Magyar Ujság, 1872. december (6. évfolyam, 276-299. szám)

1872-12-08 / 282. szám

282. szám, VI. évfolyam. Vasárnap. Kiadó­hivatal: Egyetem-utaza 4-ik szám, földszint. Ide intézendő a lap anyagi részét illető minden közle­mény, n. na. az előfizetési pénz, a kiadás körüli pa­naszok és a hirdetmények.MAGYAR ÚJSÁG (GYORSPOSTA) POLITIKAI ÉS NEMZETGAZDÁSZATI NAPILAP. Szerkesztői iroda: Egyetem-utcza 4-ik szám, II. emelet. Ide intézendő a lap szellemi részét illető minden közle­mény. Kéziratok s levelek vissza nem adatnak. — Bérmentetlen le­velek csak ismerős kezektől fogadtatnak el. 1872. decz. 8. Előfizetési ár: Vidékre postán vagy hely­ben házhoz küldve: Egy évre . 16 frt. — kr. Fél évre 8 » — » Negyed évre 4 » — » Egy hónapra 1 » 40 » Egyes szám 6 kr. Hirdetési dij: kilencz hasábos petitsor egyszeri hirdetése 12 kr. többszöri 9 kr. Bélyegdij minden hirdetésért külön 80 kr. Nyilttér: négy hasábos petitsor 30 kr. Figyelmeztetés „MAGYAR ÚJSÁG“ politikai és­ nemzetgazdászati napilap tárgyában. Azon t. ez. olvasóinkat, kiknek előfizetésük novem­ber hó végével lejár, tisztelettel felkérjük, (hogy a la­pok küldetésében felakadás ne történjék), szíveskedje­nek az előfizetést mielőbb megújítani. Előfizetési föltételek deczemb. 1-től kezdve: Hét hóra (dec.- -juni 1872—73). . 9 frt 40 kr. Négy hóra (dec.—marc. 1872—73) 5 frt 40 kr. Három hóra (dec.—febr. 1872—73) 4 frt — kr. Egy hóra ....................................1 frt 40 kr. A „Magyar Ujság“-ra az előfizetési pénzek Hecke­nast Gusztáv hírlapkiadó-hivatalához, Pest, egye­­tem-uteza 4-dik szám intézendők. Az előfizetés legczélszerűbben posta-utalvány­­nyal eszközölhető. Pest, november 1872. A kiadó-hivatal. Pest, deczember 1. Politikai szemle. A franczia kormány ujara beadta lemondását. A franczia nemzetgyűléshez f. hó 3-án adatott be a szeptember 4-ei kormány működésének megvizsgá­lására kiküldött parlamentáris enquête munkálatának első kötete, mely 697 lapra terjed negyedrétben. Magában foglalja ez Thiers, Mac-Mahon, Leboeuf, Benedetti, Grammont, Talhouet, Rigault de Gonouilly, Jerome David, Palikao, Jules Brame, Clement Duver­­nois, Rouher, Pietri, Cherreaux, Trochu, Jules Favre, Ferry, Gamier Pages, E. Arago,­­ Pelleton, Picard, Jules Simon, Magnin, Dorian, — E. Arago, Gambetta, Cremieux, Glas-Bisoin, Leflo, Furichon és Keratry vallomásait. Thiers vallomásaiból kitűnik, hogy őt az excsá­­szárné, szept. 3-án először Merimée, azután pedig Met­ternich­­y által kínálta meg a kormány vezetésével.­ Ugyanezen időben a törvényhozó testület baloldala tett neki hasonló ajánlatokat. Azt mondja továbbá Thiers, hogy ő Szt.-Pétervárrra Gortsakoff hg meghívása folytán utazott s hogy november hóban, midőn Ver­­saillesban Bismark hggel a békealkudozások folytak, sokkal előnyösebb feltételek mellett lehetett volna bé­két kötni. A porosz felsőházban megkezdődött a kerületi rendtartási javaslat előzetes tárgyalása. Münster a ja­vaslatot pártolja és kijelenti, hogy ellene fog szavazni minden módosítványnak. Az urak házának teljes reform­ját kívánja azért is, mert az új tartományok nincsenek benne kellőleg képviselve. A többi Németországnak nem szabad a belviszály példáját mutatni. — Kröcker után, ki a javaslat ellen szólt, kijelenté a belügyminisz­ter: Puszta frázis, ha a ház jobboldali része azon tör­vényből, mely a nép nagy többségének támogatását bírja, felforgatást jósol. A kormány szilárdan el van tökélve a javaslatot, melynek szükségéről és hasznos­ságáról meg van győződve, változatlanul keresztül­vinni, ha mindjárt új tagok kinevezése által kellene is annak elfogadását biztosítania. Ha az urak háza a vi­szály idején tanúsított magatartásáért háladatosságot kíván, erre azt lehet felelni, hogy az egyes embernek ugyan hálásnak kell lennie, de az állam nem lehet az. A király nem tarthat meg örökre egy minisztert azért, mert valamikor jó tanácsot adott neki. Épen így egy parlamentáris tényező egykori korrekt magatartását sem lehet mindig tekintetbe venni. A javaslat nem a conservatismus halálküzdelme, mint ezt előtte szóló állítja, hanem az első, új életre ébresztő lépés a belre­­formra. A vita folyamában Rittberg, Schultze, Baun­­­­stark és Hasel­bach a javaslat mellett, Kleist-Retzow, Redlitz-Neukirch, Schulenburg-Lotzendorf és Brühl ellene szóltak. A belügyminiszter az urakháza tagjai­nak hazafiságára appellál, mely őket kényszeríteni fogja a javaslatnak, mihelyt törvénynyé lesz, keresztül­vitelére segédkezet nyújtani. A kereskedelmi miniszter utal az urak házának hibájára, melyet a korábbi tárgya­lás alkalmával az által követett el, hogy a 82. §. módo­sításával a törvény alapelve ellen vétett, és végül saját művét vetette el. A miniszter kéri, hogy mostani elve­tés által ne kövessen el még nagyobb hibát. Az átalá­­nos vita 4 órakor befejeztetett, a részletes vita holnap kezdetik meg. A spanyol congressus elvetette a Lagastának vád alá helyezését kívánó indítvány sürgősségét. Az olasz kamarában Sella egy hozzá intézett in­­terpellátióra válaszolt, hogy ő a garantia-törvény ér­telmében elrendelte a járadék kifizetését a pápai szék részére és erről Antonelli bibornokot értesítette is, ki azonban köszönettel kijelentette, hogy nem fogadhat el semmit, nemzetünk. Vukovich oly űrt hagy maga után, s mely örökre betöltetlenül fog tátongni. — Rop­pant veszteség ! Ha nem tudja ön, mi mellékes hatást is gya­korol rám e halál ? Úgy érzem, mintha sírjából azt kiáltanák felém: „it is your turn now!“*) Sequere Kopácsy. Én meg azt kiáltom vissza: „ready !“**) Minek is fetrengek már itt? Minek fogyasztom az oxygent haszontalanul? Én csak m­ythust hagyok magam után, nem aktuali­­tási űrt. Ez kis idő alatt a második halál, a­mely oly formán hangzik felém, mintha hívnának. Az első a Duscheké volt. — Duschekben nekem egy ka­pocs szakadt el az élethez. Míg élt, mindig érez­tem a kötelesség egy nemének reményét; azt, hogy tán még módomban lesz neki, a hálátlanul gyanúsítottnak igazságot szolgáltatni a nemzet színe előtt. — E reménynek is vége van, mert meghalt. Köszönöm önnek, hogy emlékének elismeré­sem adóját bemutatta. — Nagyon köszönöm. Különös egy faj ez a mi fajunk. Igazán külö­nös. Annyi ember él még, ki szemtanúja vagy részese volt a nemzet azon nagy erőfeszítésének, melynél Duschek hűséges erélye a leghatályosabb tényezők közé tartozott; mégis olyformán va­gyunk már vele, mintha századok homálya te­rülne el az akkori és a jelen kor között. A nagy nyilvános tettek kiáltó tanúsága észre nem véte­tik, de a lappangva tért nyerő kósza gyanúsítás, mely nem tudni honnan jó és hová megyen, hi­telre talál. A nagy nyilvános tény ez: Duschek nem fog­lalkozott politikával. Ő tisztán és egyedül hiva­talnok, lelkiismeretes, buzgó hivatalnok volt, ki feladatának élt. S neki nagy, neki oly feladata volt, mely a nemzet nagy erőfeszítésénél a moz­gató rugó hatásával birt. Az ő feladata volt gon­doskodni, hogy az ország védelme költséghiány miatt a viszontagságok semmi változatai közt fenn ne akadjon. És ő gondoskodott. A kétségbe­­ejtéssel határos nehézségek közt is soha nem lan­kadó erélylyel sikerteljesen gondoskodott. Ez tény, melyhez sem elferdítés, sem kétség nem fér. És e nagy horderejű ténynyel szemben előáll egy Horváth Mihály (kérem, egy Horváth Mi­hály ! egy megtestesült elvhűség „si­gn­s placet“) és valami, nem tudni ki által összefirkált kósza jegyzetek alapján, de melyeket Horváth maga nem is látott, annál kevésbé vett oly kritikai bí­­rálat alá, mint a minő minden történésznek kö­telessége ; és egy ily névtelen irka-firka nyomo­rult insinuatiója alapján, kétségbeveszi egy oly férfiú becsületességét, a­ki mellett hivataloskodá­sának kézzelfogható bámulatos eredményei a honvédelmi harcz első perczétől az utolsóig, napról-napra, éjről-éjre, óráról-órára oly nagy nyilvános tényben nyújtanak kiáltó tanúságot. És e kiáltó tanúság, mely a hála kötelességét rója a nemzetre, nem vétetik figyelembe, hanem egy tendentiosus történész insinuatiója még a halott fris sírjánál is viszhangot kelt. Nagyon szomorú! Ez engem annyira bánt, én ezt — mint ma­gyar annyira szégyenlem, hogy meg akarok ön­nek egy pár tényt említeni. Használja, ha jónak látja. Ha Duschek becsületes lelkében oly vétkes gondolat, a­milyennel gyanúsíttatik, csak fel is villant volna, sőt többet mondok, ha ő­­ly vétkes gondolat nélkül is azon — fájdalom­­ nem ritka — gyönge jellemek közé tartozott volna, a­kik­nek jó szerencsére és siker reményére van szük­­ségök, hogy a kötelesség elöl ki ne térjenek, neki egy igen könnyű alkalma volt volna nemcsak (mint mondani szokás) saját bőrét tisztességesen biztonságba helyezni s a bécsi urak előtt magá­nak fényes érdemeket szerezni, de sőt magát az egész honvédelmi harcz folyását is már 1848. deczember végével lehetetlenné tenni. Midőn azon időben a fővárost elhagyni vol­tunk kénytelenek, s midőn ennek folytán a re­ménytelenség nem egy hires hazafit megtántori­­tott, az osztrák pedig azt hitte s Európaszerte kétkedve hirdeté, hogy mindennek vége van; arra, hogy mindennek valóban vége is legyen, nem kellett volna más, mint az, hogy Duschek az ország ingó értékének s különösen a pénzsajtó gyárkészletnek becsomagolásával kétszer huszon­négy óráig elkéssék. — Egy kissé lanyhább erély, egy kis idővétel evésre, alvásra, pihenésre, szó­val: egy kis „ártatlan elkésés“ és mindennek vége van helyrehozhatlanul. Egész lajstromát lehetne idézni a hírneves hazafiaknak, kiknek semmi másról, csak saját becses személyük bepakolásáról kellett volna gondoskodniok, — mégis elkéstek! Némelyek elkéstek annyira, hogy csak akkor értek Debre­­czenbe, midőn a Dunchek hit buzgalma által irtó­*) Most rajtad a sor. **) Kész vagyok. zajos nehézségek közt előteremtett „nervus re­­rum gerendarum“ segítségével „névtelen féliste­neink“ kiseperték az osztrákot hazánk földéről messzire, messzire­ egészen az oroszok czárjának zsámolyáig. — Mások még akkor sem értek Debreczenbe, ezek legalább őszinték voltak : nem mentették magukat, mint amazok, azzal, hogy elkéstek. Duscheknek az ország vagyonát kellett meg­menteni, neki a pénzsajtókat, egész gyárakat kel­lett darabokra szedve elcsomagolni, s Szolnokig vasúton (mely nagyon „kétes“ kezekben volt), onnan a rettenetes télben szánon, tengelyen Debreczenbe átvarázsolni, hogy a haza védelmét folytatni lehessen, — de ő nem késett ám el! A ki őt látta, mint sokan láttuk Pesten, Bu­dán , Szolnokon, nemcsak rendelkezni , hanem éllen, szomjan, álmatlanul saját kezével dolgozni, nem mint egy, de mint tíz napszámos, a ki tudja, miként én tudom, hogy minden hazafias eltöké­­lés, minden hősies elszántság haszontalanná vált volna, ha akkor, midőn a nemzet sorsa perczek felhasználásának pókhálószálán függött, ezen egy ember, nem mondom hűtlenné válik a haza iránt, hanem csak több mint emberi erélyt nem fejt ki a reá hárult feladatok teljesítésében; é­s a ki tudja, a­mint én tudom, hogy a minőnek mutat­kozott akkor, olyan maradt mindig, jó s bal­sze­rencsében a végső perczig: — annak valóban lehetlen el nem szomorodni, ha látja, hogy még egy ily férfiú emléke sincs biztonságban a nyo­morúságos insinuatiók ellen. Némi önérzettel is szabad talán mondanom, hogy sok dolgot mutatott fel azon időben a ma­gyarok hazája, mely a csodával volt határos. Nem egy kicsiny hitű, bár különben becsületes ember (kik közül egy némelyik azóta furcsa vál­tozatokon ment keresztül) kiáltott fel előttem álmélkodva „csodálatos! ki hitte volna, hogy ez lehetséges !“ Hát még mi minden lett volna le­hetséges, ha az elhagyatottság, s idegen inter­­ventio leverő befolyása alatt a tervszerüleg szí­tott egyenetlenség s önbizalomvesztés burjánja fel nem magzik a haza véráztatott földében De hát voltak dolgok a csodával határosak, az tagadhatlan. És sokan, igen sokan voltak, kik e csodával határos dolgok létrehozásához hozzájárultak. Én nem tagadom meg senki érdemeitől az elismerést, még ha személyes ellenségem is, magamra nézve pedig bírok annak öntudatával, hogy kötelessé­gemet legjobb tehetségem szerint teljesíteni be­csületesen iparkodtam. Ezzel én ki vagyok fizetve tökéletesen. — De ha végig futok emlékezetem­mel a tényezők egész seregén, most 23 év után is azt mondom, a­mit akkor sokszor mondottam: „helyünket sokan betöltöttük emberségesen, de mindnyájunk közt csak három ember volt, a­ki helyét oly bámulatos sikerrel töltötte be, hogy azt­ hasonló sikerrel lehetetlen volt volna más által betöltetni. E három ember Lahner tábornok, Lu­kács honvédezredes és Duschek Ferencz volt!“ E három ember páratlan erélyének köszön­heti nemzetünk, hogy amaz óriásilag kimagasodó erkölcsi személyiség, kinek neve „Honvéd“, cso­dákat mivelhetett. És Duscheket mégis gyanúsítják, még azt is vétkül róják fel neki, hogy midőn minden veszve volt, a kincstár maradványt a győztes (bár nem a maga erejével győztes, de győztes) osztráknak átadta. — De hát mit akarnak a gyanusítók, hogy cselekedjék vala? Azt akarnák, hogy ellopta volna? — Ah! a 49-diki korszak emberei ezt a mesterséget nem értették. Ezért tudtak 70 egy­néhány millió forinttal sereget teremteni, semmi­ből felszerelni, felfegyverezni, semmiből eltar­tani s háborút viselni két birodalom s bellázadás ellen, s még a törvényhatóságok házi pénztárát is ellátni (mert adó nem volt kivetve) s még vas­utat is építeni.------Duschek midőn mindent vesztve talált, mondhatni nyílt vásárt ütött a boldogtalan emlékű Világoson. Beváltott minden bankót, fizetett minden árjegyzéket, a­míg csak jelentkező akadt. Midőn többé nem akadt senki, hát mit kellett volna a maradékkal csinálnia ? mit lehetett csinálnia, ha lopni nem akart ? elásni ? akkor is azt mondták volna, hogy ellopta! S ez a gondolat az, a­minek hírétől becsületes lelke ir­tózott. Ezért nem keresett­­ menedéket a szám­kivetésben ; — ö érezte, hogy neki, mint pénzke­zelő tisztviselőnek nem szabad számadás nélkül menekülni; — ö érezte, s megmondta nekem utolsó találkozásunkkor, hogy érezte, miként ha minden elveszett is, egynek nem szabad elvesz­nie, a 49-diki kormány becsületének, — neki be kell számolnia — a­kinek lehet, de be kell szá­molnia, miszerint tisztán álljon a világ, a törté­nelem előtt, hogy a 49-diki kormány nem hasz­nálta a hatalmat fejős tehén gyanánt saját hasz­nára. Megbukott az ellenséges sors csapása alatt, de keze tiszta volt és szennytelen. És beszámolt. Faggatták két éven át, — mind hiában. — Elitélték (nem két, de) hat évre — mind hiában ! Ő miatta egy szemből sem esett csak egy könnycsep sem. — És ő megőrizte a nem­zet, s a nemzet választottjai becsületét.----------­És maga szegénységben halt meg. Legyen áldott emlékezete! Még egyet: Neki 49-ben két felnőtt fia volt. Gondosan nevelt, nagy készültségű jeles két ifjú. — Ő maga nekem még csak be sem mutatta őket soha. Pedig kívántam. De azt felelte: engedjem neki az öntudatot, hogy kegyvadásznak ne lát­szassak. Hanem én más után sok szépet és jót hallottam derék fiairól, s egyszer említve, hogy nem vagyunk a jeles készültségű ifjak bőrében, kérdeztem, minő pályára nevelte fiait? És ő mit felelt? azt felelte, hogy a pályaválasztás békés időkre tartozik, most a hazának katona kell, ki vérével, életével védje a hazát. — Az ő fiai már rég honvédek!! Mind a két fiát odaadta a hazának, s meg is állták helyüket emberségesen, dicsőségesen a vér mezején. — Nem úgy tett mint némelyek, kik közül a család egy tagja Debreczennek, egy má­sika Bécsnek hódolt, miszerint akár merre dűl­jön a koczka, legyen kire hivatkozni. — Neki két fia volt, s mindkettőt odaadta a hazának! És a nemzet fizet neki gyanúsítással sirjánál, mert a „Catoi jellemű“ (!) püspök vagy apát vagy mi történésznek tetszett arczul vágni a történelmi nyilvános tényeket s egy névtelen győri irkafirka hírének alapján, kétségbe hozni egy ily férfiú önzéstelen hazafiságát. Biz ez nagyon szomorú. Nekem fáj, hogy a rágalmazottnak jobbamat nem nyújthatom nagyrabecsülésem jeléül a nem­zet előtt. De hát a sír nyugalmát nem háborítja a rágalom. Vannak idők, midőn ennek tudata is vigasz­talás. De én — ha szavam nem volna a pusztában kiáltónak szava — inteni szeretném a nemzetet; ne szokja meg hálátlannak lenni azok iránt, kik őt híven szolgálták, mert hálátlan nemzetért nem sok ember érez ösztönt magát feláldozni a vészek idején. Hű barátja Kossuth, Kossuth Lajos Simonyi Ernőhöz. A „Szombati Lapok“ legutóbbi száma Kos­suth Lajos magánleveléből a következő, felette érdekes töredéket közli: Turin, nov. 26-án 1872. Kedves barátom! Vukovich halála igen keservesen hatott rám. Pusztulunk, fogyunk, mint bontott kéve széthull­t. A fővárost rendező törvényjavaslat egyik legfontosabb pontja a pártok találkozó hazafisága foly­tán a nemzet érdekeinek teljesen megfelelő megoldást nyert. Örömmel konstatáljuk, hogy ha bár a szabadel­vűig egyes kérdésekben leszvvaztatott, némi kárpótlá­sul az egyhangúlag lett elfogadva, hogy a magyar állam és kormány hivatalos nyelve egyúttal az állam fővá­rosának is hivatalos nyelve legyen. — A képviselőház VIII. bíráló bizottsága a vágh­­ujhelyi képviselőválasztás ellen beadott kérvényt a f. hó 12-én — csütörtökön — d. u. 4 órakor fogja az I. osztály helyiségében tárgyalni, 8 millió adóemelés. A pénzügyér azon jószándékát, miszerint az állam rendes kiadásait annak rendes bevételeiből fedezhesse, mint már említek, s mint az a kielégíthetlen követelé­sekben szenvedő államkormányoknál szokás, adófoko­­zás által törekszik érvényesitni. Adókorozat 1,5 millió erejéig most, midőn az adóemelés négy év alatt i. e. 80 milliót tett s oly mos­toha termelési viszonyok közt mint a jelenlegi s har­madévi volt, mondhatni nagy merészség, melyet csak rendkivüli szigor által lehet valósitni. Az adófokozás azonban most nem fog 8 millióig megállani, mert a pénzügyi bizottság rendkívüli kiadá­sokból szintén 4 milliónyit sorozott be a rendes kiadá­sok közé. Mikép lehessen ezt valósítani? A pénzügyér, — mondja a „P. N.“ — a tegnapi klub­értekezleten kije­lente, hogy a föld- és házadó emelése nincs szándéká­ban. Ajánlani fogja azonban a személykereseti és jöve­delmi adó szigorúbb kezeltetését, a bélyeg és illetékek felemelését,­­ némely más indirekt adó emelését, melyre vonatkozó törvényjavaslatait közelebbi alkalomra ha­­lasztá. Köszönjük szépen ! A török birodalom Defterdárai épen igy szokták helyreállítni az állandó­ kiállásai , be­vételei közötti egyenetlenséget. Annál inkább súlyos és pedig felesleges az adóeme­lés most, mert az állam kielégíthetlen követelései fede­zése végett 54 millió frt új adósságot hoz szőnyegre a pénzügyér. Szép summa az. Csupán az első rendbeli veszteség 15 millió ezüst­ért leend rajta, mert csak 39 milliót kap ezüstben a pénzügyér. Az a 8 millió tehát, mely miatt a pénzügyér most e kínos adóemelést véghez viszi,­­ kétszeresen kitelt volna, csupán a pénzbeszerzési veszteségből, ha a pénz­ügyér oly formán segít saját túlkiadásai fedezésén , mint segített az osztrák n. bank által az osztrák kor­mány annak idejében, miért aztán a jótállást a min­dent áldozó magyar országgyűlési többség elvál­lalta. Magyarország drága adósságaiért azonban az osz­trák reichsrab­ soha sem fog jótállást vállalni.Ez tisztán minket terhel. Azt mondják vigasztalásul a jobboldaliak, hogy most eme 54 millióval a kölcsönök épen csak annyira

Next