJSÁG TÁRCZÁJA. — 1872. május 7. — A kovács leánya. — Angol beszély. — (Folytatás). — Éltünket saját házunkban egy őrült ve­szélyessé teszi — mondá. Hívd a szolgák egyikét s parancsold meg neki, hogy men­jen a városba kocsiért. Az öreg habozott s kezeit tördelé. — Tehát erre kell szorulnunk, gyerme­kem ? Mindketten tudhatjátok, hogy én nem vagyok oka. Én öreg ember vagyok, a het­ven évet rég túl haladtam s nyugodtan az ágyban szeretnék meghalni. — Fogsz-e menni ? — kiáltá a fiú paran­csoló hangon. Az öreg az ajtó felé tántorgott. — Nem, nem! — kiáltá a szorongatott lány, ki helyzetének veszélyes voltát a féle­lem befolyása alatt még nagyobbnak látta, a mint az valóban volt. Jer vissza, jer visz­­sza ! Oh atyám, John könyörüljetek ! — Esküdjél — ismétli John rendithetle­­nül, s Anna, még mindég érezve vaskeze szorítását s teljesen kimerülve,végre utána mondá a borzasztó esküt. Alig hogy elmon­­dá, a megfontolás azonnal utat tört benne. Erejét összeszedve bátyját magától ellöké, gyengesége miatt önmagát elátkozá, elát­kozta bátyját s a szökést újra megkisérté, de mielőtt az ajtót elérhette volna, aléltan összerogyott. VI. Junius hónap egyik forró délutánja volt,­­ a­mint London szegényebb külvárosában , egy úr s egy hölgy ide-oda járkálva szál­lást kerestek. A szokásos lakás kiadását tudatandó czédulák sok ablakra ki voltak függesztve, de azért még sem tudtak alkal­mas lakást találni. Itt a követelt házbér volt sok, másutt a házinő külső piszkossá­ga vagy a szerény bútorzat riasztá őket vissza. Végre mind a ketten megálltak. — Most hová, Arthur ? — kérdé a hölgy. Az úr zavartan tekintett körül. — Attól tartok, kedves Grace, hogy fá­radozásunkat mostanra abba kell hagynunk — jegyzé meg ez. Grace azonban fejét rázta. — Így tehát még egy éjet töltünk a drá­ga fogadóban?— kérdé. Nem, még nem kell lemondanunk. Amna utczában még nem voltunk. Nézd csak, a házak ott kissé tisz­tességesebbek. Jer, légy bátor, bátyám! Útját ellenkezve folytatá, mi alatt mondá: — A gyermekek szegény Ethelinde-ét halálra fogják kinézni. Grace pillanatig habozott, de azután mo­solyogva mondá: — Csak még egy félórát kérek tőled, mielőtt haza mennénk. Arthur beleegyezett, s utjukat mindket­ten gyorsabban folytatták s még több ut­­czán áthaladtak, mig véletlenül figyelmük egy öreg emberen akadt meg, ki azon volt, hogy háza ablakára a bérbeadást tudatandó czédulát fölfügeszsze. A ház csinosnak lát­­szék. Az ablak párkányán virágok álltak s a ház előtt kis kert terült el. — Kísértsük meg itt — suttogó Grace, mire Arthur a ház kapuján kopogtatott. Erre nem sokára az udvarban egy öreg ember hörgő köhögése s lassú léptei voltak hallhatók, ki a kaput kinyitá. De daczára tiszteletet parancsoló őszhajainak, boszan­kodásukat nem tudták elfojtani, a mint só­­várgó s pénzvágyó tekintetét észrevették, mely arczukat s kissé viseltes ruházatukat birálgatva szemlélgeté. Jöttük czélját tudtára adták s a szobákat megnézték. Grace a nagy házbér miatt, a melyet az öreg ember követelt,a fejét rázta, de Arthurnak már nem volt türelme, a házi­gazdával a szerződést megköté s kijelenté, hogy a lakásba azonnal be fognak költözni. Ennek azonban az öreg ember ellent mon­dott, tudatva velük, hogy lánya nincs itt­hon s csak késő este fog haza jönni s hogy addig a házba idegeneket nem ereszthet be azon ürügy alatt, hogy bútort hoznak, mi­után senkije sincsen, ki rájuk ügyelne s arra vigyázna, hogy semmi el ne vitessék. Miután Gracenak ez ellenvetéseket a kí­vánt házbérnek egy hónapra járó részleté­nek lefizetése által sikerült eloszlatni, báty­jával elsietett, hogy az új lakásba azonnal beköltözzenek. Következő nap reggelén, a­mint Grace elébe kötött durva köténynyel s föltű­rt ka­rokkal a reggelit készité, a háziúr lányá­val találkozók. Egymást azonnal fölis­merték. — Grace ! Nagy Isten ! Aylmer Grace! — kiáltá Anna. — Anna ! Való-e ez ! Oh mennyire örü­lök ! Kedves, szeretett Anna! — voltak Grace szavai. Mint az egymásba szorított kezek, álltak egymás mellett, egyik a másikat szemlél­­getve. Hat év múlt el, s Grace barna fürtéi ritkábbá s színtelenebbé lettek, s az egy­kor kerekded rózsás arcz a fiatalság zomán­­czát elvesztő; de ajkainak mosolya még mindég oly édes volt, mint az előtt, s sze­meiből még mindég a barátság fénye tört elő. S Anna,­­ hogy bánt vele az idő ? Kül­sőleg oly annyira keveset változott, hogy Grace kezdetben azt állíta, hogy most is olyan mint volt azelőtt. De csakhamar ész­­revéve, hogy barátnéja is nagyon megvál­tozott, noha nem akarta tudtára adni, hogy tulajdonképen ez miből áll s hogy mi az oka. Nem sejti, hogy a szegény lány mily nagy küzdelmet állt ki, hogy ama mindig visszatérő gondolat miatt mennyit szenve­dett, hogy gyengesége miatt minden jó szándék dugába dőlt, s a tudat, övéi go­noszsága ellenében mit sem tehetni, szivét mennyire megtörte. Egyedül a kin órái múltak el, a reggel ismét beköszöntött! Anna a mindenható kezének vezér műkö­dését megtanulta s akaratjának magát föl­tétlenül aláveté. Még gyakran függött övéi jólétének álomképein, kiket szeretett s atyjától még most is sokat kellett szenved­nie, ki minden nap pénzvágyóbb s minden jobb érzelem iránt érzéketlenebb lett, de hitt s remélt. Anna megtanulta, miként kell a keskeny ösvényen járni, melyet a gyer­meki kötelesség elébe szabott, s ezen oly gyöngéden, oly szeretetreméltóan haladt, hogy számos átok, mely atyja fejét fenye­­geté, lányára nézve áldássá változott, ki segélyével s kérésével mindég készséges volt azok irányában, kik ellen az öreg Ralph zsugoriságában szigorúan akart el­járni. A sok kérdésre, mikkel Grace Annát el­­halmozá, ez nagyon röviden felelt. Atyjá­nál lakik, volt rövid felelete, ki az ottani városrészben több házzal bir, s azután ő kezdett el kérdezősködni. Grace gyászruhája, a mint Anna gyaní­­ta, meghalt anyját illető, kiről nem tudott szólni a nélkül, hogy ne könnyezett volna. A mint az okot fölemlíté, hogy miért ke­restek más lakást, arcza komor lett. Az mái bank, hol Arthur alkalmazásban volt, megbukott. Most már foglalkozást keresett s mig olyat talál, nem volt egyebe, mint E­­thelinde csekély vagyona. Rokonaival a ki­békülés minden kísérlete meghiúsult; há­romszáz font összeg azon utasítással lett neki elküldve, hogy köztük minden kötelék megszakadt. Anna szerette volna kérdezni, ha várjon boldog-e, de Grace-nak távozni kellett, de azért később megtudta, hogy Ethelinde nem lett oly vigasztaló, s a kö­rülményekkel oly annyira megalkudni tudó, mint azt Arthur hitte. Ethelindet azonban nem lehetett kárhoz­tatni , ki csodálkozhatik azon, hogy a nö­vényházi virág elfonnyad, ha a dér gyönge leveleit érinti ? A szegény Ethelinde férjét bensőleg szereté, de minden nélkülözést, a­melyet a szükség rá mért, nem tudott oly türelmesen elviselni mint Arthur­s Grace. Minden csekély kellemetlenség lesújtó, ro­konainak szívtelenségéről panaszkodott, te­hetetlensége miatt önmagának tett szemre­hányást s gyermekeinek jövője fölött ag­gódik, ez alatt azonban szépsége fonyadt s egészsége mindig gyengébb lett. Alig volt hihető, hogy a halvány, beesett szemű, ha­nyagul öltözött nő, ki a pamlagon tétlenül heverve majd a gyermekekkel porolt, haza­jongtak, majd görcsösen sirt, ha Ar­thur a meghatározott időben nem jött haza, ugyanazon lény legyen, ki egykor oly szép s fényes volt. — Anna most már nem cso­dálkozott, hogy Arthur homlokán idő előtt a ránczok barázdái voltak láthatók s csak is azon volt, hogy sorsát tevékeny részvéte ál­tal elviselhetőbbé tegye. Ismételt kérésére Grace megigéri, hogy az öreg Ralph előtt előbbi ismeretségüket nem fogja fölemlíteni, s Anna legnagyobb örömére ama család nevét, melyet megra­bolt, gyönge emlékező tehetsége egészen el­felejtő. — Grace az öregnek megtetszett s gyakran követé, ha foglalkozása a földszint­re szóli rá, elpanaszolni, hogy a lánya mily különös változáson ment át. — Az előtt — szokta mondani —­ meg volt elégedve ama jelentékeny összeg­gel, a­mit varrásából keresett, de most ren­desen kért­ő élelmezést kiván, s ha e végett szemrehányást teszek neki, elhagyással fe­nyeget. Én egy szegény, nyomorult ember vagyok, kivel gyermekei roszul bánnak. — Mindketten halálomat kívánják. Ez szerete­tem jutalma ! Grace ilyen alkalommal résztvevőleg szo­kott eljárni, de örült, ha az ily esetektől megszabadulhatott, mert Thorley irányában az utálat érzetétől nem tudott megszabadul­ni s gyakran csudálkozik, hogy Anna mi­ként tudja a sértő szavakat, melyeket min­den legcsekélyebb okért hallania kell, oly gyengédséggel s türelemmel elviselni, ha tunyának, érzéketlennek s álnoknak mon­dá, s azzal vádolá, hogy atyját megrabol­ja s keservesen szerzett pénzét méltatla­nokra pazarolja. Midőn ezeket mondani hal­lá, szemeit akaratlanul is le kellett sütni, mert tudta, hogy Ethelinde s gyermekei voltak azok, kiknek Anna azt a keveset, a­mit adhatott oda. Eljött az ősz s el is múlt, s Arthur még mindig kereset nélkül volt, mialatt Ethelin­de kétségbeejtő panaszait s saját aggodal­mát kellett elviselni. A család szomorú hely­zetén könnyíteni, Grace azon volt, foglalko­zást kaphatni, a­mint azonban ez végre An­na közbenjárása által sikerült, erre nem sok ideje maradt, mert a gyermekekre való gon­doskodás és a tehetetlen anya ápolása sok idejét elrablá. (Folyt. köv.) parancsnokok is. Cissey hadügyminiszter visszalépésének híre ez alkalomból ismét fölmerült. Az angol alsóházban Colleridge Cloghlen interpellációjára a kormány válaszolt, hogy nézete szerint a katholikusok az angol lord­­kanczellári és az ír lord helytartói állásból nincsenek kizárva. Az olasz közmunkaminiszter a kamara elé terjesztette a római általános bankkal a Ponteba-vaspálya építése iránt kötött egyezményt. A senatus 12 milliót szavazott meg a katonák begyakorlására és új tüzér­ségi anyag beszerzésére. A pápa a tegnapi consist­ori­umban kine­vezett tíz püspököt Olaszország, továbbá püspököket Ajaccio, Constantine (Algírban) és Bourbon sziget számára és hármat in partibus. Beszédet tartott­ Tisza Kálmán Debreczenben. Tisza Kálmánnak Debreczen vá­rosában múlt szombaton tartott kép­viselői jelentését azon figyelemmel s érdekeltséggel olvastuk el, melyet az ő kiváló tehetsége úgy, mint politikai és társadalmi állása mindenkiben kel­tenek. A jelentés hosszúnak látszik, de te­kintve a benne érintett tárgyak soka­ságát, rövidnek mondható. Élénk színekkel vannak itt előadva az ellenzék három évi küzdelmei, a kormány túlkapásai, a kormánypárt­nak mindinkább nyilvánuló reactioná­­rius irányzata. Mi úgy hisszük, hogy ha Tisza Kálmán ennyivel beérte volna, köte­lességének eléggé megfelelt volna, és hihetőleg a tetszésnyilatkozatok sem lettek volna kevésbé lelkesek, mint a­hogy voltak. De ő ennyivel be nem érte. Neki nem volt elég számot adni saját és pártja működéséről, szembe állítván ezt a kormány és pártja működése és irányzatával, hanem szükségesnek látta támadást intézni az ellenzék má­sik árnyalata, a szélsőbal, vagyis a 48-as párt ellen, látszólag csupán csak azon okból, hogy megmagyaráz­za: miért nem csatlakozott és nem csatlakozhatik e párthoz. Mi ugyan büszkék lehetnénk arra, hogy a balközép vezére szükségesnek találja magát választói előtt mintegy mentegetni, hogy miért nem csatla­kozik hozzánk, de mi nem vagyunk büszkék semmi olyasmire s nem ör­vendünk semmi olyasminek, mi az el­lenzéknek egészben véve árt vagy árthat. — Felfogásunk szerint az ellenzéknek jelenleg, a választási mozgalmak folyama alatt nem az a feladata kimutatni, hogy a saját ke­belében lévő netalán különböző ele­mek melyike legjobb, s még kevésbé az, hogy melyike a legroszabb, hanem feladata minden erejéből oda­törekedni, hogy által­ában mint el­lenzék többségre jutva, megbuktassa azon kormányt s azon kormányrend­­szert, melyet az ellenzék mindegyik árnyalata rosznak, a hazára károsnak, veszélyesnek tart. Ez szerintünk az ellenzék fő felada­ta És hogy mi, és barátink ekként érzünk és gondolkozunk, erről köny­­nyen meggyőződhet bárki is. Tessék elolvasni képviselői jelentéseinket. Vájjon van-e ott egyetlen sor, egyet­len szó a balközép ellen ? Sehol. Pedig Isten úgyse, mi sokkal könnyebben megtapsoltathatnók magunkat azon okkal fontosabb s alaposabb támadá­sokkal, melyeket a balközép sokszor igen kétes működése ellen intézhet­nénk. De nem tettük s nem teszszük, mert többre becsüljük az ügyet a tapsnál, s mert hiszszük, hogy a leg­lelkesebb pártember is tartozik alá­rendelni a speciális pártérdeket a haza érdekének. A haza érdeke pe­dig első­sorban most azt kívánja, hogy bukjék meg az öt év óta ural­kodó párt és az általa létre­hozott rendszer. E czél lebeg szemeink előtt, most inkább mint valaha, mert érzük, lát­juk, hogy e czél most elér­hető, csak együttes erővel, eszély­­lyel és kitartással küzdjön az ellen­zék minden kerületben. Sajnáljuk, hogy Tisza Kálmán nem ily szempontból indul ki: sajnáljuk, hogy épen é­s épen ily ünnepélyes alkalommal a versenyzés, a káros ve­télkedés jelszavát tűzi ki, hogy di­adalszekerének magaslatáról keztyűt dob nem az ellenfélnek, hanem az ellenzék egyik részének. Ha e provocatió viszhangra ta­lál, ha ez eljárás káros eredménye­ket szülend, a felelősség kizárólag a reá háramland. De lássuk, minő támadásokat in­téz pártunk ellen Debreczen város volt képviselője? Megtámad legelőször is azért, mert a porosz-franczia háború vége felé, mi­dőn a német egység már biz­tosítva volt, arra sürgettük a kormányt, hogy használja fel minden befolyását a végett, hogy Franczia­­ország területe meg ne csonkíttassék, nehogy újból hódítási jog emel­kedjék érvényre Európában. E szemrehányást szívesen elfogad­juk , szégyelnek ha másként csele­kedtünk volna. Aki közömbösen nézi, midőn másnak a jogát csorbítják, könnyen ki van téve annak, hogy majd ő vele is így bánnak Megtámad továbbá azért, hogy a csehek mellett oly határozottan fel­szólaltunk. Ez szerinte hiba volt, mert azt mondja, mihelyt egyszer a be nem avatkozási politikát követjük, sem az egyik, sem a másik mellett nem sza­bad kardoskodnunk. Erre már rég megfeleltünk és meg­feleltek rá a lehető legfényesebben Kossuth Lajos levelei. Azért most csak annyit jegyzünk meg, hogy nem arról volt akkor szó, hogy ki mellett kardoskodjunk, mert hisz tulajdonké­pen nem is léteztek küzdő felek. A cseh nemzet autonómiát kért; az ak­kori minisztérium (Hohenwarth) és a fejedelem beleegyeztek ; ekkor előáll a magyar miniszterelnök és megaka­dályozza. Tehát nem is mondhatni, hogy ott egymással szemben állott a cseh és a német, hanem igenis szem­ben állott a cseh nemzet és a magyar kormány. Ez ellen nem tiltakozni bűn lett volna. Tisza Kálmán megtámad minket azért, mert az államköltségvetést meg­tagadjuk. Igenis megtagadjuk, mert nem akar­juk az állam pénzét s kezelését oly férfiakra bízni, kiknek politikájában nem bízunk. Úgyszintén nem szavazzuk meg az újonczokat — amit Tisza szintén igen rész néven vesz tőlünk, — mert nem akarunk saját szavazatunkkal hozzá­járulni a közös hadsereg, tehát a kö­zösügy perpetuálásához. Nem szavaz­zuk meg ugyanez okból a honvéde­ket sem, mert a közösügyes törvény szerint a honvédsereg kiegészítő része a közös hadseregnek. Mi bizonyosak vagyunk benne, hogy ha Tisza Kálmán oly szíves lett volna helyettünk ez érveket felhozni, a derék debreczeniek azokat szívből, lélek­ből megtapsolták volna. És végre, valamint a trónbeszéd a házszabályokra, úgy Tisza beszé­de bizonyos etiquette-kérdésekre is terjeszkedik ki, ezeket veszi bírálat alá! Látszik, hogy nagyon szívén fekszik a 48-as párt minden mozdulata. De hiszen csak tényeket con­­statált, — mondhatja valaki. — Igaz , de hát miért nem costatált némely más, szerinte is dicséretes tényt ? Miért nem jutott például eszé­be, midőn a választási­­javaslattal szemben követett üdvös taktikáról hosszasan szólt, hogy ez üdvös mű­­ködésnnk kezdeményezője a mi pár­tunk volt ? Mi nem hiszszük, hogy e támadá­sok által a mi pártunk bármit is vesztett volna — annyi bizonyos, hogy Tisza nem nyert általok sem mint szónok, sem mint politikus, s még kevésbé mint vezér. Helfy Ignácz. Vidéki elvtársainkkal tudatjuk, miszerint a 48-as párt programmja immár német, szerb, tót és román nyelven is megjelent és a Magyar Nyomdában (Lipót utcza 11. sz.) magyar szerb, tót, és román nyel­ven kapható. Száza 1 frt 50 kr, erre 10 forint. A tömeges megrendelések, melyeket a „Magyar Nyomda“ az utóbbi napokban a 48-as párt programmjára vett, lehetővé teszi, hogy a szerb, tót és román nyelvű programmokat a magyarral egyenlő áron adhatja, miután a drágább kiállítási költsé­gek már fedezve vannak. sokra vonatkozó minden közleményt szívesen és köszönettel fogad, vala­mint az e tárgyban hozzá intézendő kérdésekre, akár pártgyűlések, akár körök, akár pedig csak egyes tagok­tól eredjenek is azok, kötelességének tartja azonnal felelni. A levelek Irányi Dániel, mint a tizenkettes bizottmány el­nökéhez czimezendők, a „M. Ujs.“ szerkesztőhivatalába, Pest, Lipót ut­cza 11. sz. alatt. — Irányi Dániel jelentése az 1869—72-ki országgyűlésről külön lenyo­matban is megjelent, s kapható a „Magyar Nyomdában“. Száza 1 frt 50 kr . — erre 12 forintért. Legközelebb német nyelven is meg fog jelenni. Fény és árny. Mesés dolgokat írnak­­ in fény és pazarlásról, a­zait az árvíz­­ sújtotta vidéken a kormány által rendezett­­ körút alkalmából az ottani lakosok kifejte-­­­nek. Vájjon hány község lakosain lehetett volna azzal a kidobott pénzzel segíteni, hogy nyomorukat enyhítsék? Kormányun­kat illeti a dicsőség, hogy létre­hozta, mi­ként az éhező emberek illuminálnak s pará­­dézoznak. Kell-e ennél nagyobb visszásság? — A hivatalos lap mai számában a következő rendeletet közli: A honvédelmi minisztérium ideiglenes ve­zetésével megbízott magyar miniszterelnö­köm előterjsztésére megengedem, hogy a honvédségi Ludovica Akadémia felállításá­ról szólló törvényjavaslat a törvényhozás­nak, a volt képviselőház központi bizott­sága által ajánlott szerkezetben mutattas­­sék be. Megengedem továbbá, hogy a törvény­­hozás utólagos hozzájárulása reményében a nevezett akadémia életbeléptetését és már a jövő őszszel történendő megvaithatását illetőleg szükségelt mindennemű előintéz­­kedések és ezekkel járó kiadások említett miniszterelnököm által a Ludovica Akadémia rendszerére s belső berendezésére vonatko­zólag előterjesztett s általam módosítva jó­váhagyott tervezet alapján eszközöltethes­senek, figyelemmel lévén egyúttal az illető helyiségeknek a katonai igazgatás által idő­­szakonkint történendő átadása lehetőségére, valamint az egészségi szempontból felme­rülő követelményekre. Kelt Schönbrunnban, 1872. évi május hó 1-én. Ferencz József, s. k. Gróf Lónyay Menyhért, s. k. Az országos 48-as párt tizenket­tes bizottmánya tisztelettel tudatja a vidéken lakó elvtársakkal, hogy a jö­vő országgyűlési képviselő-választá­ Kormányt korteskedés. Kormányunk tehetlenségének s kor­mányképtelenségének legújabban is­mét eclatáns jelét adta. A hivatalos lap mai száma közli a Ludovika Akadémia átadására vonat­­­kozó királyi rendeletet. A múlt országgyűlések alatt az el­lenzék több ízben sürgette a Ludovi­­czeum átadását, a kormány s pártja azonban e kívánat teljesítését minden alkalommal a leghatározottabban visz­­szautasította. "-ha­ a nemzetnek majd hetven éves kívánsága s az ellenzék annyiszor nyilvánított óhajtása ténynyé válik, de nem oly módon, a mint annak egy al­kotmányos országban történni kell, hanem rendeleti úton. Ez — szelíden szólva — kormányunknak egy újabb tapintatlansága, a­miért a nemzet nem csak szemrehányást tehet neki, de méltán követelheti, hogy e lépéséért felelősségre vonattassék. íme a tényállás. A kormány tudta, ismerte a nemzet kívánságát, mely abban öszpontosult, hogy a Ludovi­­czeum mielőbb adassák neki vissza. E kivonat a kormánynál süket fülekre talált. Az ellenzék az országgyűléseken sürgeté a nemzet kivánatának teljesí­tését. A kormány válasza tagadó volt. A múlt eseményeitől sokkal rövi­­debb időköt választ el, hogy sem azt most a dolgok egymásutánjának meg­értése végett el kellene sorolni. Elég annyit fölemlíteni, hogy a kormány a választópolgárok szerencséjére rövid­látása s elbizakodottsága folytán sa­rokba szoríttatott. Nem volt számára menekvés. Úgy akart tehát magán segíteni, hogy előterjesztett több az ország érdekeire nézve hasznos tör­vényjavaslatot, ezek közt volt a Lu­­doviczeum átadására vonatkozó is. De ez által csak roszabbá téve a maga által teremtett helyzetet. Jó — mon­dá az ellenzék — miután e törvények meghozatala szükségesebb, mint a kormány által erőszakolt választási javaslat, végezzük el ezeket, de­ a kormány ennek is makacsul ellensze­gült. Ez által kiderült, hogy azok a tör­vényjavaslatok csak mintegy fogás­képen voltak beterjesztve. Vegyük már most, ha a kormány komolyan akarta, a­mit a nemzet évtizedek óta kívánt, nem lehetett volna-e egy vagy legfölebb két ülésben a Ludoviceum átadására vonatkozó­­j­avaslatot le­tárgyalni? Nem, a kormánynak ez nem kellett, hanem mint parlamentá­ris kormány indemnitykkel kormá­nyoz s mindezt oly színben tünteti föl a választások előtt, mintha ez ki­zárólag az ő érdeme volna. Ily eljá­rás ellen minden alkotmányos érzü­letű embernek határozottan s hango­san tiltakozni kell. E tettével a kor­mány súlyos felelősséget vállalt ma­gára , mert a­mit pár hét előtt törvényes után néhány óra alatt el lehetett volna végezni, s mire az el­lenzék ismételve és ismételve sürgette, azt készakarva elodázta, csak hogy nem sokára sa­ját befolyásának emelésére rendelet alakjában valósítsa meg. Az ily eljá­rás annyi, mint jó cselekedetekkel tönkre tenni az alkotmányosságot. Erre nincs mentség. Az oly kormány, mely ily mesterséges külfényre szorul, annak perczei meg vannak számlálva, mert józan észszel arra nem számít­

Next