Magyarország, 1861. augusztus (1. évfolyam, 178-202. szám)

1861-08-08 / 184. szám

1861 _ I. évfolyam. 184. sz. Csütörtök. íHigi­.tum 8. MAGYARORSZÁG SZERKESZTŐSÉGI IRODA T. MUNKATÁRSAINK HIRDETMÉNYEK DÍJA: MEGJELEN­T Ujtér 4. sz. 2. emelet. kéretnek, hogy a lap szellemi részét illető minden közleményt a szerkesztő­ ■ 6 hasábos petitsor 1-szeri hirdetésnél 9, 3-szorinál 7 újkr |! ünnep- és vasárnapot követő napok kivé-KIADÓ-HIVATAL séghez intézzenek­ .A k­­iirása körüli panaszok a magán hirdetmények Bélyegdíj külön 30 újkr. A nyilttérben 4 hasábos petitsor 25 újkr. telével minden nap. Ttísz A . . a kiadó-hivatalhoz intézendök. Egyes példányok KILIÁN GYÖRGY, OSTERLAMM K. és LAMPEL RÓBERT ELŐFIZETÉSI ÁR ’ Ujtér 4. sz. földszint. Bérmentetlen leveleket csak ismerős kézből fogadunk el. könyvkereskedőknél 10 ájkrajczáron kaphatók. IlEgészévre 18 ft. Félévre 9 ft. Negyedévre 5 ft.­­ FEST, augusztus 7. Külföldi szemle. Ismét az orosz-osztrák szövetség! „Füst nem indul tűz nélkül, — fogja mondani az olvasó e sok­szor emlegetett szövetségre nézve, — alig­ha nincs valami a dologban.“ E kétséget az orosz érdekek képviselője a „Nord“ szavai, úgy hisszük, teljesen eloszlatják. A nevezzük lap oly hangon, mely inkább hivatalos köz­löny hangja, az érintett hírt teljesen megczáfolja. A „Courrier du Dimanche“ — úgymond a „Nord“ aug. 5-iki szemléje — kitartón fel-felhozza időközönként az orosz-osztrák szövetség hirét, mely hirnek kétség­telenül a kovácsa. Ismét csak azt kell ismételnünk, mit már mondunk, hogy a hit teljesen alaptalan. A két udvar közt kibékülésről nincs szó, mivel Orosz­ország szilárdul visszatartja magát. Közeledés sem történt, mert Oroszországnak nem áll sem politikai, sem anyagi érdekében, hogy Ausztriával bensőbb vi­szonyra lépjen, annál kevésbé lehet szövetségről szó, minthogy a két udvar közti szövetség csak Ausztriára nézve lenne előnyös, Oroszország pedig csak a terhe­ket vonná. Az európai helyzet jelenleg nem áll úgy, hogy Oroszország oly vállalatokba fogjon, me­lyek teljesen ellenkeznek valódi érdekeivel. Némi egyezkedés jöhet létre a két kormány közt oly kér­déseket illetőleg, melyekben érdekeik némileg roko­nok, azonban e tisztán körvonalazott korlátolt egyet­értés és politikai társulás vagy épen szövetség közt, óriási mélység tátong, melyen Oroszország legke­­vésbbé sem szándékozik áthatolni. Ezt szükségesnek láttuk megállapítni, így a „Nord“, az „Opinion nat.“ azonban azon okból sem hiszi a két kormány szövetkezését, mert egy vak nem vezethet világtalant. Napóleon hg­lapja, miután előbb pár szóval ledorongolja a lapot, mely „minden számában egy egy otromba (grosse) újságot közöl, megnyugtatólag jelenti, mikép Ausztria meg­szűnt már másokat remegtetni, elég oka van önma­gáért remegnie; Oroszország pedig a krimi háború óta elbukott, s különösen egy év óta Ausztriáéhoz hasonló helyzetben teng, egyiknek sincs pénze, nem hogy háborúra, de békére sincs. Az orosz-osztrák szövetség csak a magyar és lengyel mozgalmakat il­letőleg jöhet létre, s következései csak azon esetre terjeszkedhetnek tovább, ha a szövetség Porosz- és Angolország beléptével növekednék. Azonban Anglia nem léphet be forradalom elleni szövetségbe, mivel az olasz forradalmat pártolja, s a forra­dalom törvényességét elismeri Lengyelországban s másutt. A­mi pedig Poroszországot illeti, a porosz király láto­gatása Francziaországban, azt mutatja, hogy az osztrák császár s az orosz czár nem igen számíthat­nak Vilmos királyban szövetséges-társra. A svéd királyt 5 k éve várták Párisba. A porosz király chalonsi látogatását a franczia lapok elhatá­­rozottnak mondják ; a „NI. preusz. Zig“ azonban azt állítja,hogy a diplomatiai akadályok el vannak ugyan hárítva, de Napoleon c­sászár meghívását a porosz király még nem fogadta el. Sokkal hihetőbb, hogy a porosz király a császárt Párisban látogatja meg, N­a­­p­o­l­e­o­n császár pedig a látogatást a Köln mellett tartandó porosz hadgyakorlatokon fogja viszonozni. Azon hir, mely újabban több lapban megfordult, mely Garibaldit aludni nem engedi, hogy Mila­nóban a Porta Romana mellett a dellé Spade vendég­lőben titkos toborzások folynak Garibaldi nevében, melyekben csak egy uj betörésnek készületeit s több ilyfélét látnak, következő tényeken alapul, melyekről a „Triester Zignak,“ tehát egy e részben csakugyan „kifogástalan“ lapnak Milánóból írják: „Tudvalevő, hogy C­i­a­r­d­i­n­i azon önkénteseknek is szánt szere­pet a nápolyi fölkelők elnyomatásában, kik Gari­baldi expeditiójában részt vettek. De ez önkényte­­sek maradványai egész Olaszországon el vannak szórva, s így a Porta Romana melletti toborzásoknak más czélja nincs, minthogy a Lombardiában levő e kategóriabeli önkényteseket összeszedjék.­­ Külön­ben ezzel koránsem azt akarjuk mondani, mintha nem történnének, főleg a Mazzinisták részéről, betöré­si készületek, sőt ellenkezőleg igenis határozottan mer­jük állítani,hogy az első csapás Róma ellen lesz intézve. Hogy azonban hívei legyünk az igazságnak, ki kell mondanunk,hogy Garibaldi nevének legalább egyelőre ezen készületekhez semmi köze s a caprerai remete most inkább mint valaha kedvetlen és lehangolt. Ehez csa­tolhatjuk továbbá azt is, hogy az itteni mazzinista­­bizottmány utolsó nagygyűlésében egy Napoleon császárhoz intézett emlék- vagy fölirat olvastatott fel, mely nagyon hasonlít holmi ultimátumhoz, melyben Rómának odahagyását határidőhöz kötve követelik és a császárt figyelmeztetik, hogy azon kiszámíthatlan következmények, melyeket az olaszok ezen kérésének megtagadása maga után vonna, egészen a császár fe­jére háromolnék. E föliratot vagy ultimátumot sok ezer aláírással akarják ellátni, hogy általa nagyobb eredményt nyerjenek; ha ez aláírások össze lesznek gyűjtve,baráti közbenjárás által akarják a császárnak benyújtani.“ E­közben a „Partito dell’azione“ komolyan készül, hogy szükség esetén mindent merjen,legyen az bár Rómának fegyveres megtámadása. Nem kell külön­ben e párt erejét kevésre becsülni, mert azon összeköt­tetések által, melyekben Mazzini külföldi forradal­márokkal áll, hatalma tetemesen gyarapodott, s épen nem túloz, ha, mint múltkor is tette, azzal dicsekszik, hogy Olaszország földje mélyéből egy egész hadsere­get képes előteremteni. Noha Rubbatino társasá­ga vonakodott a pártvezérnek hajókat adni rendelke­zésére, Mazzini mindazonáltal oly tetemes tengeri szállító erőkkel bír, hogy velük csakugyan képes volna valamit tenni. Mint bizonyosan tudjuk, M­a­z­­z­i­n­i közlönyeinek azon utasítást adá, hogy Velen­­czét egyelőre mellőzzék s szemüket főleg Rómára s a piemonti kormánypolitika megtámadására fordítsák.“ — Bécsből írják a „Köln. Zug“nak, hogy a dél­keleti határokhoz egy darab idő óta katonaságot in­dítanak, mivel az ottani szemlélő hadtest tetemesen megerősittetik. Dalmátországba is küldenek katona­ságot s csak e hó 1-én is több hegyi-ágyu-telep szál­líttatott Cattaroba. Ezen készületek bizonyságot tesz­nek, hogy Bécsben a montenegrói és herczegovinai mozgalmakat nem veszik kevésbé, és úgy is látszik, hogy ezek közel időben nagyobb kiterjedést nyernek. Hogy mennyire részese e mozgalmaknak az emigra­­tio s mily terveket szándékozik ezek segélyével ke­resztülvinni,arról csak hírek keringnek; de az az egy bizonyos, hogy a bécsi döntő körökben azon meggyő­ződés uralkodik, hogy a herczegovinai fölkelést az emigratio vezérli s Franczia-és Oroszország támo­gatja. A würtembergi kamara erélyes szót emel a kurhesseniek régi alkotmányának visszaadása mel­lett, melyet a hesseni kormány alattvalóitól jogtala­nul elvett. Ideje is lenne már, hogy a hesseni kor­mány is okulva, mások példáján értse meg, mikép belbéke, belszö­vetség képzi az államok legszilárdabb oszlopát s adja vissza alattvalóinak, mit el­venni nem állt jogában. A ..N­ord*4 a horvát nemzetiségi moz­galmakról. A derék „Nord“ ismét hazánk ügyeivel, jelesen a horvát nemzetiségi mozgalmakkal foglalkozik. August 5-ki terjedelmes vezérczikkében az éles sze­mű vezérczikk-iró madár-távlatból tekinti e moz­galmakat,összekötve a többi nemzetiségi mozgalmak­kal s igen kézzel foghatólag kimutatja Europa színe előtt, mikép mindezen átkos visszavonás s a nemze­tiségi mozgalmak sok fejű hydrája Bécsből a minisz­tériumtól vette eredetét s veszi táplálékát. A jeles czikk tartalma egész terjedelmében következő : „Je­lenleg, midőn Magyarországon hová tovább mindig fontosabb események készülnek,Európa figyelme Pest­re fordul, a magyar országgyűlés vitái, s a bécsi mi­niszteri tanács határozatai felé. Úgy látszik, hogy e bonyolódott drámai s fenyegető helyzet előtt minden más kérdés háttérbe szorul. És pedig a magyar moz­galmakkal párhuzamosan egy újabb mozgalom emel­kedik ki, mely a pestivel benső összeköttetésben áll, s kifejlődése döntő befolyással lesz magára a bécsi kormány magyarországi mesterkedéseire. A hor­vát országgyűlés felirati vitáját értjük, s a déli szlávok izgatott mozgalmát, mely nem csak szo­rosan a magyar kérdéssel függ össze, hanem kiterjed a csehországi, galicziai, mindenek felett a bosniai és herczegovinai mozgalmakra is. Az osztrák kormány mindazon politikai és köz­­igazgatási bonyodalmakban, melyeknek kitéve volt, fel tudá használni a különböző fajokat egymás ellen, s ezek végtelen zavargásaiban önérdekeit fenntartani, a magyarokat a horvátokkal, az erdélyi románokat a szászokkal, székelyekkel, a cseheket a Csehország­ba telepített németekkel egyensulyozá. Mindnyájan tudják, minő sikerrel használá fel e mozgalmakat 1849-ben, senki sem feledé el, és ime most ismét ugyanazon fegyverekkel ostromolja azon népeket, kik a Schmerling féle alkotmányt elfogadni vona­kodnak. A horvát három-egy királyság követei, mint tudva van, Szlavónia és Dalmátia követeivel meghi­vattak Zágrábba ugyanakkor, midőn a többi tarto­mányi országgyűlések tartottak, azonban a kezdet alkalmával kiütöttek már az egyenetlenségek. Dal­mátia és Fiume, régi el nem törölt jogaikra hivatkozva, s arra, hogy Dalmatia és Fiume követeinek helye Pesten a magyar országgyűlés keblében van, megta­gadták a horvát országgyűlésre követek küldését, s elmondák, mikép a legrégibb hagyományok szerint a zágrábi diétának nincs semmi törvényes alapja. Ugyanekkor a határőrség is, mely régóta ki volt zárva a belpolitikai életből s úgyszólva minden pol­gári jogtól megfosztva, kérelmező hogy magát a zág­rábi országgyűlésen képviseltethesse. E lépés nagyon meglepte mindazokat, kik a határőrség kevéssé pol­­gárisalt, s az osztrák katonai rendszer által elnyo­mott népségét ismerik, mely alig képes más életet folytatni mint tábornok a parancsszava után a síkra szállni. Mit jelent ezen elfeledett tartomány hir­telen felébredése ? Sokan örvendenek e mozgalom­nak, belőle a nemzetiségek újjászületését jósolva. A határőrségnek képviselet adatott „kivételesen,“ a képviselők el is mentek Zágrábba, de hogy a magyar és szláv pártiak mozgalmát ellensúlyozzák a bécsi minisztérium javára. A két fél küzdelme valóban eleitől fogva tisztán parlamentáris volt, de leeresztett sisak-rostél­lyal. Ausztriának most arra kelle ké­szülnie, hogy a törvényes téren győzzön, nem elégel­vén meg azt, hogy a magyarok ellen a három egyki­­rálysági mozgalmakat szitá fel, most kéz alatt a dal­mát követek tiltakozását és meg nem jelenését kezdé egyengetni, s ez által a horvát országgyűlésre idegen elemet, jelentékeny pártot készített elő, mely annál szükségesebb vola, minthogy a délszlávok az 1849-i eseményekre megemlékezve, nagyon hajlandók vol­tak Magyarországhoz csatlakozni, s fajszövetséget akartak kötni a galicziai, erdélyi és csehországi né­pekkel.­­ Ezen pillanatban azonban Ausztria nagy komoly vereséget szenvedett az északi szlávok­­nál, hol megtariták, hogy óvatos legyen azok irányá­ban, kik 1848-ban legjobban védelmezők. A miniszté­rium ugyanis a szlávokat nagy mozgalomra kezdé izgatni, melynek fejévé Húr bánt téve, remélvén, hogy az északi szlávok most véglegesen szakasztanak Magyarországgal, sőt azokat Galiczia és Morvaország határain északi szláv vajdaság alakításával kecseg­­tető. Itt azonban számításában megcsalódott, mert a gyűlés a Magyarországhoz csatlakozás mellett nyilat­kozott. E vereség után kissé elbizalmatlanodva küldé a katonai követeket a zágrábi országgyűlésre a kor­mány. E gyűlésen több párt mutatkozott: a szlavonok az 1849-iki események megújulásától tartva, szerbek­kel s a horvátok közül többekkel egyetértve, közvetle­nül Magyarországhoz csatlakozást ajánlottak; a hor­vátok fejét más korlátoltabb eszme foglalta el,herczego­vinai testvéreik zendülése elszéditette, s előszedék régi panaszaikat a magyarok ellen s százados jogaikat a német szövetség, vagy a török birodalomba keb­­lezett szomszéd tartományokhoz; végül a határőrség követei a minisztérium elveit pártolák, ép oly vakon, mint a­hogy tábornokaik parancsának engedelmes­kednek. E visszavonáshoz hozzá kell tennünk, hogy egy tartomány követeket küldeni vonakodott, a bán ügye­sen burkolt s félig kiejtett kétértelmű beszédeivel a zavart mindenütt növelé. A Magyarországhoz csatlako­zást illetőleg több terv merült fel. A beszédekből kitűnik, mikép az ország most is mint mindig csak a régi két pártra oszlott. Egyik, mely a helyzet jelen fontosságát s a pillanat veszélyességét át nem látva, a magyarok hajdani terjeszkedésétől tartva az ellenséget nem Bécsben, hanem Pesten véli látni, s a régi h­imerikus Horvátország visszaállításáról ábrán­dozik Német- és Törökország romjaiból. E túlzó párt kevéssé gyakorlati emberekből áll, kik egykor taps­sal fogadák a „Horvátország és az olasz szö­­vetség“ czímű röpiratot. A másik oldalon komolyabb, eszélyesebb és böl­­csebb férfiak állnak, kik előtt jelenleg egy feladat áll: ellenállni Ausztriának, azt terveiben nem segítni s függetlenségük megtartása. E férfiak megértették, mikép ügyök az, mi Magyarországé, a múlt félreér­tései megtariták, mikép javuk az uniótól függ. Nem gondolnak most a lélekszámra nézve a statistikai bu­­reault által devalvált magyarok régi törekvéseire, s az ily érvekre egész biztossággal azt felelik: 5 millió magyar csak nem nyom el 40 millió szlávot. Az előb­biek az ó, kizárólagosan horvát pártot képezik, mely boszankodik, látván, hogy Európa a magyarok hősies küzdelmét tetszéssel fogadja, s e párt az végül, mely keserű féltékenységgel azt akarja elhitetni Európával, mikép Magyarország semmi s csak Horvátország a fő. A másik párt képviselői nézetünk szerint az eszé­­lyes haladás pártja a tisztán szláv párt. Szerintük a haza kérdése nem két versenyző királyság, hanem két faj közt eldöntendő, s nem a korona megmenté­séről, hanem önmaguk élete és gyermekeikéről van szó. E párt követei azok, kik a július 13-ki zajos ülés­ből, a bán túlságos követelései és fenyegetésein fel­­borzankodva, eltávoztak és tiltakoztak a gyűlés vég­zései ellen, mely a dalmát és szlavón követek nélkül, a katona követek befolyásával növekedvén, elfogadá a középponti bizottmány javaslatát. Fájlaljuk e szakadást, mely mind Magyar­­országra mind Horvátországra most, midőn úgy látszik , hogy nézve végzetes, a tapasztaltak emléke hirtelen elrepült, a múltakról hamar meg­feledkeztek , s annál inkább fájlalják a horvátok túlzó követeléseit, mivel a magyarok a legna­gyobb türelmesség és a legnemesebb testvériség ér­zelméről tettek tanúságot. Hogy tudák elfeledni a hor­vátok, hogy a magyar honfiak egyik legkitünőbbike Eötvös azt javaslá, s javaslata elfogadtatván, a kü­­lönbféle nemzetiségek képviselőiből bizottmány ala­kult, mely a lehető legkielégitőbben egyenlítse ki mindazon nehézségeket, melyek a nemzetiségi egyet­értést gátolják? Mikép lehetett az őszinte jó szándék ily félremagyarázhatlan nyilatkozatára oly méltatlan és elhamarkodott bizalmatlansággal felelni? Egyébiránt mi sem tekintjük a zágrábi ország­gyűlés feliratát a dél-szláv népek akarata kifejezésé­nek, nem láttunk benne egyebet, mint egy párt kifo­lyását, minden törvényes kellék nélküli manifestu­­mot, mely csak a kisebbség eszméjét képviseli, mely saját törvényein gázolt is, hogy szavazatának némi hatályos színezete legyen. Nézetünk szerint s úgy hiszszük mind azok igy vélekednek, kik a zágrábbi országgyűlést részrehaj­­latlan figyelemmel kísérik, a délszlávizmus képvise­lői csak azok, kik a július 13-iki ülést odah­agyák. Csak e férfiak fogják fel kellőleg a helyzetet, csak ezek akarják igazán küldőik javát, csak ezek értet­ték át, mikép a szlávok és magyaroknak csak a szoros egymáshoz csatlakozás eszközli javakat, ez megmaradások egyedüli feltétele, s a kölcsönös bán­­talm­ak elfeledése. Az 1849-ik év szerencsétlensége e panaszokat eltörlé, s annak felelevenítése egyedül Ausztriának lehet érdekében. A .Sleyne d«*s deux Mondes*4 a magyar ügyben. Eddig is csekély ugyan Európában azon sajtó­közlönyök száma, melyek a magyar kérdésben a bé­csi kormány pártját fogták, de nem lehet tagadni, hogy ezen kevesek közül némelyek ritka makacsság­gal és átalkodottsággal üldözték — sőt üldözik még most is — Magyarország igazságos ügyét, fentartan­­dók az álmodott egységes császári állam eszméjét. Az orleanisták pártja ezen üldözőink között minded­dig első sorban volt, mint ezt a „Journal des Débats“ vezérczikkei s a „Revue des deux Mondes“ politikai szemléi eléggé bizonyítják. Méltán kell ennélfogva jelentőséget tulajdoníta­nunk azon körülménynek, hogy az utóbbi folyóirat e hó elsején kiadott füzetében Magyarország felé kezd hajlani, az országgyűléshez intézett leirat formáját roszalja s a bécsi kormányt ildomosabb eljárásra inti. A „Revue“ szemleírója többek között így szól: „Mit fog a magyar országgyűlés a legutóbbi császári leiratra felelni? Mit fog a bécsi udvar tenni, ha az országgyűlés újabban ellent mond ? — Alig le­het föltenni, hogy a magyarok Ausztria követelései­ben megnyugodjanak. Nincs nagy kedvök a német metaphysika kigondolt a personális és reális kapcso­lat közötti megkülönböztetésekbe bocsátkozni. Fel­szólalásaikat gyakorlatibb alakban terjesztik elő. Magyarországot — úgymond — az osztrák ház­zal egy sor kötés egyesíti, melyek kétoldalú szerző­dést képeznek. Magyarország kötelességeit fejedel­mei iránt oly kötelességek ellensúlyozzák, melyeket fejedelmei vállaltak el­ő irányában. Ausztria ezen kétoldalú szerződést octrogált alkotmán­nyal akarja fölváltani. Magyarország a beleegyezéssel elfogadott királyság kormányzatát nem akarja az adományozott szabadság kormányzatával felcserélni. Ha jogaival nem élhet, tiltakozni fog, nem fogja azokat elévülni hagyni, nem fog róluk lemondani. Egyébiránt úgy látszik, hogy a pert sem Magyarország sem Ausztria nem igen siet erőszakos úton eligazítani. E szerint a két fél minden erkölcsi eszközt fog elébb fölhasznál­ni. Ausztria talán könnyű szerrel kinyerhetné magá­nak a lényeget, ha engedékenyebb volna a formá­ban. Miért nem igyekszik a régi magyar alkotmány­ban teendő reformokat úgy eszközölni, hogy új kö­tést tenne a magyarokkal, mely — mint a régi köté­sek — kétoldalú szerződés jellemével bírna?“ B e I f ö 1 d i szemle. — A horvát országgyűlés aug. 3­ dikai ülé­séről a zágrábi német újság után néhány részletet sie­tünk olvasóinkkal pótlólag közölni. Az első szónok ez ülésben Kukulyevics Iván főispán volt, ki erősen kikel minden od­rog ellen s a „reichsrath“-ról épen nem hízelgő vonásokkal szól. Egyszer, úgymond, szeren­cséje vagyis inkább szerencsétlensége volt jelen le­hetni egy reichsrathi ülésben, s a szégyen és boszú­­ság arczába kergette a vért, midőn látta, mily bánás­módban részesítik ott a nem-német képviselőket kü­­önösen a szláv testvéreket. Látta a félrevezetett ru­szinokat, kik sem a nyelvet sem a tárgyakat nem értve, mindig a centrummal szavaztak. Látta a szláv testvérek méltó boszankodását s meggyőződött, hogy ily körülmények közt szégyen volna képviselőket küldeni ily reichsrathba. V­u­s­c­s­i­c­s következő há­rom állítást fejt ki: 1) alkotmányos kötelesség nem parancsolja, hogy a reichsrathba menjünk, mert ősi jog szerint minket a teljes törvényhozás illet meg; 2) oly monarchicus államban élünk, melyben a jog a király és nemzet közt van megosztva; mind a kettőt védenünk kell; jogunk lévén pedig a pénz- és had­­ü­gyekre, árulást követnénk el alkotmányunk ellen, ha követeket küldenénk a reichsrathba; 3) különben állami életünkre semmi haszon sem is h­áramlanék abból, ha a „reichsrath“-ban mi is hozzá­szólnánk a pénz- és hadü­gyekhez, mert egyrészt a mi követeink a magyarországi, erdélyi, galicziai, bukovinai sat. követekkel együtt még felét sem tennék az összes „reichsrath“ követeinek, másrészt pedig a reichsrath úgy van fölállítva, hogy nincs is joga külügyekben béke és háború kérdésében, valamint pénzügyekben is határozni. Végül még a három fenforgó indítvány elő­adói, Stojanovics, Kvaternik és Kukulics szólván s a gyűlés az azonnali szavazást határ­ozván el, a bán kitűzi a kérdést, úgy a mint már jelentet­tük, s formulázása ellen számosan­­ s oly hevesen kel­nek ki, hogy a bán több ízben rendre utasítja­­ a karzatokat. Perkovacz azért is más formulázást kiván, mert azokat, kik Pricza indítványát pártol­ják, azzal gyanúsították, hogy be akarnak menni a reichsrathba. Starcsevics az egyes szónokoktól mind azt hallotta, úgymond, hogy nem akarnak a reichsrathba menni, mert nem akarják hát ezt néme­lyek határozatilag is kijelenteni ? Ha ez nem történik meg , ő ünnepélyesen tiltakozik ily eljárás ellen s elhagyja a termet. A bán kérdi a háztól, ki sza­vaz az ő formulázása mellett, s midőn kisebbségben marad (és minő kisebbségben­ csak H­a­u 1­i­k érsek állott föl mellette), a karzat oly viharos tapsokban tör ki, hogy a bán kiürítéssel fenyegeti, megjegyez­i, hogy „az országgyűlés nem hagyja magát a karzat által terrorizáltatni.“ Ezután úgy formulázza a kér­dést : részt akar-e a horvát-szlavón országgyűlés a

Next