Magyar Ujság, 1874. február (8. évfolyam, 26-48. szám)

1874-02-05 / 28. szám

Csütörtök. 28. szám. Szerkesztői iroda: Barátok-szere 1-ső szám. 2. emelet. Ide intézendő a lap szellemi részét illető minden közle­mény. Kéziratok , levelek vissza nem adatnak. — Bérmentetlen le­velek csak ismerős kezektől fogadtatnak el. Kiadó­hivatal: Egyetem-utcza 4-ik szám, földszint. Ide intézendő a lap anyagi részét illető minden közle­mény, u. m. az előfizetési pénz, a kiadás körüli pa­naszok és a hirdetmények.*MAGYAR ÚJSÁG POLITIKAI ÉS NEMZETGAZDÁSZATI NAPILAP. Nem Vili, évfolyam. 1874. Feb­r. 5. Előfizetési ár: Vidékre postán vagy hely­ben házhoz küldve: Egy évre . 16 frt. — kr Fél évre . 8 » — » Negyed évre 4 » — » Egy hónapra 1 » 40 » Egyes szám 6 kr. Hirdetési dij: kilencz hasábos petitsor egyszeri hirdetése 12 kr, többszöri 9 kr. Bélyegdij minden hirdetésért külön 30 kr. Nyilt tér: négy hasábos petitsor 30 kr. — A külföldi szemlét az országgyűlési köz­lemények miatt kénytelenek voltunk kihagyni. Egyesüljünk. Alig van szomorúbb, nyomorúságosabb va­lami, a mostani Magyarországnál. A tavalyi rész termés, járvány, krach, defic­it, lelkiismeretlen gazdálkodás, semmirekellő eladó emberek befo­lyásos, gyakran döntő szereplése, ez azon busás örökség, melyet az ország a múlt évről átvett, ez azon baleset, melyet a nemzet tovább czipelni kénytelen. Kormányuk oly nyomorult, tanácsta­lan, hogy valóban nem méltó a kormány neve­zetre. A létező, tényleges kormány, ez idő sze­rint, a még históriai neve szerinti Deák-klubb. Itt döntenek el mindent, itt ítélnek idegenek és holtak felett. Ezen klubb uralmának nevetsége­sen miserabilis kifolyása, vagy ha úgy tetszik kinövése azon 21-es bizottság is, mely magát a haza megmentésére hivatottnak képzelni látszik. Sajátságos, hogy ezen gyászos bizottság oly elemeket is felvett magába, melyek, legalább egy részben soha, más részben még most nem illenek keretébe. Szélsőjobb,tehát a­ conserva­­tiv vulgo pecsovics, tör­k-szabad jobboldali és így kormánypárti, deák-párti vagy is elégedetlen jobboldali doctrinár, centralista és decentralista elemek kavarognak egymás mellett Bach-huszár lében föleresztve. Oh! ti haza meg­­mentéi, ti a kiknek részint tényleges, részint be­leegyező közreműködésével ássák a magyar füg­getlen államiság sírját 1867. óta! S ott műkö­dik ezen végzetes bizottságban a Tisza-Ghyczy­­féle balközép, középpárti cs. kir. privilégiummal ellátott hazafias consortium is. 0 tempóra 1­0 mores! — No de minek ezen sopánkodás, hiszen összeillenek ők bizonyára, megtalálta zsák a folt­ját! Ghyczy Kálmán nagy hazánkfia (?) mindazt a miért hét éven át küzdött kivihetet­len ábrándnak nyilvánította, sőt oly valaminek, ami a magyar állam közösügyes füg­getlenségét veszélyeztet­hetné. Mintha bizony, mi nagyon féltenénk a közösügyes 67-es boldogság paradicsomának elvesztését. Tisza Kálmán pedig legközelebb szintén oda nyilat­kozott, hogy a 67-es deák-párti közösügyes ala­pot ez időszerint bolygatni nem szabad. Jól van uraim, legyünk tehát valahára a nagy hangon, számtalan országgyűlési és korteskedési alkal­makkor elmondott balközépi jelszavak iránt tisz­tában, nem egyebek azok, mint vakulj m­a­­gyar, port a szemébe! egyszóval: humbug! !­ S ha ezen sokszor ismételt, s itt érdemileg méltatott jelszavakat újólag figyelembe veszszü­k, lehetetlen azt nem mondanunk, miszerint a 21-es bizottság ezen említett elemekkel igen jól egészí­tette ki magát. De van benne egy elem, a 48-as pártból, a derék Irányi Dániel, kinek ottani sanyarú szereplése fölött valóban elég sok okunk van sajnálkozni. A legtisztább, legönzetlenebb hazafiság sugalla szavak, melyek ajkáról jönnek, elhangzanak, mivel az eltompult fülek, a nyomorult hízelgés hangjain kívül egyebet hal­lani nem szeretnek. S a­mi politikai quodlibetet mutat a 21-es bizottság en détail, ugyanazt tünteti fel a t. ház en masse. Egy zűrzavar, a minő lehetett a világ­teremtése előtt. A pártok szétmállása jobb- és baloldalon. Az egykori deákpárti vak fegye­lem sok tekintetban lazultságot mutat. A mame­­lukhad, mint egykor Róma hanyatló korában a plebs „panem et circensest“ kiált. S ez nem volna baj. De az egykori fényes, ixaposans ellenzék, nyomorultul összement mint a tatai szűz. Épen akkor, épen azon pillanatban kellett ezen egykori hatalmas parl­amenti párt kebelében a meghasonlásnak a kishitűségnek bekövetkezni, a midőn az ország létezésének legtöbb hasznát vette volna. Ha ma, midőn a jobboldal, két évi garázdálkodás után napnál világosab­ban bebizonyította kormány képtelenségét, az ellenzék azon tömör phalanx, mely még csak pár év előtt is volt, akkor ma közelebb állunk czéljaink alkotmányos utón lehető valósításához, mint bármikor. Nem lett volna akkor szükség a kis­igmándi bölcseségnek a kunkó ujjából való utólagos kirázására, sem a Tisza-Csernátony-féle mentális reservaták jezsuitái emaratioira. M­i­n­t egy férfiú állana a baloldal, s paran­­csolólag követelné a maga törvényes osztályrészét. De hát elvégre is mindez másképen történt. S nekünk a körülményekkel számolnunk kell, nehogy ábrándozóknak tartassunk. Számolunk tehát, s ezt mondjuk, s elvtársainkat erre kérjük, s szólítjuk fel: egyesüljön az igazi bal­oldal, a­mely most részben a bihari pontok alapján állónak, részben 48-as pártnak neveztetik, egy közös zászló alatt. Küzdjön elveinek érvényesítése mellett, a fő el­vekre nézve mindenkor egyetértőleg közösen. Hiszen mi választja el a két pártot? Azt hiszszük, s úgy tudjuk, hogy a bihari pon­tok, tehát elvhű baloldal­iak, s a 48-asok pártja között elvi eltérés nincs. Egy a czé­­lunk, a 67-es közös ügyes alkot­má­ny­osdi komédia megszüntetése, ön­álló pénzügy, hadügy, külképviselet, egyszóval független Magyarország, az államiság minden attribútumaival. Ez az, a­mire törekednünk kell, ez az, a­­mire nézve mindazoknak egyetérteniök szükséges a­kik magukat a baloldal híveinek vallják. Adja isten, hogy mielőbb létre jöjjön köztünk az egyetértés. Kun Pál:* Tisztelt barátunk s munkatársunk soraira, nincs más mondani­valónk, mint az, hogy „ügy legyen!“ Lelkes szavai, valóban tolmácsolják az or­szág ellenzékének közvéleményét, hogy mind­azok, kik a magyar állam önállóságát és függet­lenségét óhajtják, s diadalra vezetni akarják: egyesüljenek, legyenek egygyé, egy zászló, egy jelszó alatt, s ez­ az önálló magyar állam zász­laja, az ország önállósága s függetlenségének jel­szava legyen. Csak két párt lehet az országban jövőre ; az egyik az önálló, független magyar állam pártja, a másik az osztrák-magyarok pártja. Keserves 7 év tanította meg az ország népét arra, hogy a teljes önállóság és függetlenség rovására többé semmiféle alkuba nem bocsátkozhatik, s a 7 év nagy tanulságul szolgál, hogy jövendőnk meg­mentése s biztositása hazánk önállósága s füg­getlenségének visszaszerzésében áll. Szerkesztő: — (A megyék kikerekitése.) Mindennap élén­­kebb és elkeseredettebb hangulat kezd lábra kelni a me­gyék kikerekitésére vonatkozó törvényjavaslat ellen; a vármegyék részéről özönlenek a deputatiók a fővárosba, hogy ünnepélyes óvás és tiltakozásukat nyilvánítsák, ezen a magyar állam érdekeivel annyira ellentétben álló kormányszándék ellen. Egy ily deputatió Csanád­­megye részéről is érkezett és átadta feliratát a képvise­lőház elnökének, s a miniszterelnök bel- és igazságügy­minisztereknek. A felirat nyomós érvei ellen maguk a miniszterek sem tudták ellenérvvel támogatni javaslatu­kat, úgy annyira, hogy a deputatiónak Csanád megye fentartását nemcsak megígérték, hanem annak megha­gyását maguk a jobboldal tekintélyesebb férfiai is a magyar állam érdekében kívánatosnak jelezték. Valóban jellemző Nedereczky úr magyarfaló javas­latára ezen eset annál inkább, minthogy Csanád megye életrevalóságát az által is beigazolta, hogy egész adm­i­­nisztratióját államadójának 70­%-ból tartja fenn, és így a javaslat alapkiindulásának, hogy t. i. minden me­gye maga administrationális költségeit fedezni tartozik, fényesen megfelel. Az országházb­ól. Budapest, febr. 4-én. A tegnapi ülésben tárgyalni kezdett békés­megyei kérvény, azon miniszteri határozat tárgyában, hogy békés­ gyulai puszta önálló köz­séggé alakulhat, a mai nap, tárczakérdésé lett; még­pedig úgy, hogy maga Szlávy miniszterel­nök tette azzá, nem ugyan saját magára, hanem S­z­a­p­á­r­y belügyminiszterre nézve. Az eset meg is érdemelte, hogy tárczakér­­déssé legyen. Ily frappáns könnyelműséget a tör­vénykezelésben, mint ezen esetnél a belügymi­nisztérium részéről merül fel, ritkán lehet látni. Szapáry grófnak tehát az esetnél fontos érdeke volt, hogy az ügy befejeztessék, a kérvényi bi­zottság javaslata szerint, különben reá nézve minden tekintetben a legnagyobb compromissió keletkezik, melyet többé nem viselhet el. Az ügy valóban úgy lett befejezve, mint a kérvényi bizottság javasolta, s így Tisza K. in­dítványa, hogy még bővebb vizsgálat tartassák ez ügyben, elesett. Látszólag tehát, Szapáry belügyérnek adatott igazság, de Csengery azon pótindítványa, hogy a minisztérium hivas­sák fel a törvény azon részére nézve felvilágo­sít­ó póttörvényjavaslatot nyújtani be, melyben a puszták községgé alakulásáról van szó — még­is csak egy oldalértesítés a belügymiszter ré­szére, hogy bizony nem érti a törvény alkalma­zásánál a tapintatot, a helyes mértéket, hanem eljárásában, a magánérdekek előnybe helyezése for­átor. A fenforgó vita, a tárgy medréből kicsapva már egész elvi vitává fejlődött, a parlament és miniszterek hatásköre felett. Szlávy miniszter­­elnök tálalta fel a parlament elébe, hogy mi a parlament joga, a miniszter urak d­exjáival szembe. Mintha csak arról volna szó, hogy hiva­talszobájában, ki nagyobb úr, tanácsosa-e vagy titkára? egész hévvel állította fel a sorompót közte és parlament között, hogy mit tehet a par­lament a miniszterel szembe ? Megmagyarázva lett ugyan Szláv úrnak elégségesen, hogy ő még azon igényt sem for­málhatja maga részére, melyet talán más minisz­ter formálhatna, mert az, a­kinek háta mögé 21-es bizottságot küldenek ki, annak képtelen­­ségi s szegénységi bizonyítvány állitatott ki, ilyennek pedig szava sem lehet. Mi, Szlávy beszéde alatt inkább a magyar parlament szomorú helyzetét szemléltük, hogy egy miniszter, pláne még tiltakozólag merészli szavait emelni, a parlament akaratával szembe. — fia egy angol miniszter ily hangon merész­kednék az angol parlamentben szólni, az másnap már nem volna miniszter — jegyzé meg valaki. Persze, csakhogy a mienk nem angol, hanem csak m­­ind­­u­k­ parlament. — A tegnapi (febr. 3.) ülésről tudósításunk a kérvények tárgyalásáig terjedvén, pótlólag megemlít­­jük a következendőket . A kérvényi bizottság jelentése alapján elfogadta­tott, hogy a kérvények tartalmukhoz képest az egyes minisztériumokhoz utasíttatnak, kivéve Békés megye kérvényét Gerla és Postelek pusztáknak községekké alakítása következtében szenvedett sérelmei orvoslása iránti kérvényét, mely fölött hosszú vita kerekedett. A bizottság véleménye igy hangzik : „A békés gyulai m. k. adóhivatalnak az iratokhoz mellékelt kimutatása sze­rint, nevezett puszták az önálló független község ala­kításához megkivántató szellemi és anyagi erőkkel bő­ven rendelkezvén, a belügyminiszternek az 1871. évi XVIII. t. sz. 135. §-ra alapitott intézkedése ellen tá­masztott felirat kérelmének hely nem „adathatik“. Beliczay Rezső és Kemény Mihály a törvénytelen rendelet megsemmisítését; Szapáry Gyula gr. belügy­miniszter a bizottság jelentését kérik elfogadni. Tisza Kálmán indítványozza, hogy utasítsa a ház a belügy­minisztert, hogy ezen eljárásról részletes jelentést te­gyen, továbbá tegyen előterjesztést arról, mikép értel­mezi a községi törvénynek a pusztáknak községekké alakulhatására vonatkozó részét. Pulszky Ágost a kér­vényi bizottság jelentését, Gulner Gyula Tisza indít­ványát pártolja. Csengery Antal indítványozza, hogy utasítsa a ház a belügyminisztert, terjeszszen a ház elé törvényjavaslatot, amelyben részletesen írassanak körül azon kötelezettségek, melyeknek eleget kell ten­­niök a pusztai területek lakosainak, ha az előbbi köz­ségi kötelékből kilépve, önálló községekké akarnak alakulni. Szapáry Gyula gr. elfogadja Csengery indít­ványát. Az ügy ma folytatólag tárgyaltatott. — A február 2-ai képviselőház reggeli üléséből közöljük Helfy Ignácz beszédét, az esti ülésből közöl­jük Csanády Sándor és Patay István beszédét. Csiky Sándor, Lázár Ádám és Simonyi Ernő zárbeszédét leg­közelebb fogjuk közölni. Helfy Ignácz képv. beszéde. (Febr. 2. a keleti vasutügyben Kerkapoly volt pénzügyér beszédét c­áfolva.­ Rendben akarom követni a t. képviselő úr érveit. A t. képviselő úr először is bevezetőleg kijelentette, hogy ő nem szándékozott e tárgyban felszólalni, ne­hogy úgy látszassák, hogy azért szólal fel, mert önma­gának védelmére akar kelni, minthogy ő tudvalevőleg azon tényre, mely a javaslatot előidézte, hivatalos állá­sából kifolyólag befolyást gyakorolt. Megvallom, hogy én a t. képviselő úrnak ezen felfogását nem helyeslem. A­mennyire erkölcsi kötelességnek tartom mindazok ré­széről, kik a keleti vasút ügyébe bárminő kevés részt vettek, hogy a szavazásban részt ne vegyenek, viszont én annyira kötelességszerűnek tartom, hogy itt nyilat­kozzanak és adjanak felvilágosítást azok, kik felvilágo­sítást adni képesek , és én megvallom épen azért óhaj­tottam volna, hogy itt lettek volna Lónyay Menyhért gr. és Hollán Ernő képv. urak, hogy felvilágosítást ad­janak, mint kik ez ügy eredetére leginkább befolyást gyakoroltak. Ezt mellékesen megjegyezve, áttérek a t. képviselő úr beszédének lényegére. O t. i. ma bevallotta, hogy a főkérdés, melyre legnagyobb súlyt kell fektetni, az, várjon ezen II. sorozatú kötvények jogérvényesek-e vagy sem ? Én örvendek, hogy, ő ezt bevallotta, mert aztán nem fogja tagadni azt sem, hogy lehetetlen azt állítani, hogy ezen a dolog közt nincs szoros összefüg­gés, a­mint ezt Debreczen városának I. képviselője be­bizonyítani akarta, mondván, hogy sőt kell külön tár­gyalni az egyiket a másiktól. Mihelyt beismerjük, hogy a Sl­od sorozatú kötvények jogérvényessége fenáll, már össze van keverve a két dolog, mert arra van fektetve a törvényjavaslat. Ám lássuk. Valóban igen eredeti a mo­dor és a logica, melylyel a t. képviselő úr bebizonyította, hogy ezen másodsorozatú kötvények csakugyan érvénye­sek. Mi volt tulajdonkép az ő fő érve ? Azt mondá, hogy ezen másodsorozatú kötvények érvényessége kiderül vi­lágosan abból, hogy azon consortium, mely át akarja venni ezen kötvényeket, nem áll könnyelmű emberekből. Az ugyanis meggyőződést akart magának szerezni arra nézve, hogy a kormány jogérvényeseknek tekinti-e ezen kötvényeket vagy sem. Erre a kormány azt felelte, hogy igen­is jogérvényeseknek tekinti. Tehát ebből az következnék, hogy jogérvényesek. Épen az ellen szó­lalt fel, Simonyi barátom, hogy miért, s mely jogalapon merte a kormány elismerni, hogy ezen kötvények jog­érvényesek, midőn nem tagadhatta, hogy azok fölött kétely támadhat. Annál kevésbé tagadhatta ezt, mert köztudomású a dolog. S az előttem szólalt­­. képviselő úr igen jól tudta, hogy maga az egyesült vasúti és pénz­ügyi bizottság is kétségbe vonta ezen kötvények ér­vényességét, a­mennyiben felvetette ugyan azon kér­dést, hogy jogérvényesek-e ezen kötvények, de feleletet még nem adott rá. Tehát már ezen oknál fogva is prae­­occupálnánk a törvényjavaslat elfogadásával azon kér­désnek, melyet az általunk kiküldött kettős bizottság felvetett ugyan, de még nem oldott meg. Megerősítette ezen kételyt a t. képviselő úr az által, midőn — mint nem is tagadhatja — felhozta, hogy maga a consortium azt kötötte ki első feltételül, hogy mondják meg hatá­rozottan : váljon a kötvények jogérvényesek-e vagy sem. Hogy a miniszterek ilyeneknek kinyilatkoztatták, az nem bírói ítélet, s meg fogja engedni a t. képviselő úr, hogy a miniszter nyilatkozata nem dönt a kötvények sorsa fölött. Ha a t. miniszter úr, ilyennek nyilatkoz­tatta ki a törvényeket, épen az a kérdés, hogy miért tette ezt? Nem­ állítom én határozottan az ellenkezőt, de azt nem lehet tagadni, hogy a t. miniszter uraknak sem volt joguk azt állítani, hogy ezen kötvények igen­is jogérvényesek. De hiszen kell-e annál nagyobb próba, mint az, hogy a consortium, melyr­ől a t. képviselő úr bevallotta, hogy nem könnyelmű emberekből áll, ha jogérvényesnek ismerné el a kötvényeket, elegendő biz­tosítékot látna ezen papírokban, miért kívánja tehát az Országgyűlés külön szentesítését ? Én úgy tudom, hogy ha van valakinek jó értékpapírja, elviszi azt egy bankhoz és ott kap pénzt rá a­nélkül, hogy külön törvényhozási szentesítés volna szükséges. Tehát már az, hogy a consortium országgyűlési szentesítést kívánt, mutatja, hogy mindenütt kételyek uralkodnak a kötvények érvényessége felett. A t. képv. ur azt mondta nekem, hogy ha azon kérdésemben, melyet hozzá beszédem előtt intéztem, azt subponáltam, hogy ő talán t. barátom Simonyi Ernő beszédének azon részére fog felelni, mely nem tartozik szorosan a napirendhez, akkor csalatkoztam. Bocsánatot kérek, én nem kívántam tőle többet, mint azt, a­mi a mai napirendhez tartozik, de megvallom, hogy csalódtam e várakozásomban is, mert nem fogja tagadni a t. képv. ar, hogy nagyon is a m­ai napirendhez tartozik felelni arra, micsoda jognál fogva vállalt a kormány kezességet ezen elzálogosítá­sok mellett ? Okmányokkal tudnám bebizonyítni, ha most kezeimnél lennének, hogy ezen consortium, melyet most fel akarnak szabadítani a teher alól, csakis azért előlegezett, — s ezt bevallotta maga a miniszterelnök úr is— csak azért előlegezett pénzt az úgynevezett keleti vasúttársaságnak, mert a kormány felszólította rá, és mert a kormány ha nem is directe, kezességet vállalt s biztosította róla, hogy kárt nem fog szenvedni. A t. képviselő úr nagyon szívesen csatlakozott Tisza Kálmán nyilatkozatához, hogy t. i. a kormány igen­is kötelezőleg köthet szerződéseket az Országgyű­lés beleegyezése nélkül is akkor, a­mikor természetesen jogköre határain belül működik; de azt elfelejtette be­bizonyítani a képviselő úr, hogy csakugyan jogköre ha­tárain belül működött-e? Épen arról van pedig szó, hogy bebizonyíttassék, miután épen a kérdésről szólok s miután úgy látom, hogy a t. túloldalon ülők, kik a­­javaslatot megszavazni szándékoznak, leginkább ezen érv súlyának engednek, hogy azt mondják : a kormány az állam firmájának vezetője, hogyan kívánhatják tehát önök tőlünk, kormánypártiaktól, hogy a kormány for­máját conpromittáljuk, kitegyük annak, hogy jövőre semmiféle pénzember a magyar kormánynyal szerző­désre ne merjen lépni ? Nagyon fontos ezen kérdés, s ha így lenne, a­mint a képviselő urak felfogják, én tökéletesen érteném az ő hozzájárulásukat, csakhogy egy nagy baja van e theoriának, az, hogy nem parlamentbe való, mert e theoria napját képezi az absolutismusnak. Hiszen épen ez az egyedüli különbség, mely létezik az absolutismus és az alkotmány közt. Az absolutisticus kormányú or­szágban az államot az absolutistikus kormány képvi­seli, az alkotmányos országot a kormány csak feltétele­sen képviseli és a szerződések a törvényhozás jóváha­gyásának feltételéhez vannak kötve. Ha mi elismerjük azt, hogy a kormány formája kötelező ránk nézve még akkor is, mikor az országgyűlés beleegyezését ki nem kérte , akkor megszűnik minden alkotmányosság, nincs semmi garanciánk többé, hogy ma 17 millióról, holnap 30 millióról, holnapután 100 millióról ne vállaljon ke­zességet. Ez nagyon veszélyes­­an, és ha a t. képviselő urak ezen érv súlya alatt akarják megszavazni a tör­vényjavaslatot, remélem, hogy százszor is meg fogják fontolni, mielőtt ezen veszedelmes szót kimondanák. A másik érv, melyet a szónokok a törvényjavaslat tá­mogatására mondottak és felhoztak, az, hogy az állam hitele kívánja, hogy ne engedjük meg, hogy azon con­sortium, mely az igazgatótanácsnak pénzt adott, ezen vasút kiépítésére, károsodjék. Megvallom, senki sem látja örömmel, senki sem vonja azt kétségbe, hogy azon consortiumnak követelése jogos, törvényes, csakhogy nem irányunkban van ez a követelés, az egy társaság ellen szól, és ha mi ma azon térre lépünk, hogy hite­lünk érdekében megfizetjük a részvénytársulatok adós­ságait, gondolják meg uraim, minő esélyeknek tesz­­szük ki az állam kincstárát. Hiszen nyilvános titok, hogy több mint 4 vasúti társulat csaknem hasonló követelések­kel áll az állam ellenében, s ha most megállapítjuk ezen pr­ecedenst, akkor nagyon nehéz lesz azt megtagadni azoktól, a­mit megadunk most ennek. Az egész ügyre nézve röviden elmondom egyéni nézetemet, mely elüt sokakétól. Egyéni nézetem az, hogy valamint bizonyos az, hogy az állam hitelére kártékonyan fog viszszahatni ha azon consortium,a­mint a miniszterelnök úr mondá, a bukás szélére vitetnék, a­mit senki közülünk nem kí­ván ; és oly bizonyos az is, hogy ha ma arról lenne szó, hogy az állam kötelezi magát arra, hogy a részvénye­seket egészen kielégítse, arra sem adnám szavazatomat. Mert azt sem tagadhatom, hogy ha hibázott az igazga­tótanács, ha hanyagságot követett el a kormány,­­ hi­báztak a részvényesek is, miért nem ügyeltek fel érde­keik felett. Én azt hiszem, hogy ezen a dolgon máskép segíteni nem lehet, mintha államvasúttá fogjuk átvál­toztatni a keleti vasutat, magunkévá teszszük, és akkor azután, ha kell terheket viselni, tudni fogjuk, hogy miért viseljük, de hogy másokért fizessünk akkor, mi­kor a magunk terheit ném tudjuk sajátunkból fizetni, ez oly könnyelműség lenne, melyet sem a jelen, sem a jövőkot megbocsátani nem tudna. A t. képviselő úrnak még egy érvére kell megjegyzést tennem. Ő abból vonja ki a kötvények jogérvényességi tanát, mert úgymond, ha kétely forgott fenn, miért nem hozta ezt elő Simonyi Ernő t. barátom 1870-ben, midőn az országgyűlés a tordai szárnyvonalra nézve meghatározta az irányt, miért nem szólalt fel akkor, hogy ne ismerjük el a ke­leti vasúttársulat igazgató tanácsát? Először, boceána-

Next