Magyar Zene, 1966 (7. évfolyam, 1-6. szám)
1966-12-01 / 6. szám - Sárosi Bálint: Étterem-monográfia
SÁROSI BÁLINT : ÉTTEREM-MONOGRÁFIA „A legtanulságosabb volna egy-egy község teljes dallamtérképét, zenei életének minden részletre kiterjedő leírását, szóval, zenei monográfiáját elkészíteni.” A részletmonográfiák igénye — Kodály fent idézett szavaival megfogalmazva (A magyar népzene bevezetőjében, először 1937-ben) — jellemző módon akkor jelentkezett, amikor a magyar népzene egészéről már megbízható képünk volt. 1937 óta már jó néhány zenei monográfiával és monografikus igényű gyűjteménnyel gazdagodott a magyar népzenetudomány s a kutatás újabban ipari településekre, városokra is kiterjedt. Az étterem-monográfia gondolata mégsem közvetlenül a monográfiakészítés igényéből született s — egyebek között ezért — egészében mindmáig nem is valósult meg. Ez a rövid beszámoló tehát csupán az első tapasztalatok summázása. A magyar népi hangszeres zene kutatása közben a városi cigányzenekarokra — azok játékstílusára, repertoárjára, társadalmi funkciójára — vonatkozó konkrét adatokra volt szükségem. Ekkor derült ki, hogy a köztünk élő és működő cigányzenekarokról — a magyar zenei életnek másfél századon át világhírűvé növekedett „derékhadáról”, a rádió és a televízió állandó szereplőiről s ma is egyik fontos export-cikkünkről viszonylag nagyon keveset tudunk. Pedig nem csupán az általuk képviselt zene miatt fontosak, hanem azért is, mert zenénk általános fejlődésére tett hatásuk Liszttől Bartókig és napjainkig szinte felmérhetetlen. Bámulóik között Berzsenyi, Széchenyi, Ady neve mellett Liszté, Brahmsé, sőt a kényes ízlésű Debussyé is szerepel. „Az egész úgynevezett cigányzenekérdés tulajdonképpen a zenefolklórkutatás területére tartozik” — állapítja meg Bartók, Liszt-problémák című előadásában. S ha ez így van, akkor a zenefolklór-kutatás mai módszerei is köteleznek arra, hogy ott tanulmányozzuk ezt a zenét, ahol az a leginkább otthon van: a zenés éttermekben. Már az előadás minősége szempontjából is fontos a szórakoztató zenésznek a megszokott miliő. Hallgassunk például cigányzenekart a rádióban, ahol tudvalevőleg a legjobb együttesek szerepelnek, de kiszakítva természetes környezetükből, előre meghatározott műsorral és főleg nem a stimuláló, mulató közönség, hanem mikrofon előtt. . . és utána menjünk el egy jó cigányzenés vendéglőbe. A rádióban hallottak alapján nem, de emitt — ha sikerül a megfelelő alkalmat megtalálni — megértünk valamit a varázslatból, amely a múlt század magyarjait, még a legnagyobbakat is, oly gyakran hatalmába tudta keríteni.