Vid József szerk.: Magyar Kultúra. Társadalmi és tudományos szemle. 31. évfolyam (Budapest, 1944)
Számok listája - 17. szám
ötlet, hogy egy Afrikába került magyar mérnök ismeretlenül levelezést folytat egy magyar nővel, akit szépnek, fiatalnak és szőkének képzel, holott az a valóságban vén, csúnya és fodrásznő. A fiú gazdagon hazatér s keresni kezdi az ismeretlen partnert. Szerencsére egy barátja folytatja le a nyomozást s nem az igazi levélíróval, hanem egy valóban szép szőke leánnyal hozza össze. Ebből természetesen rengeteg bonyodalom származik, de a végén egy nagy heppienddel zárul, melyben mindenki , még az öreg csúnya nő is jól jár. Bár a vékony ötletet itt is tapossák és nyúzzák a végletekig, mégis történt valamelyes kísérlet arra, hogy a mesét igazi humoros karakterfigurákkal élénkítsék. A csúnya vénkisasszony, a facér színész, a tornatanár alakja legalábbis a komikum felé valóban ki van dolgozva, sőt itt már inkább az a baj, hogy egészen az állati röhögésig akarják felvidítani a közönséget. Ezért választották egyik főszereplőnek Latabárt s beleadtak mindent, amire egy ilyen Latabár csak képes. Jól számítottak! Latabár kedvence egy bizonyos pesti közönségnek, mely élcein és fintorain már nem is nevet, hanem egyenesen nyerít, A színház szerelmese. Közben lett volna egy komolyabb magyar darab is ezen a címen, de az meg szintén jól kitaposott magyar csapásokon az operett nívójára zuhant alá! Pedig úgy kezdődött, mintha akarna valami komolyabb problémát is megfogni: azt t. i., hogy mit jelent az írói elhivatás s hogy mit kell az írónak, főként a színpadi írónak a beérkezésig elszenvednie. De sajnos, a darab csak épp kiindulásában érinti a problémát s utána menthetetlenül beleszédül az operettek szirupos romantikájába. De nehogy a közönség még így is valami komolyabb gondolatot szimatoljon a darab mögött, az operettíz mellé még egy vígjátéki formát is adtak a szokásos helyzetkomikumokkal. Még szerencse, hogy kolozsvári környezetbe helyezték a darabot, s hogy így van alkalma a pesti közönségnek két mintaszerű kolozsvári színdarabrészletet filmen látni. Egyéb értéke aztán igazán nincs ennek a három különböző műfajból összegyúrt hibrid darabnak. Ma sok olyan dolognak vagyunk tanúi, amit a magyarról sohase tételeztünk volna fel, sőt amit a magyar jellemmel egyszerűen összeegyeztethetetlennek tartottunk. Vajjon mi történt, hogy egyszeriben úgy megváltozott? Bizonyára nem járunk messze az igazságtól, ha ezért és sok minden másért a magyar sajtó egy részét tesszük felelőssé. Bevalljuk, mi se hittük volna előre, hogy a sajtónak a közvélemény kialakításában még ma is ekkora szerepe lehet. Pedig a tények beszélnek! Olyan érzések és vélemények kapnak lábra sokszor a legjobb katolikusokban is, amiknek sem alapja, sem előzménye nem volt. Hát akkor honnan vették hirtelenül? A sajtójukból! Lám, menynyire igaza volt Bangha páternek és társainak, amikor nemcsak a zsidó, de még a színtelen sajtótól is óvta a katolikusokat! Lám, mit ért a védekezés, hogy ők csak olvasók, de nem követik sajtójukat. Bizony követték egytől-egyig, egész az emberi mivoltból való kivetkőzésig száz Egyházzal való ellenségeskedésig! * Magyar Játékszín címen egy másik képes színházi lap is született. Hogy ki az a Czebe Lászlóné, aki felelős szerkesztő és kiadóként jegyzi, halvány sejtelmünk sincs. A lap tele van strandkosztümös képekkel és egy egész oldalon apacsromantikával, képben illusztrálva, hogy „ha megversz is, imádlak én". Mondhatjuk, nagy találékonyság s a komoly időkhöz méltó oktatás. A lapnak, mely különben a szokásos színházi pletykákkal és nagyképűsködéssel van tele, egyik nyilatkozata feltűnést kelthet. Kerecsendi Kiss Márton, akit első filmjéért mi is nagyon megdicsértünk, az erotikáról így nyilatkozik: „Az erotikát nem száműzhetjük, hozzátartozik életünkhöz, minden művészi águnk kimeríthetetlen forrása. Sajnos, sokan összetévesztették az ízléstelen malackodással. Az egészséges erotikának a művészet menlevelet ad. — Mégis, hola határ? Térden alul vagy fölül? — Minden határ és korlátozás csupán az ízlésben, tudásban, tehetségben szegények előtt állhat, a művészet küldöttei előtt ezek érvényüket vesztik. Mert ami művészi, az sohasem rossz." Fájdalmas dolog vollna nekünk Kerecsendi Kiss Mártonnal vitatkozni, csak azt kérdjük, hogy minden magyar tehetségnek el kell ferdülni, mihelyt a színi és filmvilággal közeli kapcsolatokba került? * Még egy új hetilapról is essék szó, mely gyakorlott kezekre valló túlhangos reklámmal jelentkezett a magyar piacom A címe: Magyarság útja s felelős szerkesztője és kiadója: Regéczy Kiss Zoltán. Nem Titanic. A békeévek nagy hajószerencsétlensége, mikor egy jéghegy a világ legnagyobb hajóját elsüllyesztette, azóta is foglalkoztatja az írók és a nagyközönség fantáziáját. Ki volt a bűnös s a szerencsétlen áldozatok hogy viselkednek a katasztrófa szörnyű perceiben — ezek benne a legizgatóbb kérdések. A német filmgyártás jól szimatolta, hogy a Titanic katasztrófájában hálás téma rejlik s hogy az a film nyelvén kifejezve, monumentális élménnyel ajándékozhatja meg a világot. Az érthető nagy várakozást azonban a bemutatott film alaposan lehűtötte. Soha még nagyobb csalódás nem ért bennünket! A művészet giccsé vált s a grandiózusra és borzalmasra törekvés nevetségbe fulladt. Nem értjük a magyar sajtót, mely lelkendezve fogadta a filmet és külön cikkekben szuperlativuszokkal halmozta el, holott a propaganda érthető kihasználásán kívül alig van benne nagyvonalúság. Ha másból nem, a közönség viselkedéséből olvashattak volna a kritikusok s legalább az döbbenthette volna meg őket, hogy az épérzékű közönség a legdrámaibbnak hitt katasztrófajeleneteknek hangosan kuncogott. Hitessék el a bolonddal, hogy az a jó film, ahol tömegek borzalmas halálánál a közönség kacag! Párizs rejtelmei. Végre van megint egy rosszul sikerült francia film is, amit még a belezsúfolt tömérdek izgalom sem ment meg a bukástól. Pedig azt mondják, hogy a közönség egy része szeret a moziban borzongani s ilyen grandguignol-szerű darabokkal szórakozni, de talán még ez a réteg is vissza fog Párizs rejtelmeitől riadni. Mert ezek az alakok, akik a filmen szerepelnek, nem egyszerű bűnösök, természetes szenvedélyek érthető áldozatai, hanem egyszerűen vadállatok, bestiák, akiknek a normális ember érzelem- és lelki világához semmi közük. Az ilyen darab nem lehet senki számára sem tanulmány, sem élvezet, sem szórakozás, hanem csak vagy idegrombolás vagy pedig látens rossz hajlamok keltegetése. Igazán nem értjük a cenzúrát, hogy miért enged át ilyen darabokat nagy név a magyar újságírásban, de annál nagyobb önbizalomra vall, hogy irányt akar mutatni és szabni a magyar életnek. Miután újságíróknak bajosan lehet tőkéjük lapalapításokhoz, érdekes, roppant érdekes volna megtudni, ki finanszírozza tulajdonképen az új lapot s ki s milyen célzattal áll mögötte. Elvégre ha ők mindig azt firtatták a régi lapokkal szemben, hogy kinek a hálójában fetrengenek, itt az ideje, hogy megkérdezzük, ők kit s mennyire szolgálnak. Mert a nomen itt is omen lehet, akárcsak a múltban más lapok mál volt. De ettől eltekintve igazán nem lesz az új hetilaptól gazdagabb a magyar sajtó vagy szellemi élet. A szokásos hangoskodó, de semmitmondó cikkek a nemzeti problémákról s aztán néhány közgazdasági tényező leleplezése és „kikészítése" a nyúzópadon. Ezért ugyan kár a sok papír elpocsékolása! * Bálint György mendei plébános, akinek tudásával sohasem állt arányban írói ambíciója, cikket írt a Harc c. folyóiratban, amelyről annyit nyilvánosan meg kell állapítanunk, hogy szégyeljük az egész magyar katolikus papság nevében. Több szót nem érdemel! * Milotay István interjút adott az egyedül vagyunk-nak, majd saját lapjában, az Új Magyarságban „Elkéstünk" címen megismételte meglepő és őszinte vallomássát. A nyilatkozatban ez áll: „Egy elvetélt ellenforradalom áporodik a magyar közéletben. Amikor döntés felé közelít a háború, mi még mindig a múlt bűnei alatt sínylődünk és most is azt keressük: hol romlott el valami? Mikor történt a magyar politikában az a végzetes törés, amely miatt nem intézhettük el nagy belső kérdéseinket és nem formálhattuk át a magyar életet, mielőtt megkezdődött a harmincas években már sokunk által előre látott második világháború? Pedig hogy jönni fog, azt sejtettük, éreztük s ebben a biztos megérzésben akartunk Gömbös Gyulával, Eckhardt Tiborral és Ullain Ferenccel létrehozni egy közös nagy ellenforradalmi frontot. Eltökéltüka magyar élet teljes átállítását — ha lehet reformok segítségével, de minél radikálisabb úton. — És ha ez akkor megtörténik, s már négy-öt évvel a mostani világháború kitörése előtt is az új nacionalista fajvédő irány érvényesült volna, egészen máskép alakul a németekkel való viszonyunk is. Mindezzel elkéstünk. Igen! Akkor a magyar belpolitika a nehéz idők töttén nem a pepecseléssel, viszálykodással foglalkozott volna, hanem egy új politikai céloktól áthatott, szervezett nemzetet, mindenre felkészült népet talált volna az új háború. A mi programunkban — amely érthető okokból akkor nem kerülhetett nyilvánosságra teljes őszinte- Tollheggyel