Magyar Világ, 1906 (1. évfolyam, 1-42. szám)
1906-12-23 / 41. szám
Magyar világ Kaukázuson keresztül, vád írta: Csudáky Bertalan. XI. Kétszáz verszt! Ennyi a grúziai katonai országút hossza. Jermolov, Voronczof és Cziczánov herczegé az érdem, hogy ezen a vakmerő szerpentinúton ma már két nap alatt jutunk el hegyen, völgyön, szakadékokon és havasokon keresztül Grúzia verőfényes, szelíd földjére. Ők tették járhatóvá és biztossá ezt az utat, melyen Lázárev parancsnok idejében 32 pár ökörtől vont árbán, nagy erőmegfeszítéssel, sokszor egy teljes hónapig gyötrődött az utas, még Tifliszig tudott vergődni. Tamara históriai nevezetességű várán túl az út már folytonos emelkedőben van. Delizsánczunk minden baj nélkül halad előre. Már csak néhány állomást kell elhagynunk s túl leszünk még a zivataros felhőkön is. Utonútfélen vad környezetben festői bástyák, ezer-ezerkétszáz esztendős keresztény grúziai templomok, várak és fejedelmi paloták omladékai szürkülnek. Dicsőséges korok vénséges tanúi ezek. Minden vár, minden völgy egy-egy maroknyi törzs küzdőtere és menedékhelye volt. A kőóriásokat rég kikezdte már a kegyetlen idő, de a fegyverben álló fajok karaktere még mindig a régi. Nincs ennek a földnek még egy olyan helye, hol annyi harczias néptörzs oly kegyetlenül mérkőzött volna egymással, mint a vad, a félelmetesen szép Kaukázusban. Egy zivataros évszázad tűnt el a semmiségbe, hogy Kaukázus az oroszok birtokában van s e tengernyi idő alatt csak annyiban változott a helyzet, hogy az orosz kultúra védőszárnyai alatt némileg könnyebb szerrel közelíthetjük meg a kaukázusi néptörzsek otthonát, mint annak előtte. Itt a vadregényes Kaukázus! — kiáltja a grúz kalauz. — Ránt a kindzsárjára s büszkélkedve meséli, hogy huszonötévi szolgálat alatt mi minden történt ővele. Előrántja s megvillogtatja a nap sugaraiban azt a kétélű gyilkos szerszámot s a kaukázusi fajok harczias önérzetességével elmondja, hogy ezzel az apjától örökölt kindzsállal már nem egy ingust küldött a másvilágra. Legszebb harczom (a harczot és a verekedést a kaukázusiak szépnek nevezik) akkor volt, mondja nagy büszkén, amikor az öreg perzsa sah járt minálunk. Épen itt támadtak meg bennünket — s azzal rámutatott egy rendkívül merész sziklaszakadékra. Igaz, megsebezték a fejemet s mindkét karomat, de a támadókat mégis helybenhagytam. Itt a naprendem, ezt kaptam azért a kis verekedésért — a felséges úrtól. Rettegnek is azóta éntőlem a vadorzók ! Aki velem utazik, annak nincs mitől félnie. A mardona kinézésű grúz élményei olyan bátorságot öntöttek mindnyájunkba, hogy többé egyikünk se gondolt töltött revolverére, melyet eddig állandóan kezünk ügyében tartogattunk. A trombita harsog, az ostor pattog, a lovak prüszkölve igyekeznek a sziklás úton, mely perczről-perczre mindinkább merészebb és veszedelmesebb. Jobbról lezuhanással fenyegető sziklatömbök, balról a szédületes mélységben, a vad mormolással rohanó Terek. A keskeny hegyi úton itt-ott már fölbukkan Kaukázus egy-egy délczeg típusa. Kezét harczra készen, állandóan a kindzsábján tartja, mintha leszámolásra készülne a delizsáncz békés utasaival. Majd apró kabarét, grúziai és ingus gyerkőczök, sokszor paradicsomi dreszben rohannak a kocsi elé, éktelen sipítással fölkínálják Kazbek csillogó kristályait s miután jajveszékelő hangon kiharczoltak egykét képeket, szörnyű ordítással eljárják a tüzes lyezginkát (kaukázusi táncz). Egy pillanat múlva már ott teremnek a kopár sziklafalakon, melyeknek hasadékaiból villogó szemük tovább leselkedik a közeledő idegenre. Ha már itt járunk a veszedelmes hegyi lakók falvai közelében, vessünk egy pillantást az ingusok sasfészkébe. Ezek a rablók még ma is azt állítják, hogy nem alattvalók Dicsekszenek függetlenségükkel s nagyra vannak hatalmas őseik birodalmával, — amely sohasem létezett. Télen fonnak, szőnek. Ők és a kabardok készítik a burkát a kaukázusi zivatarköntöst. Nyáron sziklához lapulnak, lesik a prédát, rálőnek az utasra, kifosztják és sokszor kikötnek még a merész kozákőrséggel is. Kaukázus legfélelmetesebb rablói ők, akik állandóan foglalkoztatják a rendőri adminisztrácziót. Egész falvak csak rablásból élnek, ez már fajbeli professziója a kóborló ingusnak. Fegyverben áll a kabard is, mint minden valamirevaló hegyi lakója a zord Kaukázusnak, de a büszke cserkeszek rokontörzse már többet ért a becsülethez, mint az ingus. Megelégszik a legsilányabb táplálékkal s a mindennapiját emberfölötti fáradsággal — úgyszólván a kősziklából teremti elő. Szennyes, füstös viskójában, mely úgy tapad a kősziklához, mint valami sasfészek, — érintetlenül őrizte meg faji szokásait. A kabardok társas életet élnek, kedvelt szórakozásuk zene, táncz, ének és mese. Ha keresztény a kabard, egy feleséget vesz s azt tartja, elég, ha egy veszekszik a háznál, sőt sokszor a nagy nyomor miatt azt is megbánja, ami elvégre nálunk is megesik. Ha azonban török származású, akkor ősi szokás szerint valóságos háremet rendez be Kaukázus bérczei között. Mielőtt a házasság megtörténnék, megállapodnak a kalimban, vagyis a menyasszonyi hozományban. A kalim& 11 két tehénből, egy hegymászó lóból és két egészséges ökörből. Az «egészséges» ökörre egy idő óta különös gondjuk van a kabardoknak, mert sokszor oly csendes kimúlásra áhítozó, agyonkínzott állatokat hoztak ajándékba, hogy még a lakodalom napját sem tudták megérni. Aztán, ha a Korán versei szerint kimondták a boldogító igent, lakodalomhoz látnak, amely csodálatos módon hasonlít az ősi magyar dínom-dánomhoz, amikor nem volt neveletlenség csontokkal dobálózni. Durrog a pisztoly, csillogvillog a gazdagon díszített kindzsál s az öröm jeléül báránybőr sipkák röpködnek a levegőben. Elvágják a menyecske saffián fűzőjének jól elrejtett szalagját, megjön a kabard hősmondák hegedőse s olyan lakodalmi örömzaj támad a füstös sziklafaluban, hogy a kabard néphiedelem szerint még a kazbeki jégóriások is elmozdulnak a helyükről. A kabardok legkedveltebb itala a sör. Fontos szerepe van, különösen a nagyobb ünnepeken, kiváltképpen a lakodalmakon. A kabard nem tud oly felköszöntőt mondani, melyben ne dicsőítené a sót és a sört. Minden kabard felköszöntő ámennel végződik. A füstös sziklaszoba közepén egy koromlepte mangál van elhelyezve. Ez a tűzhely, amolyan ősi tatárkemencze, melyen a zamatos saslik (nyárson sült báránypecsenye) készül. A háziasszony a klasszikus idők vesztaszüzeire emlékeztet. Állandóan otthon ül, sző, fon s ügyel a tűzre, hogy ki ne aludjék. A férj után, aki a sarokban bárányprémekkel leterített kőrakáson lustálkodik, legnagyobb úr a háznál: a füst. Elszédültem, amikor grúziai kalauzom védnöksége mellett egy ilyen kabard otthonba benyitottam. Egy kis saslik, gyümölcs, csurek (lepényfajta) s egy kis tej, ebből áll a hegyi lakók táplálkozása. Ha e négy főétel együvé talál kerülni, az vagy lakodalmat vagy sátoros ünnepet jelent. Leszámítva a kabardok derűs lakodalmi míthoszát, bizonyos, hogy azok a hómezők, gleccserek, melyek grúziai utunkban most épen szemünkbe csillognak, a legtöbb szerencsétlenséget a darjáli hegyszorosban idézték elő. Nyolcz óriási gleccser ereszkedik a Kazbekról a Terek sziklás ágya felé. Szépségben, vakító csillogásban vetekesznek egymással. Ezekre tesz kirándulást az, aki a kaukázusi jég- és hómezők megkapó tájképeiben gyönyörködni akar. Legnagyobb és legveszedelmesebb közülök a Devdorákszkij és mert legveszedelmesebb, a kiváncsi túristavilágot — 334 —