Magyar Vasárnap, 1950 (3. évfolyam, 1-53. szám)

1950-12-03 / 49. szám

1950. december 3. Óvjuk szobanövényeinket a levéltetvektől Szobanövényeink levelének, hajtásainak gyakori vizsgálása a virágápolásnak éppen olyan elemi feladata, mint például az öntözés. A szabadból a lakásba hordott cserepes növényekkel sokféle kártevőt hozhattunk be s ezek a kedvező életkörülmények melett könnyen elszaporodhatnak és nemcsak elrúltják kedvelt szobanövényeinket, de sanyargatják és lassanként el is pusztítják azokat. Többnyire a levéltetvek és a pajzstetvek, továbbá az atkák és néha a thripszek szokták megtámadni növényeinket és azok különböző helyein lappanganak. Éppen ezért nemcsak a levelek felső lapját, de azok fonákját, alsó felületét, a levélnyeleket, a levélhónaljakot, az ágakat is meg kell vizsgálnunk, mert ott is tartózkodhatnak ezek a kártevők. Kellemetlen és csúnya élősdije cserepes növényeinknek a zöld-, vagy fekete levéltetű. Ha idejében nem távolituk el a levelekről és a hajtásokról, veszedelmessé válhatik a növényre, mert annyira elszaporodik, hogy nem győzünk küzdeni ellene. Amint felfedezzük a kérlevet, azonnal fogjunk hozzá a kiirtásához. Ha csak egyetkettőt találunk a növényen, szedjük le csipesszel, hátha ekkor éppen a petéből kikelt «ősanyát», a szűzen szaporodó nőstényt pusztítjuk el, amely hosszú időn keresztül naponta gyak-ran 80—40 eleven levéltetvet szül, de ha már több van rajta, permetezzük be a növény minden részét langyos ] vízzel, azután pedig fújtassuk be ro- ivarporral, úgyhogy az a növény egész J felületét egyenletesen belepje. A ro- i varporral befújt növényt egy két napig érintetlenül hagyjuk, majd állott , langyos vízzel lemossuk. Ezt a műveletét legalább háromszor 5—6 napi idő- közben meg kell ismételnünk, hogy az esetleg megmenekült kártevők utó- i dalt is elpusztíthassuk. A tevéstetvek irtására bevált Mer nagyobb fertőzés esetén a rovarporos szappanos emulzió, amely úgy készül, hogy 10 gramm káli-, vagy kenő-, s esetleg zöldszappant feloldunk 1 liter meleg vízben és ha a szappan már is feloldódott, 15 gramm friss rovarport adunk hozzá. A rovarpor adagolásé- nál vigyázzunk arra, hogy ne csomó- sodjék össze- Ekkor az oldatot dur- i vább szövésű vászondarabon átszűr- l jük és az így kapott folyadékkal per- ( Hietezzük be a levéltetves növényeket- Permetezés helyett meg is füröszthet- t jük azokat úgy, hogy a folyadékot, s például mosdozatba öntjük, a cserép födjét két kezünkkel lefogjuk és a növény lombozatát a táblán levő folyadékban jól megmártogatjuk. Néhány órával a permetezés, illetve a fürösztés után a növényeket tiszta, állott vízzel lemossuk. Ha kissé piszkos és pepecselő munka is a permetezés és a fürösztés, ne idegenkedjünk tőle, mert gondos végrehajtásától szobanövények egészsége, szépsége és tüdesége függ. Ha a rovarporos befúvással már nem boldogulunk, mert annyira elszaporodók már a levéltetvek, nikotinos oldattal permetezhetünk. Lakásban azonban nikotinos oldatokkal nem tanácsos permetezni. Ez a szabadba való munka. Természetesen csak fagymentes napokon permetezhető a növény a magboltokban is kapható bikotinos szerből készült oldattal. A permetezés után a növényt vissza kell vinni a lakásba és oz azután lemosható. A nikotinos permetezésről különben is óvatosnak kell tennünk és ügyelnünk kell arra, hogy a nikotinos permet kezünkön, vagy arcunkon levő sebre ne jusson, vagy valamivel a gyomrunkba ne kerüljön. Natter-Nád Miksa 10agyságos, kegyelmes uram! Könyörüljön rajtam, szerencsétlen éhező emberen. Három napja nem ettem... nincs öt kopejkám éjjeli szállásra, esküszöm mindenre, ami szent. Nyolc évig voltam tanyai tanító és a zemszivo intrikái miatt vesztettem el az állásomat. Feljelentés áldozata lettem. Egy éve már, hogy állás nélkül tengődöm. Szkvorcov esküdtszéki tag szemügyre vette a koldus megfakult, rongyos városi felöltőjét, zavaros, részegeskedésre valló szemét, a piros, follokal orcáján és úgy rémlett neki, hogy valaimkor már látta ezt az embert. Most a kérege.Ő Sárcipőjére nézett: az egyik magasszárú volt, a másik kivágott és hirtelen emlékezett. — Hallgasson csak ide: harmadnapja azt hiszem, láttam magát a Szadováján — mondta. — De akkor nem azt mondta, hogy falusi tanító, hanem azt állította, hogy diák, akit kizártak az egyetemről. Emlékszik? — Az... az lehetetlen... — mormogta a kéregető zavartan. — Én... tanyai tanító vagyok és ha tetszik, az okmányaimat is megmutathatom. — Elég volt a hazugságból! Akkor egyetemi hallgatónak mondta magát, még azt is elmesélte, hogy miért zárták ki. Nem emlékszik rá? Szkvorcov elpirult és arcán az utálni kifejezésével hátrált a rongyos alak elől. A csavargó az ajtókilincsbe kapaszkodott és ijedten nézett körül az előszobában, mint a tétlenért tolvaj. — Én,„ én nem hazudok, uram... — motyogta. — Okmányokkal is bizonyíthatom... — K! hiszi el magának a hazugságait? — folytatta Szkvorcov egyre ingerültebben. — Kihasználni a társadalom rokonszenvét a tanyai tanítók, meg a diákok iránt... ez aljas, gálád, szennyes viselkedés! Ez felháborító! Szkvorcov dühbe jött és könyörtelenül lehordta a kéregétől. Pimasz hazugságával a csavargó finnyás undort ébresztett benne, megsértette azt, amit Szkvorcov a legjobban értékelt és becsült saját magában: jóságát, együttérző szívét, szánalmát a szerencsétlenek iránt; hazugságával, a jószívűség ellen elkövetett merényletével ez a „Személy“ mintegy beszennyezte azt Malamizsnát, amelyet ő, Szkvorcov, olyan tiszta szívből szokott adni a szegényeknek. A csavargó eleinte védekezett, esküdözött, de azután elhallgatott és megszégyenülten horgasztotta le fejét. — Uram! *— kezdte és kezét szívére szorította: — Bevallom, csakugyan hazudtam! Nem vagyok diák, nem vagyok tanyai tanító sem. Mindezt csak kitaláltam! Az orosz énekkarban szolgáltam és részegeskedésem miatt elbocsátottak. Dehát mit csináljak? Higgyje el, kérem, lehetetlen hazugság nélkül boldogulni! Ha az igazat mondom, senki sem ad nekem egy kopejkát sem. Mit csináljak? — Mit csináljon? Azt kérdi, hogy mit csináljon? — kiáltotta Szkvorcov, és most ismét egész közel lépett a kéregetőhöz. — Dolgozzék! Azt csinálja! Dolgozni kell! — Dolgozni... Ezt magam is tudom, de honnan vegyek munkát? — Szamárság! Maga fiatal, egészséges, erős és az ilyen ember mindig talál munkát, csak akarnia kell. De maga lusta, elpuhult, részeges! Úgy dől magából a vodkaszag, mint a kocsmából! Elzüllött, elrothadt a csontja velejéig és most már nem képes másra, mint kéregetésre, meg hazugságra! Miért nem hajlandó fizikai munkát végezni? Fogadni mernék, hogy nem menne el háziszolgának vagy gyári munkásnak! Nos, akarna-e nálam fát vágni? — Kérem, nagyon szívesen... — Rendben van, gyerünk... Majd meglátjuk... Szkvorcov elsietett és kihívta a konyhából szarkácsnéjit. — Olga, gyere csak, —■ fordult hozzá —, vezesd le ezt az urat a fáskamrába, aprítsa fel a tűzifát. A csavargó vállat vont és félig-medd*g h'te'.'lenkedve, tétován követte a szakácsnőt az udvar felé. Járásán, egész tartásán meglátszott, hogy nem azért egyezett bele a favágásba, mert éhes és pénzt akar keresni, hanem egyszerűen szégyenkezésből, amiért szaván fogták. Az is meglátszott rajta, hogy a sok vodka legyengítette és a legcsekélyebb hajlandóságot nem érzi a munkához, Szkvorcov az ebédlőbe sietett. Onnan az udvarra néző ablakból mindent láthatott, ami a fás kamrában és általában az udvaron történik. Látta, amint az ál-tanító és ál-dák leül a tőkére és pirosfoltos arcát öklére támasztva elgondolkozik. Olga a lába elé hajította a fejszét, mérgesen kiköpött és ezután — ajka mozgása után ítélve — szitkozódott. A csavargó tétován magához húzott egy fahasábot, lába közé állította és bátortalanul rávágott a fejszével. A hasáb megingott és ledőlt. A csavargó újból magához vonta, belefújt üreggémberedett kezébe és megint ráhúzott a fejszével, de oly óvatosan, mintha attól félne, hogy behasít a sárcipőjébe, vagy levágja az ujját. A hasáb Újra feldőlt. Szkvorcov dühe már elpárolgott, meglehetősen szégyelte magát, amiért egy ilyesmihez nem szokott, részeges és talán beteg embert nekiállított ebben a hidegben a nehéz munkának. „No nem baj, hadd csinálja egy ideig.« — gondolta magában és az ebédlőből visszament a dolgozószobájába. *— Utóvégre is a javát akarom.“ Egy óra múlva Olga feljött és jelentette, hogy a csavargó felaprította a tűzifát. — Nesze, add oda neki ezt a félrubelt — mondta Szkvorcov. — Ha akarja, jöjjön el minden elsején fát vágni... Valami munka mindig akad a számára. A következő hónap elsején megjejelent a csavargó és megint megkereste a félrubelt, noha alig állt a lábán. Ettől fogva gyakran jött és mindig találtak részére valami munkát: hol a havat lapátolta buckába, hol a fészert takarították, hol a szőnyegeket, derékaljakat verte ki az udvaron. Minden alkalommal kapott a munkájáért húsz, harminc, negyven kopejkát, egyszer még egy öreg nadrágot is küldött ki neki Szkvorcov. Amikor másik lakásba költözött, Szkvorcov felfogadta, hogy segítsen a csomagolásban meg a bútorok átszállításánál. A csavargó ezúttal színjózan volt, mogorva és szótlan; a bútorhoz alig nyúlt, lehorgasztot fejjel haladt a kocsi után. A költözés után Szkvorcov magához hivatta. — Nos, látom, hogy hallgatott a szavamra — mondta és egy rubelt nyújtott át neki. *— Tessék a fáradságért. Látom, hogy már nem iszik és hajlandó dolgozni. Hogy hívják? *— Luskov. — Nos, Luskov, most már kellemesebb, tisztább munkát is ajánlhatok magának. Tud írni? —*■ Tudok. — Akkor tessék, ezzel a levéllel holnap menjen el egy barátomhoz, ő majd ad magának másolnivalót. Dolgozzék szorgalmasan, ne igyék, ne felejtse el, amit mondtam magának. No, isten áldja. Gyengéden megveregette Luskov vállát, még kezet is nyújtott neki búcsúzósnál. Az fogta az ajánlólevelet, elvitte és többé nem járt Szkvorcovhoz munkáért. Eltelt két év. Egy ízben Szkvorcov éppen a színházi pénztár előtt állt és jegyet váltott, amikor vonnyadt kis emberkét pitlantott meg maga mellett, báránybőr-galléros bekecsben, nyúzott prémkucsmáiban. Az emberke félénk hangon egy erkély-jegyet kért a pénztárostól és csupa ölkopejkás pénzzel fizetett. — Luskov, maga az? — szólította meg Skvorcov, aki a kis emberben felismerte régi favágóját. — Nos, hogy megy sóra? Mit csinál? — Köszönöm szépen... Egy közjegyzőnél vagyok állásban, harmincöt rubelt keresek. — Nagyszerűl Ennek igazán örülök. Nagyon, nagyon örülök, Luskov! Hiszen maga bizonyos tekintetben olyan, mintha a kérele'tam volna. Elvégre is én állítottam talpra magát. Emlékszik, hogy lehordtam magát, mi? No, örülök, kedvesem, hogy nem felejtette el, amit akkor mondtam magának. — Igen, nagyon hálás vagyok önnek — mondta Luskov. — Ha akkor be nem tévedek önhöz, még a mai nap is tanyai tanítónak vagy kicsapott diáknak hazudnám magam. Bizony, a maga házánál kerültem a jó útra. — Ennek igazán nagyon, nagyon örülök — mondta melegen Szkvorcov. — Hálásan köszönöm önnek jó szavait és cselekedetett. Kitűnően beszélt. Szívből hálás vagyok önnek és a szakácsnéjának, hogy az isten áldja meg azt a nemeslelkű, jószívű asszonyt. Igen, ön is kitűnően beszélt és természetesen at sírig lekötelezettje vagyok, de tulajdonképpen Olga volt az, aki megmentett engem az életnek. — Hogy-hogy? — Hát úgy, hogy ahányszor csak eljöttem önhöz fát vágni, az asszony rákezdte: „Hej, te részeges disznó! Ta semmirekellő art.hftszaft ember! Hogy nem fordultál még fel az árokban!“ Aztán leül velem szembe, keserves arcot vág, a szemem közé néz és tovább siránkozik ilyenformán: „Elveszett ember vagy tel Semmi örömöd ezen a világon és a túlvilágon is pokol tüzén fogsz égni, részeg disznó! Ha’h, te boldogtalan, te nyavalyás, te!“ És így tovább, tetszik tudni. Mennyit kesergett, könnyezett miattam, el sem tudom mondani. De ami a legfőbb felaprítota helyettem a fáé. Hiszen én soha egyetlen hasáb fát nem aprítottam a nagyságos úrnál, azt mind ő végezte el helyettem ! Hogy hogyan mentett meg, miért változtam meg az ő kedvéért, miért hagytam el érette az Ívé®, azt nem tudnám megmagyarázni. Csak annyit tudok, hogy az ő szavai, nemeslelkű cselekedetei miatt egészen megváltoztam, megjavultam és ezt sohase felejtem el. De most már bocsánat, be kell mennem, csöngetnek, Laskerr meghajolt és sietett fel a karzatra. HV mat nap t Semmelweis, az anyák megmentője áll elénk. Ebből a maradi, sötét környezetből próbált Utat törni a pestiszármazású Semmelweis Ignác, a bécsi klinika vezetője, aki szívós munkával azon fáradozik, hogy megmentse a gyermekágyi láztól megtizedelt anyák életét. Rendet, tisztaságot akar klinikáján, ehhez azonban pénz kell. De amikor a szükséges pénzt elő akarja teremteni, felettesei mereven elzárkóznak kérése elől. Ez csak természetes: a klinikán szegénysorsuakat gyógyítanak s a divatos orvosok számára jelentéktelen a szegény anyák élete. A nagy tudós mostoha körülmények között folytatja fárasztó munkáját, hogy megtalálja a szülő anyák rémének, a gyermekágyi láznak ismeretlen kórokozóját. S amikor egy őt is közelről érintő egyéni tragédia után felvillámlik agyában a felfedezés, hogy a gyermekágyi lázat a tisztátalan kéz okozza s az anyák hullamérgezés áldozatai lettek, a zsarnok Metternich és a konzervatív bécsi orvosok mindent elkövetnek, hogy gátolják Semmelweis felfedezésének elterjedését. Lezajlik a dicsőséges, de sajnos rövidéletű bécsi forradalom s a haladó eszmékért lelkesedő Semmelweisnek el kell hagynia a Császárvárost, hogy a pesti Rókus-kórházban folytassa áldásos működését. De itt is intrika, csalás, gyűlölet kíséri lépteit. Csak hőslelkű felesége és néhány barátja áll melette, akik végül is kiharcolják, hogy Bécsben Nemzetközi Orvoskongresszust hívjanak össze. Ezen a kongresszuson akarja Semmelweis bejelenteni a világ orvosainak nagy felfedezését De a nagy indus már halálos beteg. Boncolás közben megvágta a kezét s a vérmérgezés gyorsan terjed. Lázasan, utolsó erejét összeszedve beszél: „Esküszöm, hogy a rámhízott anyák és gyermekek életét legjobb tudásom szerint megvédem és az emberiség iránti kötelességemet tiszta kézzel és tiszta szívvel teljesítem.“ Ez természetesen inkább csak a film eszmei tartalma és nem terjeszkedik ki azokra az egyéni és drámai mozzanatokra, amelyek a filmre vitt életrajzot nagy, belső feszültségekkel töltik meg. Georg C. Klaren, a film rendezője, rembrand i színezésben jeleníti meg Semmelweis történetét, k. j. : A magyar orvosi tudomány halhatatlanjának, Semmelweis Ignácnak küz Idelmes élete állandóan foglalkoztatja I a filmírók fantáziáját. Innét van, hogy | most új változatban került hozzánk I ez a kísérő körülményeinél fogva is I kimeríthetetlen téma. Ezúttal a demokratikus német filmgyártás dolgozta fel Georg C. Klaren rendezésében. A film a múlt századeleji Bécset ve · Sierra Adorján ! Saját tudósítónk nagy fáradsággal és kevés kell* iséggel összeántotta azoknak a lajstromát, akik apró, sőt cseprő, de mindenképpen kellemetlen, rossz tulajdonságaikkal veszélyeztetik embertársaik idegeinek nyugalmát. A következőket függesztjük ki a fekete táblára: I. A BEOLVASÓ. Villamoson olvasol és a hátad mögött beleolvas az újságba. Sokan elviselik a hívatlan társbérlőt és csupán akkor szisszennek fel, amikor az illető türelmetlenül rád szól„Mi az, lapozunk, vagy nem?” 5. KÉRDEZŐSKÖDŐ. Előttünk áll a vasúti pénztárnál és rengeteget kérdezősködik, amikor mi attól félünk, hogy lekössük a vonatot. „Mikor rámegy az utolsó személyvonat Vácra?” — kérdi. „Tíz huszonötkor" — hangzik a válasz. Erre még utána kérdi: — „Később nem megy?” 3. HÍRMAGYARAZO. Ül a moziban és miután már látta a híradóműsort mindig előre megmondja, mi fog következni. Ugyanez filnjvígjátéknál előre bemondja a poént, nehogy Véletlenül elnevessük magunkat. 4. HOSSZAN BÚCSÚZIK. Nem a repülőtéren, nem is a pályaudvaron, hanem a villamos perronján, illetve pontosan az ajtóban. Onnan beszélve ismerőséhez, aki kiskísérte a villamosmegállóig. Ha rászólnak, fölényesen válaszol: „Miért nem megy be, belül üres a kocsi”. Mindenre gondol, csak arra nem, hogy miatta nem lehet bemenni. 5. TÁVBESZÉLŐ. Bocsánat, de legtöbbször a női nemhez tartozik. A nyilvános telefontükébfil beszél és negyedóra múlva kedvesen kiszól a várakozó tömegnek: „Még egyet szeretnék beszélni. Nincs valakinek egy felesleges tantusza?” 6. KUTYAKEDVELŐ. Úgy vezeti a kutyust, hogy a szembejövő beleakad a pórázba és hasra vágódik. Ilyenkor a kutyatulajdonosnak áll feljebb, mondván: „Micsoda kormszság, majdnem feldöntötte ezt a szegény állatot!” 7. TÜZET KÉR. Az utcán, amikor a legjobban sietsz. Odanyújtod cigarettádat, amelyet a saját cigarettájával pillanaton alatt elölt. 8. ROPOGTATÓ. Melletted ül a színházban és hangosan ropogtatja a cukorikát. Kopogtatása túlharsogja a drámád hőst. Hála, édesiparunk teljesítményének, annyi cukrot hoz magával, hogy tovább tart, mint az előadás. 9. EJTŐERNYŐS. Zuhogó esőben úgy tartja az ernyőjét hogy állandóan a fejedre esik. Arra mindenesetre ügyel, hogy a víz kizárólag a nyakadba csurogjon. 10. MAJDNEM HALLOTTA! A viccet, amit a társaságban el akarsz mesélni! Már az első mondatnál legyint és „ja ezt ismerem” csatakiáltással átveszi a fonalat, folytatja a történetet és elmondja egy teljesen más, de szerinted sonkás gyengébb viccét. Százötven éve, hogy az újabbkori magyar költészet első nagy alakja, a nagy nemzedék legöregebbje, Vörösmarty Mihály megszületett. Nemzedékek jártak hozzá iskolába, ő zárta le s foglalta egybea XVIII. századbeli irodalmi fejlődés útjait s ő öblösítette A 150 éves Vörösmarty meg, tágította ki a magyar irodalmi tudatot és nyelvet az elkövetkezendő XIX. század közepének nagy fanfárharsogása előtt. Virág Benedek, Csokonai és a Kisfaludyak hagyatékát ő foglalta össze, olvasztotta egybe, akárcsak a ma legjobbjai a haladó hagyományokat. Kazinczyék nyelvújításának ’ sokszor még nyers tégláiból ő rakott alapzatot a magyar irodalom fénykorának. Minden hibájával s minden erényével a kor költője volt, életművében, — melyet kezdetben a késői, érzelmes romanticizmus és a német szentimentalizmus vont ködbe —, a reformok után áhítozó, lázongó nemzet hangja szólal meg. Igen, így kell mondanunk, hibáival s erényeivel egyaránt hozzátartozott a korhoz, melyben élt. S mint a nagy szellemek általában, legjobb alkotásaiban a kor hibáit is erénnyé tudta fordítani. Romanticizmusa voltaképpen menekülés volt a kegyetlen, abszolutista kor börtönéből, lázadás Ferenc császár ezentszövetséges, Kufsteins önkényéből, a nemzeti múlt szabadabbnak érzett korszakaiba. Nyelvi újítósa — hiszen ő hitelesítette és nemesítette meg a nyelvújítás néha bizarr dilettantizmusát — adekvát kifejeződése volt a kor politikai hitvallásának: a németes és latinos nemesség feje fölött a nép nyelvén kell megépíteniük az új kort az írástudóknak. Népiessége pedig, melyben a Csokonai —Faludi-féle kezdetek nőttek tovább, egészen Petőfiig, a legszorosabb értelemben vett modern irodalmiság felismerése volt. Nem vélelen, hogy Ő ismerte fel elsőnek Petőfi zsenijét s ő adatta ki a nagy utód első verskötetét. Nem volt robbantó szellem, nem volt forradalmár. Inkább kiegyenlítő és összefoglaló zseni volt, a sok irányban, elszigetelten futó szellem útjanak összefoglalója. E korban a francia forradalomtól megrebbent Habsburgok vasfüggönyt vontak a birodalom köré, lefojtva az erjedő mustot a Metternich által rakott kínai falak közé, nehogy az akkor forradalmi Nyugat,Európa hangja, Párizs szívének dobbanása eljusson a magyar parlagra. Vörösmarty nem tette meg azt az ugrást, amit egy nemzedékkel később Petőfi megtett, nem dobta szét villáival a császári reakció börtönfalait, hogy mélyet szippanson a forradalmi Európa részegítő levegőjéből. Ötvenöt évet élt. Született Ferenc császár alatt, élt Metternich alalt és meghalt Bach Sándor alatt. Ez a fekete háttér Vörösmarty életművének sötét drapériája. Jókai ezt mondta Vörösmarty temetésén: „Vörösmarty meghalt? Tagadjuk meg ezt a szót!“ Meg is tagadjuk. Nem halt meg, — 150 év után ma él igazán...