Magyar Ujság, 1899. április (8. évfolyam, 91-119. szám)
1899-04-01 / 91. szám
2 sikert azért még sem aratott. A képviselőháznak és a szenátusnak többsége a kormány mellé állott és visszautasította a kísérletet, hogy külföldi névtelen röpiratból kovácsoltassék fegyver a román kormány megbuktatására. • Reméljük Románia belső politikai békessége érdekében, hogy ezzel ez a változatos utazás egy röpirat körül Bukarestben is véget ért. Felteszszük ugyanis az összes józaneszű román politikai emberekről, hogy tudják, hogy nem szokásos nemzetközi politikát csinálni névtelen brosúrákkal vagy azoknak az alapján. Felteszszük róluk, hogy tudják azt is, hogy Ausztria és Magyarország politikája a szomszédos román királysággal szemben a röpirat megjelenése után marad ugyanaz, ami volt a röpirat megjelenése előtt. Ez a politikai nemzetiségeinknek felizgatására irányuló bármely kísérletnek öntudatos és erélyes visszautasításával — mindig barátságot, jóindulatot és támogatást tanúsított és fog tanúsítani Románia iránt. Bármi álljon abban a röpiratban, ezen a tényen változtatni nem fog. De ha netalán akadnának számbaveendő román politikai emberek, akik behunyják a szemüket és bedugják a fülüket, azért, hogy ne lássanak és ne halljanak, mert így fesztelenebbül állhatnak a pártpolitikai szenvedélyek szolgálatában, még akkor is az marad a meggyőződésünk, hogy a brosura-inczidens cseppet sem fogja megzavarni azt az entente cordiale-t, amely a nemzetközi politikában Romániát az osztrák-magyar monarkiához fűzi. Kiállott ez a viszony már különb viharokat is, először azért, mert legjobban megfelel Románia legfontosabb érdekeinek, amelyek fölött híven és bölcsen őrködik Károly király, bármit kiabáljon az utcza és bármivel fenyegetőzzék a türelmetlen ellenzék; másodszor azért, mert mi is különös súlyt helyezünk rá, hogy jó viszonyban álljunk Romániával. 1 _Jva .. -J-----......... ...............| amelynek jelentőségét az alsó Dunán értéke szerint tudjuk megbecsülni. DIPLOMATA.* A román kamarában és szenátusban történt eseményekről a következő értesítéseket kaptuk: Bukarest, márczius 30. A szenátus mai ülésén Gontacuzeno szenátor felolvasta a konzervatív szenátorok által aláírt és a kamara tegnapi ülésén felolvasott nyilatkozattal azonos nyilatkozatot, mely a Budapesten megjelent anonim röpirat miatt bejelenti az obstrukciót. Sturdza miniszterelnök ugyanazt a felvilágosítást adja, mint tegnap a képviselőházban. Erre Marzesco szenátor a következő indítványt nyújtja be: »A parlamenti szokásokkal és a házszabályokkal ellenkező nyilatkozattal szemben, amely a kormányt és a miniszterelnököt méltatlan és alaptalan vádakkal illeti, a szenátus szolidárisnak nyilvánítja magát a miniszterelnökkel. A szenátus Cantacuzeno nyilatkozatát törvénytelennek tekinti és Sturdza Demeter irányában kifejezi teljes bizalmát. Ezt az indítványt a szenátus név szerinti szavazás után 67 szavazattal 8 ellenében elfogadta. Aurelian 7 híve nem szavazott. Paul szenátor (konzervatív) az iránt interpellál, hogy minő eredménynyel jártak a román és a magyar kormány között a brassói román iskolák köteles járadéka ügyében folyt tárgyalások. Sturdza miniszterelnök azt válaszolja, hogy a tárgyalások még nem vezettek eredményre, de remélhető, hogy a magyar kormány az iskolák jogát a köteles járadékra magánjogi okoknál fogva el fogja ismerni. Az interpellácziók és izgatások ebben a kérdésben különben csak késleltethetik a megoldást. Bukarest, márczius 31. Costinasco és Delavancia Aurelian-párti képviselők bejelentették mandátumukról való lemondásukat, de a képviselőház azt nem vette tudomásul. A többi Aurelian-párti képviselők valamennyien kijelentették a parlamentben, hogy megmaradnak eddigi magatartásuknál, azaz függetlenek maradnak a kormánypárti többségtől, anélkül, hogy a Flera hívei és a konzervatívok által tervezett obstrukcióhoz csatlakoznának. Bukarest, márczius 80. A politikai pártokon kívül az egyetemi polgárság is megkezdette a magyarellenes agitácziót. Ma a konzervatív politikusok ösztönzésére az egyetemi hallgatók egy kis csoportja »a nemzeti bizottság« aláírással ellátott felhívásban a mai napra nyilvános gyűlést hirdetett, hogy Sturdza miniszterelnök ellen állást foglaljon a Bánffy báró volt magyar miniszterelnöknek tulajdonított röpirat miatt. Az egyetemi hallgatók általános egyesülete tiltakozott a politikai pártok küzdelmébe való beavatkozás ellen. A gyűlés helyisége előtt erre veszekedés támadt. Úgy hogy a gyűlést nem is tarthatták meg. Ezután mintegy húsz diák, kiket néhány volt rendőrbiztos, a konzervatív párt hívei, fölingereit, a képviselőház elé vonult. Mialatt a képviselőház kvesztora, Rosette képviselő velük beszélgetett, a konzervatív párthoz tartozó ügynökök csoportjából valaki egy követ röpített a kvesztor felé, ki a homlokán könnyű sérülést szenvedett. Valamennyi diák elítéli ezt az eljárást és kijelentik, hogy csak konzervatív ügynökök csábították el őket. A rendőrség három egyént letartóztatott, mire a diákok szétoszlottak. Most ismét rend van. Az ifjúságnak ezt a mozgalmát a tüntetők vezérei az egész országra ki akarják terjeszteni. Ezért az egyetemi polgárság nevében kiáltványt intéztek a nemzethez. Ebben ecsetelik ama súlyos szenvedéseket, melyeket az erdélyrészi testvéreknek egyházuk, nyelvük és nemzetiségük miatt el kell viselniök. A manifesztum utal azután a Budapesten legutóbb megjelent röpiratra és kifejti, hogy az a férfiú, aki a románokat elnyomta, magában Romániában talált bűntársakat. A kiáltványt az utczasarkokon mindenütt kiragasztották, azonban eddig valami nagy hatást nem tett. * BéCS, márczius 30. A Fremdenblatt a Bánffy nemzetiségi politikáját tárgyaló röpiratról szólva, amelyet a román képviselőház tegnapi ülésén az ellenzék felhasznált arra, hogy rohamot intézzen a Sturdza-kabinet ellen, a következőket mondja: A publicisztika egy önkéntesének adataira támaszkodva, aki a létért vívott harcz utolsó stádiumában jó szolgálatot vélt tenni Bánffynak, vagy magának azzal, hogy Bánffyt úgy állította oda, mint a nemzetiségi politika megteremtőjét, azzal vádolják Sturdzát, hogy feláldozta Románia méltóságát és érdekeit. A vita fényes bizalmi szavazathoz juttatta Sturdzát, aki rámutatott a röpiratnak a magyar miniszterelnök által hagsúlyozott jelentéktelenségére, valamint adataink megbízhatatlanságára. Minthogy azonban a bukaresti ellenzéki sajtó a röpiratot még mindig arra használja, hogy a kormány és egyúttal a monarkiánkkal fennálló jóviszony ellen is izgasson, talán nem kárbaveszett dolog ez »állatakat« nyomán konstatálni, hogy a névtelen szerző ki apja-fia. Oly állításokat és adatokat találunk itt, mondja a »Bremdenblatt«, amelyekből minden féligmeddig értelmes ember az első tekintetre láthatja, hogy a röpirat szerzője a külügyi politika dolgaiban az avatatlanok közé tartozik. — Annyit dolgozott, mint két állat, — mondta odahaza nevetve a feleségének, aki porolt vele, hogy minek kényezteti el az irodaszemélyzetét fizetésemeléssel. — Milyen ostoba érte! De nekem jó! Százötven forintot is megér, nem hatvanat. Csakugyan annyit dolgozott, mint két állat. S még biztatgatta is magát, hogy így kell ezt tennie a gyakorlat kedvéért. Máskép nem lehet tanulni, se tudni. Pedig az ügyvédi vizsgára sokat kell ám tudni. Nagy az anyag s a tanulásra nincs ideje. Csak igy gyakorlatból tanulhat. Majd uralkodhat akkor, ha kezében lesz a diploma. Csakhogy nehezen ment annak a megkerítése. Agyongyötört, agyondolgozott szervezete felmondta a szolgálatot. A teste is, meg a lelke is. Nem bírta tovább. Az ügyvédvizsgáló bizottság a legjobb akarata mellett sem fogadhatta el a vizsgáját. Nem tudott egy érthető, világos feleletet sem adni. A doktor, aki az öngyilkosság után felbonczolta a szegényt, azt mondta, hogy már a vizsga idején bomlott volt az agyrendszere. — Rossz táplálkozás, előrehaladott tüdőtuberkulózis, megerőltető szellemi munka nem csoda, hogy tönkrement. Még jól tette, hogy főbe lőtte magát. Fél év alatt úgy is elpusztult volna Legalább nem szenvedett tovább. Különben ismétlem, hogy elmezavarban követte el a tettét. Olvasgatom a levelét, melyet hozzám irt s melynek utolsó során talán még nedves volt a tinta, mikor már az ő gyenge porhüvelyéből kiszállt a lélek. S amint olvasom a levelét, egyre jobban kezdem hinni, hogy szó se volt itt elmezavarról, hanem csak arról, hogy letette a harczot az a fél, aki már halálra volt sebezve. Letette a harczot, miután meggyőződött a diadal lehetetlenségéről. . . . Már régóta foglalkozom azzal a gondolattal, hogy nyugalomba megyek. Elfáradtam. Halálra fáradtam. Nem bírom tovább.. Csak az anyám miatt halasztottam mostanáig. Ó, szegény, azt hitte, hogy jó módban élek, boldog vagyok. Ha tudta volna? Tegyetek róla, hogy most se tudja meg. Mondjátok, hogy amerikai párbaj, vagy mit tudom én, mi miatt haltam meg. Csak azt ne tudja meg, hogy azért, mert meguntam a nyomorúságot. Eddig elbírtam, eltűrtem mindent, mert volt rá reményem, hogy egykor minden máskép lesz. De most már tudom, hogy nem lesz. A tüdővész bennem van és az agyam el van kopva. Az agyam, meg mindenem. Nem lehet már belőlem semmi. Hiába küzdöttem. A legyőzött én vagyok. .. Semmi voltam, az vagyok s az maradok. Üres hordóba hordtam a vizet. És erre a munkára fecséreltem az egész életemet. Ahelyett, hogy élni próbáltam volna. Meg fogok halni anélkül, hogy tudnám, mi az élet. Ha nem volnék olyan nagyon fáradt, talán fájna is megválni attól a világtól, melyen harmincnégy évig éltem, anélkül, hogy megismertem volna. De így örülök a pihenésnek! Hiszen, mióta nem pihentem ki magam? Tulajdonképeni nyugalmam nem is volt soha. A fejem mindig tele volt stúdiumokkal, anyagi gondokkal, félelemmel a jövőtől, tervekkel, reményekkel. Nem is aludtam talán soha igazában. Most majd fogok. Azért nem fáj a halál gondolata, mert nyugalommal kecsegtet. Lámpám fénye végigsuhan az ágy fehér takaróján. Milyen nyugodtan fogok én már az éjjel alatta feküdni. És éjjel lesz mindig. Éjjel és tél. A fehér takaró, mint valami hólepel, úgy fog rám borulni. Eljön a tél, tavasz nélkül. Eszembe jut, hogy virágokban sohase volt részem. Az életet csak tövisek között jártam végig. Pedig milyen szépek, milyen illatosak lehetnek azok a virágok. Én csak távolról láttam őket. A kert kerítésén kívül. Én felém soh’se hajolt virág, soh’se nézett reám szerelmesen szép női szempár; szerelmes ajkak csókjában, üdvözítő tekintetekben soh’se volt részem. Öreggé lettem, harminczéves koromra; öreggé váltam, anélkül, hogy fiatal lettem volna. Majd talán élhettem volna ezután. De vége! Letörtem a czél előtt. Nem kerülhetek fel a sötétségből a napfényre. Vakondok maradok életem utolsó órájáig. A napfényt a boldogok számára tartogatja az a jó Isten, aki talán mindenkihez jobb volt, mint hozzám. Vagy talán csak én voltam rossz magamhoz? Lehet az is. Talán, ha ahelyett, hogy becsületes munkával igyekeztem volna valamivé lenni, gazember lettem volna — én is élvezhettem volna az életet. De így meg kell halnom, anélkül, hogy éltem volna. Napfény, szerelem, virágok — sohase volt bennetek részem; az én világom a munka, a sötétség, a betegség volt. Csak mintha most szállna reám valami fehér fény onnan felülről, amint kimegyek a sötét éjszakába. Talán az Tíz országából, ahová lelkem készül. Oda kell jutnom, az, az ország a tülöké, a nyomorultaké, s tart-e valaki többet nálam? . . . Bizonyára oda jutok. Élet nélkül a halálba és halál nélkül az örök életbe ... MAGYAR ÚJSÁG, 1899. április 1.