Magyarország, 1861. augusztus (1. évfolyam, 178-202. szám)
1861-08-08 / 184. szám
1861 _ I. évfolyam. 184. sz. Csütörtök. íHigi.tum 8. MAGYARORSZÁG SZERKESZTŐSÉGI IRODA T. MUNKATÁRSAINK HIRDETMÉNYEK DÍJA: MEGJELENT Ujtér 4. sz. 2. emelet. kéretnek, hogy a lap szellemi részét illető minden közleményt a szerkesztő ■ 6 hasábos petitsor 1-szeri hirdetésnél 9, 3-szorinál 7 újkr |! ünnep- és vasárnapot követő napok kivé-KIADÓ-HIVATAL séghez intézzenek .A kiirása körüli panaszok a magán hirdetmények Bélyegdíj külön 30 újkr. A nyilttérben 4 hasábos petitsor 25 újkr. telével minden nap. Ttísz A . . a kiadó-hivatalhoz intézendök. Egyes példányok KILIÁN GYÖRGY, OSTERLAMM K. és LAMPEL RÓBERT ELŐFIZETÉSI ÁR ’ Ujtér 4. sz. földszint. Bérmentetlen leveleket csak ismerős kézből fogadunk el. könyvkereskedőknél 10 ájkrajczáron kaphatók. IlEgészévre 18 ft. Félévre 9 ft. Negyedévre 5 ft. FEST, augusztus 7. Külföldi szemle. Ismét az orosz-osztrák szövetség! „Füst nem indul tűz nélkül, — fogja mondani az olvasó e sokszor emlegetett szövetségre nézve, — aligha nincs valami a dologban.“ E kétséget az orosz érdekek képviselője a „Nord“ szavai, úgy hisszük, teljesen eloszlatják. A nevezzük lap oly hangon, mely inkább hivatalos közlöny hangja, az érintett hírt teljesen megczáfolja. A „Courrier du Dimanche“ — úgymond a „Nord“ aug. 5-iki szemléje — kitartón fel-felhozza időközönként az orosz-osztrák szövetség hirét, mely hirnek kétségtelenül a kovácsa. Ismét csak azt kell ismételnünk, mit már mondunk, hogy a hit teljesen alaptalan. A két udvar közt kibékülésről nincs szó, mivel Oroszország szilárdul visszatartja magát. Közeledés sem történt, mert Oroszországnak nem áll sem politikai, sem anyagi érdekében, hogy Ausztriával bensőbb viszonyra lépjen, annál kevésbé lehet szövetségről szó, minthogy a két udvar közti szövetség csak Ausztriára nézve lenne előnyös, Oroszország pedig csak a terheket vonná. Az európai helyzet jelenleg nem áll úgy, hogy Oroszország oly vállalatokba fogjon, melyek teljesen ellenkeznek valódi érdekeivel. Némi egyezkedés jöhet létre a két kormány közt oly kérdéseket illetőleg, melyekben érdekeik némileg rokonok, azonban e tisztán körvonalazott korlátolt egyetértés és politikai társulás vagy épen szövetség közt, óriási mélység tátong, melyen Oroszország legkevésbbé sem szándékozik áthatolni. Ezt szükségesnek láttuk megállapítni, így a „Nord“, az „Opinion nat.“ azonban azon okból sem hiszi a két kormány szövetkezését, mert egy vak nem vezethet világtalant. Napóleon hglapja, miután előbb pár szóval ledorongolja a lapot, mely „minden számában egy egy otromba (grosse) újságot közöl, megnyugtatólag jelenti, mikép Ausztria megszűnt már másokat remegtetni, elég oka van önmagáért remegnie; Oroszország pedig a krimi háború óta elbukott, s különösen egy év óta Ausztriáéhoz hasonló helyzetben teng, egyiknek sincs pénze, nem hogy háborúra, de békére sincs. Az orosz-osztrák szövetség csak a magyar és lengyel mozgalmakat illetőleg jöhet létre, s következései csak azon esetre terjeszkedhetnek tovább, ha a szövetség Porosz- és Angolország beléptével növekednék. Azonban Anglia nem léphet be forradalom elleni szövetségbe, mivel az olasz forradalmat pártolja, s a forradalom törvényességét elismeri Lengyelországban s másutt. Ami pedig Poroszországot illeti, a porosz király látogatása Francziaországban, azt mutatja, hogy az osztrák császár s az orosz czár nem igen számíthatnak Vilmos királyban szövetséges-társra. A svéd királyt 5 k éve várták Párisba. A porosz király chalonsi látogatását a franczia lapok elhatározottnak mondják ; a „NI. preusz. Zig“ azonban azt állítja,hogy a diplomatiai akadályok el vannak ugyan hárítva, de Napoleon császár meghívását a porosz király még nem fogadta el. Sokkal hihetőbb, hogy a porosz király a császárt Párisban látogatja meg, Napoleon császár pedig a látogatást a Köln mellett tartandó porosz hadgyakorlatokon fogja viszonozni. Azon hir, mely újabban több lapban megfordult, mely Garibaldit aludni nem engedi, hogy Milanóban a Porta Romana mellett a dellé Spade vendéglőben titkos toborzások folynak Garibaldi nevében, melyekben csak egy uj betörésnek készületeit s több ilyfélét látnak, következő tényeken alapul, melyekről a „Triester Zignak,“ tehát egy e részben csakugyan „kifogástalan“ lapnak Milánóból írják: „Tudvalevő, hogy Ciardini azon önkénteseknek is szánt szerepet a nápolyi fölkelők elnyomatásában, kik Garibaldi expeditiójában részt vettek. De ez önkénytesek maradványai egész Olaszországon el vannak szórva, s így a Porta Romana melletti toborzásoknak más czélja nincs, minthogy a Lombardiában levő e kategóriabeli önkényteseket összeszedjék. Különben ezzel koránsem azt akarjuk mondani, mintha nem történnének, főleg a Mazzinisták részéről, betörési készületek, sőt ellenkezőleg igenis határozottan merjük állítani,hogy az első csapás Róma ellen lesz intézve. Hogy azonban hívei legyünk az igazságnak, ki kell mondanunk,hogy Garibaldi nevének legalább egyelőre ezen készületekhez semmi köze s a caprerai remete most inkább mint valaha kedvetlen és lehangolt. Ehez csatolhatjuk továbbá azt is, hogy az itteni mazzinistabizottmány utolsó nagygyűlésében egy Napoleon császárhoz intézett emlék- vagy fölirat olvastatott fel, mely nagyon hasonlít holmi ultimátumhoz, melyben Rómának odahagyását határidőhöz kötve követelik és a császárt figyelmeztetik, hogy azon kiszámíthatlan következmények, melyeket az olaszok ezen kérésének megtagadása maga után vonna, egészen a császár fejére háromolnék. E föliratot vagy ultimátumot sok ezer aláírással akarják ellátni, hogy általa nagyobb eredményt nyerjenek; ha ez aláírások össze lesznek gyűjtve,baráti közbenjárás által akarják a császárnak benyújtani.“ Eközben a „Partito dell’azione“ komolyan készül, hogy szükség esetén mindent merjen,legyen az bár Rómának fegyveres megtámadása. Nem kell különben e párt erejét kevésre becsülni, mert azon összeköttetések által, melyekben Mazzini külföldi forradalmárokkal áll, hatalma tetemesen gyarapodott, s épen nem túloz, ha, mint múltkor is tette, azzal dicsekszik, hogy Olaszország földje mélyéből egy egész hadsereget képes előteremteni. Noha Rubbatino társasága vonakodott a pártvezérnek hajókat adni rendelkezésére, Mazzini mindazonáltal oly tetemes tengeri szállító erőkkel bír, hogy velük csakugyan képes volna valamit tenni. Mint bizonyosan tudjuk, Mazzini közlönyeinek azon utasítást adá, hogy Velenczét egyelőre mellőzzék s szemüket főleg Rómára s a piemonti kormánypolitika megtámadására fordítsák.“ — Bécsből írják a „Köln. Zug“nak, hogy a délkeleti határokhoz egy darab idő óta katonaságot indítanak, mivel az ottani szemlélő hadtest tetemesen megerősittetik. Dalmátországba is küldenek katonaságot s csak e hó 1-én is több hegyi-ágyu-telep szállíttatott Cattaroba. Ezen készületek bizonyságot tesznek, hogy Bécsben a montenegrói és herczegovinai mozgalmakat nem veszik kevésbé, és úgy is látszik, hogy ezek közel időben nagyobb kiterjedést nyernek. Hogy mennyire részese e mozgalmaknak az emigratio s mily terveket szándékozik ezek segélyével keresztülvinni,arról csak hírek keringnek; de az az egy bizonyos, hogy a bécsi döntő körökben azon meggyőződés uralkodik, hogy a herczegovinai fölkelést az emigratio vezérli s Franczia-és Oroszország támogatja. A würtembergi kamara erélyes szót emel a kurhesseniek régi alkotmányának visszaadása mellett, melyet a hesseni kormány alattvalóitól jogtalanul elvett. Ideje is lenne már, hogy a hesseni kormány is okulva, mások példáján értse meg, mikép belbéke, belszövetség képzi az államok legszilárdabb oszlopát s adja vissza alattvalóinak, mit elvenni nem állt jogában. A ..Nord*4 a horvát nemzetiségi mozgalmakról. A derék „Nord“ ismét hazánk ügyeivel, jelesen a horvát nemzetiségi mozgalmakkal foglalkozik. August 5-ki terjedelmes vezérczikkében az éles szemű vezérczikk-iró madár-távlatból tekinti e mozgalmakat,összekötve a többi nemzetiségi mozgalmakkal s igen kézzel foghatólag kimutatja Europa színe előtt, mikép mindezen átkos visszavonás s a nemzetiségi mozgalmak sok fejű hydrája Bécsből a minisztériumtól vette eredetét s veszi táplálékát. A jeles czikk tartalma egész terjedelmében következő : „Jelenleg, midőn Magyarországon hová tovább mindig fontosabb események készülnek,Európa figyelme Pestre fordul, a magyar országgyűlés vitái, s a bécsi miniszteri tanács határozatai felé. Úgy látszik, hogy e bonyolódott drámai s fenyegető helyzet előtt minden más kérdés háttérbe szorul. És pedig a magyar mozgalmakkal párhuzamosan egy újabb mozgalom emelkedik ki, mely a pestivel benső összeköttetésben áll, s kifejlődése döntő befolyással lesz magára a bécsi kormány magyarországi mesterkedéseire. A horvát országgyűlés felirati vitáját értjük, s a déli szlávok izgatott mozgalmát, mely nem csak szorosan a magyar kérdéssel függ össze, hanem kiterjed a csehországi, galicziai, mindenek felett a bosniai és herczegovinai mozgalmakra is. Az osztrák kormány mindazon politikai és közigazgatási bonyodalmakban, melyeknek kitéve volt, fel tudá használni a különböző fajokat egymás ellen, s ezek végtelen zavargásaiban önérdekeit fenntartani, a magyarokat a horvátokkal, az erdélyi románokat a szászokkal, székelyekkel, a cseheket a Csehországba telepített németekkel egyensulyozá. Mindnyájan tudják, minő sikerrel használá fel e mozgalmakat 1849-ben, senki sem feledé el, és ime most ismét ugyanazon fegyverekkel ostromolja azon népeket, kik a Schmerling féle alkotmányt elfogadni vonakodnak. A horvát három-egy királyság követei, mint tudva van, Szlavónia és Dalmátia követeivel meghivattak Zágrábba ugyanakkor, midőn a többi tartományi országgyűlések tartottak, azonban a kezdet alkalmával kiütöttek már az egyenetlenségek. Dalmátia és Fiume, régi el nem törölt jogaikra hivatkozva, s arra, hogy Dalmatia és Fiume követeinek helye Pesten a magyar országgyűlés keblében van, megtagadták a horvát országgyűlésre követek küldését, s elmondák, mikép a legrégibb hagyományok szerint a zágrábi diétának nincs semmi törvényes alapja. Ugyanekkor a határőrség is, mely régóta ki volt zárva a belpolitikai életből s úgyszólva minden polgári jogtól megfosztva, kérelmező hogy magát a zágrábi országgyűlésen képviseltethesse. E lépés nagyon meglepte mindazokat, kik a határőrség kevéssé polgárisalt, s az osztrák katonai rendszer által elnyomott népségét ismerik, mely alig képes más életet folytatni mint tábornok a parancsszava után a síkra szállni. Mit jelent ezen elfeledett tartomány hirtelen felébredése ? Sokan örvendenek e mozgalomnak, belőle a nemzetiségek újjászületését jósolva. A határőrségnek képviselet adatott „kivételesen,“ a képviselők el is mentek Zágrábba, de hogy a magyar és szláv pártiak mozgalmát ellensúlyozzák a bécsi minisztérium javára. A két fél küzdelme valóban eleitől fogva tisztán parlamentáris volt, de leeresztett sisak-rostéllyal. Ausztriának most arra kelle készülnie, hogy a törvényes téren győzzön, nem elégelvén meg azt, hogy a magyarok ellen a három egykirálysági mozgalmakat szitá fel, most kéz alatt a dalmát követek tiltakozását és meg nem jelenését kezdé egyengetni, s ez által a horvát országgyűlésre idegen elemet, jelentékeny pártot készített elő, mely annál szükségesebb vola, minthogy a délszlávok az 1849-i eseményekre megemlékezve, nagyon hajlandók voltak Magyarországhoz csatlakozni, s fajszövetséget akartak kötni a galicziai, erdélyi és csehországi népekkel. Ezen pillanatban azonban Ausztria nagy komoly vereséget szenvedett az északi szlávoknál, hol megtariták, hogy óvatos legyen azok irányában, kik 1848-ban legjobban védelmezők. A minisztérium ugyanis a szlávokat nagy mozgalomra kezdé izgatni, melynek fejévé Húr bánt téve, remélvén, hogy az északi szlávok most véglegesen szakasztanak Magyarországgal, sőt azokat Galiczia és Morvaország határain északi szláv vajdaság alakításával kecsegtető. Itt azonban számításában megcsalódott, mert a gyűlés a Magyarországhoz csatlakozás mellett nyilatkozott. E vereség után kissé elbizalmatlanodva küldé a katonai követeket a zágrábi országgyűlésre a kormány. E gyűlésen több párt mutatkozott: a szlavonok az 1849-iki események megújulásától tartva, szerbekkel s a horvátok közül többekkel egyetértve, közvetlenül Magyarországhoz csatlakozást ajánlottak; a horvátok fejét más korlátoltabb eszme foglalta el,herczegovinai testvéreik zendülése elszéditette, s előszedék régi panaszaikat a magyarok ellen s százados jogaikat a német szövetség, vagy a török birodalomba keblezett szomszéd tartományokhoz; végül a határőrség követei a minisztérium elveit pártolák, ép oly vakon, mint ahogy tábornokaik parancsának engedelmeskednek. E visszavonáshoz hozzá kell tennünk, hogy egy tartomány követeket küldeni vonakodott, a bán ügyesen burkolt s félig kiejtett kétértelmű beszédeivel a zavart mindenütt növelé. A Magyarországhoz csatlakozást illetőleg több terv merült fel. A beszédekből kitűnik, mikép az ország most is mint mindig csak a régi két pártra oszlott. Egyik, mely a helyzet jelen fontosságát s a pillanat veszélyességét át nem látva, a magyarok hajdani terjeszkedésétől tartva az ellenséget nem Bécsben, hanem Pesten véli látni, s a régi himerikus Horvátország visszaállításáról ábrándozik Német- és Törökország romjaiból. E túlzó párt kevéssé gyakorlati emberekből áll, kik egykor tapssal fogadák a „Horvátország és az olasz szövetség“ czímű röpiratot. A másik oldalon komolyabb, eszélyesebb és bölcsebb férfiak állnak, kik előtt jelenleg egy feladat áll: ellenállni Ausztriának, azt terveiben nem segítni s függetlenségük megtartása. E férfiak megértették, mikép ügyök az, mi Magyarországé, a múlt félreértései megtariták, mikép javuk az uniótól függ. Nem gondolnak most a lélekszámra nézve a statistikai bureault által devalvált magyarok régi törekvéseire, s az ily érvekre egész biztossággal azt felelik: 5 millió magyar csak nem nyom el 40 millió szlávot. Az előbbiek az ó, kizárólagosan horvát pártot képezik, mely boszankodik, látván, hogy Európa a magyarok hősies küzdelmét tetszéssel fogadja, s e párt az végül, mely keserű féltékenységgel azt akarja elhitetni Európával, mikép Magyarország semmi s csak Horvátország a fő. A másik párt képviselői nézetünk szerint az eszélyes haladás pártja a tisztán szláv párt. Szerintük a haza kérdése nem két versenyző királyság, hanem két faj közt eldöntendő, s nem a korona megmentéséről, hanem önmaguk élete és gyermekeikéről van szó. E párt követei azok, kik a július 13-ki zajos ülésből, a bán túlságos követelései és fenyegetésein felborzankodva, eltávoztak és tiltakoztak a gyűlés végzései ellen, mely a dalmát és szlavón követek nélkül, a katona követek befolyásával növekedvén, elfogadá a középponti bizottmány javaslatát. Fájlaljuk e szakadást, mely mind Magyarországra mind Horvátországra most, midőn úgy látszik , hogy nézve végzetes, a tapasztaltak emléke hirtelen elrepült, a múltakról hamar megfeledkeztek , s annál inkább fájlalják a horvátok túlzó követeléseit, mivel a magyarok a legnagyobb türelmesség és a legnemesebb testvériség érzelméről tettek tanúságot. Hogy tudák elfeledni a horvátok, hogy a magyar honfiak egyik legkitünőbbike Eötvös azt javaslá, s javaslata elfogadtatván, a különbféle nemzetiségek képviselőiből bizottmány alakult, mely a lehető legkielégitőbben egyenlítse ki mindazon nehézségeket, melyek a nemzetiségi egyetértést gátolják? Mikép lehetett az őszinte jó szándék ily félremagyarázhatlan nyilatkozatára oly méltatlan és elhamarkodott bizalmatlansággal felelni? Egyébiránt mi sem tekintjük a zágrábi országgyűlés feliratát a dél-szláv népek akarata kifejezésének, nem láttunk benne egyebet, mint egy párt kifolyását, minden törvényes kellék nélküli manifestumot, mely csak a kisebbség eszméjét képviseli, mely saját törvényein gázolt is, hogy szavazatának némi hatályos színezete legyen. Nézetünk szerint s úgy hiszszük mind azok igy vélekednek, kik a zágrábbi országgyűlést részrehajlatlan figyelemmel kísérik, a délszlávizmus képviselői csak azok, kik a július 13-iki ülést odahagyák. Csak e férfiak fogják fel kellőleg a helyzetet, csak ezek akarják igazán küldőik javát, csak ezek értették át, mikép a szlávok és magyaroknak csak a szoros egymáshoz csatlakozás eszközli javakat, ez megmaradások egyedüli feltétele, s a kölcsönös bántalmak elfeledése. Az 1849-ik év szerencsétlensége e panaszokat eltörlé, s annak felelevenítése egyedül Ausztriának lehet érdekében. A .Sleyne d«*s deux Mondes*4 a magyar ügyben. Eddig is csekély ugyan Európában azon sajtóközlönyök száma, melyek a magyar kérdésben a bécsi kormány pártját fogták, de nem lehet tagadni, hogy ezen kevesek közül némelyek ritka makacssággal és átalkodottsággal üldözték — sőt üldözik még most is — Magyarország igazságos ügyét, fentartandók az álmodott egységes császári állam eszméjét. Az orleanisták pártja ezen üldözőink között mindeddig első sorban volt, mint ezt a „Journal des Débats“ vezérczikkei s a „Revue des deux Mondes“ politikai szemléi eléggé bizonyítják. Méltán kell ennélfogva jelentőséget tulajdonítanunk azon körülménynek, hogy az utóbbi folyóirat e hó elsején kiadott füzetében Magyarország felé kezd hajlani, az országgyűléshez intézett leirat formáját roszalja s a bécsi kormányt ildomosabb eljárásra inti. A „Revue“ szemleírója többek között így szól: „Mit fog a magyar országgyűlés a legutóbbi császári leiratra felelni? Mit fog a bécsi udvar tenni, ha az országgyűlés újabban ellent mond ? — Alig lehet föltenni, hogy a magyarok Ausztria követeléseiben megnyugodjanak. Nincs nagy kedvök a német metaphysika kigondolt a personális és reális kapcsolat közötti megkülönböztetésekbe bocsátkozni. Felszólalásaikat gyakorlatibb alakban terjesztik elő. Magyarországot — úgymond — az osztrák házzal egy sor kötés egyesíti, melyek kétoldalú szerződést képeznek. Magyarország kötelességeit fejedelmei iránt oly kötelességek ellensúlyozzák, melyeket fejedelmei vállaltak elő irányában. Ausztria ezen kétoldalú szerződést octrogált alkotmánnyal akarja fölváltani. Magyarország a beleegyezéssel elfogadott királyság kormányzatát nem akarja az adományozott szabadság kormányzatával felcserélni. Ha jogaival nem élhet, tiltakozni fog, nem fogja azokat elévülni hagyni, nem fog róluk lemondani. Egyébiránt úgy látszik, hogy a pert sem Magyarország sem Ausztria nem igen siet erőszakos úton eligazítani. E szerint a két fél minden erkölcsi eszközt fog elébb fölhasználni. Ausztria talán könnyű szerrel kinyerhetné magának a lényeget, ha engedékenyebb volna a formában. Miért nem igyekszik a régi magyar alkotmányban teendő reformokat úgy eszközölni, hogy új kötést tenne a magyarokkal, mely — mint a régi kötések — kétoldalú szerződés jellemével bírna?“ B e I f ö 1 d i szemle. — A horvát országgyűlés aug. 3 dikai üléséről a zágrábi német újság után néhány részletet sietünk olvasóinkkal pótlólag közölni. Az első szónok ez ülésben Kukulyevics Iván főispán volt, ki erősen kikel minden odrog ellen s a „reichsrath“-ról épen nem hízelgő vonásokkal szól. Egyszer, úgymond, szerencséje vagyis inkább szerencsétlensége volt jelen lehetni egy reichsrathi ülésben, s a szégyen és boszúság arczába kergette a vért, midőn látta, mily bánásmódban részesítik ott a nem-német képviselőket küönösen a szláv testvéreket. Látta a félrevezetett ruszinokat, kik sem a nyelvet sem a tárgyakat nem értve, mindig a centrummal szavaztak. Látta a szláv testvérek méltó boszankodását s meggyőződött, hogy ily körülmények közt szégyen volna képviselőket küldeni ily reichsrathba. Vuscsics következő három állítást fejt ki: 1) alkotmányos kötelesség nem parancsolja, hogy a reichsrathba menjünk, mert ősi jog szerint minket a teljes törvényhozás illet meg; 2) oly monarchicus államban élünk, melyben a jog a király és nemzet közt van megosztva; mind a kettőt védenünk kell; jogunk lévén pedig a pénz- és hadügyekre, árulást követnénk el alkotmányunk ellen, ha követeket küldenénk a reichsrathba; 3) különben állami életünkre semmi haszon sem is háramlanék abból, ha a „reichsrath“-ban mi is hozzászólnánk a pénz- és hadügyekhez, mert egyrészt a mi követeink a magyarországi, erdélyi, galicziai, bukovinai sat. követekkel együtt még felét sem tennék az összes „reichsrath“ követeinek, másrészt pedig a reichsrath úgy van fölállítva, hogy nincs is joga külügyekben béke és háború kérdésében, valamint pénzügyekben is határozni. Végül még a három fenforgó indítvány előadói, Stojanovics, Kvaternik és Kukulics szólván s a gyűlés az azonnali szavazást határozván el, a bán kitűzi a kérdést, úgy a mint már jelentettük, s formulázása ellen számosan s oly hevesen kelnek ki, hogy a bán több ízben rendre utasítja a karzatokat. Perkovacz azért is más formulázást kiván, mert azokat, kik Pricza indítványát pártolják, azzal gyanúsították, hogy be akarnak menni a reichsrathba. Starcsevics az egyes szónokoktól mind azt hallotta, úgymond, hogy nem akarnak a reichsrathba menni, mert nem akarják hát ezt némelyek határozatilag is kijelenteni ? Ha ez nem történik meg , ő ünnepélyesen tiltakozik ily eljárás ellen s elhagyja a termet. A bán kérdi a háztól, ki szavaz az ő formulázása mellett, s midőn kisebbségben marad (és minő kisebbségben csak Hau 1ik érsek állott föl mellette), a karzat oly viharos tapsokban tör ki, hogy a bán kiürítéssel fenyegeti, megjegyezi, hogy „az országgyűlés nem hagyja magát a karzat által terrorizáltatni.“ Ezután úgy formulázza a kérdést : részt akar-e a horvát-szlavón országgyűlés a