Magyar Ujság, 1899. március (8. évfolyam, 60-90. szám)

1899-03-21 / 80. szám

1899. márczius 21. MAGYAR ÚJSÁG. REGÉNYCSARNOK. LEN GANSETT. — Amerikai regény. — Irta: (20) O­PIN BEAD. Fordította: K. M. Első Rész. XVI. — Oh nem, nemi — nyögött fel az öreg Hobby. — Csak hagyja beszélni, Gansett úr, mert a javamat akarja ő is, ugy­e, Honey kút. — Hát bizony a javát is akarom. Nem jó, hogy egy leány műhelybe jár. Gyere be, Ned. A leány megjelent s egy szót se szólva, az ágy szélére ült. — Épp rólad beszélünk, folytatta Ho­­neykut. — Ez a Gansett műhelyt akar magá­nak venni és mert leányra van szüksége, azt akarja, hogy menj vele és dolgozzál a nyom­dában. Ned fölpillantott. Honeykut észrevette, hogy a leány magatartása egyszerre megváltozik és mikor látta a leány izzóra vált arczát, ránczba­­szedte homlokát és így szólt: — Azt akarja, hogy menj vele, de én és az atyád azt gondoljuk, hogy ez nem lesz jó! — A farkas mindig érdeklődik a bárány iránt! — Nos, Ned, — szólt Hobby, — ne be­szélj így. Honeykut úr csak a saját nézetét fe­jezte ki. Mi majd beszélhetünk még a dologról. Honeykut kinyújtotta a lábát, zsebébe dugta a kezeit és hátravetette a fejét. — Nem, nincs sok időm! — kiáltott fel. — Hát adja meg most az utolsó választ. Nem engedem, hogy ilyen bolond dologba rántson Gansett úr, én és ez a leány már régóta el vagyunk jegyezve egymásnak. Köszönöm, hogy eljött s beleavatkozott a mi dolgunkba, a mely­hez semmi köze. Remélem, hogy nem látjuk önt többet. — Hallottam, hogy maga és e leány között van valami összeköttetés, — felelte Len — és azt is tudom, hogy még nem kérdezte meg senki e leány nézetét. Na, — vágott közbe Honeykut — nekem az mindegy, hogy maga mit tud, vagy mit nem tud, úgy sem a maga dolga. — Majd meglátjuk! — vágta vissza Len és felállt. — Ne siessen! — szólt Hobby. — Mennem kell. .Tó napot. — Várjon! —• kiáltott utána Honeykut. — Egy darabot együtt mehetünk. Honeykut Lenhez csatlakozott. . Haladtak egy darabig, nem szólva egymás­hoz egy szót se. — Azt hittem, Gansett, hogy mi már meg­egyeztünk ? — Nem vagyok felelős azért, a­mit maga hisz! — Nincs sok mondanivalóm, de annyit mon­dok, hogy Ned ne járjon el a műhelybe. — Én meg csak annyit mondok, hogy Ned el fog járni a műhelybe. — No, azon a napon, a­mikor először megy, vörös lesz a fű. — Lehet. — De nem az én vérem fogja vörösre fes­teni, Gansett! — Jó, jó ! — Nem jó, Gansett. Mi a szándéka? — Az, hogy Ned dolgozni fog a műhelyben. — Én gondolkodni fogok, hogy ez ne tör­ténjék. — Honeykut, látta nemrégiben Mart Ho­neyt? — Nem. Miért? — Semmi. Még mindig keresi azt a ficzkót, a­ki elverte. Azt hiszi, hogy én tudom, hogy ki volt az a ficzkó. Nem szeretném, ha magát egy­szerre csak átlőtt fejjel találnák az erdőn. — Gansett, mit akar ezzel mondani ? — Semmit. Nem szeretnek Haneynek val­lani, de félek, hogy kényszerítve leszek. — Majd gondolkodni fogok, Gansett úr, hátha még­se olyan nagyon rossz hely egy mű­hely egy leány számára. — Jó, hát gondolkodjék. Adieu. Én itt befordulok, XVII. — Igen, — gondolta Len, a­mint tovább ment, — azt hiszem, most rendbe jön a dolog. Szegény gyermek, mennyit kell szenvednie és milyen türelmes. Azt hiszem, Ned gyorsan fog tanulni. Sajnálom az öreg Hobbyt, ámbár én az ő helyében ... bizony én se tudnám, hogy mit tennék. — Holnap ki kell mennem a kukoriczásra, — fűzte tovább gondolatait, mikor elérte a ke­rítést, mely a maga mivelte földet körülvette. Rákönyökölt a kerítésre és úgy nézte a mezőt. A földből forró gőzök szálltak fel. Fojtó­meleg idő volt. — Még egyszer szántanunk kell itt! Eleinte általános kac­agást keltett a hír, hogy Dockery föllép jelöltnek. De mivel más jelölt nem volt, megválasztották. Bejelentette, hogy visszavonul a Pichet­től és megköszönte olvasóinak a lelkes támogatást. Újságíró kartársainak is hálát mondott előzé­kenységükért. Azt persze elfeledte, hogy az egyik kartárs csak a múltkor nevezte el banditának, a másik pedig fenyegette, hogy lelövi. Bentley ezredes megtartotta a szavát. Új betűket és új gépet rendelt és a nyomdát úgy helyreállíttatta, hogy Dockery felsóhajtott, mikor meglátta az­ új berendezést. Bob Gansett megtartotta a szerkesztői mun­kát, de bízott Lenben. Egy reggel Ned korán megjelent a Gansett­­farmban, hogy Lent elkísérje a szerkesztőségbe. Az arcra sugárzott, szemeiből új élet csillogott. A­mint mentek az utczán, Len a vonzal­máról kezdett beszélni. — Minek beszél ilyeneket, Len úr. Most tanulni készülök és ha ne­m ígér meg valamit, tüstént visszafordulok és hazamengyek. — Megígérem, Ned. — Nos ígérje meg, hogy nem fog addig szerelméről beszélni, míg én meg nem mondom, hogy beszélhet. — Oh, maga ezt sosem akarja majd meg­mondani. — De igen, majd ha eljön az ideje. Még tarthat egy darabig, de beszélni fogok róla. Mikor elérték a szerkesztőséget és a leány megtudta, mit kell megtanulnia, kétségbeesetten kulcsolta össze kezeit. De az arcza hamar kiderült az elhatáro­zástól. A szedő — egy meglehetősen vén ember — buzgón védőszárnyai alá fogta a fiatal leányt. — Üljön erre a magas székre. Megmagya­rázom az egyes szedőrekeszeket. A betűket csak ismeri ? — Egy kicsit. — Ejnye, ennél szebb leányt még nem lát­tam, — mormolta a vén szedő. Len is nézte, mint tanul a leány. (Folytatása következik.) a beszédes franczia, mikor egy napon a két fogoly a kapitányi hid előtt találkozott, — Ki ez a Zubov? — kérdezte Orloff. — Egy gazdag szibériai nemes, — viszonzá Lefranc, — félig vad, félig udvaroncz; esztendők óta fényes kereskedést űz prémekkel az északi partok mentén. Zubor és az ő pétervári ügynöke, Filippi Antal, körutazást tesznek ezen a vidéken, most is itt vannak. Itt, ezen a vidéken keresztül visz, a­mit akar. Roppant gazdag ember. Néhány ezer rubel, a­mit kártyán elnyer tőle egyik-másik hivatalnok, néhány tuc­at kosár pezsgő és tiz­­húsz doboz havanna-szivar, a­mit egy-egy kerü­leti főnöknek ajándékoz, nagyhatalommá teszi ezen a környéken. Veszteget, dorbézol, ad-vesz, csereberél. Van egy tuczat lelkes híve Tomszk­­ban és szolgálatában áll egy csomó gazember is. Egy cserkeszgyilkos és egy fanatikus turkesztán voltak egyedüli barátjai, mikor két év előtt Kodiakba jött. — Hát ismered? — kérdezte Orloff, hirte­len támadt bizalmatlansággal. Lefranc szavaiban volt valami, a­mi meg­borzongatta. Valami zavaros sejtelem ébredt a lelkében. — Isten adja, hogy ne kerüljek a hatal­mába, — gondolta Orloff és aggódva kérdezte Lefranctól: — Van tán valami közhivatala? — Nincs. Legföljebb vagy egy féltuc­at sinecurája van, a­melyekkel valami előkelő czím jár, — válaszolta Lefranc könnyedén. — Köz­vetlenül vele még nem volt dolgom, de mikor Me Mann a kórházban feküdt, különféle üzle­teket kötöttek egymással: alkudoztak prémekre és rumra. Én voltam köztük a tolmács. Mond­hatom, vad ember. — Csakugyan rábízhatom sorsomat Le­francra, — töprengett Orloff, mikor az ágyú­naszád besiklott a gyönyörű avacsai öbölbe. — Az ő fogságának ideje nemsokára lejár. Ha csak egy szikrányi jellem is van benne, nem sülyed­­hetett olyan mélyre, hogy talpnyalója legyen a feljebbvalóinak. Nem is igen volt társadalmi állása, hogy ezzel lealacsonyítaná magát. És úgy látszik, egészen jól érzi magát, miközben ezek­nek a nyomorult hivatalnokoknak udvarol. És mégis ez az ember esetleg eszköz lehet nekem szabadságom visszaszerzésére. Teljesen szabadon mozoghat a hajón. Mondhatni, senki sem érzi. Ha Sitkába jut, ott is bizonyára akadálytalanul járhat-kelhet a városban. — gondolta Orloff el­keseredetten. — Viszont nekem valószínüleg a fogházépületben kell tartózkodnom s nem fogom hallhatni Olga hangját. Nem tehetek hát egye­bet, mint hogy elfogadom ez embernek kétes barátságát. Orloff összeszorította fogait, mikor látta, milyen fölényesen bánik Lefranc most már vele is. Ez az ember, úgy látszik, az akarja vele éreztetni, hogy az ő kezét nem mocskolta be embervér. Lefranc könnyen kihallgathatta, mit beszél­getnek a hajón. Szünetlen készséggel dolgozott a térképeken és állandóan a kormányosi kajüb­­­en végezte a reábízott számításokat, mialatt a tisztek a szomszédos nagy teremben kártyáztak, czigareztáztak és párolygó watkypuncs mellett mulatoztak. Értette a módját, mint teheti magát kedveltté és mint nyerheti meg mindenkinek a kegyét. — Csak egy napig maradunk itt a kikötő­ben. Ah, itt jönnek már a révtisztek! — kiál­tott föl Pierre, mikor a két rab kitekintett a gyönyörű, hangtalan völgybe. A hegyekkel övezett kikötő, mely Kamcsatka egyetlen jelentékenyebb kikötője, büszkélkedve tolta égfele görög szentegyházának pirosra és zöldre mázolt tarka tornyát. A munkástelepek és fegyvertárak zsúfolva voltak emberekkel és az őrszemek csillogó szuronyai büszkén tündö­költek az óriási parti ágyúk mellett. A fényes vízben ezrivel úszkáltak a különböző halak. A királyvizaczok hánykódtak a habok színén és a tengeri pisztrángok rajszámra dugdosták ki fejüket a napfényre. Az erőd ormán a Roma­­noffok fehér-kék lobogója lengett. Mikor a kikötő-bárka a­ gőzhajó oldalához ért, Orloffnak a pusztításnak az a szörnyű napja jutott eszébe, melyen hat franczia és hat angol hadihajó bomba-esát szórt ennek a szegény északi falunak védőire. (Folytatása következik.) a ALASZKAI UK­. -i l­egény. — Irta: U.) Richard Henry Savage. Fordította: Se. E. —v .. ELSŐ KÖNYV. A czár foglya. III. A Seevontc­ e közben sietett Északnak. Ágyúinak szája bekötve, a gyujtólyukak rajták betömve. Most már odáig érkezett, a­hol a czer­­baiak százával úszkálnak a sebes áramoktól mozgalmas tengerben. Elmaradt a lapátalakú Kap­ropatka is. — Petropavioszk felé hajózunk, beköszön­­­tünk Zubov Szergiusz herczegnél, — magyarázta rá

Next