Magyar Ujság, 1872. december (6. évfolyam, 276-299. szám)
1872-12-08 / 282. szám
282. szám, VI. évfolyam. Vasárnap. Kiadóhivatal: Egyetem-utaza 4-ik szám, földszint. Ide intézendő a lap anyagi részét illető minden közlemény, n. na. az előfizetési pénz, a kiadás körüli panaszok és a hirdetmények.MAGYAR ÚJSÁG (GYORSPOSTA) POLITIKAI ÉS NEMZETGAZDÁSZATI NAPILAP. Szerkesztői iroda: Egyetem-utcza 4-ik szám, II. emelet. Ide intézendő a lap szellemi részét illető minden közlemény. Kéziratok s levelek vissza nem adatnak. — Bérmentetlen levelek csak ismerős kezektől fogadtatnak el. 1872. decz. 8. Előfizetési ár: Vidékre postán vagy helyben házhoz küldve: Egy évre . 16 frt. — kr. Fél évre 8 » — » Negyed évre 4 » — » Egy hónapra 1 » 40 » Egyes szám 6 kr. Hirdetési dij: kilencz hasábos petitsor egyszeri hirdetése 12 kr. többszöri 9 kr. Bélyegdij minden hirdetésért külön 80 kr. Nyilttér: négy hasábos petitsor 30 kr. Figyelmeztetés „MAGYAR ÚJSÁG“ politikai és nemzetgazdászati napilap tárgyában. Azon t. ez. olvasóinkat, kiknek előfizetésük november hó végével lejár, tisztelettel felkérjük, (hogy a lapok küldetésében felakadás ne történjék), szíveskedjenek az előfizetést mielőbb megújítani. Előfizetési föltételek deczemb. 1-től kezdve: Hét hóra (dec.- -juni 1872—73). . 9 frt 40 kr. Négy hóra (dec.—marc. 1872—73) 5 frt 40 kr. Három hóra (dec.—febr. 1872—73) 4 frt — kr. Egy hóra ....................................1 frt 40 kr. A „Magyar Ujság“-ra az előfizetési pénzek Heckenast Gusztáv hírlapkiadó-hivatalához, Pest, egyetem-uteza 4-dik szám intézendők. Az előfizetés legczélszerűbben posta-utalványnyal eszközölhető. Pest, november 1872. A kiadó-hivatal. Pest, deczember 1. Politikai szemle. A franczia kormány ujara beadta lemondását. A franczia nemzetgyűléshez f. hó 3-án adatott be a szeptember 4-ei kormány működésének megvizsgálására kiküldött parlamentáris enquête munkálatának első kötete, mely 697 lapra terjed negyedrétben. Magában foglalja ez Thiers, Mac-Mahon, Leboeuf, Benedetti, Grammont, Talhouet, Rigault de Gonouilly, Jerome David, Palikao, Jules Brame, Clement Duvernois, Rouher, Pietri, Cherreaux, Trochu, Jules Favre, Ferry, Gamier Pages, E. Arago, Pelleton, Picard, Jules Simon, Magnin, Dorian, — E. Arago, Gambetta, Cremieux, Glas-Bisoin, Leflo, Furichon és Keratry vallomásait. Thiers vallomásaiból kitűnik, hogy őt az excsászárné, szept. 3-án először Merimée, azután pedig Metternichy által kínálta meg a kormány vezetésével. Ugyanezen időben a törvényhozó testület baloldala tett neki hasonló ajánlatokat. Azt mondja továbbá Thiers, hogy ő Szt.-Pétervárrra Gortsakoff hg meghívása folytán utazott s hogy november hóban, midőn Versaillesban Bismark hggel a békealkudozások folytak, sokkal előnyösebb feltételek mellett lehetett volna békét kötni. A porosz felsőházban megkezdődött a kerületi rendtartási javaslat előzetes tárgyalása. Münster a javaslatot pártolja és kijelenti, hogy ellene fog szavazni minden módosítványnak. Az urak házának teljes reformját kívánja azért is, mert az új tartományok nincsenek benne kellőleg képviselve. A többi Németországnak nem szabad a belviszály példáját mutatni. — Kröcker után, ki a javaslat ellen szólt, kijelenté a belügyminiszter: Puszta frázis, ha a ház jobboldali része azon törvényből, mely a nép nagy többségének támogatását bírja, felforgatást jósol. A kormány szilárdan el van tökélve a javaslatot, melynek szükségéről és hasznosságáról meg van győződve, változatlanul keresztülvinni, ha mindjárt új tagok kinevezése által kellene is annak elfogadását biztosítania. Ha az urak háza a viszály idején tanúsított magatartásáért háladatosságot kíván, erre azt lehet felelni, hogy az egyes embernek ugyan hálásnak kell lennie, de az állam nem lehet az. A király nem tarthat meg örökre egy minisztert azért, mert valamikor jó tanácsot adott neki. Épen így egy parlamentáris tényező egykori korrekt magatartását sem lehet mindig tekintetbe venni. A javaslat nem a conservatismus halálküzdelme, mint ezt előtte szóló állítja, hanem az első, új életre ébresztő lépés a belreformra. A vita folyamában Rittberg, Schultze, Baunstark és Haselbach a javaslat mellett, Kleist-Retzow, Redlitz-Neukirch, Schulenburg-Lotzendorf és Brühl ellene szóltak. A belügyminiszter az urakháza tagjainak hazafiságára appellál, mely őket kényszeríteni fogja a javaslatnak, mihelyt törvénynyé lesz, keresztülvitelére segédkezet nyújtani. A kereskedelmi miniszter utal az urak házának hibájára, melyet a korábbi tárgyalás alkalmával az által követett el, hogy a 82. §. módosításával a törvény alapelve ellen vétett, és végül saját művét vetette el. A miniszter kéri, hogy mostani elvetés által ne kövessen el még nagyobb hibát. Az átalános vita 4 órakor befejeztetett, a részletes vita holnap kezdetik meg. A spanyol congressus elvetette a Lagastának vád alá helyezését kívánó indítvány sürgősségét. Az olasz kamarában Sella egy hozzá intézett interpellátióra válaszolt, hogy ő a garantia-törvény értelmében elrendelte a járadék kifizetését a pápai szék részére és erről Antonelli bibornokot értesítette is, ki azonban köszönettel kijelentette, hogy nem fogadhat el semmit, nemzetünk. Vukovich oly űrt hagy maga után, s mely örökre betöltetlenül fog tátongni. — Roppant veszteség ! Ha nem tudja ön, mi mellékes hatást is gyakorol rám e halál ? Úgy érzem, mintha sírjából azt kiáltanák felém: „it is your turn now!“*) Sequere Kopácsy. Én meg azt kiáltom vissza: „ready !“**) Minek is fetrengek már itt? Minek fogyasztom az oxygent haszontalanul? Én csak mythust hagyok magam után, nem aktualitási űrt. Ez kis idő alatt a második halál, amely oly formán hangzik felém, mintha hívnának. Az első a Duscheké volt. — Duschekben nekem egy kapocs szakadt el az élethez. Míg élt, mindig éreztem a kötelesség egy nemének reményét; azt, hogy tán még módomban lesz neki, a hálátlanul gyanúsítottnak igazságot szolgáltatni a nemzet színe előtt. — E reménynek is vége van, mert meghalt. Köszönöm önnek, hogy emlékének elismerésem adóját bemutatta. — Nagyon köszönöm. Különös egy faj ez a mi fajunk. Igazán különös. Annyi ember él még, ki szemtanúja vagy részese volt a nemzet azon nagy erőfeszítésének, melynél Duschek hűséges erélye a leghatályosabb tényezők közé tartozott; mégis olyformán vagyunk már vele, mintha századok homálya terülne el az akkori és a jelen kor között. A nagy nyilvános tettek kiáltó tanúsága észre nem vétetik, de a lappangva tért nyerő kósza gyanúsítás, mely nem tudni honnan jó és hová megyen, hitelre talál. A nagy nyilvános tény ez: Duschek nem foglalkozott politikával. Ő tisztán és egyedül hivatalnok, lelkiismeretes, buzgó hivatalnok volt, ki feladatának élt. S neki nagy, neki oly feladata volt, mely a nemzet nagy erőfeszítésénél a mozgató rugó hatásával birt. Az ő feladata volt gondoskodni, hogy az ország védelme költséghiány miatt a viszontagságok semmi változatai közt fenn ne akadjon. És ő gondoskodott. A kétségbeejtéssel határos nehézségek közt is soha nem lankadó erélylyel sikerteljesen gondoskodott. Ez tény, melyhez sem elferdítés, sem kétség nem fér. És e nagy horderejű ténynyel szemben előáll egy Horváth Mihály (kérem, egy Horváth Mihály ! egy megtestesült elvhűség „signs placet“) és valami, nem tudni ki által összefirkált kósza jegyzetek alapján, de melyeket Horváth maga nem is látott, annál kevésbé vett oly kritikai bírálat alá, mint a minő minden történésznek kötelessége ; és egy ily névtelen irka-firka nyomorult insinuatiója alapján, kétségbeveszi egy oly férfiú becsületességét, aki mellett hivataloskodásának kézzelfogható bámulatos eredményei a honvédelmi harcz első perczétől az utolsóig, napról-napra, éjről-éjre, óráról-órára oly nagy nyilvános tényben nyújtanak kiáltó tanúságot. És e kiáltó tanúság, mely a hála kötelességét rója a nemzetre, nem vétetik figyelembe, hanem egy tendentiosus történész insinuatiója még a halott fris sírjánál is viszhangot kelt. Nagyon szomorú! Ez engem annyira bánt, én ezt — mint magyar annyira szégyenlem, hogy meg akarok önnek egy pár tényt említeni. Használja, ha jónak látja. Ha Duschek becsületes lelkében oly vétkes gondolat, amilyennel gyanúsíttatik, csak fel is villant volna, sőt többet mondok, ha őly vétkes gondolat nélkül is azon — fájdalom nem ritka — gyönge jellemek közé tartozott volna, akiknek jó szerencsére és siker reményére van szükségök, hogy a kötelesség elöl ki ne térjenek, neki egy igen könnyű alkalma volt volna nemcsak (mint mondani szokás) saját bőrét tisztességesen biztonságba helyezni s a bécsi urak előtt magának fényes érdemeket szerezni, de sőt magát az egész honvédelmi harcz folyását is már 1848. deczember végével lehetetlenné tenni. Midőn azon időben a fővárost elhagyni voltunk kénytelenek, s midőn ennek folytán a reménytelenség nem egy hires hazafit megtántoritott, az osztrák pedig azt hitte s Európaszerte kétkedve hirdeté, hogy mindennek vége van; arra, hogy mindennek valóban vége is legyen, nem kellett volna más, mint az, hogy Duschek az ország ingó értékének s különösen a pénzsajtó gyárkészletnek becsomagolásával kétszer huszonnégy óráig elkéssék. — Egy kissé lanyhább erély, egy kis idővétel evésre, alvásra, pihenésre, szóval: egy kis „ártatlan elkésés“ és mindennek vége van helyrehozhatlanul. Egész lajstromát lehetne idézni a hírneves hazafiaknak, kiknek semmi másról, csak saját becses személyük bepakolásáról kellett volna gondoskodniok, — mégis elkéstek! Némelyek elkéstek annyira, hogy csak akkor értek Debreczenbe, midőn a Dunchek hit buzgalma által irtó*) Most rajtad a sor. **) Kész vagyok. zajos nehézségek közt előteremtett „nervus rerum gerendarum“ segítségével „névtelen félisteneink“ kiseperték az osztrákot hazánk földéről messzire, messzire egészen az oroszok czárjának zsámolyáig. — Mások még akkor sem értek Debreczenbe, ezek legalább őszinték voltak : nem mentették magukat, mint amazok, azzal, hogy elkéstek. Duscheknek az ország vagyonát kellett megmenteni, neki a pénzsajtókat, egész gyárakat kellett darabokra szedve elcsomagolni, s Szolnokig vasúton (mely nagyon „kétes“ kezekben volt), onnan a rettenetes télben szánon, tengelyen Debreczenbe átvarázsolni, hogy a haza védelmét folytatni lehessen, — de ő nem késett ám el! A ki őt látta, mint sokan láttuk Pesten, Budán , Szolnokon, nemcsak rendelkezni , hanem éllen, szomjan, álmatlanul saját kezével dolgozni, nem mint egy, de mint tíz napszámos, a ki tudja, miként én tudom, hogy minden hazafias eltökélés, minden hősies elszántság haszontalanná vált volna, ha akkor, midőn a nemzet sorsa perczek felhasználásának pókhálószálán függött, ezen egy ember, nem mondom hűtlenné válik a haza iránt, hanem csak több mint emberi erélyt nem fejt ki a reá hárult feladatok teljesítésében; és a ki tudja, amint én tudom, hogy a minőnek mutatkozott akkor, olyan maradt mindig, jó s balszerencsében a végső perczig: — annak valóban lehetlen el nem szomorodni, ha látja, hogy még egy ily férfiú emléke sincs biztonságban a nyomorúságos insinuatiók ellen. Némi önérzettel is szabad talán mondanom, hogy sok dolgot mutatott fel azon időben a magyarok hazája, mely a csodával volt határos. Nem egy kicsiny hitű, bár különben becsületes ember (kik közül egy némelyik azóta furcsa változatokon ment keresztül) kiáltott fel előttem álmélkodva „csodálatos! ki hitte volna, hogy ez lehetséges !“ Hát még mi minden lett volna lehetséges, ha az elhagyatottság, s idegen interventio leverő befolyása alatt a tervszerüleg szított egyenetlenség s önbizalomvesztés burjánja fel nem magzik a haza véráztatott földében De hát voltak dolgok a csodával határosak, az tagadhatlan. És sokan, igen sokan voltak, kik e csodával határos dolgok létrehozásához hozzájárultak. Én nem tagadom meg senki érdemeitől az elismerést, még ha személyes ellenségem is, magamra nézve pedig bírok annak öntudatával, hogy kötelességemet legjobb tehetségem szerint teljesíteni becsületesen iparkodtam. Ezzel én ki vagyok fizetve tökéletesen. — De ha végig futok emlékezetemmel a tényezők egész seregén, most 23 év után is azt mondom, amit akkor sokszor mondottam: „helyünket sokan betöltöttük emberségesen, de mindnyájunk közt csak három ember volt, aki helyét oly bámulatos sikerrel töltötte be, hogy azt hasonló sikerrel lehetetlen volt volna más által betöltetni. E három ember Lahner tábornok, Lukács honvédezredes és Duschek Ferencz volt!“ E három ember páratlan erélyének köszönheti nemzetünk, hogy amaz óriásilag kimagasodó erkölcsi személyiség, kinek neve „Honvéd“, csodákat mivelhetett. És Duscheket mégis gyanúsítják, még azt is vétkül róják fel neki, hogy midőn minden veszve volt, a kincstár maradványt a győztes (bár nem a maga erejével győztes, de győztes) osztráknak átadta. — De hát mit akarnak a gyanusítók, hogy cselekedjék vala? Azt akarnák, hogy ellopta volna? — Ah! a 49-diki korszak emberei ezt a mesterséget nem értették. Ezért tudtak 70 egynéhány millió forinttal sereget teremteni, semmiből felszerelni, felfegyverezni, semmiből eltartani s háborút viselni két birodalom s bellázadás ellen, s még a törvényhatóságok házi pénztárát is ellátni (mert adó nem volt kivetve) s még vasutat is építeni.------Duschek midőn mindent vesztve talált, mondhatni nyílt vásárt ütött a boldogtalan emlékű Világoson. Beváltott minden bankót, fizetett minden árjegyzéket, amíg csak jelentkező akadt. Midőn többé nem akadt senki, hát mit kellett volna a maradékkal csinálnia ? mit lehetett csinálnia, ha lopni nem akart ? elásni ? akkor is azt mondták volna, hogy ellopta! S ez a gondolat az, aminek hírétől becsületes lelke irtózott. Ezért nem keresett menedéket a számkivetésben ; — ö érezte, hogy neki, mint pénzkezelő tisztviselőnek nem szabad számadás nélkül menekülni; — ö érezte, s megmondta nekem utolsó találkozásunkkor, hogy érezte, miként ha minden elveszett is, egynek nem szabad elvesznie, a 49-diki kormány becsületének, — neki be kell számolnia — akinek lehet, de be kell számolnia, miszerint tisztán álljon a világ, a történelem előtt, hogy a 49-diki kormány nem használta a hatalmat fejős tehén gyanánt saját hasznára. Megbukott az ellenséges sors csapása alatt, de keze tiszta volt és szennytelen. És beszámolt. Faggatták két éven át, — mind hiában. — Elitélték (nem két, de) hat évre — mind hiában ! Ő miatta egy szemből sem esett csak egy könnycsep sem. — És ő megőrizte a nemzet, s a nemzet választottjai becsületét.----------És maga szegénységben halt meg. Legyen áldott emlékezete! Még egyet: Neki 49-ben két felnőtt fia volt. Gondosan nevelt, nagy készültségű jeles két ifjú. — Ő maga nekem még csak be sem mutatta őket soha. Pedig kívántam. De azt felelte: engedjem neki az öntudatot, hogy kegyvadásznak ne látszassak. Hanem én más után sok szépet és jót hallottam derék fiairól, s egyszer említve, hogy nem vagyunk a jeles készültségű ifjak bőrében, kérdeztem, minő pályára nevelte fiait? És ő mit felelt? azt felelte, hogy a pályaválasztás békés időkre tartozik, most a hazának katona kell, ki vérével, életével védje a hazát. — Az ő fiai már rég honvédek!! Mind a két fiát odaadta a hazának, s meg is állták helyüket emberségesen, dicsőségesen a vér mezején. — Nem úgy tett mint némelyek, kik közül a család egy tagja Debreczennek, egy másika Bécsnek hódolt, miszerint akár merre dűljön a koczka, legyen kire hivatkozni. — Neki két fia volt, s mindkettőt odaadta a hazának! És a nemzet fizet neki gyanúsítással sirjánál, mert a „Catoi jellemű“ (!) püspök vagy apát vagy mi történésznek tetszett arczul vágni a történelmi nyilvános tényeket s egy névtelen győri irkafirka hírének alapján, kétségbe hozni egy ily férfiú önzéstelen hazafiságát. Biz ez nagyon szomorú. Nekem fáj, hogy a rágalmazottnak jobbamat nem nyújthatom nagyrabecsülésem jeléül a nemzet előtt. De hát a sír nyugalmát nem háborítja a rágalom. Vannak idők, midőn ennek tudata is vigasztalás. De én — ha szavam nem volna a pusztában kiáltónak szava — inteni szeretném a nemzetet; ne szokja meg hálátlannak lenni azok iránt, kik őt híven szolgálták, mert hálátlan nemzetért nem sok ember érez ösztönt magát feláldozni a vészek idején. Hű barátja Kossuth, Kossuth Lajos Simonyi Ernőhöz. A „Szombati Lapok“ legutóbbi száma Kossuth Lajos magánleveléből a következő, felette érdekes töredéket közli: Turin, nov. 26-án 1872. Kedves barátom! Vukovich halála igen keservesen hatott rám. Pusztulunk, fogyunk, mint bontott kéve széthullt. A fővárost rendező törvényjavaslat egyik legfontosabb pontja a pártok találkozó hazafisága folytán a nemzet érdekeinek teljesen megfelelő megoldást nyert. Örömmel konstatáljuk, hogy ha bár a szabadelvűig egyes kérdésekben leszvvaztatott, némi kárpótlásul az egyhangúlag lett elfogadva, hogy a magyar állam és kormány hivatalos nyelve egyúttal az állam fővárosának is hivatalos nyelve legyen. — A képviselőház VIII. bíráló bizottsága a vághujhelyi képviselőválasztás ellen beadott kérvényt a f. hó 12-én — csütörtökön — d. u. 4 órakor fogja az I. osztály helyiségében tárgyalni, 8 millió adóemelés. A pénzügyér azon jószándékát, miszerint az állam rendes kiadásait annak rendes bevételeiből fedezhesse, mint már említek, s mint az a kielégíthetlen követelésekben szenvedő államkormányoknál szokás, adófokozás által törekszik érvényesitni. Adókorozat 1,5 millió erejéig most, midőn az adóemelés négy év alatt i. e. 80 milliót tett s oly mostoha termelési viszonyok közt mint a jelenlegi s harmadévi volt, mondhatni nagy merészség, melyet csak rendkivüli szigor által lehet valósitni. Az adófokozás azonban most nem fog 8 millióig megállani, mert a pénzügyi bizottság rendkívüli kiadásokból szintén 4 milliónyit sorozott be a rendes kiadások közé. Mikép lehessen ezt valósítani? A pénzügyér, — mondja a „P. N.“ — a tegnapi klubértekezleten kijelente, hogy a föld- és házadó emelése nincs szándékában. Ajánlani fogja azonban a személykereseti és jövedelmi adó szigorúbb kezeltetését, a bélyeg és illetékek felemelését, némely más indirekt adó emelését, melyre vonatkozó törvényjavaslatait közelebbi alkalomra halasztá. Köszönjük szépen ! A török birodalom Defterdárai épen igy szokták helyreállítni az állandó kiállásai , bevételei közötti egyenetlenséget. Annál inkább súlyos és pedig felesleges az adóemelés most, mert az állam kielégíthetlen követelései fedezése végett 54 millió frt új adósságot hoz szőnyegre a pénzügyér. Szép summa az. Csupán az első rendbeli veszteség 15 millió ezüstért leend rajta, mert csak 39 milliót kap ezüstben a pénzügyér. Az a 8 millió tehát, mely miatt a pénzügyér most e kínos adóemelést véghez viszi, kétszeresen kitelt volna, csupán a pénzbeszerzési veszteségből, ha a pénzügyér oly formán segít saját túlkiadásai fedezésén , mint segített az osztrák n. bank által az osztrák kormány annak idejében, miért aztán a jótállást a mindent áldozó magyar országgyűlési többség elvállalta. Magyarország drága adósságaiért azonban az osztrák reichsrab soha sem fog jótállást vállalni.Ez tisztán minket terhel. Azt mondják vigasztalásul a jobboldaliak, hogy most eme 54 millióval a kölcsönök épen csak annyira