Magyarország, 1861. március (1. évfolyam, 50-76. szám)

1861-03-30 / 75. szám

értelmesbjeihez számíthatók, a levelező soraiban meg­hagyott melléknév alatt mi sem értettünk egyebet, mint synonimját a földnépnek, melynek ragaszko­dása­ és bizodalmára ép úgy büszke lehet minden vá­lasztott, mint azokéira, kik nem járnak szűrben s ki­ket gyakran megfedd­hetőbb indok vezérel, mint az irigységtől ment,a pártérdeknek kevésbbé áldozó egy­szerű földnépet. Gróf Teleki László beszéde választóihoz. Tisztelt honfitársaim ! Semmi által sem érezhet­­ném magamat inkább megtisztelve, mint az abonyi kerületbeli választók bizalma által, kiket ezelőtt tizen­két évvel az országgyűlésen képviselni szerencsém, és büszkeségem volt. Nincs az országban választói kerület, melynek bizalmát bírni annyira dicsőségem­nek tartanám, mint e kerületét. Tizenhárom éve már, hogy utolszor volt szeren­csém tisztelt honfitársaimmal találkozni. Gyönyörű nap volt az, a valósággá vált alkotmányos független­ség, s egyszersmind a jogegyenlőség, nemzeti egybe­olvadás napja. Mily rózsaszínben mutatkozott előt­­tünk a jövő! azonban nem rózsák voltak, mik előttünk piroslottak, hanem borostyánok és vér. Véres harczok és annyi dicsőség! mit később annyi gyász követett, s aztán tizenkétévi elnyomattatás és gyötrelem. Így találkozunk először azon idők óta, melyektől egy özönviz választ! Elmondjuk egymásnak, mit szenvedtünk azóta ? Azok, kik itthon ernyedetlenül virasztottak drága hazánk fölött a legvérengzőbb absolutismus, ostrom­­állapot, hadibiróságok, ismeretlen törvények, erősza­kos germanisatio, szint oly terhes, mint méltánytalan adók, monopóliumok, önkény parancsolta adalékok, és tehernövelések utjáni zsaroltatás minden átkainak kitéve, azért, hogy itthon ápoljanak, istápoljanak, éles­szenek; — meg azok, kik külföldön ették a szám­űzetés keserű kenyerét, a végett, hogy ismertessék és védjék külföldön a haza ügyét, hirdessék tanait és dicsőségét, bebizonyítsák ügyének az európai polgári­­sulás és szabadságévak­ ugyanazonosságát, és kik közt nekem is jutott csekély tehetségeimhez mért szerep ? Elmondjuk egymásnak fájdalmainkat? Önök, tisztelt honfitársaim, azt a mindennapi tömérdek szen­vedést, mi pedig azt a lázas sóvárt, azt a szüntelen bánatot egy haza sorsa fölött, melynek kínaiban csak távolból osztozhatunk­­ ! Mennyit kellene egymásnak elbeszélnünk. Nem tehetjük, nincs időnk reá, mert hiszen ismét tennünk, küzdenünk kell. Jelenről és jövőről szólok hát. Miután hazánkban a lefolyt hosszú évek során lábbal tapostatott minden jog és törvény, azt mondják nekünk, legyünk bizalommal, mert íme egy diploma, egy patens helyreállítja alkotmányos jogainkat. Tehát visszaállítva a magyar alkotmány, vissza­állítva, elismerve minden törvényeinknek és így az 1848-kinak is ereje és sértetlensége ? Még akkor is, ha ez igy volna, lehetne-e feledni a­mi 48 óta történt, feledni, kiket dicsőítünk és gyá­szolunk, vértanúinkat, feledni annyi ontott vért, s azt az irtózatos elnyomattatást annyi év alatt?! De hát restitutióról szó sincs. Az, mire kellene alapítnunk bizalmunkat, nem egyéb, mint egy odtrogalás, egy uj diploma, mely legszentebb s legsarkalatosb jogainkat ignorálja; a kétoldalú kötés helyett egy ajándék, melyet önkény adott és önkény ismét visszavehet. És mi legyünk bi­zalommal !: Ajándék, mivel kínálnak és pedig minő ajándék ? Festett alkotmány, minden nélkül, mi nemzeti alkotmányos függetlenségünk legfőbb biztosítékát ké­pezi, a pénzügy, hadügy, véradó és pénzadó fölötti ren­delkezési jog nélkül, felelősség nélkül, független mi­nisztérium nélkül, és még mennyi egyéb nélkül. És mi legyünk bizalommal ? ! Még egy osztrák birodalmi államtanácsról is tesznek említést s javaslatba hozták, hogy ahhoz Ma­gyarország követeket küldjön, mintha provincia vol­na. És legyen bárhol is bizalom ? ! Legalább a territoriális épségünk van hát re­­spectálva ? Tudjuk miként ismerjük az ország inte­gritása ellen intézett rendeleteket és törekvéseket min­denütt, hol erre alkalom nyílik, territoriális épségünk baráti és védői ellen elkövetett zsarnoki tetteket, pél­dául: Fiaménak ostromállapotát. Mennyit lehetne elősorolni ? De csak azt emlí­tem meg, hogy mialatt folytattatik a mostani alkot­mányos játék, s illetőleg kísérlet, rendeztetnek me­gyék, választatnak követeink, honfitársaink közül azok, kik a bécsi kormány haragját magukra vonták biró s Ítélet közbejövetele nélkül­ bebörtönöztetnek s kivitetnek hazánkból az osztrák tartományba. Mint ez Asbothtal s másokkal történt. Nincs még absolut kormány sem a világon, mely alatt az igazságszolgáltatás ily lábon állana s ily eljárás még Oroszhonban is példátlan s lehetsen. És legyen bizalmunk ? ! Annyi egyébbel együtt a rendőrség és a sajtó­ügy is kivéve kezeink közül! Mi pedig bízzunk?*! ... .?Sent mi mindezek daczára is bízunk hazánk jövőjében, de bizalmunk alapja egészen más, mint miket elmondok. Bízunk ugyanis ügyünk szentségében. Abban bízunk, hogy annyi évi elnyomatás után nemzetünk edzettebb, erősebb, mint valaha; a polgá­risuk Európa irántunki rokonszenvében, a szabad né­pek és nemzeties kormányok érdekeinek a mienkneli ugyanazonosságában. Abban bízunk, hogy hatalom vagyunk, s elle­neink minden törekvései daczára is naponta növek­szünk, és hogy elismert tagjai vagyunk az európai nemzetcsaládnak, minden politikai számításban párt­különbség nélkül kifeledhetlen tényezők. Ezen erős helyzetünk meggyengítésére három irányban történnek kísérletek : Először : nemzetünkhöz irányzott fenyegetések és kecsegtettek, melyek által minket pártokra sza­­kasztani és meggyengiteni s annak következtében mindennemű alkura hajlandóbbakká tenni remény­lenek.­­ Másodszor : Ígéretek s bujtogatások honunk nem-magyar ajkú népfajaira nézve. Harmadszor pedig: a külhonban ellenünk szórt­­ rágalmak. .. Szerintem az irány, melyet követnünk kell, eb­ből önkényt következik . Először : semmi áron nem alkudni, szorosan ra­­gaszkodni minden jogainkhoz, s nem tenni e részben különbséget jog és jog, törvény és törvény közt, mert minden bármi jogróli lemondás, további lemondáso­kat vonhat maga után, s így érvénybe vezet. Szomo­rú példabeszéd az, jobb ma egy veréb, mint holnap túzokfugg­all körülményeink közt a dolog, hogy ha a veréb meglesz,úgy nem lesz meg a túzok.­­ Át kell magunkat hajtatnunk azon gondolattól,hogy a 48. törvényből semmit, de semmit sem lehet elengedni; az azon meggyőződéstől,hogy ha az országgyűlés ered­mény nélkül kergettetik szét,az nem lesz baj,de az igen nagy, ha alkotmányos tételünknek bármelyik védbás­­tyájáról is lemondanánk, — tovább megyek, nem elég a 48-ki állapot. Alap ez, melyet mind alkotmányos, mind democrátiai jogegyenlőségi tekintetben fejlesz­teni kell. Nekünk több garanciára van szükségünk, mint mennyit a 48-ki állapotban találunk, annyira, mennyi az absolutismus visszaállítását örökké le­­hetetlenné tegye. Megtanított minket erre, a­mi 48 után következett. Ragaszkodom a 48-ki törvények­hez, minden következményeikkel együtt. Én e tekintetben az évek hosszú során át táp­lált óhajtásim s reményim egyikéről sem mondtam le, sem nem szándékozom azokról valaha lemondani. Democratiai jogegyenlőségi tekintetben is ha­ladnunk kell. Vannak elvek, mik 1848-ban csak kimondattak s melyeket alkalmazni kell s életbeléptetni, mint pél­dául az ősiség eltörlése. Vannak a 48-ki törvények közt olyanok is, melyek további törvényes intézke­déseket igényelnek, mint például a mi az urbérisé­­gekre nézve történt, a hűbéri viszonyok maradvá­nyainak, minők a regálék, különösen a korcsmajog és a bordézsma kárpótlás melletti megszüntetése. A jogegyenlőség ki van mondva s teljesedésbe véve, de ki kell azt terjeszteni az ország minden­nemű lakóira faj- és valláskülönbség­ nélkül. Ide­tartozik a zsidók emancipatiója. Másodszor : szükségesnek látom a nem-magyar ajkú népfajoknál­ bujtogatásokat irántuki legtestvé­­riebb érzeteinknek minden nyilatkozataink s intézke­déseink általi bebizonyitása által részint kijátszani, részint ezentulra lehetetlenné tenni, s erre minden alkalmat felhasználni. Végre Harmadszor: szerintem lényeges, tekintve euró­pai állásunkat is, minden szavunkkal, minden tet­tünkkel azt bizonyítani, hogy mi mindig a való sza­badság és jogegyenlőség barátai vagyunk. E szerint ezen iránytól­ minden eltérés s nem csak, de minden megállás is a jogegyenlőség te­rén, ott, hol a civilisalt világ tőlünk, múltunknál fogva, haladást vár, nemcsak elvünk elleni vétek, hazánk elleni vétek is volna. Valamint minden nyi­latkozatunk és tettünk, mi által a világ előtt oly gya­núba eshetnénk, mintha mi csak minmagunk s nem egyszersmind más nemzetek szabadságának s füg­getlenségének is volnánk barátai, nemcsak más nem­zetek elleni bűn, saját magunk elleni is volna, mert ügyünk európai rokonszenveit is koczkáztatná. Ismétlem, ha ily irányban haladunk, nem látok a hazára nézve bajt abban, ha az országgyűlés ered­ménytelenül oszlatnék szét, de minden ezen iránytóli eltérésben nagyot. Mit mondjak menekült honfitársainkról, kikhez büszke szeretettel ragaszkodunk ? Magában értetik, hogy nem is képzelhetem a hazát szabadnak, míg ők számütöttek s magában az is, hogy nem amnestia az, mit reájuk nézve kívánok, ők hazájuk iránti hűsé­gükért szenvednek s a haza jogai és törvényei da­czára szakadtak el tőlünk. Ha eljövend az a jövő, mit mindnyájan hiszünk s reményiünk, akkor köztünk leendnek ők is. íme politicai hitvallásom rövid vázlata. Hogy ezentúl is ezt követendem, az iránt tanúbizonyságot tesz egész eddigi életem. Valamint semmire sem lehetek oly büszke, mint tisztelt honfitársaim átalános bizalmára , úgy annak­­ megrfillemlésénél több, magasztosb ezélt egész életem munkásságának nem tűzhetnék ki, s magamnak job­bat nem óhajthatok annál, hogy azt valaha kellőleg megérdemelhessem. (Fk.) Az orosz engedmények Lengyelor­szág irányában, ha nem csurrannak is, de leg­alább csöppennek. A legújabb távirati sürgöny már­is némi átnézetét nyújtja a reformoknak, és ámbár azok még távolról sem elegendők arra, hogy a lengyel nemzet követeléseit ki­merítsék, mégis azt tanúsítják, miszerint Sz.­­Pétervárott megvan az akarat, a kartácsok és kaucsuk politikáját cserben hagyni és a kor­igényeinek jogosultságát legalább féligmed­­dig elismerni. Hogy aztán félúton nem lehe­­tenet megállapodni, magától érthető, és így a lengyelek bátran vigasztalhatják magukat azzal, hogy a­mi még nincs, az majd lesz! Ezen vigasztaló gondolat hatalmas ösztö­nül szolgáland arra, hogy a lengyel mozgalom az eddigi békés úttól el ne térjen és — ha jól vagyunk értesülve — Francziaország nem csak Sz.­Pétervárott emel szót a lengyelek mel­lett, hanem egyszersmind Varsóban, illetőleg Párisban — az ottani lengyel emigratiónál — az oroszok mellett. A lengyelek e szerint meg vannak győ­ződve arról, hogy Oroszország elleni forra­dalom e perczben a legnagyobb szerencsétlen­ség volna a lengyel ügyre nézve. Hogy ily forradalom, magára hagyat­va, nem győzelmeskedhetnék, azt még a leg­nagyobb fanatikusok sem tagadják. Kire támaszkodnék hát ily forradalom? Ausztriára­, mely a lengyelek legújabb kérvényeire még semmi határozatot nem ho­zott, a február 26-ki pátens által pedig azt tanusita, hogy nem igen akar különbséget tenni Graliczia és a birodalom bármely más tartománya közt ? Poroszországra-e, melynek kormánya egé­szen véve szabadelvű ugyan, de egyszersmind német, és németnek kell lennie, ha azon magas hivatásnak, mely Poroszországra Né­metországban vár, valamikor megfelelhetni remél, — mely tehát már eo ipso nem nézheti kedvező szemmel a poseni lengyelek nemzeti­ségi törekvéseit? Angliára-e, mely soha nem gondolt a lengyelek ügyével és oly messzire esik már geografiailag is a lengyel területtől, hogy er­kölcsi gyámolitásnál többet a legjobb esetben sem nyújthatna? Végre Francziaországra ? Ez kétségtele­nül rokonszenvvel viseltetik Lengyelország irányában, de a tuileriákban nem laknak ám politicai rajongók, kőkeblű ifjak, kik egy szép ábrándért harczra kelnek fél világ ellen. Na­póleon császár láthatólag arra törekszik, hogy a lengyelek melletti sympathiáit öszhangzásba hozza az orosz barátsággal, melynek fentartá­­sa reá nézve legalább a mostani körülmények közt politikai kénytelenség. Ha a lengyel moz­galom ma oly jellemet öltene, mely a további engedést Oroszországra nézve szégyenítővé tenné és a czárt — saját becsülete érdekében — erélyes ellenállásra kényszerítené , akkor Napóleonnak is választania kellene lengyel sympathiái és az Oroszország felé utaló politi­kai kénytelenség közt. Ily esetben pedig több mint kétes az, hogy az annyira praktikus eszű franczia császár a lengyelek kedvéért Oroszországgal szakasztana. Francziaország tehát, miként mondtuk, nagy mértékben érdekelteik a körül, hogy a lengyel-orosz viszály mind a két fél megelége­désére egyenlíttessék ki, habár nem tüstént, de legalább lassanként és oly módon, hogy a lengyeleknek legalább r­e­m­é­l­n­i­ö­k és b­i­z­­niok lehessen. Ez irányban érvényesíti tehát Francziaország a maga befolyását, — melles­leg talán azon hátsó gondolat által is vezérel­tetve , hogy Orosz-Lengyelország növekedő szabadsága és jólléte mind Ausztriára, mind Poroszországra lassan-lassan nem épen kicsiny­­­lendő nyomást gyakorolhatna és e két állam szorultságát bizonyos pillanatban tetemesen növelhetné. Természetes, hogy Francziaország ama kimélyes föllépését a czár kormánya hasonló tekintetteljes eljárás által fogja viszonozni, hogy maga is mindent el fog hárítani, a­mi Napó­leont azon kellemetlen helyzetbe ejtené, hogy vagy az oly fenhangon hirdetett nemzetiségi politikáról, vagy pedig az Oroszországgal! frigyről le kellene mondania, mely frigy Orosz­országig nézve csak oly szükséges, mint Fran­cziaországra nézve. Ennélfogva a legjobb reményekkel né­zünk a lengyel kérdés további, még pedig biz­ton his­szük — békés fejlődése felé. Ne higye az olvasó, hogy légvárakat épi­­tünk vagy „érzelmi“ politikát űzünk és — a tényleges viszonyok hatalmát, a világ prózai járását ignorálva — biztosnak his­szük ezen ügy győzelmét, mert magunk is rokonszenv­vel viseltetünk iránta. Az utolsó tizenkét év valóban nem volt olyan, hogy túl vérmes pub­licistákat tenyészthetett volna. Tudjuk tehát és mégis fontoltuk azt, hogy — a vallási és miveltségi különbségen kívül — a lengyelek és oroszok közt félszázados szenvedések emlékezete áll; a lengyelek nem egykönnyen feledkezendnek meg azon ezrek­ről, kik h­armincz év előtt az orosz golyók és a kozákok dzsidái által veszték éltöket; ott párolg még a vér a lengyel csatamezőkön. Szibéria felől még most is hallatszanak a szám­kivetettek sóhajai és a világ minden részein még most is seregesen kóborolnak azon sze­rencsétlenek, kik — miután hazájuk mellett küzdöttek — az orosz Nemesis elől megfuta­modtak. Tudjuk és mégis fontoltuk továbbá azon veszélyt, mely Oroszországot Lengyelország szabadságának haladásával fenyegeti és me­lyet még az által sem lehetne végképen elhá­rítani, ha Lengyelország orosz másodszülött­­ségi állammá alakíttatnék át. Hanem mindezen sajgó emlékezeteknél, mindezen hatalmasan szóló tekinteteknél sú­lyosabbnak tartjuk azon fölebb kimutatott kénytelenséget, mely egyfelől Oroszországgal ismerteti el azt, hogy a lengyel mozgalom többé le nem kartácsolható, hanem csak úgy fékezhető, ha a reform rendes medrébe terel­­tetik, — másfelől pedig a lengyeleket is azon meggyőződésre vezeti, hogy a­mit elérniök le­het, azt csak Oroszországgal és ez által éren­­dik el, — legalább addig, a­míg az összes európai helyzet gyökeresen meg nem változik. Ezen meggyőződés edzendő a lengyelek türelmét, ez emelendi fel bátorságukat, remé­­nyeket, mig Sz. Pétervárott, hol — minden hú­zás-halogatás nélkül — már az első lengyel tüntetésre is határozottan az engedmények út­jára tértek, mig, mondjuk, Sz. Pétervárott mind­inkább szivükre veendik azon igazságot, me­lyet Somsich e napokban oly szépen és szaba­tosan fejezett ki, hogy t. i. „jobb egy barát a szomszédban, mint egy ellenség saját házunk­ban.“ PEST, márcz. 29-én. A szerb nemzeti congressus, melynek teg­nap kellett volna megnyílni, ápril 1-ig elha­­lasztatott. Az elhalasztás okát nem ismerjük. Mint lapunk 60. számában kifejtettük, mi megtartá­sának szükségességét sem láthatjuk be, ha a congressusnak czélja nem volna más, mint, a patriarcha kiáltványának szavaival élve „az ős­idők óta fenálló írásilag biztosított e­l­őjo­­gok s törvényes kiváltságok fentartására, főleg pedig a nemzetiség­i nyelv meg­óvására és biztosításukra nézve megállapí­tani a feltételeket és javaslatokat, melyek a szerb vajdaságnak a magyar királysággal egyesítése folytán szükségeseknek látszanak.“ Ha ez a czél és nem más, akkor mint érin­tett czikkünkben kifejtettük, congressusra szükség nincs, minthogy a szerb nyelvet és nemzetiséget senki sem támadá meg, nem a múltban, nem a jelenben, s így annak megóvá­sa felesleges. De azon esetben sem szükséges, hogy szerb testvéreink congressust tartsanak, ha ők még akkor is előjogokhoz, kiváltságok­hoz ragaszkodnak, midőn Magyarországban a magas clerus, az egész nemesség lemondott előjogai­ és kiváltságairól s az egyenjogúság elvének hódolt meg, mondjuk, még ez esetben sem szükséges előjogaik fentartásáról gondos­kodnak, mert míg egyrészről azok „i­r­á­s­i­l­a­g“ vannak biztosítva, addig másrészről azok senki által sem támadtattak meg. Ez előjogok és kiváltságok ugyanis egy­házi és iskolai autonomiájukra vonatkoznak s ez autonómiát törvényeink védik. Mi lehetne tehát czélja e congressusnak, mi az, mi azt szükségessé teszi ? A­mit a patriarcha kiáltványa csak sejtet, nyíltan kimondja azt a szláv érdekek bécsi közlönyének az­ „Ost und West“-nek tegnapi és mai száma. A patriarcha csak óhajtást fejez ki az iránt, hogy azon jogok, melyekért (a szerbek) elődei és a most élők véröket „ontották“, „fo­ganatosítva és biztosítva legyenek“; a szláv közlöny pedig a szerb congressus feladatául tűzi ki, hogy „kivívja azt, miért 1848—49-ben ezernyi ezer szerb élet, és milliókra menő érték áldoztatott, a nemzeti létet és ennek ter­mészeti előfeltételét, a territóriu­­m­o­t.“ Tehát nem megtámadott, el nem ismert jogokért, nem, bár írásilag biztosított, de nem foganatosíthatott kiváltságokért küzdöttek ed­dig a szerbek, hanem területért, melyet, mint az „Ost und West“ mondja, vérökön vásárol­tak meg. Tehát hódítás, országfoglalás a czél. Mi, mint a hímes tojással bántunk mindig szerb atyánk­fiaival. Hittük, hogy okulandnak a múlton, hogy mint e hon gyermekei, polgá­rai csak egyenjogot követelendnek, s ha elő­jogokhoz ragaszkodnak, ezeket, a mennyiben még nem lennének biztosítva , biztosittatni óhajtják. Ily igényeik a legőszintébb méltány­lásra találnának a törvényhozásnál, s a legme­legebb támogatásra a magyar journalistiká­­ban. De látjuk, nem egyenjog az, mit a szlávok közlönye sürget. Az ország egy része számára független országos állást, a szerb ajkúak szá­mára önálló státust követel. Mi joggal ? Hivjon fel egy törvényt, mely önálló territóriumot ad a szerbeknek, kiknek ősei e honnak ideiglenes lakosaiul telepedtek le egykor, mig ősi lakhelyeiket visszafoglal­hatják. És ha önálló territóriumot biztositó ki­váltság­levelük volna is, mi nincs, hívják fel a törvényt, mely a magyar királynak megen­gedi, hogy az ország legcsekélyebb részét el­­szakaszthassa Sz. István koronájának birto­kától? A szerbek nem egyedül ontak vérüket az általuk megszállt és az újabb időben szerb vajdaságnak és temesi bánságnak nevezett terület megvédése — és visszaszerzéséért, vala­mint hogy nem is egyedül lakják e földet, sőt még csak nem is nagyobb részét teszik a vaj­daság és bánság lakosainak. Mert ha H­a­i­n­n­a­k, ki a cs. kir. közigazg. statistika igazgatóságának titkára volt, ki mű­vét 1852-ben, tehát akkor adta ki hivatalos adatok nyomán, midőn a cs. kir. összeíró bi­zottmányok, minden eh­itüt, minden —­incs­­ben végződő nevűt szerbnek irt be, (valamint a szegediek nagy részét, mert nevök német hangzású, a németek rovatába sorozta), mond­juk, ha a nekünk nem kedvező Hainnak, vagy Fényesnek 1857-ben megjelent és az újabb adatokra fektetett statistikáját ves­szük, úgy találjuk, hogy a szerbek száma a többi lako­sokéhoz úgy áll, mint 1: a 4-hez. Ugyanis Hain szerint van a vajdaság- és bánságban szerb 402,890. Fényes szerint 290,028, román 416,930 F. szer. 398,094, ma­gyar 232,730. Fény. szer. 241,594, német 351,730, F. sz. 340,149. Van ezeken kivül bu­­nyavácz vagy sokacz 43163, tót 28,040, bol­gár 22,267, horvát, olasz, örmény, franczia, görög sat., kiknek együttes száma 150,000-re tehető. Megtagadhatja-e az „Ost und West“ az ősi lakosoktól a 400 ezer romántól s a majd­nem egy negyedmillió magyartól azt, hogy ezek is onták véröket lakhelyükért? és mig mi nyugodtan kérdhetjük, hogy mikor ontá vérét a szerb a magyar által megtámadott nyelv és nemzetiségéért, egyházi és iskolai autonómiájáért, addig vonakodunk hozzá a kérdést intézni, hogy mindig csak birtokáért, ősei tűzhelyéért vont-e kardot ellenünk a szerb ? Az „Ost und West“ velünk és a mivelt vi­lággal együtt jól tudja, miként keletkezett a 12 év előtti szomorú h­arcz; tudja jól, és ezt a pa­­triárcha ő­szentsége legjobban tudja, hogy e harcz előtt a magyar minisztérium minden jo­gos és méltányos igény teljesítésére hajlandó volt, és mégis mi történt? Mit nyertek annyi véráldozaton a szerbek ? És ne okultak volna? Ne tudnák azt, hogy II. Leopold megkoronázása előtt is congres­susra gyűltek egybe ? Az „Ost und West“ megvárja a horvát

Next