Magyar Uriasszonyok Lapja, 1930 (7. évfolyam, 13-36. szám)
1930-05-01 / 13. szám
MAGYAR URIASSZONYOK LAPJA kolomzs alája valami krikszkrakszot vetett s. a té betű alá hasonlóképen, dehát mit tudhat egy ilyen gyerek, elég ettől ennyi is. Majd megették az öregek a levelet, addig vitték mutatóba, hogy egy hét alatt szétolvasták, elfogyott. Megint eltelt majd egy esztendő. Akkor azt írta Márton Gábor, hogy ismerősök mennek arrafelé, rájuk bízza a gyermeket s ott hagyja náluk egy hónapig, hl a, felvirradt Istenes Szűcséknek. Azon a reggelen — délre várták a gyermeket, lehetett már vagy nyolc esztendős — Katona tiszteletesnél járt az öregember valami egyházi ügyben. Amint ott állanak a gangon, a hűsben, hát csak fut be a kapun az anyóka, ahogy a rossz lábai bírják, kézenfogva egy szőkehajú fiúcskát s elfullad a lépcsőnél. — János!... az unokád!... az unokád, János!... A gyermek sírva-nevetve tűrte, hogy ölbe kapják, csókolják, ahol érik. Még Katona tiszteletes is nyomott a fejére egy barackot. Ahogy túlestek az első nagy lázon, hát térde közé állította az öregember a gyereket. —’Na fráter, hát mutasd meg a tiszteletes úrnak, hogy mit tanultál odaát, Erdélyben, hányadikba jársz? — A másodikat elvégeztem. — Hűha! Hát aztán mondjál valamit... mondjál egy verset... egy kis versecskét például. A gyermek előlépett s elkezdte. — Pesare... de Eminescu. — Madarak, irta Eminescu, s elkezdte fújni. — Megállj csak, — mondta révedezve a vénember s tiszteletes Katona Bálint kezében megroppant a ceruza, amivel éppen játszadozott — megállj csak. .. egyebet mondjál. Beszélj valamit... mondjuk ... mondjuk Árpádról ... Árpád fejedelemről. A gyermek felnézett két értelmes szemével és azt kérdezte: — Ki az? Istenes Szűcs János torkán akkor tagolatlan hördülés tört elő s a két öklével arra fordulva, amerre az új határokat meghúzták, elorditotta: — Heéjj . . . azt a keserves mindenségit, hogy verjen meg titeket az Úristen, mind a két kezével! Tiszteletes Katona Bálint vállonfogta Istenes-Szűcs Jánost: — Hát — mondta keményen — hát, ezt leimádkozza-e kend? Ezt a káromkodást, ezt az átkot? — Nem én, tiszteletes uram, nem imádkozom le! Ha kimondtam, maradjon úgy, ahogy kimondtam! — s megrázta a fejét Istenes-Szűcs János kevélyen ... de elhomályosuló szemekkel ... — nem — ezt már nem . . . Legenda a koldustarisznyáról Vaspántos, hatalmas tölgyfakapuja volt a háznak. Faragások díszítették. A legszebb kapu volt a faluban... és a kapufélfán, rozsdás, hajlott szegen ócska, foltos-rongyos koldustarisznyát himbált a szél. A rongyos tarisznya ott a díszes kapun mintha folyvást prédikált volna, mindig-mindig ugyanazt: — Jusson eszedbe, hogy koldus voltál.. . És csakugyan nem is bizakodott el a gazda. Derék, istenes ember volt. Megosztotta szívesen a falatját a szegénnyel. Nem szállt fejébe a gőg. Meg is áldotta érte az Isten. A földje csak úgy döntötte magából az áldást. Finom fehér kenyér került az asztalára és a finom jó kenyérhez adott az Úr hét szép piros, mohó szájacskát. Szép felesége is volt a gazdának. Sőt, nemcsak szép, de dolgos, takaros fehérnép. Messzeföldön dicsérték a főztjét. Mert ami igaz, az igaz . . . meg kell hagyni . . . csak a szomszédasszony nem akarta meghagyni... El nem ismert volna az semmit a gazdánéról. Istenem, nem is csoda, ha irigyelik őket, hiszen a szomszédék szegények voltak. Alig termett valamit a földjük. Akármilyen kövér magot vetettek beléje, silány gaz, ösztövér kalászú rozs termett belőle. Amilyen ösztövér volt a termés, nos, a szomszédné is éppen olyan kiszikkadt szalmaszál volt. Még a haja is a napon száradt kalász színére hasonlított. Gyermekük sem volt. Egy se . . . amazoknak meg hét. És fiú mind és erős, izmos kölyök valamennyi. Odament minden áldás... a szomszédba nem jutott semmi .. . mi az oka? Miért van ez így? A koldustarisznya .. . Himbálja ide-oda a szél. Belekapaszkodik a rongyokba, tépi, szaggatja ... és a tarisznya mintha mindig prédikálna: — Jusson eszedbe, koldus voltál... « A szomszédok kenyere keserű volt ebben az évben. A gazda küldte ... a koldustarisznyás . . . kegyelemből. . . neki sok termett. . . nekik semmi. Rozsot vetettek, konkolyt arattak . .. Az asszony hangtalanul rágcsálta a szomszéd kenyerét, szeme sarkában könny csillogott. Az ura szájából kifordult a falat. Mordult egyet, kifordult a szobából. Holdas, fehérvilágos este volt odakünn, felelgettek egymásnak a kutyák... Kifordult a kapun, ment egyenest az utcán felfelé. A fordulónál feléje fehér lett a gazda háza. Messziről sötét lett nagy, díszes kapuja. Valamit himbált a szél, megismerte: a koldustarisznya ... Megdobbant a szive. Torkába szorult minden elkeseredés. Szinte lökte előre egy gondolat, amely régen égette az agyát: — Mindennek a koldustarisznya az oka. . . varázstarisznya. Magába szív minden életerőt. Ontja az aranyat magából. Akinek a kapuján lóg, gazdag ember, jó ember, tekintélyes ember... ő szegény ember, rossz ember, kerülik, gyűlölik, a földje nem terem, az aszszony nem ringat bölcsőt . . . A koldustarisznya . . . Ment, mint az eszelős... már nem is a tarisznyát látta ... hanem sárguló, ringó rozstáblát, pirosképű asszonyt, nevető gyerekarcokat. .. felemelte a karját, kinyújtotta ... a kutyák mintha mind őt ugatták volna, a hold mintha készakarva jobban világított volna, hogy meg ne tehesse . . . háromszor nyújtotta feléje a karját, háromszor húzta vissza, újra visszakullogott. Letépte a tarisznyát. . . a rozsdás vasszög bújában még jobban meghajolt. . . A gazda jókedvűen ébredt. Már hajnalban felkelt. Rakatta a kövér zsákokat a szekérre. Nem ment elég Írta: Larin Kyösti Diványpárna (Gottlieb-modell) o 3 o