Magyar Zene, 1966 (7. évfolyam, 1-6. szám)
1966-12-01 / 6. szám - Pernye András: A kilencedik nemzetközi zenei verseny
ritkán memóriazavarban is megmutatkozott, többnyire azonban a zenemű külső felülete zavartalan maradt. Másodszor: mintha mindig titkolta volna legbensőbb zenei gondolatait, mintha technikáját nem arra használta volna, hogy segítségével kinyilvánítsa, hanem inkább arra, hogy elburkolja saját magát. Most talán először érezhette meg a hallgató, hogy Antal Imre minden meggondolás nélkül, egyszerűen zongorázik. Második helyét mindenekelőtt üzembiztonságával érdemelte ki. A sok többé-kevésbé tehetséges művészjelölt között végre egy ,,profi”-t hallott az ember és ez bizonyos jóérzéssel töltötte el. Ennek volt köszönhető, hogy Bartók I. Román Tánca megnyugtató módon csendült fel, minden hangja értelmesen szólt és megjelent a mű faktúrája. Az I/b fordulóban pedig mindenkit elkápráztatott Paganini—Liszt—Busoni „La Campanellá”jával. Beethoven op. 31-es d-moll szonátájából annyit valósított meg, amennyit vállalt: az utolsó tétel némileg állóképszerű volt és Schubertre emlékeztetett, de ezen belül konzekvens felépítést mutatott, elemei harmonikusan viszonyultak egymáshoz. Ami pedig legelső produkcióját, Bach c-moll prelúdium és fúgáját illeti — azt nála jobban, értelmesebben, egyenletesebben senki sem oldotta meg a mezőny fiatal művészei közül. * * * Végezetül és összefoglalóan: az 1966-os Liszt—Bartók zongoraverseny, ha nem is szűkölködött tanulságokban, végső fokon nem sokban nőtte túl egy nívós háziverseny kereteit. Viszont alkalmat adott néhány fiatal művészünknek arra, hogy egyfelől tehetségét és tudását igen sok oldalról bemutathassa, másfelől pedig bizonyosfajta pódiumrutint szerezzen. Ez pedig önmagában véve sem kevés. 586