Magyarország, 1861. március (1. évfolyam, 50-76. szám)
1861-03-30 / 75. szám
értelmesbjeihez számíthatók, a levelező soraiban meghagyott melléknév alatt mi sem értettünk egyebet, mint synonimját a földnépnek, melynek ragaszkodása és bizodalmára ép úgy büszke lehet minden választott, mint azokéira, kik nem járnak szűrben s kiket gyakran megfeddhetőbb indok vezérel, mint az irigységtől ment,a pártérdeknek kevésbbé áldozó egyszerű földnépet. Gróf Teleki László beszéde választóihoz. Tisztelt honfitársaim ! Semmi által sem érezhetném magamat inkább megtisztelve, mint az abonyi kerületbeli választók bizalma által, kiket ezelőtt tizenkét évvel az országgyűlésen képviselni szerencsém, és büszkeségem volt. Nincs az országban választói kerület, melynek bizalmát bírni annyira dicsőségemnek tartanám, mint e kerületét. Tizenhárom éve már, hogy utolszor volt szerencsém tisztelt honfitársaimmal találkozni. Gyönyörű nap volt az, a valósággá vált alkotmányos függetlenség, s egyszersmind a jogegyenlőség, nemzeti egybeolvadás napja. Mily rózsaszínben mutatkozott előttünk a jövő! azonban nem rózsák voltak, mik előttünk piroslottak, hanem borostyánok és vér. Véres harczok és annyi dicsőség! mit később annyi gyász követett, s aztán tizenkétévi elnyomattatás és gyötrelem. Így találkozunk először azon idők óta, melyektől egy özönviz választ! Elmondjuk egymásnak, mit szenvedtünk azóta ? Azok, kik itthon ernyedetlenül virasztottak drága hazánk fölött a legvérengzőbb absolutismus, ostromállapot, hadibiróságok, ismeretlen törvények, erőszakos germanisatio, szint oly terhes, mint méltánytalan adók, monopóliumok, önkény parancsolta adalékok, és tehernövelések utjáni zsaroltatás minden átkainak kitéve, azért, hogy itthon ápoljanak, istápoljanak, élesszenek; — meg azok, kik külföldön ették a száműzetés keserű kenyerét, a végett, hogy ismertessék és védjék külföldön a haza ügyét, hirdessék tanait és dicsőségét, bebizonyítsák ügyének az európai polgárisulás és szabadságévak ugyanazonosságát, és kik közt nekem is jutott csekély tehetségeimhez mért szerep ? Elmondjuk egymásnak fájdalmainkat? Önök, tisztelt honfitársaim, azt a mindennapi tömérdek szenvedést, mi pedig azt a lázas sóvárt, azt a szüntelen bánatot egy haza sorsa fölött, melynek kínaiban csak távolból osztozhatunk ! Mennyit kellene egymásnak elbeszélnünk. Nem tehetjük, nincs időnk reá, mert hiszen ismét tennünk, küzdenünk kell. Jelenről és jövőről szólok hát. Miután hazánkban a lefolyt hosszú évek során lábbal tapostatott minden jog és törvény, azt mondják nekünk, legyünk bizalommal, mert íme egy diploma, egy patens helyreállítja alkotmányos jogainkat. Tehát visszaállítva a magyar alkotmány, visszaállítva, elismerve minden törvényeinknek és így az 1848-kinak is ereje és sértetlensége ? Még akkor is, ha ez igy volna, lehetne-e feledni ami 48 óta történt, feledni, kiket dicsőítünk és gyászolunk, vértanúinkat, feledni annyi ontott vért, s azt az irtózatos elnyomattatást annyi év alatt?! De hát restitutióról szó sincs. Az, mire kellene alapítnunk bizalmunkat, nem egyéb, mint egy odtrogalás, egy uj diploma, mely legszentebb s legsarkalatosb jogainkat ignorálja; a kétoldalú kötés helyett egy ajándék, melyet önkény adott és önkény ismét visszavehet. És mi legyünk bizalommal !: Ajándék, mivel kínálnak és pedig minő ajándék ? Festett alkotmány, minden nélkül, mi nemzeti alkotmányos függetlenségünk legfőbb biztosítékát képezi, a pénzügy, hadügy, véradó és pénzadó fölötti rendelkezési jog nélkül, felelősség nélkül, független minisztérium nélkül, és még mennyi egyéb nélkül. És mi legyünk bizalommal ? ! Még egy osztrák birodalmi államtanácsról is tesznek említést s javaslatba hozták, hogy ahhoz Magyarország követeket küldjön, mintha provincia volna. És legyen bárhol is bizalom ? ! Legalább a territoriális épségünk van hát respectálva ? Tudjuk miként ismerjük az ország integritása ellen intézett rendeleteket és törekvéseket mindenütt, hol erre alkalom nyílik, territoriális épségünk baráti és védői ellen elkövetett zsarnoki tetteket, például: Fiaménak ostromállapotát. Mennyit lehetne elősorolni ? De csak azt említem meg, hogy mialatt folytattatik a mostani alkotmányos játék, s illetőleg kísérlet, rendeztetnek megyék, választatnak követeink, honfitársaink közül azok, kik a bécsi kormány haragját magukra vonták biró s Ítélet közbejövetele nélkül bebörtönöztetnek s kivitetnek hazánkból az osztrák tartományba. Mint ez Asbothtal s másokkal történt. Nincs még absolut kormány sem a világon, mely alatt az igazságszolgáltatás ily lábon állana s ily eljárás még Oroszhonban is példátlan s lehetsen. És legyen bizalmunk ? ! Annyi egyébbel együtt a rendőrség és a sajtóügy is kivéve kezeink közül! Mi pedig bízzunk?*! ... .?Sent mi mindezek daczára is bízunk hazánk jövőjében, de bizalmunk alapja egészen más, mint miket elmondok. Bízunk ugyanis ügyünk szentségében. Abban bízunk, hogy annyi évi elnyomatás után nemzetünk edzettebb, erősebb, mint valaha; a polgárisuk Európa irántunki rokonszenvében, a szabad népek és nemzeties kormányok érdekeinek a mienkneli ugyanazonosságában. Abban bízunk, hogy hatalom vagyunk, s elleneink minden törekvései daczára is naponta növekszünk, és hogy elismert tagjai vagyunk az európai nemzetcsaládnak, minden politikai számításban pártkülönbség nélkül kifeledhetlen tényezők. Ezen erős helyzetünk meggyengítésére három irányban történnek kísérletek : Először : nemzetünkhöz irányzott fenyegetések és kecsegtettek, melyek által minket pártokra szakasztani és meggyengiteni s annak következtében mindennemű alkura hajlandóbbakká tenni reménylenek. Másodszor : Ígéretek s bujtogatások honunk nem-magyar ajkú népfajaira nézve. Harmadszor pedig: a külhonban ellenünk szórt rágalmak. .. Szerintem az irány, melyet követnünk kell, ebből önkényt következik . Először : semmi áron nem alkudni, szorosan ragaszkodni minden jogainkhoz, s nem tenni e részben különbséget jog és jog, törvény és törvény közt, mert minden bármi jogróli lemondás, további lemondásokat vonhat maga után, s így érvénybe vezet. Szomorú példabeszéd az, jobb ma egy veréb, mint holnap túzokfuggall körülményeink közt a dolog, hogy ha a veréb meglesz,úgy nem lesz meg a túzok. Át kell magunkat hajtatnunk azon gondolattól,hogy a 48. törvényből semmit, de semmit sem lehet elengedni; az azon meggyőződéstől,hogy ha az országgyűlés eredmény nélkül kergettetik szét,az nem lesz baj,de az igen nagy, ha alkotmányos tételünknek bármelyik védbástyájáról is lemondanánk, — tovább megyek, nem elég a 48-ki állapot. Alap ez, melyet mind alkotmányos, mind democrátiai jogegyenlőségi tekintetben fejleszteni kell. Nekünk több garanciára van szükségünk, mint mennyit a 48-ki állapotban találunk, annyira, mennyi az absolutismus visszaállítását örökké lehetetlenné tegye. Megtanított minket erre, ami 48 után következett. Ragaszkodom a 48-ki törvényekhez, minden következményeikkel együtt. Én e tekintetben az évek hosszú során át táplált óhajtásim s reményim egyikéről sem mondtam le, sem nem szándékozom azokról valaha lemondani. Democratiai jogegyenlőségi tekintetben is haladnunk kell. Vannak elvek, mik 1848-ban csak kimondattak s melyeket alkalmazni kell s életbeléptetni, mint például az ősiség eltörlése. Vannak a 48-ki törvények közt olyanok is, melyek további törvényes intézkedéseket igényelnek, mint például a mi az urbériségekre nézve történt, a hűbéri viszonyok maradványainak, minők a regálék, különösen a korcsmajog és a bordézsma kárpótlás melletti megszüntetése. A jogegyenlőség ki van mondva s teljesedésbe véve, de ki kell azt terjeszteni az ország mindennemű lakóira faj- és valláskülönbség nélkül. Idetartozik a zsidók emancipatiója. Másodszor : szükségesnek látom a nem-magyar ajkú népfajoknál bujtogatásokat irántuki legtestvériebb érzeteinknek minden nyilatkozataink s intézkedéseink általi bebizonyitása által részint kijátszani, részint ezentulra lehetetlenné tenni, s erre minden alkalmat felhasználni. Végre Harmadszor: szerintem lényeges, tekintve európai állásunkat is, minden szavunkkal, minden tettünkkel azt bizonyítani, hogy mi mindig a való szabadság és jogegyenlőség barátai vagyunk. E szerint ezen iránytól minden eltérés s nem csak, de minden megállás is a jogegyenlőség terén, ott, hol a civilisalt világ tőlünk, múltunknál fogva, haladást vár, nemcsak elvünk elleni vétek, hazánk elleni vétek is volna. Valamint minden nyilatkozatunk és tettünk, mi által a világ előtt oly gyanúba eshetnénk, mintha mi csak minmagunk s nem egyszersmind más nemzetek szabadságának s függetlenségének is volnánk barátai, nemcsak más nemzetek elleni bűn, saját magunk elleni is volna, mert ügyünk európai rokonszenveit is koczkáztatná. Ismétlem, ha ily irányban haladunk, nem látok a hazára nézve bajt abban, ha az országgyűlés eredménytelenül oszlatnék szét, de minden ezen iránytóli eltérésben nagyot. Mit mondjak menekült honfitársainkról, kikhez büszke szeretettel ragaszkodunk ? Magában értetik, hogy nem is képzelhetem a hazát szabadnak, míg ők számütöttek s magában az is, hogy nem amnestia az, mit reájuk nézve kívánok, ők hazájuk iránti hűségükért szenvednek s a haza jogai és törvényei daczára szakadtak el tőlünk. Ha eljövend az a jövő, mit mindnyájan hiszünk s reményiünk, akkor köztünk leendnek ők is. íme politicai hitvallásom rövid vázlata. Hogy ezentúl is ezt követendem, az iránt tanúbizonyságot tesz egész eddigi életem. Valamint semmire sem lehetek oly büszke, mint tisztelt honfitársaim átalános bizalmára , úgy annak megrfillemlésénél több, magasztosb ezélt egész életem munkásságának nem tűzhetnék ki, s magamnak jobbat nem óhajthatok annál, hogy azt valaha kellőleg megérdemelhessem. (Fk.) Az orosz engedmények Lengyelország irányában, ha nem csurrannak is, de legalább csöppennek. A legújabb távirati sürgöny máris némi átnézetét nyújtja a reformoknak, és ámbár azok még távolról sem elegendők arra, hogy a lengyel nemzet követeléseit kimerítsék, mégis azt tanúsítják, miszerint Sz.Pétervárott megvan az akarat, a kartácsok és kaucsuk politikáját cserben hagyni és a korigényeinek jogosultságát legalább féligmeddig elismerni. Hogy aztán félúton nem lehetenet megállapodni, magától érthető, és így a lengyelek bátran vigasztalhatják magukat azzal, hogy ami még nincs, az majd lesz! Ezen vigasztaló gondolat hatalmas ösztönül szolgáland arra, hogy a lengyel mozgalom az eddigi békés úttól el ne térjen és — ha jól vagyunk értesülve — Francziaország nem csak Sz.Pétervárott emel szót a lengyelek mellett, hanem egyszersmind Varsóban, illetőleg Párisban — az ottani lengyel emigratiónál — az oroszok mellett. A lengyelek e szerint meg vannak győződve arról, hogy Oroszország elleni forradalom e perczben a legnagyobb szerencsétlenség volna a lengyel ügyre nézve. Hogy ily forradalom, magára hagyatva, nem győzelmeskedhetnék, azt még a legnagyobb fanatikusok sem tagadják. Kire támaszkodnék hát ily forradalom? Ausztriára, mely a lengyelek legújabb kérvényeire még semmi határozatot nem hozott, a február 26-ki pátens által pedig azt tanusita, hogy nem igen akar különbséget tenni Graliczia és a birodalom bármely más tartománya közt ? Poroszországra-e, melynek kormánya egészen véve szabadelvű ugyan, de egyszersmind német, és németnek kell lennie, ha azon magas hivatásnak, mely Poroszországra Németországban vár, valamikor megfelelhetni remél, — mely tehát már eo ipso nem nézheti kedvező szemmel a poseni lengyelek nemzetiségi törekvéseit? Angliára-e, mely soha nem gondolt a lengyelek ügyével és oly messzire esik már geografiailag is a lengyel területtől, hogy erkölcsi gyámolitásnál többet a legjobb esetben sem nyújthatna? Végre Francziaországra ? Ez kétségtelenül rokonszenvvel viseltetik Lengyelország irányában, de a tuileriákban nem laknak ám politicai rajongók, kőkeblű ifjak, kik egy szép ábrándért harczra kelnek fél világ ellen. Napóleon császár láthatólag arra törekszik, hogy a lengyelek melletti sympathiáit öszhangzásba hozza az orosz barátsággal, melynek fentartása reá nézve legalább a mostani körülmények közt politikai kénytelenség. Ha a lengyel mozgalom ma oly jellemet öltene, mely a további engedést Oroszországra nézve szégyenítővé tenné és a czárt — saját becsülete érdekében — erélyes ellenállásra kényszerítené , akkor Napóleonnak is választania kellene lengyel sympathiái és az Oroszország felé utaló politikai kénytelenség közt. Ily esetben pedig több mint kétes az, hogy az annyira praktikus eszű franczia császár a lengyelek kedvéért Oroszországgal szakasztana. Francziaország tehát, miként mondtuk, nagy mértékben érdekelteik a körül, hogy a lengyel-orosz viszály mind a két fél megelégedésére egyenlíttessék ki, habár nem tüstént, de legalább lassanként és oly módon, hogy a lengyeleknek legalább remélniök és bizniok lehessen. Ez irányban érvényesíti tehát Francziaország a maga befolyását, — mellesleg talán azon hátsó gondolat által is vezéreltetve , hogy Orosz-Lengyelország növekedő szabadsága és jólléte mind Ausztriára, mind Poroszországra lassan-lassan nem épen kicsinylendő nyomást gyakorolhatna és e két állam szorultságát bizonyos pillanatban tetemesen növelhetné. Természetes, hogy Francziaország ama kimélyes föllépését a czár kormánya hasonló tekintetteljes eljárás által fogja viszonozni, hogy maga is mindent el fog hárítani, ami Napóleont azon kellemetlen helyzetbe ejtené, hogy vagy az oly fenhangon hirdetett nemzetiségi politikáról, vagy pedig az Oroszországgal! frigyről le kellene mondania, mely frigy Oroszországig nézve csak oly szükséges, mint Francziaországra nézve. Ennélfogva a legjobb reményekkel nézünk a lengyel kérdés további, még pedig bizton hisszük — békés fejlődése felé. Ne higye az olvasó, hogy légvárakat épitünk vagy „érzelmi“ politikát űzünk és — a tényleges viszonyok hatalmát, a világ prózai járását ignorálva — biztosnak hisszük ezen ügy győzelmét, mert magunk is rokonszenvvel viseltetünk iránta. Az utolsó tizenkét év valóban nem volt olyan, hogy túl vérmes publicistákat tenyészthetett volna. Tudjuk tehát és mégis fontoltuk azt, hogy — a vallási és miveltségi különbségen kívül — a lengyelek és oroszok közt félszázados szenvedések emlékezete áll; a lengyelek nem egykönnyen feledkezendnek meg azon ezrekről, kik harmincz év előtt az orosz golyók és a kozákok dzsidái által veszték éltöket; ott párolg még a vér a lengyel csatamezőkön. Szibéria felől még most is hallatszanak a számkivetettek sóhajai és a világ minden részein még most is seregesen kóborolnak azon szerencsétlenek, kik — miután hazájuk mellett küzdöttek — az orosz Nemesis elől megfutamodtak. Tudjuk és mégis fontoltuk továbbá azon veszélyt, mely Oroszországot Lengyelország szabadságának haladásával fenyegeti és melyet még az által sem lehetne végképen elhárítani, ha Lengyelország orosz másodszülöttségi állammá alakíttatnék át. Hanem mindezen sajgó emlékezeteknél, mindezen hatalmasan szóló tekinteteknél súlyosabbnak tartjuk azon fölebb kimutatott kénytelenséget, mely egyfelől Oroszországgal ismerteti el azt, hogy a lengyel mozgalom többé le nem kartácsolható, hanem csak úgy fékezhető, ha a reform rendes medrébe tereltetik, — másfelől pedig a lengyeleket is azon meggyőződésre vezeti, hogy amit elérniök lehet, azt csak Oroszországgal és ez által érendik el, — legalább addig, amíg az összes európai helyzet gyökeresen meg nem változik. Ezen meggyőződés edzendő a lengyelek türelmét, ez emelendi fel bátorságukat, reményeket, mig Sz. Pétervárott, hol — minden húzás-halogatás nélkül — már az első lengyel tüntetésre is határozottan az engedmények útjára tértek, mig, mondjuk, Sz. Pétervárott mindinkább szivükre veendik azon igazságot, melyet Somsich e napokban oly szépen és szabatosan fejezett ki, hogy t. i. „jobb egy barát a szomszédban, mint egy ellenség saját házunkban.“ PEST, márcz. 29-én. A szerb nemzeti congressus, melynek tegnap kellett volna megnyílni, ápril 1-ig elhalasztatott. Az elhalasztás okát nem ismerjük. Mint lapunk 60. számában kifejtettük, mi megtartásának szükségességét sem láthatjuk be, ha a congressusnak czélja nem volna más, mint, a patriarcha kiáltványának szavaival élve „az ősidők óta fenálló írásilag biztosított előjogok s törvényes kiváltságok fentartására, főleg pedig a nemzetiségi nyelv megóvására és biztosításukra nézve megállapítani a feltételeket és javaslatokat, melyek a szerb vajdaságnak a magyar királysággal egyesítése folytán szükségeseknek látszanak.“ Ha ez a czél és nem más, akkor mint érintett czikkünkben kifejtettük, congressusra szükség nincs, minthogy a szerb nyelvet és nemzetiséget senki sem támadá meg, nem a múltban, nem a jelenben, s így annak megóvása felesleges. De azon esetben sem szükséges, hogy szerb testvéreink congressust tartsanak, ha ők még akkor is előjogokhoz, kiváltságokhoz ragaszkodnak, midőn Magyarországban a magas clerus, az egész nemesség lemondott előjogai és kiváltságairól s az egyenjogúság elvének hódolt meg, mondjuk, még ez esetben sem szükséges előjogaik fentartásáról gondoskodnak, mert míg egyrészről azok „irásilag“ vannak biztosítva, addig másrészről azok senki által sem támadtattak meg. Ez előjogok és kiváltságok ugyanis egyházi és iskolai autonomiájukra vonatkoznak s ez autonómiát törvényeink védik. Mi lehetne tehát czélja e congressusnak, mi az, mi azt szükségessé teszi ? Amit a patriarcha kiáltványa csak sejtet, nyíltan kimondja azt a szláv érdekek bécsi közlönyének az „Ost und West“-nek tegnapi és mai száma. A patriarcha csak óhajtást fejez ki az iránt, hogy azon jogok, melyekért (a szerbek) elődei és a most élők véröket „ontották“, „foganatosítva és biztosítva legyenek“; a szláv közlöny pedig a szerb congressus feladatául tűzi ki, hogy „kivívja azt, miért 1848—49-ben ezernyi ezer szerb élet, és milliókra menő érték áldoztatott, a nemzeti létet és ennek természeti előfeltételét, a territóriumot.“ Tehát nem megtámadott, el nem ismert jogokért, nem, bár írásilag biztosított, de nem foganatosíthatott kiváltságokért küzdöttek eddig a szerbek, hanem területért, melyet, mint az „Ost und West“ mondja, vérökön vásároltak meg. Tehát hódítás, országfoglalás a czél. Mi, mint a hímes tojással bántunk mindig szerb atyánkfiaival. Hittük, hogy okulandnak a múlton, hogy mint e hon gyermekei, polgárai csak egyenjogot követelendnek, s ha előjogokhoz ragaszkodnak, ezeket, a mennyiben még nem lennének biztosítva , biztosittatni óhajtják. Ily igényeik a legőszintébb méltánylásra találnának a törvényhozásnál, s a legmelegebb támogatásra a magyar journalistikában. De látjuk, nem egyenjog az, mit a szlávok közlönye sürget. Az ország egy része számára független országos állást, a szerb ajkúak számára önálló státust követel. Mi joggal ? Hivjon fel egy törvényt, mely önálló territóriumot ad a szerbeknek, kiknek ősei e honnak ideiglenes lakosaiul telepedtek le egykor, mig ősi lakhelyeiket visszafoglalhatják. És ha önálló territóriumot biztositó kiváltságlevelük volna is, mi nincs, hívják fel a törvényt, mely a magyar királynak megengedi, hogy az ország legcsekélyebb részét elszakaszthassa Sz. István koronájának birtokától? A szerbek nem egyedül ontak vérüket az általuk megszállt és az újabb időben szerb vajdaságnak és temesi bánságnak nevezett terület megvédése — és visszaszerzéséért, valamint hogy nem is egyedül lakják e földet, sőt még csak nem is nagyobb részét teszik a vajdaság és bánság lakosainak. Mert ha Hainnak, ki a cs. kir. közigazg. statistika igazgatóságának titkára volt, ki művét 1852-ben, tehát akkor adta ki hivatalos adatok nyomán, midőn a cs. kir. összeíró bizottmányok, minden ehitüt, minden —incsben végződő nevűt szerbnek irt be, (valamint a szegediek nagy részét, mert nevök német hangzású, a németek rovatába sorozta), mondjuk, ha a nekünk nem kedvező Hainnak, vagy Fényesnek 1857-ben megjelent és az újabb adatokra fektetett statistikáját vesszük, úgy találjuk, hogy a szerbek száma a többi lakosokéhoz úgy áll, mint 1: a 4-hez. Ugyanis Hain szerint van a vajdaság- és bánságban szerb 402,890. Fényes szerint 290,028, román 416,930 F. szer. 398,094, magyar 232,730. Fény. szer. 241,594, német 351,730, F. sz. 340,149. Van ezeken kivül bunyavácz vagy sokacz 43163, tót 28,040, bolgár 22,267, horvát, olasz, örmény, franczia, görög sat., kiknek együttes száma 150,000-re tehető. Megtagadhatja-e az „Ost und West“ az ősi lakosoktól a 400 ezer romántól s a majdnem egy negyedmillió magyartól azt, hogy ezek is onták véröket lakhelyükért? és mig mi nyugodtan kérdhetjük, hogy mikor ontá vérét a szerb a magyar által megtámadott nyelv és nemzetiségéért, egyházi és iskolai autonómiájáért, addig vonakodunk hozzá a kérdést intézni, hogy mindig csak birtokáért, ősei tűzhelyéért vont-e kardot ellenünk a szerb ? Az „Ost und West“ velünk és a mivelt világgal együtt jól tudja, miként keletkezett a 12 év előtti szomorú harcz; tudja jól, és ezt a patriárcha őszentsége legjobban tudja, hogy e harcz előtt a magyar minisztérium minden jogos és méltányos igény teljesítésére hajlandó volt, és mégis mi történt? Mit nyertek annyi véráldozaton a szerbek ? És ne okultak volna? Ne tudnák azt, hogy II. Leopold megkoronázása előtt is congressusra gyűltek egybe ? Az „Ost und West“ megvárja a horvát