Magyar Ujság, 1872. május (6. évfolyam, 99-122. szám)

1872-05-05 / 103. szám

Vasárnap, Szerkesztői irodai Lipót-utcza 11. szám, földszint. Ide intézendő a lap szellemi részét Hétés minden közlemény. Kéziratok s levelek vissza nem adatnak. — Bérmentetlen levelek csak ismerős kezektől fo­gadtatnak el. Eladó,h­ivatal: Lipót-utcza 11. szám, földszint. Ide intézendő a lap anyagi részét illető minden közlemény, u. m. az előfizetési pénz, a kiadás körüli panaszok és a hirdet­mények. — X03- titsa&jcxkm 1872. május 5. ZUeflaetöMl Ari Vidékre postán vagy helyben házhoz hordva. Egész évre.....................................20 írt — kr. Félévre..........................................10 „ — „ Negyedévre....................................5 „ — „ Egy hónapra....................................1 „ 70 „ Egyes^szám­ára 10 kr. POLITIKAI ÉS NEMZETGAZDÁSZATI NAPILAP. 3EEirdetőal cUJ • 10 hasábos petitsor egyszeri hirdetése 12 kr többszörinél 9 kr. Bélyegdij minden hirdetését külön 30 kr. Nyilttér: 6 hasábos petitsor 25 kr — VI. évfolyam. Fest, május 4. Politikai szemle. A „Republique Française“-ban, Gambetta lapjában a köztársaság elnöke határozott hangon felszólíttatik, hogy a kormányhi­vatalokból s hadseregből minden császári elemet száműzzön, mert ha nem, továbbra nem számíthat a radikálisok támogatására. Blanqui ügye, miután az első ítélet forma ­hiba miatt megsemmisíttetett, a hadbíróság által újra tárgyaltatott. Miután a tanuk is­mételve elmondták azt, mit első ízben val­lottak, Blanqui az 1870 október­ 81 s 1871 január 22—24. fölkelési kísérletekben való részvéte miatt egy erődített helyre depor­­tációra ítéltetett. A terület fölszabadításának kérdése is­mét napi­renden van. E hó 1-én a pénzügy­­miniszter részt vett az e czélra kiküldött bi­zottság ülésében — mely egy pénzügyi ja­vaslat a Carayon-Latour és ez Philippo­­teaux-é — fölött tanácskozott, mely azt hoz­za indítványba, hogy a kormány felhatal­­maztatik, illetőleg utasíttatik kölcsön köté­sére, a­melylyel a hátralékos három mil­liárd lefizettethetnék. Goulard pénzügymi­niszter kijelentette, hogy ő állíthatni véli Poroszországról azt, hogy az 1874. májusa előtt, tehát a frankfurti békében kikötött határidő előtt is elhagyná Francziaország elfoglalva tartott tartományait, ha a hadi kárpótlás lefizettetnék. A kormány fő fel­adatának tartja is ezt, habár az sokkal nehezebb, mint egyelőre látszik. A tárgya­lás alatt volt javaslatot a kormány nem látja kivihetőnek, de azért kéri a bizottsá­got, hogy folytassa tanulmányait és mun­kálatait e kérdés körül.­­ A miniszter be­széde után a bizottság is hason értelemben határozott. Bazainet elvégre haditörvényszék elé állíttatni határozta a kormány, s általános a hit, hogy el fog ítéltetni. A közvélemény nagyon a tábornok ellen van hangolva és a lapok is — többek közt a „Siecle“ — ful­­mináns czikkeket közölnek ellen. Wimpffen is haditörvényszék elé állíttatik, egy tilta­kozás miatt, melyet a hadi fegyelem meg­sértésével irt a sedani capitulatio megvizs­gálásával megbízott enquete­lt illető része ellen. A carlista lázadás már a pislogó mécshez hasonlít, mely készül kialudni. Az „Union“ azt jelenti ugyan, hogy don Carlos Spanyol­­országban van még, de ez már nem sokat változtat a dolgon. A lázadó csapatok a franczia határ felé hátrálnak s már annyira szét vannak szórva, hogy ütközetbe nem bocsájtkozhatnak. Az olasz közoktatási miniszter egy tör­vényjavaslatot terjesztett elő, mely a köte­lező iskoláztatás elvén alapszik. Egyik má­sik fontos pontja pedig az, hogy egy év le­­folyta után oly polgár, ki írni és olvasni nem tud, az állam, a tartományok és köz­ségek által fizetéses állomásra nem alkal­mazható. Három év lefolyta után mindenki, ki írni és olvasni nem tud, a katonai soro­zás alkalmával az első kategóriába hratik, bármilyen sorszámot húzott légyen ki. Rómából jelentik, Antonelli bibornok azon jelentésre, hogy Hohenlohe bibornok lett Németország nagykövetévé kiszemelve, és azon tudakozódás folytán, vájjon e válasz­tás a pápa tetszésével találkozik-e, vála­­szolá: A pápa a bíbornoknak meg nem en­gedheti ilyen hivatal elvállalását. A „Fanfulla“ jelenti: Az orvosok taná­csára a vasárnapi fogadtatás a Vaticanban őszig be fog szüntettetni .A pápa a hétfőn tar­tandó consistoriumban ki fogná hirdetni az encyclicát, melyben nevezetesen a pápai széknek Portugalliához való viszonylatai fö­lött nyilatkozik. A német birodalmi gyűlés, május 1-én a só megadóztatásának eltörlése tárgyában be­adott indítványt tárgyalta. Bismark heve­sen kikelt az indítvány ellen, mi­által zajos jeleneteket idézett elő. A „Bres. Ztg.-nak Berlinből erre vonat­kozólag a következőket írják : „Bismarck mai beszéde a szabadelvűekre azon benyo­mást tette, mintha ismét, mint előbb, túlsá­gos izgatottságban szenvedne. A reménytel­jes szabadelvűek, kik azt hitték, hogy a parliamentáris fejlődés most Németország­ban gyorsabban fog előre menni, mint az egykori északnémet szövetségben, ma bor­zasztó módon csalatkoztak. A birodalmi kanc­ellár a szabadelvű reformok irányá­ban a leghatározottabb ellenállást teszi.M­tott, azokban ugyan nincsen öröm, és nin­csen köszönet. Nem szándékom mind elszámlálni a tör­vényeket, a­melyek az utolsó országgyűlé­sen hozattak ; sem az idő rövidsége nem engedi, sem az önök beketűrésére való szá­mítás nem mentené ki azt, csak a főbbe­ket, a jellemzőbbeket akarom emlékezetek­­be visszaidézni, s egyszersmind röviden elő­adni, mit tett vagy inkább akart tenni a baloldal, s ennek különösen azon árnya­lata, a melyhez tartozni szerencsém van. Midőn az 1867-i egyezmény köttetett, egy­részt avval biztatták annak szerzői a nemze­tet, hogy az nem örök időkre megállapított s változtathatlan alaptörvény, sőt inkább fej­lesztésre képes; másrészt hogy a feláldozott állami jogok fejében szabadelvű reformok­kal a szellemi és anyagi téren, fog kárpótol­tatni az ország. Nincs ugyan, az én hitem szerint, semmi adomány, a­mely a megcsonkított önálló­ságért elegendő kárpótlást nyújtana , ám lássuk mégis, hogyan váltotta be ígéretét a többségre jutott Deákpárt. Alig volt általánosabb és hőbb kivonata a magyar nemzetnek annál, hogy az 1848/9-i szabadságháború következtében munkakép­telenekké vált honvédek, úgy az elestek özvegyei és árvái tisztességes ellátásban részesíttessenek, annyival inkább, mivel az akkori országgyűlés ünnepélyesen megígér­te azt. — S ime a kormány és pártja, miglen a Bach-korszakbeli hivatalnokokat s a muszkavezetőket nyugdíjakban része­síti, magánosok alamizsnájára utasította a nemzet rokkantjait, sőt még csak az er­kölcsi elismerést sem engedte kifejeztetni irántuk a képviselőház által. Felállítottak egy új honvédséget, mely azonban, azon kívül hogy a törvény értel­mében is csak kiegészítő része a közös fe­kete-sárga hadseregnek, tényleg is az kell hogy maradjon, nem bírván sem tüzérség­gel sem egyéb műszaki csapatokkal, me­lyek nélkül pedig hadsereg háborúban mű­ködésre képtelen. A baloldal követelte, hogy a most említett csapatokkal is láttas­­sék el a honvédség; felszólalásai siket fü­lekre t­aláltak. A bécsi uraktól való félelem erősebb volt a haza biztosságáról való gon­doskodás kötelességérzeténél. Sőt annyira ment ezen hódolat Bécs iránt, hogy a magyar hadseregnek még ne­vét sem engedték megemlíttetni az ujon­­czozási törvényekben, mindamellett hogy ezen elnevezés magában a 67-ki egyezmény­ben is előfordul, hanem „magyar sorhadi csapatok“ czimet bigyesztettek a törvények homlokára. Az 1848-ai törvény azt rendeli, hogy minden középületen a nemzeti lobogónak kell lengenie. S íme a budai váriakon, a­mely országos középület, mégis a fekete­sárga zászló lobog, s ezt a kormány még igazolni is törekszik, így fejlesztik ezen urak a 67-ei egyez­ményt .... hátrafelé. Hát a szabadelvű javításokat, intézmé­nyeket illetőleg várjon mennyire mentünk ? Azon számtalan reformok között, a­me­lyeknek létesítése az elmúlt országgyűlésre háramlott, fő helyen állott az igazságszol­gáltatás javítása. Elismerte annak szüksé­gét minden ember, politikai pártra való te­kintet nélkül. Elismertük és sürgősen óhaj­tottuk mi is. Azonban igazi javítást kíván­tunk mi, nem puszta újítást, nem különösen olyat, mely a népjog árán vásároltatnék meg. S íme a törvény, melyet a kormány indítványára a többség elfogadott, egy ily jog feláldozásával jött létre. Az első folyamodású bírák ugyanis, kik el­addig a polgárok által szabadon választottak, jövőre a kormány által rendeltettek kine­veztetni ; a polgárok ezredéves választási joga tehát a kormány hatalmi vágyának esett áldozatul. Hasonló sérelem estetett úgy a választási jogon, mint a törvényhatóságok önkor­mányzatán a megyék, városok és községek rendezéséről alkotott törvény által. Az 1848-ki törvény a megyék és városok képviselőtestületeit szabad választás útján rendelte szervzetetni; a községekben vala­mint egyébiránt a kir. városokban is, már régtől fogva uralkodván a szabad választás, az 1870-ki törvény ellenben a képviselőtes­tületnek csak felét engedi alkottatni vá­lasztás útján, másik felét azok képezend­­vén, akik legtöbb adót fizetnek, (virilisek). Mintha bizony nagyobb vagyonnal, na­gyobb értelmiség s a közügy iránti nagyobb érdekeltség, tömöttebb erszénynyel nagyobb becsületesség is járna szükségképen. Hozzájárul, hogy ugyanezen új törvény oly hatalommal ruházza fel a főispánt, mely szerint a tisztviselők választása úgyszólván az ő kényére van bízva. És­pedig nem csak a megyék, hanem a városokban is, a­me­lyek mindeddig főispánokat nem ismertek, maguk választván maguknak a legfőbb tisztviselőt is, a polgármestert. A főispán t. i. — a városi azonképen mint a megyei —, azon joggal ruháztatik fel az uj törvény által, mely szerint a tisztviselő­ket kijelölő bizottmányba, mely vele együ­tt hét tagból áll, maga hármat nevezzen, a polgárok csak a hátralevő hármat választ­hatván, úgy hogy az ezek által választott három tag ellenében, mindig a főispáné le­gyen a többség. E szerint csak az jelöltet­hetvén ki, a­kit a főispán akar, el lehet mondani, hogy a tisztviselőket a főispán választja. Ha a XIX-ik század kívánalmai szem­pontjából vizsgáltuk néhány évvel ezelőtt hazai állapotainkat, úgy három maradvá­nya a középkornak bántotta különösen sze­meinket : az izraeliták jogtalan helyzete, a botbü­ntetés létezése s a vallásszabadság hiánya. Az izraeliták 1868-ban polgári és politi­kai tekintetben a keresztényekkel egyenjo­­guaknak nyilváníttatván, a két másik igaz­ságtalanság megszüntetése maradt az 1869- dik országgyűlésre. Nem is késtünk tehát azoknak megszün­tetését, illetőleg a testi büntetések eltörlé­sét, s majd a teljes lélekismereti szabadság megállapítását indítványozni. Az első az igazságügyminiszter által kissé kelletlenül felkarolva, harmadfél évi sürgetés után a múlt év utolsó napjaiban valahára törvény erejére emeltetett. A jelen év kezdetétől fogva e szerint nem szabad többé botoztatni Magyarországon. A vallásszabadság iránti indítvány azon­ban, ámbár ezt is kénytelen volt az illető miniszter magáévá tenni s törvényjavaslatot adni be aziránt, mai napig sem válhatott törvénynyé, sőt minden sürgetésünk daczára még csak az osztályok tárgyalása alá sem kerülhetett. Miért ? Mert a kormány s az ezt támogató többség inkább a papság, mint a felvilágosodott hazafiak óhajtását vette figyelembe. Amannak haragja — gon­dolák magukban ezen urak — boros hor­dók és pénz által támogatva, nagyobb kárt találna okozni nekik, mint a szabadelvű emberek rászóló ítélete. Mit bánják ők, hogy a XIX-ik század vége felé is még ü­l­­döztetnek Magyarországon emberek vallási meggyőződésük miatt ? Mit törődnek ők av­val, hogy uralmuk hatodik évében is még létezik különbség polgár és polgár között vallás miatt, hogy míg az utolsó czigány is szabadon vehet bármely keresztyén nőt fe­leségül, a legelső izraelita sem köthet há­zasságot keresztyén leánynyal. S ha mégis teszi, csak idegen országban adják össze őket, s a gyermekek, melyek ily házasság­ból születnek, törvénytelenek. Sürgette a közvélemény, s megígérte volt a trónb­eszédben a kormány, a főrendi ház rendezését is. S ime ma is ott ülnek még nemcsak a született herczegek, grófok és bárók, tekintet nélkül arra, ha bírnak e vagy nem képességgel a törvényhozási mun­kához, hanem ott ülnek a kormány által ki­nevezett érsekek, püspökök és főispánok is, mindamellett, hogy ez utóbbiak akár­mikor elmozdíthatók lévén, a törvényhozó leg­főbb tulajdonát, a függetlenséget nélkü­lözik. A köznevelés előmozdítása egyik égető szüksége, mondhatom életfeltétele hazánk felvirágozásának, s az 1870-ki költségvetés­ben mégis kisebb összeget kért a közokta­tási miniszter az elemi oktatásra, mint a . . méntelepekre. Azóta többecskét számított ugyan elő e czélra az évenkinti költségve­tésekben, mindamellett oly keveset, hogy avval ugyan nagyot lendíteni teljes lehetet­len. A közös hadsereg, az osztrák állam­­adósság, a Bach- és Schmerling-féle hiva­talnokok nyugdíjai, a két három fizetést hú­zó mostani hivatalnokok miatt többet nem szakíthatott a kormány a nép felvilágosí­tására. De talán — kérdi valaki — az anyagi téren mutathat fel a kormány több ered­ményt, mint a szellemin ? Nem igen. Közutaink siralmas állapota minden em­ber előtt ismeretes. Vasutakat, — igaz — építtet a kormány, de minden rendszer s a kellő elővigyázat nélkül s hozzá nem mindig a közszükség, — hanem némely esetben inkább egyesek, főleg párthiveinek érdekében. így történt, hogy a kamatbizto­­sítás, melyet az országgyűlés elvállalt, már ez évre közel 10 millió forint terhet hárít a kincstárra. Az is mindnyájunk előtt tudva van, mily nagyok és terhesek az adók, terhesek külö­nösen azért, mert aránytalanul vannak fel­osztva. — Egyik ember többet fizet mint a mennyi voltakép reá esnék, a másik keve­sebbet. Azonkívül vannak a közvetett adók kö­zött olyanok, a melyeket sem a közgazda­ság nem helyesel, sem az igazság nem hagy jóvá, a többi között a hasadó mely első szük­s­égbeli czikket drágít meg, — és a dohány­­egyedáruság. Ezeket tehát eltöröltetni, v­agy szintén a só árát leszállíttatni kíván­tuk, s azon kívül azt is sürgettük, hogy az egész adórendszer átvizsgáltatván, a mos­tani igazságtalan helyett egy új, a­meny­nyire csak lehet igazságos léptettessék életbe. A kormány a hasadó, dohányegyedáruság és só árának leszállítására vonatkozó indítvá­nyainkat mellőzve vagy elhalasztva, az adó­reformot mindaddig, mig uj cataster nem hozatik be, vagyis mig a föld részletenkint újra föl nem méretik s nem osztályoztatik, lehetlennek állította s ellenezte. Egy új cataster elkészítése pedig sok évi munkába kerülvén, e szerint az adó igaz­ságosabb felosztása is hosszú és bizony­talan időre halasztatott el. A mezei gazdaság, ipar és kereskedés fejlesztése lehetőleg olcsó kamatú tőkéket igényel. Magyarországon a pénz igen drága, s a­mi még ennél is roszabb, hitelünk nagyrészt idegen ország, forgalmi eszkö­zünk csaknem kizárólag az osztrák úgyneve­zett nemzeti bank jó kedvétől függ. Mi sem fontosabb tehát és mi sem sürgetősebb, mint hogy iparunk és kereskedelmünk ezen függés alól felszabadíttassék, mi csak egy vagy több önálló bank felállítása által le­hetséges. Indítványoztuk tehát, hogy a kormány egy ilyen pénzintézet felállítása iránt a szükséges intézkedéseket megtegye. Azon­ban ez, mindamellett hogy egy ilyenhez való jogunkat maga is elismerte, indítvá­nyunkat el nem fogadta, hanem az­ osztrák bankkal való alkudozásokra, illetőleg egy központi forgalmi közegnek fel­állítására utasíttatta magát a többség által, a mi nem egyéb mint az osztrák bank pesti fiókjának más név alatt s némi engedmé­nyek mellett való tovább fentartása. Ez ál­tal bizonyságot szolgáltatván arra, hogy nemcsak közjogi, de pénzügyi tekintetben is függ a bécsi uraktól. Pedig az ország hitelének szilárdabb ala­pokra fektetése s ez után anyagi jólétünk előmozdítása annál sürgetősebb, minél in­kább emelkednek az adósságok és szapo­rodnak évről-évre a terhek, melyek állami háztartásunkra súlyosodnak, s minél ag­gasztóbb mérvben növekszik az országos költségvetésekben a hiánylat, vagyis defi­cit. Nem kevesebbet tesz ez ugyanis uraim a folyó évre, mint 44 millió forintot, a­me­lyet részben csak új adósságokkal lehetene fedeznünk. Ily tényekkel szemben hiában dicsekszik a kormány az anyagi jólét emelésével, han­gosabban szólanak azok ellene minden ki­kelések és minden támadásoknál.Ha látunk is itt ott haladást úgy a szellemi mint az anyagi élet mezején, ez az élvezett békének köszönhető inkább mint a kormány érdeme, s mindenesetre azon felkiáltásra jogosít: mit nem lehetne ez országból csinálni,ha az tel­jesen önálló s ügyeinek vezetése szabadel­vű és önzéstelen hazafiak kezében lenne! Hogy nem ilyenek azon férfiak, a­kik a kormány élén állanak, azt az előadott té­nyek eléggé tanúsítják, van azonban arra több adat is, a­melyet elhallgatnunk nem lehet. Az 1848-as országgyűlés a nép valameny­­nyi osztályára terjesztette ki a politikai jo­gokat, bizonyos vagyoni s illetőleg értelmi­ségi föltételek alatt. A hazafias sietség azonban, melylyel az akkori törvények készültek, nem engedő, hogy a többi között a választási törvény kellő szabatossággal szerkesztessék és min­den körülményre figyelemmel legyen. Köte­lessége lett tehát a jelen kormánynak egy­részt a 48-as törvény hiányait kipótoltatni, másrészt a választói jogot a haladó kor kö­vetelményei szerint kiterjeszteni. S íme mit tett a minisztérium ? A­helyett hogy a jogokat kiterjesztené, azoknak megszorítását indítványozta, egy­felől egy új választási, másfelől az ország­gyűlést öt évre kiterjesztő törvényjavaslat által. Nem szándékom, uraim, részletesen is­mertetni a választási törvényjavaslatot; elég legyen abból azt emelni ki, a­mi kü­lönösen a városi polgárokat érdekli. Az 1848-as törvény választói joggal ru­házta fel mindazon honpolgárokat a kik, — ha városokban laknak — 300 frt értékű há­zat bírnak, vagy ha kézművesek, legalább egy segéddel dolgoznak. Az új törvényja­vaslat ellenben csak azon polgároknak akar­ta meghagyni a választói képességet, a­kik ha iparosok, legalább 10 frt 50 kr jövedel­mi adót fizetnek, s ha háztulajdonosok,­­ a házosztály-adó alatt álló városokban — öt vagy legalább 4 szobából álló háznak urai. Mennyire megszoríttatott volna ezáltal a választói képesség, hány ezer, talán száz­ezer polgár esett volna el ily módon eddig élvezett jogától, azt kiki átlátja a ki tudja, hogy főleg magyar városainkban, igen ke­vés ház van, a­mely négy vagy épen öt szo­bából állna. Az országgyűlésnek három évről öt évre való kiterjesztése által pedig valamennyi polgár lett volna jogaiban megszorítva, a­mennyiben a választási jogot, melyet eled­dig minden harmadik esztendőben gyako­rolhatott, azontúl csak minden ötödikben gyakorolhatta volna, s így csak ritkábban ítélhetett volna azon férfiú eljárása felett, a­kit a maga bizodalmával megtisztelve, az ország dolgainak intézésével megbízott. Ily sérelmes lévén e két törvényjavaslat az ország polgáraira nézve, az ellenzék elhatá­­rozó, hogy azok elfogadását, törvény erejére emelését minden törvényes eszközökkel meg­akadályoztatja. Ezt szerencsénkre a kor­mány meggondolatlansága lehetővé tette nekünk, mindamellett hogy kisebbségben voltunk. Ugyanis az országgyűlés vége felé nyúj­­tatván be a két törvényjavaslat, módunk­ban volt azokat kibeszélni, úgyhogy azok szavazásra, a­melynél a többség dönthetett volna, nem kerülhettek. E miatt haragjában a Parlamentarismus megsértésével vádolt minket a kormány, mintha bizony a Parlamentarismus abban állna, hogy a képviselők többsége, még­pe­dig az országgyűlés vége felé, mindent te­hessen, még saját küldőit is megfoszthassa jogaitól. S vádolt a kormány avval is, hogy beszé­deink miatt más hasznos törvényjavaslatok is elmaradnak, holott ismételve módot szol­gáltattunk arra, hogy ezen utóbbiak, melyek nem választották el egymástól oly élesen a pártokat, a délutáni ülésekben vétessenek föl, sőt ha máskép nem lehet, a délutáni ülések még két órával toldassanak meg. A kormány minden alkunak makacsul ellen­szegült. A nemzet ítélni fog közöttünk. Ítélni igazságosan. De a választók kell hogy tud­ják, hogy midőn jobboldali képviselőre ad­ják szavukat, egyszersmind saját vagy leg­alább társaik választói jogát dobják el, alig szenvedvén kétséget, hogy ha többségben talál lenni a jobboldal a jövő országgyűlé­sen, a két sérelmes javaslat okvetlenül tör­vénynyé fog válni. Ezt tette uraim, t. polgártársak, a lefolyt három év alatt a kormány, támogatva min­denben a maga pártja által. Ez a kormány működésének rövid vázlata. Lehetetlen, hogy e működést önök ne kárhoztassák. S minek tulajdonítható, kérdik talán, ezen a nemzet érdekeivel ellenkező s szabadság­­elenes politika? Véleményem szerint három oknak. Először, a közös ügyes egyezmény nyo­másának, a­mely sok kérdésnél igen vilá­gosan érezhető volt. Másodszor, a minisztérium szabadelvűség hiányának. Végre. Harmadszor, a kormány ragaszkodásá­nak a hatalomhoz, mely nem csak a köz­­igazgatás körébe tartozó intézkedéseiben, de a törvényhozás terén is kézzelfoghatólag nyilatkozik. S ha e két utolsó ok a jelen kormány megbuktatására ösztönöz minden szabadel­vű polgárt, a közös ügyek nyomása arra kell hogy indítson minden hazafit, hogy azok törvényes uton megszüntettetvén, Magyar­­ország kormánya és törvényhozása csakis a haza érdekeit tarthassa szem előtt. Elmondván mit tett a kormány és a vele járó Deákpárt, noha a fentebbiekből meg­tudhatták­­. választóim azt is, mit óhajtott, s mit ellenzett a baloldal, s ennek soraiban önök képviselője, szabadjon mégis néhány szóval megemlíteni még egynéhányat a mi törekvéseink közül. Fő igyekezetünk oda volt irányozva,hogy az ország önállósága az 1723. 1790. és 1848-iki törvények alapján helyreállíttas­­sék, mely nélkül, miként láttuk, s az imént is mondottam, sem virágzásnak nem indul­hat a haza, sem jövője viszontagságok el­len biztosítva nincsen. Azért emlegettük tehát az ország önálló­ságát minden adott alkalommal, azért tettünk egy ízben, a német-franczia hábo­rú idején, a 67-ki egyezmény átvizsgálása iránt külön indítványt is. Mert, ha rosznak tartjuk is ezen egyezményt, azt mégis csak alkotmányos utón és törvényes eszközökkel akarjuk megváltoztatni. Ugyancsak ezen véres háború arra is in­dított minket, hogy felhívjuk a kormányt, miszerint a semlegesség szoros megtartása mellett, a többi államokkal egyetértőleg a háborút folytató két hatalmasságnál a béke helyreállítása véget barátságos úton járjon közbe. Nem háborúba sodorni akar­tuk tehát hazánkat, hanem inkább a nyű­göt Európában dühöngő iszonyú pusztítás­nak is véget szakítani óhajtottunk. Mert mi a béke fentartását hazánk úgy szellemi mint anyagi fejlődésére elkerülhetetlenül szüksé­gesnek tartjuk. S ilyennek, sőt hazánk szabadsága s jö­vőjének biztosítása tekintetéből is nélkülöz­­hetlennek tartjuk hasonlóképen a nem-ma­gyar ajkú nemzetiségekkel való jó egyetér­tést is. A miért is nem hagyhattuk megrovás nélkül a kormánynak azon eljárását, me­lyet Erdély s Horvátország irányában kö­vetett. Amott a királyi biztosságot és a cs. k. osztrák csendőrséget s mi annál is sérel­mesebb, az igazságtalan választási törvényt tartva fenn, a­mely különösen a román nem­­zetiségű lakosságra nézve sérelmes. Hor­vátországot pedig az országgyűlés három­szori elnapolása, majd feloszlatása, nem kü­lönben egyéb önkényes tettek által, a ma­gyar nemzettől elidegenítni nem tartózkod­ván, csakhogy saját és pártja hatalmát fen­­tarthassa. Mi a magyar korona területének épségét s Magyarország kormányzati egységét sér­tetlenül megőrizni kívánjuk, és azt sem köz­vetlenül, sem közvetve megtámadtatni nem engedjük , de ezen határokon belül a nem­zetiségek egyenjogúságát elismerjük, Hor­­vát-Szlavónországra nézve pedig, az őt illető autonóm és alkotmányos jogokat tisztelet­ben tartatni kívánjuk. A közművelődés érdekében nem csak a tanintézetek szaporítását, a tanítók sorsá­nak javítását, s a tanítás ingyenességét kí­vánjuk, hanem a felnőttek oktatását is in­dítványoztuk, és­pedig, miután sem a ma­gán­társulatok működése sem a miniszter felszólítása elegendő sikert nem ígért és nem mutatott, e végre törvény útján való intéz­kedést láttunk szükségesnek. Az e végett benyújtott törényjavaslat azonban tárgya­lásra nem kerülhetett. Elősoroljak-e még többet a fontosabb in­dítványok és kívonatok közül, melye­ket tettünk illetőleg előadtunk? Pél­dául azt,­­ hogy a polgári törvény­­könyv kidolgozására bizottság küldessék ki, hogy a büntető törvénykönyv hova előbb terjesztessék elő ; hogy az egész országra kiterjedő vasúthálózat terve dolgoztassák ki; hogy a képviselők a kormánytól fizetett vagy tőle egyébként függő hivatalokat ne viselhessenek; hogy a kisebb kir. haszon­vételek, vagyis a regálék megszüntettesse­­nek ? M­egemlítsem-e azt, hogy a választá­soknál a titkos szavazást kivántuk beho­zatni, és hogy a vesztegetések s egyéb visszaélések megbüntetésére törvényjavas­latot adtunk be, mely azonban a tár­gyalás szerencséjében szintúgy nem ré­szesülhetett s következőleg törvénynyé nem válhatott, nagy örömére azon lelkiismeret­len embereknek, a­kik saját vagy pártjuk érdekében sem az etetés-itatástól, sem a pénzzel s ígéretekkel való vesztegetéstől vissza nem riadnak. Úgy, hogy büntető törvény hiányában, csak becsületérzetére és hazafiságára hivatkozhatunk most a vá­lasztóknak ; mindenre a mi szent előttük, saját maguk és a nemzet becsülete, a haza jövőjére kérvén őket, ne engedjék magukat meggyőződésükben se etetés és itatás, se pénz vagy akármi más haszon, se végre ijesztgetések által megszédíttetni. Folytathatnám még a baloldal , különö­sen a 48-as párt működésének részletezését, ha az elsoroltak nem volnának elegendők törekvéseink megítélésére, s ha kedvük tel­hetnék önöknek abban, hogy az eltemettek képét újra lássák. Mert hát, kevés híja mind elbukott s eltemettetett a­mit indítvá­­nyozunk a múlt országgyűlésen, valamint hogy felszólalásaink a kormány rész irá­nya, törvénytelen eljárása ellen szintúgy többnyire siker nélkül maradtak. Elbukott és eltemettetett mondom, majd­nem minden indítványunk, többnyire siker­telenek maradtak felszólalásaink, mert a baloldal kisebbségben volt, határozni, dön­teni pedig a többség szokott. Azért, uraim, t. polgártársak, ha azt a­kar­juk, hogy elveink valósággá legyenek, h­ogy Magyarország törvényes függetlenségét bé­kés után visszanyerje, hogy a polgárok sza­badsága és jogegyenlősége, születés, vallás és nemzetiség különbsége nélkül életbe lép­jen, hogy a terhek könnyítessenek, hogy a közművelődés nagyobb mértékben terjesz­tessék, hogy a mezei gazdaság, az ipar és kereskedés virágzásnak induljon, ha — mon­dom — mindezt akarják, legyenek azon, hogy a jövő országgyűlésen a baloldalé le­gyen a többség. Ne engedjék magukat oly mesebeszédek által elrémíttetni, mintha mi forradalomra törekednénk, vagy mintha a király, ha az ellenzék többségre jut, készebb lenne az alkotmányt felfüggeszteni, semhogy az ellenzékből alakítson minisztériumot. Mi törvényes czéljainkat törvényes esz­közökkel akarjuk elérni csak, a királyról pedig sértés nélkül nem lehet föltenni, hogy amit a nemzet többsége kíván, arrra ne ha­jsus !­­ .... Irányi Dániel jelentése az 1869— 72-ki országgyűlésről. Tisztelt választók! Miként a tiszttartó az esztendő végével sáfárkodásáról a tulajdonosnak beszámolni köteles, úgy tartozik az országgyűlés befe­jezése után számot adni működéséről kül­dőinek a képviselő is. Ezért siettem ide, mihelyt ő felsége az országgyűlést bezárta; e végett állok önök előtt most, t. válasz­tóim. Fájdalom, a­mit jelenteni fogok, nem igen örvendetes. A mi óhajaink, a mi indítványaink t­öbb­nyire elbuktak; nem érvek, nem az, ész fegyvere döntötte meg azokat: sokkal egy­szerűbb és kényelmesebb módon tették sem­mivé: leszavazták. Az érveken a­­ puszta akarat, a szellemen a szám, az igazságon a nyers erő diadalmaskodott. A hű törvényeket pedig a többsé­g alkot

Next