Vid József szerk.: Magyar Kultúra. Társadalmi és tudományos szemle. 31. évfolyam (Budapest, 1944)

Számok listája - 17. szám

ötlet, hogy egy Afrikába került magyar mérnök ismeretlenül levele­zést folytat egy magyar nővel, akit szépnek, fiatalnak és szőkének képzel, holott az a valóságban vén, csúnya és fodrásznő. A fiú gazda­gon hazatér s keresni kezdi az ismeretlen partnert. Szerencsére egy barátja folytatja le a nyomozást s nem az igazi levélíróval, hanem egy valóban szép szőke leánnyal hozza össze. Ebből természetesen rengeteg bonyodalom származik, de a végén egy nagy heppienddel zárul, melyben mindenki , még az öreg csúnya nő is jól jár. Bár a vékony ötletet itt is tapossák és nyúzzák a végletekig, mégis tör­tént valamelyes kísérlet arra, hogy a mesét igazi humoros karakter­figurákkal élénkítsék. A csúnya vénkisasszony, a facér színész, a tornatanár alakja legalábbis a komikum felé valóban ki van dolgozva, sőt itt már inkább az a baj, hogy egészen az állati röhögésig akarják felvidítani a közönséget. Ezért választották egyik főszereplőnek Lata­bárt s beleadtak mindent, amire egy ilyen Latabár csak képes. Jól számítottak! Latabár kedvence egy bizonyos pesti közönségnek, mely élcein és fintorain már nem is nevet, hanem egyenesen nyerít, A színház szerelmese. Közben lett volna egy komo­lyabb magyar darab is ezen a címen, de az meg szintén jól kitaposott magyar csapásokon az operett nívójára zuhant alá! Pedig úgy kez­dődött, mintha akarna valami komolyabb problémát is megfogni: azt t. i., hogy mit jelent az írói elhivatás s hogy mit kell az írónak, főként a színpadi írónak a beérkezésig elszenvednie. De sajnos, a darab csak épp kiindulásában érinti a problémát s utána menthetetlenül bele­szédül az operettek szirupos romantikájába. De nehogy a közönség még így is valami komolyabb gondolatot szimatoljon a darab mögött, az operettíz mellé még egy vígjátéki formát is adtak a szokásos helyzetkomikumokkal. Még szerencse, hogy kolozsvári környezetbe helyezték a darabot, s hogy így van alkalma a pesti közönségnek két mintaszerű kolozsvári színdarabrészletet filmen látni. Egyéb értéke aztán igazán nincs ennek a három különböző műfajból összegyúrt hibrid darabnak. Ma sok olyan dolognak vagyunk tanúi, amit a magyarról sohase tételeztünk volna fel, sőt amit a magyar jellemmel egyszerűen össze­egyeztethetetlennek tartottunk. Vajjon mi történt, hogy egyszeriben úgy megváltozott? Bizonyára nem járunk messze az igazságtól, ha ezért és sok minden másért a magyar sajtó egy részét tesszük fele­lőssé. Bevalljuk, mi se hittük volna előre, hogy a sajtónak a köz­vélemény kialakításában még ma is ekkora szerepe lehet. Pedig a tények beszélnek! Olyan érzések és vélemények kapnak lábra sokszor a legjobb katolikusokban is, amiknek sem alapja, sem előzménye nem volt. Hát akkor honnan vették hirtelenül? A sajtójukból! Lám, meny­nyire igaza volt Bangha páternek és társainak, amikor nemcs­ak a zsidó, de még a színtelen sajtótól is óvta a katolikusokat! Lám, mit ért a védekezés, hogy ők csak olvasók, de nem követik sajtójukat. Bizony követték egytől-egyig, egész az emberi mivoltból való kivet­kőzésig s­záz Egyházzal való ellenségeskedésig! * Magyar Játékszín címen egy másik képes színházi lap is szüle­tett. Hogy ki az a Czebe Lászlóné, aki felelős szerkesztő és kiadó­ként jegyzi, halvány sejtelmünk sincs. A lap tele van strand­kosztümös képekkel és­ egy egész oldalon apacsromantikával, képben illusztrálva, hogy „ha megversz is, imádlak én". Mondhatjuk, nagy találékonyság s a komoly időkhöz méltó oktatás. A lapnak, mely különben a szokásos színházi pletykákkal és nagyképűsködéssel van tele, egyik nyilatkozata feltűnést kelthet. Kerecsendi Kiss Márton, akit első filmjéért mi is nagyon megdicsértünk, az erotikáról így nyilatkozik: „Az erotikát nem száműzhetjük, hozzátartozik életünkhöz, minden művészi águnk kimeríthetetlen forrása. Sajnos, sokan össze­tévesztették az ízléstelen malackodással. Az egészséges erotikának a művészet menlevelet ad. — Mégis, hol­­a határ? Térden alul vagy fölül? — Minden határ és korlátozás csupán az ízlésben, tudásban, tehetségben szegények előtt állhat, a művészet küldöttei előtt ezek érvényüket vesztik. Mert ami művészi, az sohasem rossz." Fájdalmas dolog vollna nekünk Kerecsendi Kiss Mártonnal vitat­kozni, csak azt kérdjük, hogy minden magyar tehetségnek el kell ferdülni, mihelyt a színi és filmvilággal közeli kapcsolatokba került? * Még egy új hetilapról is essék szó, mely gyakorlott kezekre valló túlhangos reklámmal jelentkezett a magyar piacom A címe: Magyar­ság útja s felelős szerkesztője és kiadója: Regéczy Kiss Zoltán. Nem Titanic. A békeévek nagy hajószerencsétlensége, mikor egy jéghegy a világ legnagyobb hajóját elsüllyesztette, azóta is foglalkoz­tatja az írók és a nagyközönség fantáziáját. Ki volt a bűnös s a sze­rencsétlen áldozatok hogy viselkednek a katasztrófa szörnyű percei­ben — ezek benne a legizgatóbb kérdések. A német filmgyártás jól szimatolta, hogy a Titanic katasztrófájában hálás téma rejlik s hogy az a film nyelvén kifejezve, monumentális élménnyel ajándékoz­hatja meg a világot. Az érthető nagy várakozást azonban a bemuta­tott film alaposan lehűtötte. Soha még nagyobb csalódás nem ért bennünket! A művészet giccsé vált s a grandiózusra és borzalmasra törekvés nevetségbe fulladt. Nem értjük a magyar sajtót, mely lel­kendezve fogadta a filmet és külön cikkekben szuperlativuszokkal hal­mozta el, holott a propaganda érthető kihasználásán kívül alig van benne nagyvonalúság. Ha másból nem, a közönség viselkedéséből olvashattak volna a kritikusok s legalább az döbbenthette volna meg őket, hogy az épérzékű közönség a legdrámaibbnak hitt katasztrófa­jeleneteknek hangosan kuncogott. Hitessék el a bolonddal, hogy az a jó film, ahol tömegek borzalmas halálánál a közönség kacag! Párizs rejtelmei. Végre van megint egy rosszul sikerült francia film is, amit még a belezsúfolt tömérdek izgalom sem ment meg a bukástól. Pedig azt mondják, hogy a közönség egy része szeret a moziban borzongani s ilyen grandguignol-szerű darabokkal szó­rakozni, de talán még ez a réteg is vissza fog Párizs rejtelmeitől riadni. Mert ezek az alakok, akik a filmen szerepelnek, nem egyszerű bűnösök, természetes szenvedélyek érthető áldozatai, hanem egysze­rűen vadállatok, bestiák, akiknek a normális ember érzelem- és lelki világához semmi közük. Az ilyen darab nem lehet senki számára sem tanulmány, sem élvezet, sem szórakozás, hanem csak vagy idegrombo­lás vagy pedig látens rossz hajlamok keltegetése. Igazán nem értjük a cenzúrát, hogy miért enged át ilyen darabokat­ nagy név a magyar újságírásban, de annál nagyobb önbizalomra vall, hogy irányt akar mutatni és szabni a magyar életnek. Miután újság­íróknak bajosan lehet tőkéjük lapalapításokhoz, érdekes, roppant érdekes volna megtudni, ki finanszírozza tulajdonképen az új lapot s ki s milyen célzattal áll mögötte. Elvégre ha ők mindig azt firtatták a régi lapokkal szemben, hogy kinek a hálójában fetrengenek, itt az ideje, hogy megkérdezzük, ők kit s mennyire szolgálnak. Mert a nomen itt is omen lehet, akárcsak a múltban más lapok mál volt. De ettől eltekintve igazán nem lesz az új hetilaptól gazdagabb a magyar sajtó vagy szellemi élet. A szokásos hangoskodó, de semmitmondó cikkek a nemzeti problémákról s aztán néhány közgazdasági tényező leleplezése és „kikészítése" a nyúzópadon. Ezért ugyan kár a sok papír elpocsékolása! * Bálint György mendei plébános, akinek tudásával sohasem állt arányban írói ambíciója, cikket írt a Harc c. folyóiratban, amelyről annyit nyilvánosan meg kell állapítanunk, hogy szégyeljü­k az egész magyar katolikus papság nevében. Több szót nem érdemel! * Milotay István interjút adott az egyedül vagyunk-nak, majd saját lapjában, az Új Magyarságban „Elkéstünk" címen megismételte meglepő és őszinte vallomássát. A nyilatkozatban ez áll: „Egy elvetélt ellenforradalom áporodik a magyar közéletben. Amikor döntés felé közelít a háború, mi még mindig a múlt bűnei alatt sínylődünk és most is azt keressük: hol romlott el valami? Mikor történt a magyar politikában az a végzetes törés, amely miatt nem intézhettük el nagy belső kérdéseinket és nem formálhattuk át a magyar életet, mielőtt megkezdődött a harmincas években már sokunk által előre látott második világháború? Pedig hogy jönni fog, azt sejtettük, éreztük s ebben a biztos megérzésben akartunk Gömbös Gyulával, Eckhardt Tiborral és Ullain Ferenccel létrehozni egy közös nagy ellenforra­dalmi frontot. Eltökéltük­­a magyar élet teljes átállítását — ha lehet reformok segítségével, de minél radikálisabb úton. — És ha ez akkor megtörténik, s már négy-öt évvel a mostani világháború kitörése előtt is az új nacionalista fajvédő irány érvényesült volna, egészen más­kép alakul a németekkel való viszonyunk is. Mindezzel elkéstünk. Igen! Akkor a magyar belpolitika a nehéz idők töttén nem a pepecseléssel, viszálykodással foglalkozott volna, hanem egy új poli­tikai céloktól áthatott, szervezett nemzetet, mindenre felkészült népet talált volna az új háború. A mi programunkban — amely érthető okokból akkor nem kerülhetett nyilvánosságra teljes őszinte- Tollheggyel

Next