Magyar Uriasszonyok Lapja, 1938 (15. évfolyam, 18-36. szám)
1938-06-20 / 18. szám
MAGYAR ÚRI ASSZONYOK LAPJA Két palotasor közt lassan hömpölyög át a vén Duna Budapesten. A pesti oldalon fényes hotelek, a budai rakpart fölött ódon paloták. Lent, az alsó rakpartokon csöndesen folyik a vízi élet; deszkákból és gerendákból ácsolt «stég» ugrik ki itt is, ott is a széles kék víz fölé, rajta kátránypapírból és lécből összefabrikált deszkaházikó néz föl a komoly kőpalotákra. A kis játékházikó oldalait vadszőllő futja be, ablakkockáiban piros muskátli, kémény helyett kályhacsőből kanyarog a füst a szabadba. Az a pár ember, aki a stégen lakik, a rohanó nagyváros közepén zavartalan falusi életet él. A kis stéget csak érintik a hajók, ilyenkor pillanatra mozgalmassá válik a partfalhoz kapcsolt tutaj. Elősiet a parti kormányos és a matrózlegény, aki a hajóról kidobott kötelet elkapja és a stég vastönkje köré csavarja. A budai oldal egyik ilyen szégjén Bordás bácsi volt az öreg parti kormányos. Leányával, Juliskával, — egy vízivárosi kisiskola óvónőjével, — és Jancsival, a matrózlegénnyel, élt a vízre épített faházikó három szobácskájában. A harmadik szoba egyben konyha, szerkamra is volt: ott lakott Jancsi. Jancsi és Juliska gyerekkoruk óta ott nőttek föl a stégen, régi vonzalom fűzte őket egymáshoz, az öreg Bordás gondolatban össze is párosította őket. A baj, — vagyis az egész história, — ott kezdődött, hogy egy nyári délután elegáns úrihölgy sietett le a stégre, várta az érkező hajót. Közben szórakozottan váltott egy pár szót a matrózfiúval, aki barnára sült izmos karokkal, trikóingben foglalatoskodott a deszkázaton. Jancsi úgy rajtafelejtette szemét a szép szőke lányon, hogy csak akkor ocsúdott fel, amikor a hajóról már dobták feléje a kötelet. Finom öregúr szállt ki, karonfogta a szép lányt, együtt távoztak. A fiú csak a hajó eltávolodása után vett észre egy földrehullott, parfümös kis zsebkendőt, szaladt a leány után, •2, de a rakparton ácsorgó taxi-soffőröktől már csak annyit tudott vl meg, hogy a hölgy és az öregúr a saját kocsijukon robogtak el, úgy hallották, a Dunapalotába. Jancsi aznap este, amikor Bordás apó és Juliska már rég lefeküdtek, eloldotta a stég oldalánál himbálózó csónakot. Slírtak a nagyszállók fényei, odaát a túlsó parton, s talán azok a lányszemek is... Kemény csapásokkal hasította két edzett karja a fekete Duna vizét. Átevezett. Odafurakodott a bámész nép közt, a Dunapalota terrasz-rácsához, odaszorította képét a rács réseihez ... ahol ni, ott van az a szép lány, táncol valakivel, finom fiatalúr, biztosan valami gróf. A zene halkan zsongott, nevetgéltek, suhantak a párok, sürögtek a frakkos pincérek. Azontúl egyre szórakozottabb lett Jancsi. Szegényesnek találta a faházikót, az ebédet, vacsorát — és Juliskát is. Órákhosszat ült a vastönkön, bámult át az ezüstös-fekete víz sodrán. Juliska ámult a fiú elváltozásán, kémlelődött, aztán rájött, hogy Jancsi estéről-estére eloldja a csónakot és átevez a pesti oldalra. Egy napon arra is figyelmes lett, hogy a Jancsi megtakarított pénzecskéje eltűnt a sublótból. Amit kamaszkora óta gyűjtött. Azt csak ő maga vehette ki. Tegnapelőtt meg azon kapta rajta, hogy a stég deszkatérségén valami divatos tánclépéseket próbálgatott... Juliska elhatározta, hogy maga néz utána a fiú késő esti útjainak. Tisztán akar látni. Hova jár? Miért vette ki az évek óta gyűjtögetett pénzét? Mire adta ki? S egy este ő is kilopózott, sarkalta a féltő szerelem. Utánaevezett a Jancsijának. És legyökerezve látta, hogy Jancsi elegánsan, szmokingosan, fehér ingmellel, kezében hanyagul lóbálva egy pár kesztyűt, biztos és úri mozdulatokkal (de jól elleste!) siet fel a rakparton. S milyen simára ki van borotválva. És az a monokli a szemén. Odatart, egyenesen a terraszra, ahol szól a dzsessz, belép, — teremtő szent csoda!— leül és rendel. ... Jancsi fesztelenül pillantott szét. Mielőtt a nagy divatüzletben kiöltözött volna, heteken át tanulta egy pincér ismerősétől a sima és könnyed mozgást. Ő ugyan nem jön zavarba! És elszántan néz körül: ott ül, három lépéssel odébb, az a szépgyönyörű lány, avval a fehérhajú öregúrral és avval a grafibáró fiatalemberrel, akivel esténként olyan bizalmasan simulva szokott táncolni, hogy Jancsit a pokol minden kínja járta át. Égő szemmel, merőn nézi a mondani szépséget. A lány észreveszi a kitartó tekintetet, érdeklődve szemez vissza. —• Nézze, — szól a zene pauzájában, a társaságában levő fiatal férfihez, — milyen érdekes ember. Az a barnaképű. Szép szeme van. És milyen napsütött, biztosan valami vidéki földbirtokos, nem ismeri? Jancsi észreveszi, hogy róla van szó. Fülig vörösödik örömében. Kihúzza magát. Odainti a pincért. Halkan érdeklődik, ki az a szép nő, ott annál az asztalnál? — Báró Brand Clarisse. Az öregúr az édesapja, Brand Félix báró. Itt laknak, nagyon gazdagok... Aki velük van, az Zsubrik Laci nagyságos úr. Erősen udvarol a baronessznek . .. Jancsi eleget tudott. Pár perc múlva a zsebében őrzött kis zsebkendőt, ami a stégen maradt, avval a «szösszel», hogy a hölgy az imént ejtette el, személyesen nyújtotta át Clarisse baronessznek. A többi is ment magától. Egy ilyen táncoló terrasz-társaságban, zene és édes italok mellett, könnyű alkalmat találni az ismerkedésre: — Ó, pardon, ezer bocsánat, Balogh János... — Magabiztosan vidéki. Földbirtokos, ugye? — S... igen, kezét csókolom. Van egy darabka birtokom... Honnan találta ki? — Arról a jó becsületes, napsütött képéről! — nevetett rá a lány. — Ilyen pompás, kinapkúrázott színe csak a pusztán élő embernek lehet. Meglátszik az már a maga arcáról!...