Magyar Ujság, 1898. szeptember (7. évfolyam, 240-271. szám)

1898-09-21 / 262. szám

1898. szeptember 21. MAGYAR DÍJSÁG. A REGÉNYCSARNOK. A VILLÁMVONATON. Bűnügyi regény az amerikai életből. Irta: (11) Frank J Pinkerton. Első Rész. VI. Veszedelmes esés. Jó időbe telt, mig visszatért a czinkostár­­sához és odasugta neki: — Itt az idő, Sam. A ficzkó maga kijött a kocsi-erkélyre szivarozni. Sam gyorsan fölállt és kiment a kocsi­folyosóra. Holdas éjszaka volt, világosan láthatta az alakot a kocsi-erkélyen, ott állt és szivarozott. Ez bizonyára az a félelmes titkosrendőr. Közeledett hát hozzá, még­pedig nesztele­nül, feltűnés nélkül. Darrel eleinte nem vette észre, mert gon­dolatait egészen lefoglalta a legutóbbi rabló­gyilkosság és a Harry Bernard keze. Emlékezett, hogy Harry Bernard nemrég egyszerre eltűnt Waldburgból. Azóta nem halla­tott magáról, míg aztán hirtelen föl nem buk­kant St.­Louisban, abban az utczában, melyben Darrelt megtámadták. Véletlen volt ez, vagy pedig előre kicsinált terv? Richard Darrelnek természettől fogva bi­zalmatlan volt a természete, azért hát nem szabadulhatott Harry ellen való gyanújától. Sam még néhány lépésnyire volt tőle, mikor Darrel észrevette. Sam rögtön zsebéhez kapott a revolvere u­tán .. . még egyszer nem fogják rajtakapni. — Van valami mondani­valóm, uram! — mondta Sam, közelebb lépve. Darrel fölismerte benne azt az alacsony embert, a­ki St.­Louis után az első állomáson beszállott. — Mit kíván? — kérdezte Darrel. — Ezt! És a következő pillanatban egész erejével rávetette magát Darrelra, hogy lelökje a robogó vonatról. De Darrel rögtön észrevette a mozdulat czélját, villámgyorsan félreugrott és támadója fejjel előre bukott le a kocsi-erkélyről a kerekek közé.­­ És mivel a kalauz sürgette a vonat megindulá­sát, ismét elfoglalta helyét a kupéban. Természetesen az imént átéltek jártak a fejében. Tehát ellenségei vannak, a­kik az éle­tére törnek. Azt hitte, hogy nem csalódik, hogy ez ellenségeit a legutóbbi rablógyilkosság elkö­vetői közt kereste. Hogy támadója az esés után sértetlenül maradt volna, ezt nem vélte valószínűnek. Kétségkívül sikerült sebesülése daczára egy darab után elhurczolni a testét, úgy, hogy a vonat közelében nem akadhattak rá. Mivel esése váratlan volt, czimborák se lehettek a közelben, a­kik elvitték volna. Mindezek folytán Darrel nem vélte nehéz dolognak kikutatni a vakmerő támadót. Hirtelen elszánta tehát magát, kiszállt a legközelebbi állomáson. — Itt kiszállsz? Darrel ugyancsak meglepődött, mikor a kis állomáson így szólította meg Harper Elliston.­­— Itt maradok! — viszonzá a titkosrendőr. — És te­? — Én útban vagyok Chicago felé. — Nem halaszthatnád el az utazásodat néhány órával ? — Miért? — Szeretnék egy fontos ügyben tanácskozni veled. Harper habozott. — Határozd el magadat hamarosan, — sürgette Darrel. — Mert a vonat mindjárt el­indul. — Nos, ha szívességet teszek neked, akkor maradok, — felelte Elliston, félrelépve a vag­­yontól. — Ugyan sürgős dolgom volna Chicagó­ban, de holnapig várhat. — Sajnálnám, ha kárt okoznék neked, — jegyezte meg Darrel, — de igazán szeretnék beszélni valakivel, a­kihez bizalmam van. Ör­­döngős fába vágtam a fejszémet. — Bűnügy? — Igen, rablógyilkosság a vasúton. — Gondoltam mindjárt. Honnan jösz most, Darrel ? — St.­Louisból. Ugyanis Chicagóban sze­rencsésen lefüleltem egy megszökött fegyenczet, visszavittem hát magam a fegyházba. (Folytatása következik.) A J® FELESE©. — Svéd regény. — Irta: (81) Ak­bilgren Ernő. (Beuedicíson Victoria.) Második Rész. IV. Hangja most lágy és halk volt; csupa pezsgő, fiatalos kedv. Marianne boldog volt. Van hát még más is ezen a világon, a­mit egyikük sem akar kimon­dani , de mindketten jobban tudnak, mintha órák­­hosszat beszéltek volna róla. Marianne összefogta kezeit, a tűz fénye megvilágította arczát. Pál előrehajolt és reá nézett. Marianne csak mosolygott. Csodálatos, hogy ez a két teremtés meny­nyire kifejlődött az utóbbi két nap alatt. Ar­­czaikon több volt a lélek, vonásaikon több az élet. Pál elkezdett félhalkan beszélni közönyös dolgokról. Minden olyan volt, mint egyébkor, csak a lélegzetük járt sebesebben és a hangjuk lett fojtottabb. Mikor Börje bejött, vele foglalkoztak, nem egymással. Alig váltottak ilyenkor tekintetet, alig szóltak egymáshoz, mintha ilyenkor közö­nyösek lettek volna egymás iránt. Marianne ilyenkor szégyenkezett. És a pár még szépítette arczát. Pálnak pedig nagy gyö­nyörűség volt, ha ilyenkor nézhette Mariannet, de azért inkább a sakkra fordította figyelmét, mint az asszonyra. Felálltak. Ideje volt, hogy jó éjszakát kí­vánjanak egymásnak. Börje a kályhához ment, hogy rágyújtson egy szivarra. Pál kezet nyújtott Mariannenak, mint minden este szokta tenni. Sajátos mosolylyal nézett most az asszonyra, aztán megnézte az asszony kezét, mely melegen és lágyan nyugodott az övében. És visszafojtván lélekzetét, várt. Marianne tekintete elmélyedt Paléban. Ugyan mozdulatlanok maradtak mind a ketten, de azért úgy érezték, mintha karjaik egymást szorosan átfonnák és ajkait hosszú, hosszú csókban összeforrnának. Mikor Marianne elfordult, hogy távozzék, ingatag léptekkel, kábult fővel ment. E nap óta titkos viszony volt kettőjük közt. Nem mintha valami titkos dolgot követtek volna el, ha csak titkos kézszorításaik és beszédes tekintetváltásaik nem mehetnek bűnszámba. A szerelem­ szót se ejtette ki egyikük sem. De hallgatásukkal ki tudták tökéletesen fe­jezni, a mi mondanivalójuk volt egymáshoz. És így szótlanul uralkodtak egymás fölött. Mindez olyan kevéssé volt kézzel fogható, olyan kevéssé volt kifejezett, hogy Mariannet nem bánthatta a lelkiismeret. Sőt most szíve­sebb, barátságosabb volt Börje iránt, mint va­laha, talán azért, hogy kárpótolja Börjét. Lel­kében igazán hálás volt Börje iránt, hogy Börje nem bizal­matla­skodik és szerette is Börjét. Pállal való lelki viszonya nem támasztott a szívében Börje iránt ellenszenvet, sőt ellenke­zőleg, Börje iránt való vonzalmát még gyarapí­totta,­­ így aztán Börje nem is sejthette, hogy mi történik Marianne és Pál között. Ha Marianne ezen a veszedelmes után már­­már elbotlott volna, Pál volt az, a­ki vissza­tartotta. De Marianneban ez a sajátos érzelemvilág olyan leplezett kaczérságfélét fejtett ki. Ritka találékonysága ezer meg ezer változatban tudta kifejezni ezt a titkolt kaczérságot. Időnként megesett, hogy Börjének a Pál kedvéért férfitársaságba kellett mennie. Ilyenkor Marianne ébren maradt, bármily későn jöttek is haza. A férfiak rendesen bejöttek még Marianne szobájába. Olyan sajátosan vonzók voltak ezek az éjjeli összejövetelek. Mariannenak olyan édes mulatság voltak ezek mindig. De Marianne lelkének átváltozását Börje mégis csak észrevette. Örült, hogy Marianne nőiesebb, elevenebb lett. — Tudtam, hogy meg fogod szeretni a falusi életet, ha megszoktad! — mondta Börje büszkén. — És ha majd a gazdaság iránt is érdeklődni fogsz, meglátod, milyen nagy örömed telik majd benne. Azt is jó jelnek vélte Börje, hogy Mari­anne most már a sakkjáték iránt is érdeklődik némileg. — Várj csak, — mondta, — hamar meg­jön itt a falun a kedved mindenhez. Előbb, semmint hinnéd. Pálnak mindez csak egy csinos novellett volt; a nagyszabású regények nem érdekelték. A­mint ő vélekedett az asszonyokról, Marianne az ölébe hullana, mint az érett alma a fáról, ha eljön az ideje. Csak magától függ, hogy a lehullott almát fölvegye-e, vagy hagyja. Egyelőre csak kiváncsi volt, mint fog a dolog továbbfejlődni. Szerette volna, ha Marianne valamivel eredetibb lenne, de hát az emberek olyanok, milyenek; nem lehet az emberi lelkeket — kiváltkép az asszonyiakat — kény és kedv szerint alakítani. Egy éjszaka úgy tizenkét óra tájban jött haza Börjével. Az egész udvarház mély álomban volt, csak a családi szoba redőnyein át hatolt ki világosság. — Szegényke, ma sokáig kellett reánk vá­rakoznia! — jegyezte meg Börje. Marianne hallotta, hogy jönnek a férfiak s kinyitotta a tornáczra vezető ajtót, még mielőtt kopogtak volna. Az öltözékéről következtetve, már aludt volt, mert csak igy-úgy félig volt öltözve. Az egyik kezében a lámpát hozta, a másik kezével fekete salját fogta össze, mely nyakára és vállára volt vetve, dús redőkben. A szél majdnem elfújta a lámpát. (Folytatása következik.) VII. Ki a bűnös? — No ez beleugrott a másvilágba! — gon­dolta magában Darrel, de hirtelen lélekjelenlét­tel megrántotta a vészjelet. Néhány pillanat múlva a vonat megállt a nyílt pályán. — Valaki kiesett! — kiáltotta Darrel az odasiető kalauz felé. Tüstént előhoztak lámpásokat és a vasuta­sok elkezdtek keresni a vágányok mentén. A titkosrendőr hozzájuk csatlakozott, meg lévén győződve, hogy a támadó szétzúzott test­tel fekszik valahol a közelben. De egészen elképedt, mikor nem látta azt sehol. — No ennek kemény bőre lehetett, ha ép bőrrel menekült! — hallott Darrel egy hangot maga mellett. Fölemelte a lámpását és egy vörös hajú, vörös szakállú férfit látott, Stuart Rocky tanárt, a­kit Darrel most itt először látott. — Bizony vasból lehettek a csontjai! — viszonza Darrel. — Hogy is történt a dolog? — A ficzkón­an­ nyilván az volt a szándéka, hogy engem letaszítson a vonatról. — Szent isten! Csakugyan? Hát miért tette volna ezt? — Magam sem tudom. Nem is ismertem a ficzkót! — Akkor tán valaki másnak nézte önt, uram! Darrel élesen a szemei közé nézett a tanár a Jock. De semmi feltűnőt nem vett észre rajta. 13

Next