Magyar Ujság, 1898. február (7. évfolyam, 32-59. szám)

1898-02-07 / 38. szám

1898 február 7. MAGYAR ÚJSÁG. kulások ko­­­zuk a leend­őt, a faji társadalmi­­ és gazdasági kíméletlen tusát várják a felfegy­verzett és elkeseredett milliók eszközei: pénz, villany és­ dinam­it. Ily kilátásokkal a maroknyi magyar nem pihenhet! Nem a kiérdemelt nyugalom biztos élvezete áll előttünk, hanem a költő szava szerint: »küzdve küzdj!« Az evolúczió tanát nem szabad túlzásba vinni, ez a fatalizmusnak modern alakja, én hiszek az egyéni jellem, az egyéni képesség irányító, döntő szerepében. Kell e erre szebb példa mint azé a nagy reformátoré, kit ma ünneplünk. Fellép egy férfin, ki tudja, hogy mit akar; szónoklat, toll, rábeszélés, példa, anyagi áldozat szóval egész fegyverzetével egy odaadó, önzet­len államférfinak, sem a népszerűség szeszélyes a ma '■je, se a hatalomvágy csábitó tündére el nem kölitik, sem az elszigeteltség, a magyar poli­tikusok e réme meg nem ingató, azt mondta, azt tette mindig, mit jónak vélt. Apró kövekből, faragatlan szikladarabokból kellett alkotnia, segédeit lelkesíteni, vezetni, művét védeni azoktól, kik azt lerontani akarák; d­e azoktól is, kik erejüket túlbecsülve, sietve különbet óhajtónak. De ő küzdött, két fronttal legyőzeték. De ma mégis győztesként áll előt­tünk az idő. A nemzet igazat adott neki fejlő­désünk tervein, tanácsain,jóslatain épült és épül, bajaink forrásainkra ő jelző táblát tett, ha elvetet­tük szenvedésünk érte, tőle örököltük a legfőbb jót: a nemzet jövőjébe vetett erős hitet. De, tisztelt uraim, nem csak egy hős kima­gasló alakja van hivató a hazáját híven szol­gálni, ezzel a szerényebb is tartoz­ó, tartozunk mindnyájan! Széchényinél nem eszköz vola, de czél, hogy a nemzet értel­miségét, rang-, kor és párt­­kü­lönbség nélkül társadalmilag egybefoglalva a közszellem felébresztése által a munkának meg­nyerje. A tér nyitva, a nemzet hálás és ne pa­naszkodjék senki, ki igazán akar a köznek szol­gálni, mert se főrongy jog, se demagóg irigy­ség a közpályáról le nem szorítják ! És mégis napjainkban e közpálya nem gya- * kőről elég vonzerőt! Ha széttekintünk az orszá­gon, szét ismerőseink tág körén, akár csak e teremben is, azok mellett, kik közületünknek bajnokai, hány jellemes férfi van, kit a sors fel­ruházott műveltség, vagyon, láz kör és polgártár­sainak becsülésével is, kik fázva fordulnak el a közpályától. Családi élet, vagyonkezelés, tanulságos uta­zás, edző­sport s a társadalmi korrektség feletti őrködés, mind helyes, nemes, szép, de a magyar társadalom elite­je ennél többel tartozik, oly számos tere van a köztevékenységnek, melyek mindenikén dolgozott a legnagyobb magyar, hogy választhat belőle mindenki magának valót. Nem képességhiány, tán nem­ is mindig kényelemsze­retet oka a félrevonu­ásnak. Sokakat, legtöbbeket visszatart azon aggódás, hogy magát megértetni nem képes ; hogy b­ánya, czélja elferdittetik , hogy méltatlanul bántják és eredmény nélkül munkás görög csernegebort hoznak neki poharakban. Ezeket elfogyasztván, templomba viszik; midőn visszatér, sült szárnyasoka , süteményeket s válogatott hazai borokat helyeznek eleje s folyton leitatni akarják, m tőt azonban tartózkodik, hogy józanon mehessen a tanácsba. Ezt követi nemsokára a tiz-tizenkét fogásu drága fényes ebéd, melyen különféle erős borokat szolgálnak fel; bebocsáttatnak a hizelgők, szélhámosok, iparlovagok és tánczosnők, kik érzé­keit felcsigázzák . . . Ebéd után álomra hajtják fejüket, mely után ismét gyümölcs, csemege és bor szolgál az idegek izgatására; azután lovagolnak, he­gyeknél látogatásokat tesznek, honnan hazatér­vén, vacsorához ülnek s az éj nagy részét Ulrik gróf társaságában tivornyázá-ő­ töltik Még lefek­véskor sem hiányzik László Si­mószo­­-,,a"én a cse­mege és bor, va­lyet ámiár nem kér.­i. - környe­zete ráerőszakolja stb Hosszadalmas volna a történetemből is részint ismert további gazságainak hosszú sorozatát itt részletezni, melyeket főleg atyjának Frigyes gróf­nak 14­­4. junius 9-én Sanneck várában történt elhalálozása után, mint a stájer- és horvátországi, krajnai, karintiai, muraközi, Csáktornyai várak és uradalmaknak teljhatalmú ura és örököse elköve­tett. Fő ténykedése persze a dicső Hunyady-ház megbuktatására irányult, de ez is okozta vesztét. A többek között a gaz Cilley azt is elhitette a gyenge és gyámoltalan királylyal, hogy fogság és életveszély fenyegetik a két Huny­adi részéről, kik­­ — ez hlérzékenység, erről le kell tenni! A közélet rögös útján, hol néha durván tolakodnak, lépjen belbecsés­ek és tiszta czéljainak tudatában bátran a küzdtésre és küzdjön ereje szerint Tegyék ezt mielőbb és tegyék sokan, s a közélet nyerni, nemesedni fog, jutalmukat is elnyerik, mert nemzetünkben van érzék arra, hogy ki hogyan, és miért küzd ? Erkölcsi és anyagi alap kell egy népnek. Sokan csodálkoznak, hogy Széchényi fenkölt szel­leme az anyagi erő fokozását czélozta oly nagy hévvel. Igen, tette ezt azért, lett légyen bár szigorú, serkentő ítéletében , de tudta azt, hogy az erkölcsi erő meg van kortársaiban. Valóban meg volt, rövid egymásutánban három oly erőpróbát állt ki e nemzet, min­t kevés más: kényszer nélkül tiszta hazafiságból lemondott a politikai magyar nemzet előjogairól, vagyona jó részéről, testvérü­l fogadta az addig lenézett osztályokat és fajokat, azután szabad­sága és reformja védelmére kelt e nemzet két nagyhatalom hadserege ellen. A túlerő által legyűrve, elhagyatva, ön­­becsérzetéből mente erőt méltósággal szenvedni, mig végre a balsors is bele­fáradva, a nemzet bölcs királyunkkal egyetemben, rakták le fejlő­désünk uj alapját — folytatták ott, hol Széchényi elhagyá. Részben a megvár sokszor nagy volt. Bá­torság, idealizmus, áldozatkészség messze túlragyog­tak a Kárpátokon és tengeriken. Legyen ilyen az erőgyűjtés éremben is, akkor már­­ jöhet a vihar. Tegye meg ma már mindenki hazafi kötelességét, mielőtt a végső kényszer rászo­rítja.) Merítsünk erőt a nemzet örök erejéből, mely koronkint tán szunnyad, koronkint test­­vérharczban fogy, de a mely állandóan él, él mindnyájunkban szétosztva. Ki saját ere­jét nem érvényesiti, az tudva gyengíti sorainkat. Magyar műveit társadalom tagjai, kiket a sors erkölcsi és anyagi erővel, javakkal ellátott, higyjáték el, ezt nem ingyen adá. Elitéljük az önerőket, kiknek jelszavuk volt »nem­ adózunk« épp oly végzetes azt mondani »félre állunk.« A szegény, alig művelt, elcsigázott néptől várni kezdeményezést hiú ábránd. Az vagy fana­tizált, akkor kiszámith­atlan, vagy magára hagyva közömbös, akkor tehetetlen, minden téren buzgó vezetőkre van szüksége; egy szabad országban ez a legszebb hivatás ! 1844-ben Széchenyi István »Magyarország kiváltságos lakosaihoz« egy kiáltványt bocsátott a közteherviselés ügyében és így szólt hozzájuk: »Hiszen nem kérek kincseket, vért vagy épen Curtiusi tetteket.« Sorakozásra ismét e kép serkenti elvbará­tait: ’Tegyünk e szerint mindnyájan, a­mit tehe­tünk, mindenki maga körében, csakhogy mert győznünk kell, senki közülünk ne használjon más fegyvert, mint okot és türelmet, mert hiszen más fegyverrel lehet ugyan »kényszeríteni«, de­­győzni«, remélem, legalább a magyaron soha. Midőn felemelem e kelyhet Széchenyi István emlékére, ki nagy vola csendben és részben egyaránt, azt kérem a sorstól, hogy ne hozzon részt ránk, de adjon e nemzetnek oly tetterőt, minőt a részben mutat! A nagy tetszéssel fogadott beszédre Berkes Béla bandája régi magyar szokás szerint tust hú­zott, majd rágyújtott az ő csendes hallgató nótáira, mely mellett még sokáig együtt maradt a fényes társaság. A síMal­dy-társaság díszülése. — Saját tudósítónktól. — Budapest, február 7. Gazdag és változatos volt a műsor, a mely a Kisfaludy-társaság tegnapi diszülésén ismét össze­hozta közéletünk és irodalmunk jeleseit, s a mely hol raegkaez igtatta, hol raeg­ megrnkatta azt a díszes nagyközönséget, a­mely zsúfolásig megtöltötte az Akadémia nagytermét. A háttérben, az elnöki emelvény mögött állott Szigligeti Edének olajfes­­tő-­ arczképe, a­kiről Vidnay Károly volt emlék­beszédet mondandó. A közönség soraiban láttuk Wlassics Gyula kultuszminiszter feleségét, továbbá Szilágyi Dezső képviselőházi elnököt, Berzevicsy Albert képviselőházi alelnököt, Szalay Imre min. tanácsost, gróf Festetich Andort, a Nemzeti színház igazgatóját­, Szili­ Kálmán akadémiai főtitkárt, a társaság tagjai közül: Apponyi Albert grófot, Tóth Lőrincz­t, Berczik Árpádot, Rákosi Jenőt, Ábrányi Emilt, Rákosi Viktort, Radó Antalt, Neuvebauer Lászlót,­­ Thewrewk Emilt, Kozma, Andort, Bársony Istvánt, Somló S­ndort, Hegedűs Istvánt, Jakab Ödönt, Vértessy Arnoldot, Agai Adolfot és Bartók Lajost. Az elnöki emelvény mellett Gyulai Pál, Szász Károly, Beöthy Zsolt és Herczeg Ferencz foglaltak helyet. Az ülést pontban tíz órakor nyitotta meg Gyulai Pál. Beszédében élesen kikel a most ural­kodó új műfajt­ a tárcza­novellák ellen. Ezek túl­­tengéséért a napi sajtót teszi felelőssé. A megnyitó beszéd után hosszas, lelkes éljen­zés hangzott fel. Berthy Zsolt lendületes titkári jelentése kö­vetkezett ezután. Az éljenzés és taps csillapultával Somló Sán­dor felolvadta Vacitay Károlynak Szigligeti Edéről írt emlékbeszédét. A zajosan a megéljenzett előadás után Vargha Gyula Országháza czimű költeményét Beöthy Zsolt olvasta föl. A felolvasások sorát Herczeg Ferencinek egy sikerült elbeszélése zárta be, a­melyet Kozma Andor olvasott föl. Czime: A vérszerzőődés. A publikum távozásra készülődései között bontotta ki Beöthy Zsolt a már eldöntött pályázatok jeligés levélkéit. A Lukács Krisztina-féle regénypályázatot tud­valevőleg A muzsikus famíliája czímű regény nyerte meg, a­melynek szerzőjeként Szabó Ferencz, nagy­­szentmiklósi polgári iskolai tanár tűnt ki. A BulyovszkyrdVpA, a­mely költői beszélyre vált ki-közül az idősbnek egy csillagjós, az ifjabbnak s Kapisztrán koronát jövendölt, mit elérni árulás utján sem riadnak majd vissza s azért inkább hagyja ő rá, — Cillegre — miként szerzi meg nekik a földi helyett a mennyei koronát. László rövid ingadozás után beleegyezését adta, s a dolog ügyes elintézését nagybátyja lelkiismerete és böl­­cseségére bízta. Cilley határozottan biztosítá a királyt, hogy Hunyady fiai e földön néhány nap múlva nem fogják nyugalmát háborítani. Alacsony tervei nem maradtak titokban a Hun­yadyak előtt, kik másnap, november 9-én — míg a király a nándorfehérvári várkápolnában mi­sét hallgatott — egy rejtett teremben újabb gyű­lést tartottak, melynek végzése szerint Hunyady László Cilleyt országos dolgok feletti értekezés színe alatt Lambergh által magához kérette. Czilley egy ideig habozott, de utóbb magára öltvén átjárhatlan pánczélját, megjelent. László gróf a teremben egy­maga fogadá Cilleyt, előmutatta Brankovicshoz irt áruló levelét, szemére vetette az atyja ellen szórt rágalmakat és cselszövényeket, az ellenségeskedést, melynek ők, az elhunyt fiai czélpontul szolgálnak s szemrehányásait azon intéssel rekeszté be: óva­kodjék a hatalom után vágyódni Magyarországon, mert ennek fiai nem fogják tűrni, hogy ő­ az idegen közéjük és a király közé tolakodjék. Ulrik gróf gőgösen válaszold, hogy neve és hatalma tiltják búvárt a rangyar korona jobbágyaival versenyezni; s ő mint a király nagybátyja az ifjú oltalmára jött s be az országba; neki a fejedelemnek a fejedelem­­társ kegyelmére semmi szüksége, s ha másoknak ily dolgok kissé szűken jutnak, az onnan van, mert a király tud­ja, hogy a Hunyadyak árulók! E hallatlan sértésre László kardjához kapott, de Cilley megelőzte őt s oly súlyos csapást mért fejére, hogy az a kardmarkolat vértjén keresztül­hatolva gyűrűjén tompult meg, de ujjait és fejét is megsebesité. A nagy zajra a mellékteremből Szi­lágyi Mihály, Nagy Simon, Kanizsay László s mások­­lerohanva Cilleyt körülfogták s makacs ellentál­­lás utá­n több helyen, különösen lábain megsebesí­tették, mire Cilley összerogyott. Ekkor Szilágyi levágta fejét s undok életének ötvenötödik évében véget vetett 1456. november 9-én, így halt meg azon férfiú, ki több éven át ház inkat a gyenge V. László király nevében kormányozta s ha a Hunyady-család ellen irányzott galád tervei meg nem hiúsulnak, már akkor végveszélybe döntötte volna. Nincs gonoszság, nincs bűn, melyet föl nem találnánk benne. Intrikákban fáradhatatlan, élveze­tekben telhetetlen, kétszínű, hazug, tékozló; czél­­jai elérésére a legundokabb segédeszközöket is igénybe vette; behizelgő modorával jellemének vadságát , akaratának makacsságát nagy ügyesség­­gel beburkolni tudta. Ily természet és jellem mel­lett átok volt befolyása Magyarországon s tény, hogy halála még a külföldön sem idézett fel bánat­­kényekül. 3

Next