Vid József szerk.: Magyar Kultúra. Társadalmi és tudományos szemle. 31. évfolyam (Budapest, 1944)
Számok listája - 13-14. szám
igen hiányosan rendelkezik. S mindaddig, amíg az ottlakás és a közösségbe való bekapcsolódáshoz és beilleszkedéshez szükséges idő el nem telik, munkája feltétlenül csökkent értékű. Kb. 2—3 évre becsülhetjük azt az időt, amely alatt egy átlagos képességű tisztviselő az általa igazgatandó terület és népesség adottságaival legalábbis nagy vonalakban tisztába jön. Ezek ismerete pedig már az első ügy intézése alkalmával szükséges lenne. Mivel ez nincs meg, az ügyintézés sem olyan értékű, amilyennek lennie kellene. Ezt érzi a tisztviselő maga is, érzi a főnöke és még inkább érzik azok, akiknek az ügyét intézi, az állampolgárok! Ez utóbbiak pedig joggal várják el azt, hogy az adójukért és egyéb kötelességeik pontos teljesítéséért a közigazgatás is gyorsan és pontosan nyújtsa azt, amit számukra nyújtania kell. Ráadásul pedig ők is emberek, vagyis meg vannak győződve arról, hogy amit ők tudnak, azt a másiknak is tudnia illik. S így ha akár szóbeli tárgyalás, akár az intézkedés során a tisztviselő olyat mond vagy cselekszik, ami a helyi viszonyok nem ismerésére mutat, azt a legjobb esetben tudatlanságnak, a legrosszabb esetben pedig rosszindulatnak minősítik. Ennek a következményeiről pedig jobb nem beszélni! A kérdés különben a maga élességében csak a legutóbbi időkben merült fel. Mai kiélezettsége az önkormányzatok fokozottabb háttérbe szorulásának és a már említett államosítás együttjárója. Ezért is nem törődtek az államosítás egyes ütemeit végrehajtó kormányzati tényezők, vagy az azt követelő politikai vagy irodalmi tényezők a helyi ismeretek, a közösségismeret fontosságával, mert magától értetődőnek és természetesnek tartották, hogy az meg is van. Ma már tudjuk, hogy ennek megléte vagy meg nem léte és még inkább a szakismeretekkel való egyezése egyáltalában nem magától értetődő, sőt nem is gyakori. A kérdés megoldása reálisan csak egy irányban található meg. Mivel a helyi ismeretek és a szakismeretek olyatén szintézise, hogy az egyes közösségekben felnőttek között legyenek azok, akik a szükséges szakismeretekkel is rendelkeznek, gyakorlatilag keresztülvihetetlen, valahogyan arra kell törekedni, hogy az idegen helyről odakerültek helyi ismerete az eddiginél rövidebb idő alatt váljék teljessé, vagyis azok rövidebb időn belül legyenek képesek a közösség feletti áttekintést megszerezni és ezzel egyidejűleg a közösségbe beilleszkedni. Ennek az elérése kettős követelményt támaszt. Egyfelől a szakismeret közlése alkalmával feltétlenül ki kell terjeszkedni az eddiginél nagyobb mérvű közösségismeretre (szociológiai, helyesebben szociográfiai ismeretek metodikai részére) , másfelől gondoskodni kell arról, hogy mindazok az adatok, amelyek az egyes közösségek megismeréséhez és az azok feletti áttekintéshez szükségesek, helyi monográfiák, adattárak, regiszterek alakjában a vezetők, az igazgatási funkciót végzők számára rendelkezésre álljanak. Magától értetődően ez utóbbiaknak egységesen szerkesztetteknek és megoldottaknak kell lenniök, hogy feladatukat, a közösség feletti áttekintés megszerzésére fordított idő megrövidítését minél tökéletesebben és megfelelőbben tudják biztosítani. Dr. Kerékgyártó Imre (Budapest): Egy elfelejtett regény . . . Egyetlenegy nemzedék sem sietett az irodalomtörténetírás aránylag rövid pályája alatt saját értékelését oly frissen hatalmas kötetekbe foglalni, mint az, amelyiknek irodalmi pünkösdi királysága éppen napjainkban foszlott csendesen, de annál tragikomikusabban szerteszét. Most utólag bizonyára nehéz dolog lenne eldönteni, hogy mi volt ennek a sietségnek az oka, mert lehet, hogy a világnézeti önreklám vezette benne őket, hogy jóelőre kijelöljék az utókornak, nézd, ez volt ebben a korban az érték, de nem lehetetlen az sem, hogy már előre hallották a könyvzúzó malmok kérlelhetetlen hangját, s ezért siettek, még a végleges eltűnés előtt — legalább amúgy csínytevő gyerekként bevésni nevüket a nemzeti Pantheon falába. Az ok végeredményben mindegy, a könyvek akár a 20. század irodalma, akár a kortársak magasztalása legyen a címük, itt vannak polcainkon, s egy egész irodalmi korszakot hamis megvilágításban vetítenek elénk. Érdekes, hogy ezek a könyvek semmit sem tudnak például Prohászkáról, de oldalakon át örökítik meg Hatvany Deutsch báró irodalmi szereplését. Nem csoda, ha olvasásukkor az ember úgy érzi, mintha egy kaotikus irodalmi Teleki-téren járna, ahol a kikiáltónak jutott az a szerep, hogy a békés járókelőket az asztallapokra halmozott lim-lomok felbecsülhetetlen értékéről győzze meg. Az irodalomtörténet azonban mindig önszemlélet is, értékítéletei pedig önmagunkról, világnézetünkről hozott ítéletek is, s ezért nem mindegy, hogy egy kor alkotásai közül mit nyilvánítunk értéknek, a magunk lelkéből fakadónak, s mit múló tiszavirágnak. Az irodalomtörténésznek és kritikusnak éppen ezért a gyöngyhalász szerepét kell vállalnia e letűnt korszakkal szemben, hogy a túlságosan is nagy vásári zajból ki tudja keresni az igazi értéket, s így az összegyűjtött apró gyöngyszemekből azután összeállíthassa végre végeredményképen annak megtisztított, igazi képét. Egy ilyen gyöngyszemet szeretnék most is napvilágra hozni. Születésének éve: 1914. A nemzet életében válságos idő! Nemcsak a politikában, a szellemi élet területén is hatalmas mozgósítás zajlik. Kávéházakban, szerkesztőségekben jelennek meg az új katonák, a céljuk kérlelhetetlenül a hódítás: a napilapoknak, újságoknak, folyóiratoknak, színházaknak s rajtuk keresztül a magyar szellemnek, a magyar léleknek meghódítása. A fegyverük pedig a korlátlan, bár leplezett destrukció. Csak lapozzuk fel az e korból származó és a halhatatlannak kikiáltott művek lapjait, kifigurázott családanyákat és felmagasztalt hetérákat találunk bennük, az ősi hagyományok és erkölcsi normák kigúnyolását és újak meghirdetését. Ha az ember az előbb emltett irodalomtörténeteket olvassa, arra a megállapításra jut, hogy mindez csak haladás. A nemzet lelkéből fakadtak ezek az írások, éppúgy, mint ahogy onnan törtek elő Zrínyi, Vörösmarty vagy Arany János sorai. Mert igen erős fegyverek a reklám és az elhallgatás. Mire is lett volna jó az utókor figyelmét felhívni arra, hogy voltak írók, akik ebben a korszakban is felemelték szavukat és regényben, lírában, sajtóban, röpiratban vagy szószéken, de mindenütt egyaránt azt az igazságot hangoztatták, hogy vigyázat, ébredj, magyar, hiszen a lelked ellen készül itten a nagy merénylet? Mire lett volna jó kétkedést szítani egy jövő nemzedékben az iránt, hogy hátha mégse nekik, az Ignotusoknak és Gellért Oszkároknak és társaiknak volt igazuk és a magyarságnak a 20. században is az anya volt a női eszményképe, az önfeláldozó hős a férfi mintaképe, Isten és a haza tisztelete, szeretete a hagyománya?! Nekünk viszont épp ez és nem egy esetleges évforduló teszi időszerűvé, hogy most előhozzuk az elhallgatás rejtett zugából Harsányi Kálmán regényét, egyet a sok közül, és hogy rámutassunk: volt tiltakozás és volt iránymutatás akkor is! Mert Harsányi Kálmán regénye éppen erről a szellemi mozgósításról írt, erre akarta felhívni egy szellemi tompultságban, öntudatlanságban élő magyarságnak a figyelmét. A kristálynézők — a regény címe. Regény helyett nyugodtan lehetne fantasztikus történetnek is nevezni, de el lehetne mondani ugyanezt a valóságról is. Mert valóben egyaránt fantasztikus az, amit Harsányi Kálmán az életben és hőse, Balogh Fábián a regényben látnak. Egy kicsi, de jól szervezett csoport ült rá a magyarság mellére és tehetségtelenségét zsenialitásnak hirdetve zavartalanul szívta a vérét, marcangolta a lelkét. A magyarok pedig vagy elfogadták azt, amit a regénybeli Sebők Sándorok és Csáky Vidorok hirdettek nekik, vagy pedig abba a világba menekültek, amelyet Fábián választott magának, kristálynézők lettek, utálták a jelent, szebb jövő- 8